Kemény Zsigmond olvasása közben az a benyomásunk támad, hogy szabadelvûsége nem önelvû program, nem a szellemi szuverenitás elérésének vágyából, a szabad önkifejezés igényébôl, hanem az általa rajongásnak nevezett irányzat ellenhatásaként született. Kemény és elvbarátai, az úgynevezett irodalmi Deák-párt — fôképp az ô regényeivel, történelmi esszéivel kapcsolatban — a szerintük kárhoztatandó rajongás elsô számú megtestesülését a regényíró Jókaiban látják. Pedig tudják, hogy Jókai, az egykori márciusi ifjú, aki már 1848—49 telén békepártivá szelídült, tulajdonképpen nem rajongó, nincsenek radikális követelései, nem fogadja el a radikális eszközöket, csupán a rajongókért rajong. Valamely, esetében elsô látásra nehezen meghatározható okból e nemkívánatos rajongás emlékét, varázsát igyekszik az utódokban ébren tartani. Azt szeretné elérni, hogy a rajongás szépségét azok is értsék, akik életbeli, jelenbeli alkalmazásától — józan belátásból vagy fájdalmas kényszerûségbôl — tartózkodnak.

A tulajdonképpeni rajongó Petôfi, akit a rajongók iránti elfogultságától megszabadulni nem akaró és az éber álmaiban ôrzött múlt lezárulásába belenyugodni nem tudó Jókai még évtizedek elteltével is hazavár. Ragaszkodása nem puszta makacsság vagy oktalan szeszély. Kiváltója az egyik legkomolyabb érzés, az elvhûség, mert mint Horváth János mondja: "Jókai a regény mûfajába mentette át azt a Petôfi által klasszikussá avatott költôi naivságot, mely ifjúkora e nagy társát pályája elsô felében jellemezte." (A magyar irodalom fejlôdéstörténete. Akadémiai Kiadó. 1980. 353.) Aki tehát Jókait támadja, annak Petôfivel kell megmérkôznie, illetve aki Jókait bírálja, az Petôfit is bántja, az ô szellemi örökségét is elutasítja. Az irodalmi Deák-párt azonban bírálatát Jókaira igyekszik korlátozni. Fôképp azért, mert Petôfi egy merész lépéssel kivonta magát a kritikai támadásokból, amikor a segesvári csatatéren nyoma veszett, vagy ki tudja, talán mint egykor Illést, az Úr tüzes szekéren magához ragadta. De azért is, mert nem lévén regényíró, vele kapcsolatban nem lett volna mód azt a sok okos és tanulságos regényelméleti, regénypoétikai megjegyzést elmondani, amelynek közzétételére Jókai elbeszélô mûvészete — az értetlenség és az értetlenkedés bizonyos fokán — módot nyújtott.

Petôfirôl szólva a mûfaji kérdések helyett — de legalábbis elôtt — magát a rajongás jelenségét kellett volna elemezni és fényt deríteni arra, hogy az nem csupán társadalmi, gyakorlati, politikai, erkölcsi vagy lelki probléma lehet, amintegyebek között Kemény Zsigmond világa mutatja, hanem egyben szellemi, kulturális szerepvállalás is. Tehát az Istenért, az igazságért, a kultúrhagyományért nemcsak egy vallási szekta, egy radikális politikai mozgalom keretei között vagy a képmutató bigottságtól mozgatottan lehet rajongani, hanem a humanista elkötelezettségtôl, az emelkedett prófétai hivatástudattól, a nemzetért érzett felelôsség magasztos élményétôl áthatottan is, amint Petôfi életmûve tanúsítja. Bár a szabadelvûség is a jövôbe vetett hit egy formája, a szabadelvû Kemény Zsigmond nem hisz abban, hogy a "rajongás", az embert a dolgok világa, a körülmények fölé emelô hit építô erô, az emberi együttélést megtermékenyítô szellemi erôfeszítés lehet. Pontosabban nem bízik abban, hogy a magyarságon belül azzá válhat, aminek lennie kell. Ezért hitetlenül, a magyarságba vetett hitét óvatosságból feladva azt javasolja, szemünket a dolgokra, a körülményekre függesztve, tartózkodjunk személyes meggyôzôdésünk kinyilvánításától, közvetlen érvényesítésétôl.

Tudjuk, Kemény Zsigmond aggályai nem alaptalanok, a kultúránkban, történelmünkben fölmerülô nehézségek nagyobbak, mint amilyenekkel Európa más tájain a szabadelvûség találkozott. Nyilván hasznos társadalmi életünk azon sajátosságait ismernünk, amelyekre eme 19. és 20. századi eszmeáramlattal való találkozásunk fényt vet. De vajon szabad-e kultúránk és a szabadelvûség meg nem felelésébôl kizárólag az elôbbi fogyatékosságaira, elégtelenségére közvetkeztetnünk, azaz a szabadelvûséget a kultúránkhoz való személyes viszonyulásunk mércéjévé megtennünk? Véleményünk szerint Kemény Zsigmond hibát követ el, amikor a korszellem ígérte javak megszerzése érdekében, vagyis aggódó és cselekvô hazaszeretetbôl kultúránknak a korszellemhez igazítását teszi meg gondolkodása vezérfonalául. Végsô soron higgadt bölcsességével azokat a nehézségeket becsüli le, amelyek nagyságára ô maga akar figyelmeztetni. A szabadelvû gondolkodó és regényíró, az eszméi által ösztönzött önismereti szándékot túlhajtva, kultúránk — igaz, egészen rendkívüli, mégis értelmes — sajátosságait, ésszel ugyan meg nem teremthetô, de megvilágítható alapjait téveszti szem elôl. A valóban nem higgadt (higgadt próféták ugyanis nincsenek) Petôfi az, aki a magyar kultúrhagyomány mibenlétét a legmélyebben, a legátfogóbban érti. Rajongása ellenére ô gondolkodik a legreálisabban, a leghitelesebben, szemléletében hit és tudás, értés és ismeret, létigazság és társadalmi, erkölcsi igazságosság helyes sorrendje nem cserélôdik fel.

Petôfi meg Jókai rajongása és Kemény Zsigmond higgadt önmérséklete két, kultúrtörténeti arculatát tekintve egymástól elkülönülô tájhoz, az országnak a török által meghódított középsô részéhez, valamint az újkori magyar államiság megalkotásának és megôrzésének feladatával birkózó Erdélyhez kapcsolódik. E két kultúrtörténeti egység ekkoriban fájdalmasan, de mégis belsô természetébôl adódóan meghasadó kultúránk két összetevôjét, egymással máig nem igazán összeegyeztethetô szerepkörét fejezi ki. A látszatoknak könnyen engedô gondolkodás számára talán meghökkentô, ha azt mondjuk, a kettô közül a török által megcsonkított, természetes fejlôdésében megakasztott középsô rész (fôképp az Alföld parasztpolgári világa, amelyhez 1848-as toborzó körútján Kossuth is fordul, és amely Petôfi költészetét közvetlenül ihleti) hordozza magában és fejezi ki kultúránk alapvetô fontosságú összetevôjét. Állításunk igazságának belátásához az szükséges, hogy a törökvészben és az ország három részre szakadásában ne szerencsétlen véletlent, geopolitikai fátumot lássunk, hanem kultúránk gyökeréig visszametszésének, megújításának eszközét. A léttapasztaló arisztokratikus és a létre csupán rákérdezni tudó polgári, a szellemi és agyakorlati, a kulturális és a civilizációs szempontot intellektuális alapon elrendezni nem képes és emiatt az újkorban önálló államiságát megôrizni nem tudó magyar kultúra — a török hódítás következtében kialakuló formájában — történelmi lehetôséget kapott sajátosságának megtapasztalására. Európa minden más, az arisztokratikus és polgári ellentétet szociális problémává, két osztály küzdelmévé sekélyesítô népével szemben mi, magyarok módot kaptunk arra, hogy a kultúrát annak éljük meg, ami: a szellemi természetû kultúraképviselet közösségteremtô mozzanatának, s hogy ebben az élményben szellemi-kulturális szerepünket betöltsük. Az egykori hódoltság területén kialakuló, az államiság, a nagypolitika kérdéseivel szembenézni nem tudó, de a nemzeti lét kérdéseit közvetlenül érzékelô, az arisztokratikus és a polgári szempont világos megkülönböztetését nem ismerô, de mindkettôt magában rejtô parasztpolgári világ alkalmas közege volt e tapasztalat kialakításának és hordozásának.

A kultúrtörténeti értelemteljesülés paradox folyamatát egy ellenpéldával kísérlem megvilágítani. A történeti kutatások kimutatták, hogy fénykorában a török birodalom olyan katonai, politikai nyomást jelentett, amellyel szemben nemcsak a magyar állam nem tudott megállni, de amelyet hosszú ideig Európa többi hatalmai sem lehettek képesek elhárítani. Tehát ha az újkor hajnalán a magyar állam nem került volna olyan elhúzódó válságba, amelybôl még ma sem bontakozott ki, azaz ha a magyar nemzeteszme intellektuálisan megalapozható lett volna, a török akkor is elfoglalja Budát, mert katonai erejének hatósugara odáig terjedt. A magyar államnak azonban e csapás súlya alatt nem kellett volna széthullnia. Akkor Közép-Európa — egyéb okokból ugyancsak elbizonytalanodó — államainak szerepét átvállalva, cseh, lengyel és német területek bevonásával a magyar uralkodók szervezték volna meg azt a birodalmat, amelyet végül a Habsburgok alakítottak ki. Magyar részrôl ebbe az irányba az Anjouk, Zsigmond és a Hunyadiak korában határozott erôfeszítések történtek. A török által meghódított területeken ugyanaz a parasztpolgári világ alakult volna ki, amely így is, de ez a társadalmi képzôdmény nem vált volna a magyar kultúrmítosz meghatározó szimbólumává, kultúránk mibenlétét nem belôle kiindulva kellett volna meghatározni. Abban az esetben a Nyugat-Dunántúlnak, a Felvidéknek és Erdélynek a nemzetállam keretein belül maradó, a mûvelôdés, a szerves történelmi fejlôdés áldásaiban részesülô és a polgárosult viszonyok kiváltotta fejlôdés hatására etnikailag is egységesülô tájai lettek volna a magyar kultúra egésze szempontjából meghatározóak. Ez a kultúra azonban nem az a kultúra lett volna, nem annyira egyedülálló, a földrész más kultúráitól különbözô, és nem annyira az európai kultúrközösség egésze szempontjából jelentôs, olyan, amilyennek a miénket kell tekintenünk.

Tudjuk azonban, nem így történt, az önálló magyar államiság Erdély területére korlátozódott. És ez esetben a döntô nem az, hogy a török által meg nem hódított területek egy részét a nem nemzeti elkötelezettségû Habsburgok kormányozták, vagy hogy Erdély függetlensége is korlátozott volt, és rászorult a török támogatására. Azt kell észrevennünk, hogy a magyar állam szellemi-kulturális lehetôségein felül tartotta fenn magát, és inkább a megmaradás ösztöne, a népirtást folytató hódítók keltette egzisztenciális szorongásélmény, mintsem az elvek, az eszmék szabad és harmonikus kibontakozása biztosította fennállását. Köztudott, Erdély milyen fontosságú ellensúlyt jelentett a Habsburgok központosító törekvéseivel szemben. A leglényegesebb pedig az, hogy az önálló államiság igényének kifejezése, eszméjének ébrentartása, a rendi társadalomnak a török által meg nem hódított területeken fennmaradása következtében a magyarok nem váltak a bolgárokhoz hasonlóan kulturálistudatukat, létük arisztokratikus összetevôjét elvesztô, csak vallási és etnikai különállásukat fenntartó paraszti közösséggé, vagy a szerbekhez hasonlóan ugyancsak kulturálisan csonkult vándorló katonanéppé. Ennek lehetôsége, mint a hajdúk példája mutatja, nálunk is adott volt. Erdély történelmi, kultúrtörténeti szerepe tehát nélkülözhetetlen. De az újkori nemzetállam nem önmagában, az arisztokratikus és polgári szempontot a korabeli Európa más államaihoz hasonlóan egymástól megkülönböztetô és intellektuális úton kiegyenlíteni hivatott társadalmi-politikai törekvése révén volt az, hanem mint a kultúratudat fenntartásának az egész nemzet vonatkozásában nélkülözhetetlen eszköze.

A nemzeti klasszika a kultúránkban bekövetkezett megosztottságot nem szünteti meg, történetében a két, egymást kiegyenlíteni hivatott szerep fontossági sorrendben követi egymást. Petôfinek a forradalommal és szabadságharccal lezáruló életmûve az elôbbi jegyében áll. A történelmi léttapasztalás kultúrközösség-teremtô erejét életi meg, az európai irodalomtörténetben egyedülálló módon. A léttapasztalathoz való viszony arisztokratikus humanista és polgári formájának eltérésére, valamint a belôle adódó problémákra csak közvetve utal az életmû tragikus zárulásával. Kezelésük mérlegelése azonban már látókörén kívül esik, arra csak a klasszika második szakaszában, a megtorlás éveiben és a Bach-rendszerben, illetve a kiegyezés korában kerül sor. Talán nem véletlen, hogy a korszak koncepciót adó egyénisége, az irodalmi Deák-párt vezére, Gyulai Pál Kemény Zsigmondhoz hasonlóan erdélyi származású. A Petôfi teremtette klasszika klasszicizálása, az ô eszkatologikus látomásának a jelen látóköréhez igazítása, a népiesség programjában kifejezôdô kultúrtörténeti egységélmény társadalmi érvényesíthetôségének mérlegelése jelenti az arisztokratikus-polgári szerepmegosztás tudomásulvételét és a gondolkodás azzal együtt járó differenciálódását. Az mindenekelôtt Arany Jánosnak, a Petôfi-örökség legteljesebb értékû folytatójának életmûvében valósult meg.

Tudjuk, hogy irodalomkritikai küzdelmeiben Gyulai Kemény Zsigmondnak milyen fontos szerepet szán, mennyire az ô mûveiben véli fölfedezni regényeszményének elemeit, és a klasszicizáló törekvéseknek nem engedelmeskedô Jókai elleni harcában mennyire támaszkodik az ô prózaírói eredményeire. Mégis világos, hogy a népiességet el nem fogadó, a benne megtestesülô egységélményt meg nem tapasztaló Kemény nem felel meg Gyulai eszményeinek. Az író kételkedése, borúlátása, kétségbeesése nem a kívánatos megoldás Jókai sokat bírált naivitásával, úgynevezett felületességével és álmodozásával szemben, csupán ellensúly, egy végletet kiegyenlítô másik véglet.

Miután Gyulai és Arany a bizonyíték arra, hogy a népiesség és a benne kifejezôdô hit nem föltétlenül azonos a "rajongással", nem érthetô, hogy szabadelvûsége, mérsékelt, higgadt liberalizmusa miért taszítja Keményt a kétségbeesésbe. A magyarázat nem magában a szabadelvûségben van, mert Kemény nem polgár, a liberális nézetek nála nem a szabad önkifejezés alkalmai, hanem mint a történelmi arisztokrácia képviselôje, mint lényegében konzervatívan hangolt személyiség nem képes elfogadni Petôfi népiességét, és a liberalizmust eszköznek, a nemzeti sorskérdésekkel megbirkózás alkalmas eszközének tekinti. E tekintetben Széchenyihez hasonlítható, akinek egy idôben közeli munkatársa. Ezért is annyira kritikátlan a szabadelvûséggel szemben 1848—49, a nagy bukás után is, ezért ragaszkodik olyan görcsösen a liberális recepthez. Érdemes ebbôl a szempontból Eötvös Józseffel egybevetni, aki a szabadelvûséghez személyesebben viszonyul, és aki az ötvenes évek elején megírja a liberalizmus képtelenségét elemzô Uralkodó eszméket.

A dolgok ilyen állása mellett azonban kérdés, mi magyarázza Kemény idôszerûségét az ötvenes években, amikor életmûvének nagyobbik és jelentôsebb fele bontakozik ki. Széchenyi ekkor már közéletileg és szellemi értelemben alig van jelen. Vörösmarty is, aki a nemesi liberalizmus jellegzetes, Petôfi elôtti képviselôje, alig tud megszólalni. Közhely, hogy Kemény modern körülmények között, a vallásháborúk korának lezárulta, a felvilágosodás megtörténte után az egykori erdélyi magyar nemzetállam reálpolitikai gondolkodását eleveníti fel, sajátos politikai hit-nélküli-hitébôl merít erôt, és vesz példát ahhoz, hogyan lehet a polgárosodás szellemi-kulturális föltételeivel továbbra sem rendelkezô kultúrában az állam intézményeit mûködtetni, a társadalmat megszervezni, a nemzetet Európa politikai-történelmi színpadán megjeleníteni. A Kemény megélte kényszerhelyzet akkor oldódik jelentôs mértékben, és egyben regényírói tevékenysége akkor veszti el idôszerûségét, amikor Az ember tragédiáját megíró Madách Imre tisztázza a polgár szellemi-kulturális beilleszkedésének hazai föltételeit. Madách színmûve is a liberalizmus kritikája, de nem csupán annak fogyatékosságait jelzi, mint tíz évvel azelôtt az Uralkodó eszmék, hanem azt is megmutatja, miként lehet ôket ellensúlyozni. Hasonló vállalkozást az orosz irodalomban is találunk: Tolsztoj Anna Kareninájában Levin Ádámhoz, a liberális eszmék ontikus alapjait megtaláló polgárhoz hasonlóan értéktudatának érvényesítési módozatait alakítja ki.

A nemzeti klasszika kétszakaszúsága a Nyugat-mozgalom elindította fejlôdésben megismétlôdik. E mozgalom, kultúránknak a klasszikához mérhetô jelentôségû erôfeszítése természetesen nem gépiesen, értelmetlenül ismétli meg a klasszikát. Eredményeit értékesítve a léttapasztalás kultúrközösség-teremtô erejét (amelyet a népélet naivitása helyett most a bûnnek a felelôs arisztokratikus beállítottsághoz tartozó Ady által megalkotott szimbóluma fejez ki) az arisztokratikus és polgári szerep kettôsségének problémájával eleve összekapcsolja. Az elsô, ugyancsak a katasztrófáig, itt Trianonig tartó szakasz Petôfihez hasonló szerepû képviselôje Ady. Az eszkatologikus távlatokban mozgó elsô szakaszt követô másodikban, a vulkanikus erejû látomás közvetlen hozadékának mérlegelése közben ugyancsak fölmerül Erdély példája és a Kemény Zsigmond-i életmû idôszerûségének gondolata. Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája ennek a legkiemelkedôbb példája, valamint az a szerep, amelyet Kemény Zsigmond regényei Németh László írásmûvészetére gyakoroltak. Lehet-e ezekben a mûvekben — az egyébként kétségtelen Kemény-hatás tényének megállapításán túl — Kemény Zsigmond gondolatiságának, regénymûvészetének igazolását látni? Bármily furcsán hangzik, azt kell mondani, nem. Móricz a Kemény iránti érdeklôdése ellenére Jókai—Mikszáth anekdotikus, a magyar élet színeibe belefeledkezni tudó, a magyar kultúra ihletét, szellemiségét elfogadó elbeszélô marad, aki a "rajongó" Báthory Gábort bírálva is feloldhatatlannak látja a Bethlen Gáborral való szembenállást, és minden elismerése ellenére igazában az elsôért tud lelkesedni. Ami Németh Lászlót illeti, a regényeit a Kemény Zsigmond világára emlékeztetô módon belengô fátum a múlt századi szerzô felfogásával ellentétben nem a metafizikai világrend értelmezhetetlen meghasadásának mutatkozik, hanem a magyarság sajátos, kultúrtörténeti problémáit megtapasztaltató parabola, vagyis Kemény fölismeréseinek teljes értékû esztétikai megformálása.

Beszélhetünk-e ma Kemény Zsigmond különleges idôszerûségérôl, és állíthatjuk-e, hogy mûveiben, gondolataiban mai kérdéseinkre közvetlen választ találunk? Biztos-e, hogy kultúrtörténeti tudatunk meghasadtsága még hosszú ideig fennáll, és továbbra sincs módunk a fél évezredes megkettôzöttség oldására? Nem indokolt-e arra gondolnunk, hogy az Ady és nemzedéke által kimunkált új nézôpont tanulságainak feldolgozása ahhoz hasonlóan befejezôdött, ahogy annak idején ôk a Petôfi-örökség klasszicizálásának, kimunkálásának folyamatát befejezettnek nyilvánították? És ha valóban egy ilyen korszakhatáron állunk, lehet-e a ránk köszöntô új kor más, mint az Adyék által problematikusan és programszerûen összekapcsolt, de máig kiegyenlítetlen kettôsség intellektuális megvilágítása, harmonikus mûködésük föltételeinek kidolgozása? E feladat megoldása azt föltételezi, hogy ítéleteinket, ismereteinket közvetlenül az igazság teljességéhez kapcsoljuk, hogy a kultúránkban felhalmozott léttapasztalatot a józan ész fényében megvilágítsuk, és mindenki számára láthatóvá tegyük, vagyis hogy az igazságot ne tükör által homályosan, hamem színrôl színre lássuk, tehát a parúzia álláspontjára helyezkedjünk. Lehet, hogy ez a célkitûzés a közhelyekhez ragaszkodó gondolkodást zavarba hozó, de vajon nem illô és nem megoldható feladat ez egy olyan kultúrában, amely a magyart a parúzia népének tekintô Petôfit és Adyt mondhatja magáénak?

Szegedy-Maszák Mihály Kemény Zsigmond-könyve 1989-ben jelent meg. E könyv olyan szerzô mûve, akinek határozott elképzelése, világos mondanivalója van, és munkája nem kizárólag az öncélú, értelmetlen szakmai presztízs megalapozását szolgálja. Bár elképzelését többnyire nem kifejtett formulákban fogalmazza meg, törekvései — az idônkénti szándékos vagy szándéktalan kétértelmûségek ellenére — egészükben világosan körvonalazódnak. Szegedy-Maszák Mihály könyvének központi gondolata a lét, az igazság, az Isten meghasadtságának a posztmodern által idôszerûvé tett gnosztikus eszméje. Így ír errôl: "Kemény realizmusa elválaszthatatlan a nézôpont fontos szerepétôl. Az Özvegy és leányában a szemlélô nem követte Tarnóczy Sárát a másik szobába, ahol az szíven szúrta magát. A rajongók most idézett részletében (Kassai Elemér félreértés miatti meggyilkolásáról van szó) a külsô távlatot hirtelen Pécsi látószöge váltja fel. A halál beálltáról ezúttal is csak utólag értesül az olvasó, és e kihagyás, a korlátozott nézôpont, a minden érzelgôsségtôl mentes szûkszavúság növeli a jelenet erejét. Gyulai Pál szembekerült a saját értékrendjével, végzetes hibát követett el, amikor meggyilkoltatta Sennót, ezért bukását úgy is lehet értelmezni mint bûnhôdést. Kassai Elemér ezzel szemben teljesen vétlen, így az olvasó joggal gondolhatja úgy, hogy A rajongókban a tragikum magában a létben gyökerezik."

Igen, Kemény Zsigmond regényének az a sajátossága, hogy ilyen gondolatokat támaszt, tehát mint Szegedy-Maszák Mihály írja, az olvasó joggal gondolhat arra, hogy a tragikum magában a létben gyökerezik. Kemény Zsigmond azonban a látszat ellenére nem volt posztmodern szerzô, aki a lét meghasadtságának gnosztikus élményére játékos kedvvel csillogó esztétikai szerkezeteket épít. Nem indokolt tehát az irodalomtörténésznek az a törekvése, hogy klasszikusunkat igyekszik belopni a kordivat hullámain úszó olvasó szívébe: "Legkorszerûbb törekvésû 19. századi regényírónk könyveinek vizsgálatában — írja — mindenekelôtt a hagyomány megôrzésének célja vezetett. Az a benyomásom, a 20. század vége felé fennáll a veszély, hogy a nemzeti örökség egy része idegenné válik számunkra. Különösen így lehet ez a 19. század magyar regényeivel. A korábbi nemzedékek körében sokkal természetesebb volt magyar regények olvasása, nemcsak azért, mert több idôt fordítottak az irodalom megismerésére, de azért is, mert lényegesen kevesebb elbeszélô próza állt rendelkezésükre fordításban."

Bár hiba volna kétségbe vonni ezeknek a könyvkiadói, könyvterjesztôi szempontoknak a valóságosságát, nem alaptalan azt mondani, hogy túlzott elôtérbe tolásuk az irodalomtörténeti, esztétikai feladat elsikkadásához vezet. Haaz irodalomtörténész — akár a tárgya iránti szeretetbôl — a klasszikusokat eleve a befogadó ízléséhez hasonlítja, a hagyomány eltörlôdik. A szerepek fölcserélése nem vezet jóra, az irodalomtörténésznek, az esztétának nem lehet más feladata, mint az irodalomtörténeti, az esztétikai jelenség hiteles bemutatása. Amikor az irodalomtörténész álláspontjának személyes vállalása helyett az olvasói vélekedésekre hivatkozik, azokhoz igazodik, és a gondjaira bízott jelenség vizsgálata helyett "a hagyománnyal való kapcsolat megôrzésének" kérdése foglalkoztatja, akkor a kétértelmûségek útvesztôjében fölmerül a gyanú, hogy rémeket látva, kényszerhelyzeteket kitalálva a hagyomány átértelmezésére törekszik.

Milyen hát a Kemény Zsigmond-i regény, amely gnosztikus képzeteket támaszt, s amelyrôl mégsem állítható, hogy a gnosztikus világnézet esztétikai megformálása volna? Azt kell mondani: zseniális torzó. Zsenialitása abban áll, hogy alkotója mind a fölötte szemet hunyás, mind a magánjellegû, a kultúra egyetemes szempontjától elforduló beletörôdés lehetôségét elutasítva, a nemzeti klasszika képviselôjeként megtapasztaltatja kultúránk nyomasztó, egyelôre megoldhatatlan problémáját. Torzó volta pedig úgy értendô, hogy a kultúrtörténeti problémahelyzettel való következetes szembenézésnek az értelmezhetetlenség, az esztétikai megformálatlanság az ára. Szegedy-Maszák Mihály, aki Kemény Zsigmondot korszerûsíteni, az irodalomtörténeti jelenséget az élményben feloldani akarja, s akinek legalábbis nincs kifogása a hagyomány önkényes átértelmezése, fogyasztói alkalmazása ellen, azt a kérdést nem teszi fel, mi magának Keménynek a viszonya saját alkotásához. Nem vet számot azzal a körülménnyel, hogy klasszikusunk nem volt elragadtatva attól a következtetéstôl, amelyre rákényszerült, s amelyet a modernség vagy a posztmodern mai híve szívesen fogad. A kismonográfia szerzôje nem teszi föl azt a kérdést sem, mennyiben felel meg az európai vagy a magyar kultúra természetének ez az eredmény, a gnosztikus felfogás nyomasztó élményének az a tapasztalata, amelyre Kemény Zsigmond jut. Nem tisztázza azt sem, hogy a posztmodern alkotások nem a bennük ábrázolt világkép révén, hanem annak esztétikai megformálása által válnak mûalkotássá, a kultúra részévé. Az tehát a kérdés, hogy e múlt századi regényekbôl kultúránk hozzánk szóló üzenetét olvassuk-e ki, feladatot lássunk-e bennük, a fentebb megfogalmazott értelemben zseniális torzót, vagy a mai fogyasztói igényekbe belefeledkezve a divathoz hasonítsuk-e, önkényesen megoldásoknak tüntessük-e fel ôket. El kell ismerni, Szegedy-Maszák Mihály újszerûen, konvenciókat félretevô önállósággal vesz észre valamit, amit klasszikusunk írásaival kapcsolatban nem volt szokás kimondani, s ezáltal módot ad az életmû esztétikai gyengéinek tárgyalására. Igaz viszont, hogy a Kemény Zsigmond-irodalom törekvéseihez kapcsolódva és a posztmodern biztosította szellemi alapon az életmûnek ezt a fogyatékosságát is erénynek tekinti.

Sajátos eljárására az ad lehetôséget, hogy a befogadásesztétika elôföltevéseihez kapcsolódva a tulajdonképpeni esztétikai, irodalomtörténeti kérdések tárgyalásáról lemond, érdeklôdését "a regények költészettani (poétikai) viszonylatára" korlátozza. Az a fonák helyzet áll így elô, hogy az esztétikai, az irodalomtörténeti kérdéseket szerényen illetôségi körén túliaknak mutató mûelemzô szabad kezet kap ugyanezen összefüggések felbontására és önkényes átrendezésére, vagyis a divatos olvasói hajlandóságok érvényesítése, a jelen ízlésállapot rögzítése érdekében végeredményben azt tehet, amit akar: "Nem vitatnám, hogy Flaubert vagy Dosztojevszkij »nagyobb« mûvész Kemény Zsigmondnál — feltéve, hogy léteznek a nemzeti irodalom keretein túlmutatóesztétikai értékek —, csakis annak a lehetôsége foglalkoztat, nem képzelhetô-e el, hogy a magyar anyanyelvû olvasó elvileg jobban érthessen olyan regényeket, amelyeket az ô nyelvén írtak — a szó legtágabb értelmében használva a szót, vagyis arra gondolva, A rajongók olyan történeti hagyomány része, melyet a magyar olvasó sajátjának vagy legalábbis viszonylag könnyebben hozzáférhetônek nevezhet, az Érzelmek iskolája vagy az Ördögök értelmezése viszont olyan kérdéseket is érint, melyek megválaszolásakor nehezen behozható elônye van a maga kulturális hagyományaiban otthonos francia, illetve orosz olvasónak."

Esztétikai-irodalomtörténeti, valamint poétikai szempont megkülönböztetésének szükségességét jól kimutathatjuk a Kemény Zsigmond-regények alakjainak, konfliktusainak sokat emlegetett és okkal dicsért gazdagságával, árnyaltságával kapcsolatban. Valóban, mennyivel életszerûbben, sokszínûbben bontakozik ki nála a történés, jelenítôdik meg az emberi világ, mint Jókai eszményítô, a jót a rossztól élesen elválasztó, közvetlenül értékelô ábrázolásaiban. Nem kétséges, hogy Kemény szemlélete Balzac és Thackeray ihletéhez áll közelebb, és nem a Jókaiéhoz. A Kemény Zsigmond teljesítményét fölértékelô és Jókaiban sajnálatos eltévelyedést, a feladatok elôli megfutamodást látó egybevetés azonban itt általában meg szokott állni, és elmulasztja szóvá tenni, hogy mind Balzac, mind Thackeray szatirikus hangvételû írók, a hiúság vásárának és az emberi komédiának a krónikásai, ez utóbbit a szépítés szándékával fordítják emberi színjátéknak. Természete szerint a Kemény által bemutatott életanyag is a szatíra felé mutat, ezt Szegedy-Maszák Mihály is érzékeli: "A fejedelem jövendôbeli menye szókimondó hölgy, de csacska beszéde mögött kissé üres a lélek, s ez meggyôzi az olvasót, hogy a »szeszélyes Zsófi« fölszínességével éppolyan hibátlanul hozzáillik György úrfihoz, mint a hideg és gôgös Deborah az érzéketlen és önzô Gyulayhoz" — írja A rajongókat elemezve.

Az élet polgári, anyagias érdekeiben megragadó emberi társulás nem kelthet mást, mint komikus, szatirikus hatást. Tudjuk azonban, Kemény nem elégedett meg azzal, hogy Balzachoz vagy a Hiúság vásárának szerzôjéhez hasonlóan az emberi komédiát ábrázolja. Az ô ihlete az általa bemutatott világgal szembefordulva tragikus jellegû volt, amint arra Szegedy-Maszák Mihály könyvének A rajongókat tárgyaló fejezetcímében is utal: A középszerû hôs tragikuma. A tragikus hangvétel a szellemi szabadságnak, a személyes metafizikai látókör nyitottságának általában olyan, az élet zárt, fojtogató drámaisága fölé magasodó szintjét igényli, amilyennel például Stendhal és Tolsztoj regényei rendelkeznek, s amelyet ugyan nem könnyû kiküzdeni, de amely az ember természetébôl adódóan mindenki számára elérhetô kell hogy legyen. Vannak ugyan olyan regények (elsôsorban C. F. Meyer mûveire gondolunk), amelyekben az élet démonikus zártsága a szellemi szabadság igényének nem teljesülése ellenére is tragikus színezetet kap, bennük azonban a fatális léthelyzet romantikus jellegû, azaz az írói látókörön belül feloldhatatlan probléma a polgári beállítottság elégtelenségének jegyében értelmezôdik. Kemény Zsigmondot, a klasszikust azonban nem elégíti ki ez a lehetôség, arisztokratikus humanista beállítottságából következôen a létigazság egészének tapasztalatát tükrözô kultúrtörténeti megoldást igényel, s mivel az számára nem adódik, belenyugszik mûve esztétikai megoldatlanságába, torzónak maradásába. Mint már volt róla szó, az általa áhított célt csak az Ady és Móricz eredményeit alkalmazó, továbbvivô, a kultúrtörténeti parabolát alkotó Németh László éri el.

Kemény Zsigmondnak A rajongókban megnyilvánuló tragédiaigényérôl Szegedy-Maszák Mihály így ír: "Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogyElemérnek nincs helye ebben a társaságban, éspedig nemcsak lelki mélysége miatt, de azért is, mert nem képes ôszintétlenségre... Az egyszerû mezei kapitányt halála emeli a hôsök közé, sorsa megsemmisülésekor válik jelentôssé, s ezáltal minôsíti azokat, akik között élt. Távozása után mintegy mélységét veszti a világ... »Minden, minden szellemi elmerül!« — mondja magában Laczkó István, és az ô sorsa is arra emlékeztet, hogy A rajongók világában sem az értelem szempontja, sem az erkölcsi értékek nem érvényesülhetnek. A cím egy mozgalomra utal, melynek tagjai azt állítják, vakon hinni több, mint gondolkodni és megérteni. A szombatosok a Szentírásból csak a Jelenések könyvét idézik, és úgy várják az utolsó ítéletet és a Messiás második eljövetelét, hogy nem hajlandóak tudomást venni az Úr kegyelmérôl... A rajongóknak olyan társadalmi mozgalom áll a középpontjában, mely eleinte a társadalmi kiszolgáltatottság megszüntetését ígéri, de utóbb teljesen felszámolja az egyén jogait. Kemény utolsó elôtti s talán legjelentôsebb regénye olyan világállapotról szól, melyben elszigetelt kivételnek számít annak a mesterembernek józan belátása és erkölcsi függetlensége, aki a szombatosok elleni tömeggyûlöletet ugyan elítéli, de Pécsi adományát is visszautasítja, és csakis azoknak a magatartása jellemzô, akik nem érzik a lét súlyának felelôsségét, vagy a tekintély mindenható bölcsességében hisznek, és mástól várják, hogy gondolkodjék helyettük."

Lehangoló, kétségbeejtô az a világ, amelyben a legôszintébbnek, a legderekasabbnak, a leginkább mélyen érzônek vesznie kell. De lehet-e tragikusnak mondani azt a középszerû hôst (Szegedy-Maszák Mihály fejezetcíme Kassai Elemérre utal), aki ennek a világnak áldozatául esik? A tragédiában mindig van valami fölemelô, katartikus, szellemi távlatokat adó, a kilátástalanság nyomasztó burkát megtörô, ahogy katartikus Julien Sorel szembefordulása a fojtogató élettel vagy az idônként prózainak mutatkozó Levin szellemi önmagára találása. Kassai Elemérnek mind középszerûsége, mind értelmetlen halála úgy növeli ennek a közegnek a sötétségét, hogy szubjektív szembenállása ellenére semmit sem képes vele szembeállítani. Semmi nem mutat arra, hogy Keményt a hôs alanyiságában megrekedô viszonylagos értékek kielégítenék, és a középszerû hôst halálában, a nyomában maradó sötétség szomszédságában jelentôsnek látná. Ôt az élet értelmetlensége, sötétsége és a valódi tragikus magaslatok, a kifejezett szellemi értékek hiánya foglalkoztatja. Minden jel szerint Kassai Elemér alakjában is ezt ábrázolja, vonzó tulajdonságai ellenére ô is részese világának.

Az elôzôekben már szó esett arról, hogy Kemény mely okból látta a rajongást a nemzeti bajok legfôbb okozójának, és arról, hogy véleményünk szerint ebben mennyire volt igaza. Regényeinek esztétikai megoldatlanságát ebbeli tévedése következményének látjuk. Azt az eljárást, hogy Szegedy-Maszák Mihály Kemény Zsigmond állásponját kiemeli a klasszika szellemi közegébôl, önkényesnek, az irodalomtörténeti folyamat dekonstruálásának tartjuk. A posztmodern játékos világában a dekonstrukció kedves és artisztikus, itt azonban nem felel meg a tárgy természetének. Az értelem szempontjai és az erkölcsi értékek nem kultúránkban és társadalmunkban általában szüntek meg érvényesülni a rajongás korszakának lezárulta után, mint a borúlátó Kemény Zsigmond hajlamos föltételezni. A kultúránk és társadalmunk bizonyos fogyatékosságaira rávilágító kiváló író és gondolkodó — személyes álláspontját meghaladó okból — nem volt képes látni a magyar világra ráboruló sötétség határát, okait és eloszlatásának eszközeit. Az elôzôekben utaltunk arra, hogyan dolgozta ki Madách Az ember tragédiájában — nyilván Kemény gondolataival is gazdagodva — a liberális polgári beállítottságnak a létigazság egyetemességéhez kapcsolását, a korábbi profetikuskultúraképviselet arisztokratikus emelkedettségével összefüggésbe hozását. Amennyire méltatlan lenne A rajongók szerzôjét e távlatok szem elôl tévesztéséért kárhoztatni, annyira értelmetlen kultúránk kérdéseit kizárólag vagy csak elsôsorban is az ô szempontjai szerint megítélni.

Szegedy-Maszák Mihály igen helyesen burkolt párhuzamot von Kemény kora és könyve megírásának jelene között, regényértelmezésében bizonyos történelmi áthallást megenged. Tanulságokat igyekszik levonni a múltból és ez az eleven, alkotó gondolkodás természetes joga, nélkülözhetetlen föltétele. Az azonban kevésbé helyeselhetô, hogy rajongás és rajongás közt nem tesz különbséget, az éppen megbukóban lévô, a társadalmi kiszolgáltatottság megszüntetését ígérô, de az egyéniség jogait teljesen felszámoló diktatúra, illetve Kossuth, Petôfi, Jókai vagy Ady "rajongását" egy kalap alá veszi. Annál is furcsább, mert a diktatúra korábbi, erôteljesebb korszakában nagyon igyekezett — teljesen jogtalanul — a nemzeti radikalizmus szellemiségét alantas céljaira kisajátítani. A különbözô jelenségek egybemosása azzal sem igazolható, ha a nemzeti radikalizmusra szívesen és nem egészen indokolatlanul hivatkozó népieket akarjuk bírálni. De a legkevésbé elfogadható az önkényes történelmi hasonlításban az, hogy a nemzeti radikalizmus politikai áramlata elfedi a monográfia szerzôje, az irodalomtörténész, a szellemi-kulturális jelenségek kutatója elôtt kultúránk elsô számú képviselôinek a politikai radikalizmus nézôpontjából nem értelmezhetô profétai, arisztokratikus humanista beállítottságát, kultúránknak azt a parúziára, a Messiás második eljövetelére állítottságát, amely a nemzet egységét, a létigazság történeti megtapasztalását annyira egyedülálló módon az arisztokratikus és polgári szerepmegosztás elôtti mozzanathoz köti. Igaz, hogy a fentebb tárgyalt okokból Kemény maga nem volt képes belátni Petôfi rendkívüli jelentôségû fölismerését, de mint kultúránk Petôfihez hasonlóan arisztokratikus hivatástudattól áthatott képviselôje elképzelhetetlennek vélte más, e kultúra természetétôl idegen vagy merôben magánjellegû, a polgári gondolkodás határai közt megrekedô megoldás ajánlását. Ezért vállalta a helyzet kilátástalanságának teljes súlyát, ezért nem tudott könnyíteni valóban elviselhetetlen szellemi helyzetén. Kemény mint az erdélyi nemzetállam szellemi örököse másoknál is mélyebben érzi át a polgári értékek elterjesztésének, a polgárosodásnak a jelentôségét. De hogy a polgárra bízná, a polgártól várná a nemzeti kultúra fenntartását, aligha lehet róla állítani. Igen, a rajongás mindennél inkább ijeszti, és valóban együttérzéssel szemléli a kisember józan belátását és erkölcsi függetlenségét, de bizonyára látókörét éppen az komorítja el végletesen, hogy ez utóbbit a kultúra fenntartása szempontjából nem találja kielégítônek.

A kérdés irodalmában kialakult szokáshoz igazodva Szegedy-Maszák Mihály Kemény regényeit romantika és realizmus általa is történetinek tekintett fogalmaival vizsgálja. Könyvének elsô, a realizmus mint történeti irányzat címû elméleti kérdéseket tárgyaló fejezetében több évtizedes, azóta mozdulatlanságba dermedt nézeteket ismertet, mert — mint írja — "a legutóbbi három évtizedben nem történt minôségi változás a 19. századi realizmus kutatásában, ezért az újabb kutatások hiánya miatt továbbra is korábbi felfogások mérlegelésével kell beérni". A szerzônek nincs önálló elképzelése, ilyen kialakításának felelôsségét nem vállalja. E szemléletmódot nem újítja meg az sem, hogy a szerzô, mint elôszavában maga is megállapítja, elemzéseiben fôképp Bahtyinnak e problémahelyzet meghaladására alkalmatlan történetietlen poétikai elméletére támaszkodik. Így áll elô az a különös helyzet, hogy komolyan mérlegeli Lukács Györgynek azt, a marxizmus klasszikusaival egybecsengô és Balzac regényeit azrodalmi ábrázolás mintájává tevô nézetét, hogy a valóság a piac, az ellenérdekelt felek versengése jegyében alakuló élettel, a dolgok személytelen és embertelen világával, a körülmények hatalmával azonosítandó. Sajnálatos, hogy máig nem tudatosult kellôképpen: az így értett életet, a valóságnak ezt a látomását kivetítô Balzac és a hozzá sokban hasonló Thackeray vagy Gogol mûvészi rangját a regény szatirikus, komikus hangvétele, az ábrázolt világ ördögi voltának bemutatása biztosítja. A Balzacot eltorzító és eltorzított formájában a valóságábrázolás mércéjévé megtevô realizmusfelfogás nem vesz tudomást arról a szemléleti fordulatról, amelynek eredményeképpen a század közepétôl a monista nagyregényben, Flaubert és Tolsztoj regényeiben az élet többé nem az igazsággal szembeállított démonizált hatalomként ábrázolódik, hanem — vonzó vagy kevésbé vonzó voltától függetlenül — mint a benne megmutatkozó, de rajta túlmutató tulajdonképpeni valóság, a létigazság közvetítôje.

A regényei zömét az ötvenes években író Kemény Zsigmond is a monista felfogást tükrözô, az életben az igazság megmutatkozását keresô, illetve azt éppen az életben keresô, az ontikus szemléletet az életábrázolás alapelvévé megtevô nagyregény lehetôségeit igyekszik megtalálni. Nem az ô hibája, hogy kultúránk sajátossága miatt az általa fölismert nagy jelentôségû feladat megoldása múlt századi irodalmunkban nem sikerülhetett. Nem mintha a monista szemlélet elsajátításában kultúránk lemaradt volna. Az Petôfi költészetében, az általa kidolgozott népiségben már megörtént, csak egészen eredeti módon ment végbe: nálunk nem az élet polgári közegének szûrôjén keresztül sejlett fel a létigazság szempontja, hanem az arisztokratikus beállítottságú humanista költô prófétai ihlete avatta az életet a létigazság közvetítôjévé. Ebbôl a sajátos fordított távlatból polgári regényt írni, Petôfi látomását közvetlenül és teljes értékûen a regényben kamatoztatni nem volt egyszerû kérdés, és egyelôre nem volt megoldható feladat. Mint ahogy nem volt és ma sem az a polgárosodás, bár kétségtelenül az egyik legidôszerûbb és legfontosabb kérdés. A magyar kultúrának az egyetemes európai gondolkodáshoz való hozzájárulását kell viszont látnunk abban, hogy a polgárosodásnak, az életnek nincs kultúraalapozó szerepe. Hiszen a kultúra az életen túlmutató, a léthez rendelt igazságon alapszik, és az igazság a tulajdonképpeni valóság, nem pedig az azt hol jól, hol rosszul közvetítô, magárahagyottsága esetén könnyen démonizálódó, fantazmagorikussá, lidércfényessé váló élet, amint azt Kemény regényei, a zseniális torzók esztétikai kudarcuk ellenére bizonyítják.