A jelek szerint Kínának alapos változtatásra volna szüksége. A még mindig hatalmon lévô kommunista párt szorosan tartja a gyeplôt, ragaszkodik a bevett, megkövesedett hagyományokhoz. Ez a ragaszkodás nemcsak a társadalmi és politikai élet, hanem a kulturális "létfenntartás" rovására is megy. A kínai mûvészek tulajdonképpen nem léteznek. A festôk, szobrászok munkái nem a néhány kínai galériában tekinthetôk meg, hanem külföldön. A külföldi mecénások nagyra értékelik a kínai szürrealista mûvészetet, viszont a "kalandor cinizmus" festészeti iskola képviselôit Nyugaton is túl excentrikusaknak tartják. Vagyis "eladhatatlannak", amint Csang Szong-zung, egy hongkongi galéria tulajdonosa nyilatkozza. Ettôl függetlenül ô csodálja a nonkonformista festôket, közülük is leginkább Fang Lijunt, aki az emberek triviális küszködéseit gúnyolja ki, vagy Liu Weit, akinek alkotásai a rothadó hús obszcenitásait ábrázolják. A minôség nem marad el a nyugati festményekétôl, mivel a szocreál iskola, amelyen majdnem mindenik kínai mûvész nevelkedett, fontosnak tartotta ezt. A mûalkotások moralitása, mondanivalója viszont lehangoló. A szocreál iskola az individuumnak a legkisebb jelentôséget sem tulajdonított, középpontban mindig a társadalom állt. Ez a "recept" minden mûvészeti ágban érvényes volt. Ebbôl a körbôl próbálnak kitörni azok, akik családi krónikákat, dokumentum jellegû mûveket írnak, rendeznek. Wu Wenguang filmje (Vörösgárdista voltam) újdonságnak számít Kínában. Tang Di filmkritikus így vall errôl a filmrôl: "Nekünk mindig megmondja valaki, mit tegyünk és hogyan. Errôl szól az életünk. Wu dokumentumfilmjébôl hiányzik a kommentár. Mindenkinek ki kell alakítania a saját véleményét, és mi nem vagyunk ehhez hozzászokva." A probléma másik része: a film csak óriási nehézségek árán tekinthetô meg, mivel a tévéadók szerkesztôi vigyáznak, hogy csak olyan darabokat sugározzanak, amelyekre áldását adta a cenzúra. A mozi esetében ugyanez a helyzet, sôt a válogatás még aprólékosabb. A cenzor zaklatásaitól csak az olyan, nemzetközileg elismert rendezôk szabadulhatnak meg (részben), mint Csen Kaige és Zhang Jimou. Wu Wenguang mégis optimista: bízik abban, hogy a televíziónak fontos szerepe lesz a kommunista hagyományrendszer megváltoztatásában. Optimizmusát részben a pekingi televízió azon lépése táplálja, melynek során az állami konzervativizmus lelkeként számon tartott tévéadó mindennapi emberek kezébe videokamerákat nyomott, és felszólította ôket, hogy az utcára kimenve számoljanak be mindarról, amit látnak/ gondolnak.

A regényírók helyzete kevésbé siralmas. E téren a cenzúra nem túlságosan szigorú. Egy fiatal író, Li Dawei szerint Kínában olyan diktatúra honos, amelyben a cenzúra fôleg a televízióra, a napilapokra és a folyóiratokra koncentrál. "Ha könyvet írsz, szerintem bármirôl írhatsz" — állítja Li Dawei.

Csang Szong-zung a következôket jelenti ki Kína kulturális életérôl: a nyolcvanas években "az emberek — mûvészek és kritikusok egyaránt — hosszú leveleket írtak egymásnak. Ma senki sem levelezik; csak a piaci árakról beszélgetünk — telefonon."

Hongkong kulturális identitását teljes egészében tagadják a kínaiak. A kínai vezetôk Hongkongot csak "gazdasági" városnak tartják. Kézenfekvô volt ezen gondolatuk, hiszen a közelmúltig maguk a hongkongiak is hajlottak erre a brit gyarmati idôbôl származó nézetre. A helyzet azonban kezdett megváltozni, miután 1989-ben a pekingi mészárlás idején, a hongkongiak rádöbbentek kínai mivoltukra. Oscar Ho, a Mûvészeti Központ kurátora úgy gondolja, hogy Hongkong kulturális identitására a menedék-mentalitás erôsen rányomta bélyegét. Hongkong ugyanis már régtôl menedékként szolgált a kínai politikai menekülteknek, többnyire mûvészeknek, akik aztán megélhetésük biztosítására eladható mûvészetet alkottak Hongkongnak, míg azon fáradoztak, hogy a kínai hagyományt újraélesszék hazájukban. Nem csoda hát, hogy Hongkong inkább tömegkultúrával, semmint magaskultúrával dicsekedhet. De évente kétszer rendeznek "kulturális örökség" kiállítást a Mûvészeti Központban. Virágzik a népi kultúra is, és az anyaországba átjutva aláássa az "állami kultúra" rideg hagyományait.

A szó legszorosabb értelmében sem tiszta a helyzet Kínában. A fôváros levegôje annyira szennyezett, hogy a betegek, az öregek és a gyermekek komoly károsodást szenvedhetnek. A hatóságok természetesen rég tudatában voltak a vészhelyzetnek, a közelmúltig mégsem cselekedtek, azzal támasztva alá döntésüket, hogy a "rossz hírek" visszariasztanák az idegen befektetôket, és rontanák a város hírnevét is. Habár 1996-ban már huszonhét kínai város számolt be nem éppen kielégítô levegôminôségérôl, Peking az utolsó pillanatig halogatta ezt. Végül megtörtént az elodázhatatlan, és kiderült, hogy a hatóságok természetesen eddig sem ültek ölbe tett kézzel, de "fáradozásaik" nyomán a levegô minôsége nem vált jobbá. Talán most, a beismeréssel, egy lélegzetvételnyi friss(ebb) levegôhöz jut(hat)nak a pekingiek. De hol van ez az ózondústól?! (The Economist. 1997. szeptember 6—12., 1998. április 11—17.)