"Hittük, hogy a kommunista forradalom Kína számára történelmi szükségszerûség, és készek is voltunk végigcsinálni." (Nien Cheng) "Apa és anya közel áll szívünkhöz, de nem olyan közel, mint Mao elnök." "Ahol megvan a szándék a büntetésre, ott bizonyíték is akad." "Minél több könyvet olvasol, annál butább leszel." (Jung Chang)
Anthony Grey bambuszfüggöny mögöttinek nevezi a huszadik század maoista Kínáját, a világ egyik legsötétebb és legkegyetlenebb korszakának országát. Nien Cheng és Jung Chang ennek a világnak volt tanúja. Az Élet és halál Sanghaiban meg a Vadhattyúk olvasása során hátborzongatóan hasít belénk a felismerés: keveset tudunk Mao Kínájáról, mégis ismerôs számunkra az a korszak... Kezünkben tartjuk a 20. századi Kína történelmét — magánéletekben elbeszélve. Megannyi szenvedés, öröm és lidérces álom megélése és (újra)mesélése során éljük át mi is a leírt eseményeket. A memoár, kordokumentum és családregény keveredik, és a két könyv három nemzedéknyi idô felölelésével tudósít a kínaiak életérôl. Két különbözô életkorú, más-más foglakozású ember vallomását olvassuk, mégis közös bennük a borzalmak tapasztalata, az emberi szellemet teljesen uraló sötétség gyûlölete, a klasszikus hagyományok, valamint a nyugati kultúra, a nyugati szellemiség iránti rajongás.
Jung Chang könyvének alcíme (Kína három lánya) szimbolikusan is meghatározza a könyv egyik vezérmotívumát; a három generáció nôtagjainak életét úgy próbálja bemutatni, hogy ezen keresztül az egész kor rajza kiolvasható legyen. Többnyire erôs akaratú nôk jelentkeznek a regényben. A kommunista/maoista gépezetet belülrôl látó és fokozatosan megismerô lány szembefordul azokkal az eszmékkel, amelyek az egész család életét meghatározzák. A kiváltságok, túlkapások, megbélyegzések kiismerése és megértése folytán a legnagyobb lelki terror közepette kezd liberális eszméket megfogalmazni (amelyek akkoriban csak az "imperialisták csahos kutyáinak" juthatott eszébe). Ezt követi a kitörés vágya, a szabadulás abból a nyomasztó világból, amely éppen az emberi méltóság megtartására tett kísérleteket hiúsította meg. Fontos beosztásban leledzô, kommunista elveket valló szülôk gyermekeként olyan ördögi körbôl próbál kiszabadulni, amely többszörösen is meghatározta családja és saját életét. Egyfelôl becsületes, emberséges, felvilágosult embert neveltek belôle szülei, másfelôl pedig a párt és Mao iránti feltétlen elkötelezettség elfogadójává kellett válnia. E kettô gyakran kizárta egymást... A vörösgárdista tisztogatásokon részt vevô kisiskolás rettenettel szemlélte a durvaságot, a veréseket, a kínzásokat. A szépség iránti vonzódása kívül helyezte ôt társai világán. Például az is menedéket jelentett, hogy a mások által megvetett "feudális és dekadens" könyveket olvasta — vagy éppen verseket írt. "Hogy elfog-laljam magam, verseket kezdtem írni klasszikus stílusban. Az elsô verset, a-mellyel meg voltam elégedve, tizenhatodik születésnapomon írtam, 1968. március 25-én. Nem volt semmiféle születésnapi ünneplés. Szüleim mindketten fogságban voltak. Azon az éjjelen, ahogy feküdtem az ágyon, és hallgattam a lövé seket meg a lázadók hangszóróiból üvöltô vérfagyasztó fenyegetéseket, fordulóponthoz érkeztem. Mindig azt mondták, és én mindig el is hittem, hogy földi paradicsomban élek, a szocialista Kínában, a kapitalista világ pedig maga a pokol. Most megkérdeztem magamtól: ha ez a paradicsom, milyen a pokol? Elhatároztam, hogy megnézem én magamnak, valóban van-e olyan hely a földön, ahol még több a fájdalom, mint itt. Életemben elôször gyûlöltem tudatosan a rendszert, amelyben éltem, és szeret-tem volna kiutat találni."
1966-ban a kínai központi vezetés újabb ideológiát talált ki saját hatalmának megerôsítésére, valamint az értelmiségiek presztízsének a visszaszorítására. (A "kulturális forradalom" valójában a maoisták és a velük szembehelyezkedô mérsékeltebb irányvonal közti hatalmi harc volt.) Ökördémon, kígyószellem megnevezéssel illették az ellenségnek kikiáltott "osztályidegeneket": földbirto- kosokat, tehetôs parasztokat, az elôzô kampányok során megbélyegzett ellenforradalmárokat. A bûnösöknek kikiáltottak között leledztek az idônként elfogott "rossz elemek" is (akiket azzal gyanúsítottak, hogy titkokat árultak el a Kuomintangnak), a "kémek" (külföldi kapcsolatokkal rendelkezôk), a "kapitalista úton járók" (azok a pártfunkcionáriusok, akik nem tartották be mereven a szélsôbalos politikát), végül pedig az értelmiségiek...
Az Élet és halál Sanghaiban azzal kezdôdik, hogy Nien Cheng családjára (is) lecsapnak a "kulturális forradalom" ügybuzgó funkcionáriusai, illetve a büntetések végrehajtói, a vörösgárdista "forradalmárok". A Mao támogatását élvezô fiatalok otthonokat zúznak szét, családtagokat hurcolnak ismeretlen helyre, nyilvánosan alázzák meg az ártatlan embereket, harcias gyûléseket szerveznek bizonyos gyanús személyek ellen, amikor is a kiszemelt áldozatnak önkritikát kell gyakorolnia. "Öreg tanárnôdet is bírálják. Azt beszélik, festett egyszer egy mejhuafaágat, amely nem fölfelé tört, hanem lekonyult, és ezzel a Kommunista Párt hanyatlását akarta szimbolizálni." Magát a szerzôt, Nien Chenget azzal vádolják, hogy angol kém, mivel olyan múlttal rendelkezik, amely befeketíti vallatói elôtt: Angliában végezte tanulmányait, többször járt külföldön (lánya Ausztráliában született), hosszab ideig a Shell alkalmazottja volt. A Shell azon kevés külföldi cégek sorába tartozott, amelyek 1966-ig fenntarthatták képviseletüket Kínában. Vélt bûneit tetôzte, hogy férje a Kuomintang külügyminisztériumában volt hivatalvezetô, majd a Népi Kormány szolgálatában külügyi tanácsadóvá vált, s ezután haláláig a Shell shanghaji igazgatójaként tevékenykedett. Nien Chenget hat és fél évig tartották magánzárkában. Elítélni nem tudták, mivel bûnösségét mindvégig hihetetlen erôvel és elszántsággal tagadta. A megpróbáltatások ideje alatt kétségbeesetten ragaszkodott egy-egy olyan apró, emberséget jelentô gesztushoz is, mint amilyen egy mosoly: "Kinyílt a kémlelôablak, és egy fiatal nô bekiáltott: Víz, majd bedugta a vizeskanna csôrét. Közöltem vele, hogy nincs vizesedényem, erre visszahúzta a kannát, és fiatal, sápadt arcát a kémlelônyíláshoz szorította, hogy szemügyre vegyen. Ahogy a pillantásunk találkozott, rám mosolygott. Pár nappal késôbb észrevettem a zubbonyára varrt fehér négyzetet, ebbôl a jelbôl tudtam, hogy ô is fogoly, átnevelô munkaszolgálatát tölti a börtönben. Ettôl fogva ahányszor csak alkalom adódott, mindig egymásra mosolyogtunk, jelezve fájdalmas sorsunk közösségét az állam fogságában. Börtön-éveim alatt nagyon sokat jelentett nekem ez a néma kapcsolat és az arcán fel-felvillanó mosoly. Mikor eltûnt — talán letöltötte a büntetését — napokig levert voltam a veszteség érzetétôl." Brutális vallatóinak és azoknak kiszolgáltatva mégiscsak sikerült túlélnie a börtönéveket, de kiszabadulása nem hozott megkönynyebbülést számára. Megtudta, hogy lányát a vörösgárdisták egy kegyetlen kihallgatás során agyonütötték. Miközben otthonában a legprimitívebb eszkö-zökkel próbáltak bizalmába férkôzni, és tovább zaklatták, hiábavaló küzdelmet folytatott lánya gyilkosainak kiderítésére. Ôt magát rehabilitálták ugyan, de lányáról a hivatalos iratok azt jelentették, hogy öngyilkos lett. A zaklatástól és megszégyenítéstôl megtört kínaiak gyakran önként választották a halált. Igazságot szolgáltatni nem tudott, de figyelemre méltó tisztánlátásával megírt könyvét lánya emlékének szentelte, így tárta nyilvánosság elé a pokol legmélyén végigszenvedett évek történetét.
Mindkét szerzô Kínától távol írta meg visszaemlékezéseit. Nien Cheng az Egyesült Államokban, Jung Chang pedig Angliában talált új otthont magának. A nyugati kultúra alapos ismerete segítette ôket abban, hogy az európai, illetve az amerikai olvasó számára élvezhetô formát és stílust használva meséljenek, azonban mindkettejük írásmódját alapvetôen meghatározza a sajátos kínai elbeszélésmód. Ellentétben a hagyomá- nyos festészettel, amely csak sematikusan, pár vonallal ábrázol, az irodalomban használt ábrázolások nagyon aprólékosan, minden részletre kitérôen jelenítenek meg egy-egy tárgyat. Például egy ruhadarab bemutatása nemcsak annak ismertetését jelenti, hanem a használata, a hozzá fûzôdô szokások, esetleg hiedelmek is megjelennek. "Kacsatojáskék kabátka volt rajta, szélein aranyhímzés, hogy kiemelje egyszerû vonalát; pillangószárny gombokkal zárult a jobb oldalon. Piciny virágokkal hímzett, redôzött rózsaszín blúzt öltött. Hosszú haja egyetlen hajfonatba összefonva. Hajából ritka, fekete—zöld selyem bazsarózsa kandikált ki." (Vadhattyúk) A finomságot tökéletesen érzékeltetik az anyagok leírásakor; szinte mindent a légiesség jellemez. A tárgyak kultikus tisztelete a leg-egyszerûbb mozdulatokban is kifejezôdik: "Ahogy bezúdultak a hallba, egyikük levert egy cserép jázmint a Fen Caj porcelánasztalkáról. A gyenge fehér szirmokat türelmetlen lábak taposták szét a padlón. [...] Leültem az asztalhoz, és körülnéztem a szobában. Furcsa volt elképzelni, hogy soha többé nem látom már eredeti formájában. Soha nem tûnt még ilyen szépnek az ebédlô, mint most. A polírozott ébenfa szebben ragyogott, mint valaha. A fehérre lakkozott paraván büszkén állt a sarokban, berakott elefántcsont díszeivel a finom kézmûves—munka dicséretét hirdette. Az ébenfa polcokon az antik porcelántányérok és vázák mind olyan szögben álltak, hogy szépségük a legjobban érvényesüljön. Még a függönyök is hibátlan redôkben omlottak alá. Búcsúzóul mindet végigsimogattam a tekintetemmel." (Élet és halál Sanghaiban)
A Vadhattyúk egyik amerikai kritikusa a következôket írta: "Nyugodt és mértéktartó kínai történelem, de sikerkönyvként olvastatja magát." Mint már említettem, a két könyv kordokumentumként is kiváló anyagot szolgáltat azok számára, akik érdeklôdéssel fordulnak az ázsiai és a világtörténelem e szegmentuma felé. Megtudhatjuk, milyen volt a Nagy Ugrás, mi állt az "öt ellen", a Virágozzék száz virág! kampányainak hátterében. Betekinthetünk abba a mechanizmusba, melynek segítségével sikerült sok éven keresztül fenntartani a Mao-kultuszt. Adatokat szolgáltatnak, összefüggéseket tárnak fel a szerzôk, a személyes vonatkozások pedig emberközelbe hozzák a történeteket. Akkor nyerünk sokat, ha mindkét könyvet elolvassuk, ezek kitûnôen kiegészítik egymást. Gyakran ugyanannak a jelenségnek két oldalát mutatják be a szerzôk: egyikük egyszerû szemlélô, míg a másik olyan információkkal szolgál, amelyek feltárják a maoista-mechanizmus mûködését.
Alexandra Kiadó. Bp., 1995.; Európa Könyvkiadó. Bp., 1997.