Elôször a hongkongi akciófilmekrôl szerettem volna írni, arra gondolva, hogy ezeket csak láthatja az ember itt-ott, mûholdas tévékultúránknak hála, és talán a vizuális anyagról szóló szöveg megközelítése könnyebbé válik (ez persze csak azokra állt volna, akik egy ilyen film elsô tíz másodpercében nem nyúlnak idegesen a távirányítóért). A lépés ott sikerült félre, hogy (önhibámon kívül/belül) nem volt alkalmam újranézni néhány alapmûvet, így hát ez a terv elesett.
Van otthon két Wong Kar-Wai*- filmem, a Chung King Express (1994) és a Fallen Angels (1995), elôvettem ôket, és akkor (így, hangsúlyosan, mivel majdnem átcsúszott a mostba, és lennie kell némi látható határnak a kettô között) jött az ötlet, hogy ezek lesznek az anyag (tisztázva az egyenes vonalú sztorik kedvelôi számára az imént talán kissé helyénvalótlannak tûnô szó mögöttesét). Annál is inkább, mert az utolsó elôtti napon, délután volt, van, mert még átnyúlik ide (úgy tûnik, ezúttal minden összejött, az anyag, a délután stb.), láttam egy Tandori-akciófilmet az MTV2-n: egy londoni terecskén ült és azt mondta, hogy emlékeink romantikája elmúlik ugyan, de ôk maguk mindig megmaradnak nekünk. Azonnal beugrott Wong Kar-Wai: az Elsô Rendôr azt mondja a Chung King Expressben, hogy reméli, az emlékek szavatossági ideje sohasem fog lejárni.
Akkor már biztos voltam benne, hogy az anyag végül engedni fog (visszaáll azaz), zsebemben Tandorimmal. Az utolsó elôtti pillanatban.
A fények. Mindenütt ott vannak, villogva, tolakodón, szinte kitûznek a képbôl. A nézônek az az érzése, hogy egy alacsony homlokot néz, premier plánban. A város alacsony homloka. Ezek a fények nem tárják fel, inkább elrejtik a tereket. Egy nô megy az utcán. Esôkabát, szôke haj (paróka), fekete napszemüveg (este van, mintha mindig este), magas sarkú cipô. A kamera közelrôl követi. A tér állandóan önmagán kívül kerül. Mintha a felvevô iszonyodna a terektôl. Utcarészletek, sikátorok, fedett gangok, külsô és belsô terek csonkjai, a nagyváros tértorzói. Wong Kar-Wai csôlátó filmszeme számára nincs kiteljesedô tér. Az ég az éles házfalak szabdalta tenyérnyi seb. Az önmagukba zuhanó terek a cselekvéseket is majd-helyben-futásra kárhoztatják. A fegyveres üldözés a gyermekkor rohanó álmaihoz hasonlít, amikor nincs hova menekülni, ráadásul az ember lába mintha ólomból lenne. A képen lassítva megy az üldözési jelenet. A falak ólomlába.
Az egyetlen mintha-nyílt tér a pálya, ahol az Elsô Rendôr kocogni szokott, hogy kiizzadjon magából minden vizet, mondván, így nem marad egy csepp sem a könnyeknek. Ám ez a tér is csak körben futásra alkalmas. A kör, mint a nincs-kiút jelképe.
Baudrillard említi Amerikájában, hogy jó lenne újraélni a sebesség és a távolság mágiáját, amikor kitágulnak a terek, és meghal az idô. A Néma Fiatalember motorja végtelenített sebességgel vágtat az alagútban. Ez kissé Tarkovszkij Solarisának autós jelenetére emlékeztet, csakhogy Kelvint a világûr végtelenje várja, a Néma Fiatalembernek és alkalmi utasainak viszont csak az alagút csendje jut. Baudrillard esetével ellentétben itt nem tágulnak a terek. Az idô pedig képtelen meghalni, régen megállt.
Az idô megállt, mondjuk, május elsején. Az Elsô Rendôr születésnapján. Látszólag persze telik, vagy inkább múlik (mire is telne) az idô, a valós idô, a város ideje azonban megdermedt, lejárt. Mint egy ananászkonzerv szavatossági ideje. Az Elsô Rendôr beszámolója szerint április hónap minden napján vett/vesz egy ananászkonzervet, amelynek május elsején jár(t) le a szavatossági ideje (érthetô módon gondot okoznak az igeidôk). A szerelme, aki április elsején hagyta el ôt, imádta az ananászkonzervet. A Második Rendôr minden este ínyenc salátát rendel a Midnight Express gyorsbüfében. Egyszer megpróbálkozik a sült hallal, és tessék, azonnal otthagyja a stewardesse. A Bérgyilkos bérgyilkol, azaz végzi a dolgát, és amikor ki akar szállni a buliból, szitává lövik. Ez csupán néhány példa arra, hogy az Örökmájuselsejébôl kiszállni veszélyes és tilos. Aki túléli a próbálkozást, az nem is száll ki többé. A megdermedt idôn belül marad. Ahol mindennek lejár a szavatossági ideje. És a legtöbben túlélik. Az élôk többen vannak, mint a holtak, énekli a jukebox, a Bérgyilkos Társa rádôl a jól ismert, hûvös mûanyag felületre, ki tudja hányadszor játsszák el ugyanazt a pillanatot (a , nekik nyolc, szól be Tandori).
A filmbe zárt lényeket különös kötelékek fûzik a tárgyakhoz. A Második Rendôr lakása tele van titokzatos plüssmedvékkel, plüsstigrisekkel és plüssegerekkel, ezenkívül van egy érzelgôs mosogatórongya, egy önemésztésre hajlamos szappana, de maga a ház is érzô lény, akivel beszélgetni lehet és kell, egyébként csak vele lehet. A Bérgyilkos Társa a Bérgyilkos szemetében turkál, és az ott talált tárgyakkal kommunikál, mondván, hogy a szemét sok mindent elárul egy férfi szokásairól. A Néma Fiatalember és Elsô Szerelme dühödten esnek neki a folyosón csellengô felfújható guminônek, a hús-vér ellenfelet ugyanis képtelenek elôkeríteni. De ez is megteszi (mintha élnénk). A Bérgyilkos Társa vágyakozva a fallikus jukeboxhoz simul, amelyben a nôi hang azt dalolja, hogy az élôk többen vannak... E lények számára a tárgyak jelképezik az érinthetôség végsô határát. A tárgyakhoz lehet közeledni, a tárgyak megérintenek, a tárgyak: vannak.
Mozognak a konzervdobozvilágban, mintha-szabadon. Az Elsô Rendôr, akit áprilisi tréfa gyanánt otthagyott a szerelme, kocogással izzadja ki magából a könnyeit, és ananászkonzerveket gyûjt. Közben randevúzni akar valakivel, akárkivel; a Midnight Express gyorsbüfé pultja mellôl sorra felhívja nôismerôseit, akik különbözô okokra hivatkozva visszautasítják (kiderül, hogy egyikükkel öt éve nem beszélt, az illetô közben megházasodott, és két gyermeke van). Aztán találkozik a Kábítószerügynökkel, emlékszünk: esôkabát, szôke haj (paróka), fekete napszemüveg, magas sarkú cipô, akitôl holmi indiaiak ellopták az aznapi szállítmányt, és éppen halomra lôtte ellenfeleit. A nô az est végén az Elsô Rendôr ágyába dôl, de persze nem történik semmi, ôk tudják a szabályokat, nem kilépni az idôtlenségbôl. Komótosan elmennek egymás mellett, ki a filmbôl. Az Elsô Rendôr egy utolsó érintéssel (touch and go) átadja a stafétát a Második Rendôrnek, aki ínyenc salátát rendel, és kipróbálja a sült halat (mert ez az a bizonyos alkalom, amikor a stewardesse elhagyja). Felhangzik a California Dreaming (a film második részében hétszer) és belép a képbe a Kaliforniás Lány. Ô a Midnight Express gyorsbüfében dolgozik, és mellesleg halálosan beleszeret a Második Rendôrbe, aki egyéjszakás kilengése után éppen visszatér ínyenc salátájához. A románc folytatódik, persze betartva a játék szabályait, a Kaliforniás Lány az Elsô Rendôr exszerelmétôl kapott kulccsal bejár a lakásba, takarít, tesz-vesz, alkalmi nôk után kutat. Aztán amikor a Második Rendôr végül találkát kér tôle, a Kalifornia étteremben, a Lány Kaliforniába utazik, ahova mindig is vágyott. Végjátékszagú a dolog, de mintegy végszóra a Lány visszatér, és a Midnight Express gyorsbüfénél találkozik a Második Rendôrrel, aki ott akarja folytatni, ahol annak idején (vagyis ugyanakkor) abbahagyta, de a Chung King Express filmideje kifut magából, vége. Nincs heppiend.
A Bukott Angyalokban a Bérgyilkos szereti a munkáját, mert nem neki kell eldöntenie, ki, mikor és hogyan hal meg. Szereti, ha mások tervezik meg a dolgait. Ezért van szüksége társra. A Bérgyilkos Társa dallamokkal, jukeboxokkal él együtt, titokban szerelmes a Bérgyilkosba, úgy kutatja át a szemetét, mintha titkos irataiban szaglászna, és csak akkor találkozik a hús-vér Bérgyilkossal, amikor az közli vele, hogy ki akar szállni. A Néma Fiatalember mások boltjaiba hatol be éjjelenként, hogy az esetleg arra járó kuncsaftokat (akár akaratuk ellenére is!) kiszolgálja, és boldognak érzi magát, hogy "segíthet" embertársain. Aztán találkozik az Elsô Szerelmével, akivel jó együtt motorozni és felfújható guminôket rugdosni. A románc nem tart sokáig, s ennek talán az az oka, hogy a Néma Fiatalember egyik éjjel a Midnight Express gyorsbüfé elôtt ráébred, hogy ez így nincs rendben. Ám a felismerés nem válik tetté, a show folytatódik, a Néma Fiatalember még találkozik a Bérgyilkos Társával, akivel szintén jó motorozni, és ennyi.
Van azonban két lény, aki, úgymond, kilóg a képbôl. A Chung King-beli fônök, a Midnight Express tulaja, és a Néma Fiatalember apja az Angyalokban, a Chung King Mansions tulaja. Ôk azok, akiknek valamijük van, ôk az idôbeliek, akik pontosan tudják, hogy létük, mozdulataik indulásból körön kívüliek. Igaz, mindketten eltûnnek a film végére, a tulaj otthagyja a gyorsbüfét, valami másba kezd, a Néma Fiatalember apja pedig meghal. Ezeknek a lényeknek nincs helyük ebben a világban, ezért kiszorulnak a képbôl.
Nem fogsz megismerni, mondja a Kábítószerügynök az Elsô Rendôrnek, és körülbelül errôl szól az összesített háromórányi anyag. A tér és idô torzói között helyben-futó kapcsolattorzók. A Bérgyilkos Társa könyökig érô fekete gumikesztyûkben turkál a Bérgyilkos szemetében. A Kaliforniás Lány otthonosan tesz-vesz a Második Rendôr lakásán, a könyökig érô gumikesztyûk itt is jelen vannak, ezúttal azonban rózsaszínûek (körülbelül ennyi a különbség a két film hangulata között). A másik lény tárgyakká, szemétté lényegült valóját csak gumikesztyûs kézzel lehet megérinteni. A csupasz, kesztyûtlen érintés azonnali halállal, felfedeztetéssel, kudarccal fenyeget (lásd pl. a Bérgyilkos és Társa elsô-utolsó reál-térbeli találkozását). A Néma Fiatalember és Elsô Szerelme nem érintik meg egymást, kapcsolatuk a motorozásra, bárbeli verekedésekre, a sokat emlegetett guminô rugdosására, meg egy futballmeccsi ôrjöngésre szorítkozik. Ezek a lények nem értik a közeledés mikéntjét, képtelenek a kapcsolódásra, torzóikról ez a szerv hiányzik. A Két Kívülálló szûkszavú tanácsait sem értik, talán ezért is válnak ezek végül képen kívülivé: nincs "drámai" funkciójuk, fölöslegesek. Marad a város petróleumlámpája körüli ôrült pilletánc, ahol az épp-milyen-golyót-húzok-ki-az-urnából a dolgok vezérelve. És a (túl)élôk mindig többen lesznek, mint a halottak.
* Wong Kar-Wai hongkongi filmrendezô és forgatókönyvíró Shanghajban született 1958-ban. Ötéves korában került HongKongba. A 80-as évek végétôl rendez.