Kínában alig egy évszázaddal ezelôtt, a "kapunyitás" jegyében kezdett kibontakozni az érdeklôdés a Kínán kívüli világ eladdig ismeretlen irodalmai iránt. Ez jelentôs mértékben hozzájárult a nagy múltú kínai tradicionális irodalmat felváltó modern nemzeti irodalom megszületéséhez.

Az elsô szépirodalmi mûvekbôl készült fordítások, világirodalom-népszerûsítô írások még a császárkorban, annak utolsó éveiben láttak napvilágot. Jobbára spontán, kuriózumszerû érdeklôdés s a hagyományos ízlés jegyében fogantak, de a tudatos, sôt programszerû orientálódás szándéka is korán megfogalmazódott. Az új kínai irodalom alapító atyáinak egyike, Lu Hszün (1881—1936), aki a század elején ösztöndíjasként Japánban tanult, így jellemezte indulásának éveit: "Amire figyelmet fordítottam, az inkább a megismeretés, a fordítás volt — mégpedig az elnyomott nemzetek íróinak mûvei. Akkoriban éppen a mandzsuk megdöntése volt napirenden — s akadtak fiatalok, akik a mandzsu írók kiáltásában és ellenállásában rokonhangra találtak... Mivel olyan mûveket kerestem, amelyekben kiáltás és ellenállás van, Kelet-Európa felé kellett fordulnom..." Hasonló felfogást képviselt ugyancsak Japánban tanuló testvéröccse, a késôbbi jeles esszéíró, Csou Co-zsen (1885—1966) is. Így jutottak el mindketten a magyar irodalomhoz, sôt pályájuk a vele való ismerkedés jegyében indult: Csou Co-zsen Jókai-regényfordításaival és Lu Hszün 1907-ben írt, elsô irodalmi értékû tanulmányával, amelyben az európai "satanizáló" költôkrôl szólván külön fejezetben foglalkozik Petôfivel. Sôt, forrásainak egyikébôl, egy angol nyelvû magyar irodalomtörténetbôl külön is lefordította a Petôfivel foglalkozó fejezetet, amelyet tanulmányával egy idôben, 1908-ban egy Japánban megjelenô kínai folyóiratban publikált. Bár Petôfi mûveibôl ekkor még nem fordított, föl-föltámadó érdeklôdése a magyar költô iránt élete végéig megmaradt.

A Csou-testvérek az évtized végén tértek vissza hazájukba. Bár japáni munkásságuk ottani honfitársaik szûk körén túl alig vált ismertté, világirodalmi tájékozódásuk koncepciója az 1910-es évek végén jelentkezô új irodalom viszonyai között is markánsan tovább élt, s a húszas, harmincas években számos követôre talált. Közülük idôrendben is elsôként Sen Jen-ping (késôbb felvett írói nevén: Mao Tun, 1896—1981) említésre méltó, aki az új irodalmi mozgalom egyik szervezôjeként és teoretikusaként több cikkében is foglalkozott a magyar irodalom fejlôdéstörténetével, illetve a kibontakozó modern kínai irodalom számára belôle levonható tanulságaival. Petôfirôl 1923-ban, a költô születésének centenáriumi évfordulója alkalmából írt hosszabb tanulmányban emlékezett meg, benne illusztrációként az Egy gondolat bánt engemet... és a Szabadság, szerelem! címû versek fordításával. A tanulmány elsôsorban életrajzi vázlat, a mûvészi pályának csupán fôbb mozzanatait emeli ki. Forrásai közül fontossága miatt megemlítendô Riedl Frigyes 1906-ban Londonban megjelent angol nyelvû magyar irodalomtörténeti kézikönyve (Frederick Riedl: A History of Hungarian Literature), amely már a Csou-testvérek számára is iránytûként szolgált Japánban, s az ún. "gyenge és kis népek", "elnyomott nemzetek" csekély számú, angolul hozzáférhetô irodalomtörténeti kézikönyvei sorában tartották számon. (1921-ben Sen Jen-ping ebbôl fordította le a Nemzeti dalt, amely így egy magyar vers elsô, teljes kínai interpretációja lett.) Sen versfordításai mindazonáltal még nem igazi mûfordítások, funkciójuk feltehetôleg csupán a költô gondolatainak puszta érzékeltetése lehetett.

Meglepôen hamar napvilágot láttak azonban tartalmilag, formailag egyaránt igényes, mûvészi színvonalú Petôfi-fordítások is. A Szófonál (Jü-sze) címû irodalmi folyóirat 1925. évi 9. és 11. száma öt Petôfi-vers fordítását közölte. A fordító Lu Hszün volt — aki csaknem két évtized múltán ezekkel az átültetésekkel tért vissza ifjúsága kedvelt költôjéhez. Alapul egy német nyelvû Petôfi-válogatás szolgált, amelyre még Japánban tett szert az író. A lefordított versek, mint például az Apám mestersége és az enyém, a Fa leszek, ha..., Az én szerelmem stb. nem tartoznak Petôfi jelentôs költeményei közé. Átültetésükben akár puszta tollpróbát, csupán alkalomszerû kísérletezést is láthatnánk, ha nem tudnánk, hogy a húszas évek kínai költészetének egyik kedvelt mûformája az ún. "kis vers" (hsziao si) volt, amely részben japán minták nyomán, részben Tagore hatására honosodott meg, s a régi kínai vers mûgondját, ökonómiáját idézte fel az uralkodó mûforma, a szabadvers ellenében. Ugyanezen évben a Szófonál másik számában további Petôfi-versfordítása, a Remény jelent meg, egy hasonló címû kis lírai esszéjébe szôve, annak mintegy illusztrációjaként.

Az új kínai irodalom világában ekkor már jelentôs tekintéllyel bíró író fordításainak valóságos mozgósító hatásuk lett. Elsôsorban egy fiatal pekingi költô, Feng Cse (sz. 1905) figyelmét hívták fel magukra, aki 1926-ban saját szerkesztésû irodalmi folyóiratában Petôfi Sándor címmel hosszabb (magyar nyelvû) tanulmányt tett közzé. Erre, valamint Petôfivel való elsô találkozására évtizedekkel késôbb így emlékezett vissza! "Az idô tájt éppen németül tanultam, amikor Lu Hszün néhány Petôfi-fordítását olvastam, amelyek nagyon megtetszettek. Véletlenül találtam is a Pekingi Egyetem könyvtárában egy német nyelvû Petôfi-kötetet, elején a költô életrajzával. Ennek alapján írtam egy ismertetést Petôfirôl..." Ma már kideríthetetlen forrásból, úgy tûnik, az addig ismertekhez képest valamelyest részletezôbb, összetettebb képet sikerült kialakítania Petôfi költôi világáról. "Ami nekem verseiben különösen tetszik, az a sok remek hasonlat, s úgy érzem, mintha ennyi bölcsesség csak az egyszerû, tiszta népdalokban lenne megtalálható" — írja A bánat egy nagy óceán... címû vers elemzésének apropóján. Sajnálatos, hogy a késôbb jelentôs költôvé fejlôdô Feng Cse Petôfi iránti érdeklôdése nem folytatódott; mint mûfordító, a világirodalom más égtájai felé kezdett tájékozódni.

Nem sokkal késôbb Paj Mang (1909—1931) — írói nevén: Jin Fu —, a kínai szocialista líra egyik úttörôje is felfedezte magának Petôfit. Feltehetô, hogy az ô figyelmét is Lu Hszün fordításai hívták fel a magyar költôre. Sanghaji antikváriumban talált rá arra a német nyelvû Petôfi-válogatásra — Alfred Teniers Petôfi's Gedichte címmel 1887-ben kiadott, különbözô neves fordítók Petôfi-átültetéseit tartalmazó antológiájára —, amelynek bevezetô írása egy Petôfi-életrajz volt. Elsôként ezt az életrajzot fordította le Paj Mang, és 1929 nyarán beküldte a Lu Hszün szerkesztésében megjelenô Áradat (Pen-liu) címû folyóirathoz. Lu Hszün bekérte a német nyelvû alapszöveget is, hogy egybevethesse a fordítással. Egyben biztatta a költôt, hogy illusztrációképpen fordítson le néhány verset is, mivel az életrajz magában "nagyon ridegnek tûnne". A Teniers-féle kötet ellenében saját, még Japánban beszerzett német nyelvû Petôfi-köteteit küldte el neki. (A Reclam Universal-Bibliothek sorozatában megjelent kötetkék egyike I. Goldschmidt fordításában a költô válogatott verseit, másika a Hóhér kötele Johann Kömödy-féle fordítását tartalmazta. Lu Hszün Petôfi-fordításai is Goldschmidt alapszövegébôl készültek.) Paj Mang életrajzfordítása végül is nyolc rövidebb vers átültetésével kiegészülve 1929 decemberében jelent meg az Áradatban.

Maga a fordító azonban sem a Teniers-féle életrajzzal, sem saját versátültetéseivel nem volt megelégedve. Mégis az ô nevével összeforrva vált Kína-szerte ismertté és tett szert máig tartó népszerûségre az a fordítás, amelyre Lu Hszün bukkant rá a nála maradt Teniers-féle kötetben. A Szabadság, szerelem! címû versrôl van szó, amelynek Teniers improvizált német változata mellé tintával jegyezte be valaki (feltehetôleg Paj Mang) a hagyományos irodalmi nyelven s a klasszikus prozódia szabályai szerint fogalmazott kínai fordítást, miáltal az jól ritmizálhatóvá, skandálhatóvá, megjegyezhetôvé vált. A kínai olvasókban végeredményben ez a vers tudatosította sommásan Petôfi nevét és költôi világnézetét. Sajnos Paj Mang egyetemi tanulmányait abbahagyva a sanghaji üzemek ifjúmunkásai közé ment forradalmi szervezômunkát végezni, többször letartóztatták, végül 1931. február elején többedmagával — köztük négy fiatal írótársával — titokban kivégezték. Vele veszett a Lu Hszüntôl kapott két Petôfi-kötet is. A könyvek tragikus sorsa teljesedett be rajtuk: Paj Mang egyik letartóztatása alkalmával könyveit is elkobozták. "Nagyon fájt a szívem a két könyvért: a rendôrség kezébe kerülve akárha gyöngyszemek szóródtak volna disznók elé — emlékezett vissza késôbb Lu Hszün —, pedig hétköznapi könyvek voltak... Számomra mégis valóságos kincset jelentettek, mert a tokiói Maruzen-könyvesbolt révén külön hozattam el ôket Németországból harminc évvel ezelôtt, amikor szenvedélyes rajongója voltam Petôfinek... Egy ideig állandóan a kezem ügyében tartottam ôket, de aztán — mivel az ember szándékai körülményeivel változnak — letettem a fordítás gondolatáról. Ez alkalommal elhatároztam, hogy sorsukat jó kezekbe teszem le, s annak az ifjúnak ajándékozom ôket, aki ugyanolyan rajongva szereti Petôfi verseit, mint annak idején én... Ki hitte volna, hogy végül a «háromsávos»-ok [a sanghaji rendôrség tagjai] kezére jutnak. Milyen elkeserítô!"

Paj Manggal egy idôben fordult Petôfi felé egy (akkoriban még kevéssé ismert) fordító, Szun Jung (1902—1984) is. Szun Jung eszperantista volt, s amikor 1928-ban hozzájutott a János vitéz néhány évvel korábban Magyarországon megjelent eszperantó fordításának egy példányához, elhatározta, hogy átülteti kínaira. Az elkészült fordítással ô is Lu Hszünhöz fordult, aki készségesen vállalta nemcsak a mû lektorálását, gondozását, hanem önálló kötetben történô megjelentetésének gondját-baját is. Így látott napvilágot egy sanghaji kiadónál (1931-ben) a kínai János vitéz, Petôfi arcképével, életrajzával, illusztrációkkal, a fordító és Lu Hszün utószavával. Ezt követôen Szun Jung további Petôfi-versek fordításához is kedvet kapott, s a negyvenes évek elejéig a költô több mint félszáz versét ültette át eszperantóból kínaira.

A harmincas években Paj Mang és Szun Jung mellett mások is hozzájárultak Petôfi népszerûsítéséhez. Olyanok is, akik — mint például Lin Ju-tang (1895—1976) — egyébként nem tartoztak az ún. "kis és elnyomott nemzetek" irodalmainak népszerûsítôi közé. Egy Li Vej nevû szerzô 1937-ben megjelent tanulmányának az a válságos helyzet adta meg az alaphangját, amit a küszöbön álló japán agresszió jelentett: "A mai Kína a Petôfi-korabeli Magyarországéval azonos sors útját járja, de hol vannak a kínai Petôfik? A kínai költôk legtöbbje elefántcsonttoronyba húzódott, nem veszik észre, hogy közeleg a végveszély órája... Most még inkább szükség van Petôfi népszerûsítésére, hogy az övéhez hasonló heroikus hangon hívjuk fel az egész nemzetet az egységre és az ellenséggel való szembeszállásra..." E harci riadóhoz hasonló bevezetô után ismerteti Petôfi életrajzát, kiegészítve néhány forradalmi versének fordításával.

A japán—kínai háború (1937—1945) idôszakából nem maradtak fenn érdemleges adatok a Petôfi-recepció további alakulásáról, a negyvenes évek végén pedig, a Kínai Népköztársaság megalakulásakor a magyar költô kínai útjának legújabb, máig tartó szakasza kezdôdött el. Petôfi kultuszának szorgos ápolója, Szun Jung jelentkezik elsôként: elôbb a János vitéz újabb kiadásával 1951-ben, majd ugyanezen évben a magyar költô elsô önálló kínai kötetével, Petôfi negyven verse címmel. A köteteket egy sanghaji kiadó jelentette meg, de nemsokára egy nagyobb, reprezentatívabb válogatásra is Szun Jung kap megbízatást, aki munkájába ezúttal már Kínában tanuló magyar ösztöndíjasokat is bevont. Ôk írták a jegyzetapparátust, segítettek a válogatásban és az illusztrációk beszerzésében, s ami legfontosabb: ôk készítették magyar eredetibôl a kínai nyersfordításokat, valamint elvégezték a már meglévô fordítások magyar eredetivel való egybevetését. 1954-ben jelent meg a több mint száz verset, valamint az eredeti alapján némileg kiigazított János vitézt tartalmazó kötet Petôfi válogatott versei címmel. A kötetet a kínai olvasók kedvezôen fogadták: 1954—1964 között hét kiadást, illetve újranyomást ért meg — összesen százezer példányban.

Szun Jung mellett alkalomszerûen (évfordulók kapcsán) mások is foglalkoztak ebben az idôszakban Petôfivel — s fôleg a hatvanas évektôl kezdenek e téren tevékenykedni a Magyarországon tanult vagy tanuló kínai ösztöndíjasok. Közülük Hszing Van-seng neve emelendô ki, márcsak azért is, mert magyarországi tanulmányai és azt követô hazai fordítói és kutatói munkálkodása homlokterében máig is Petôfi áll. Elsô fordításai ugyan már a hatvanas évek elején napvilágot láttak (pl. Az apostol, 1963-ban), a publikációs tevékenységét azonban csak az idôközben kibontakozó "kulturális forradalom" idôszaka után, a hetvenes évek végétôl folytathatta. 1981-ben adta ki Petôfi kritikai életrajzát, majd 1984-ben egy kismonográfiát jelentetett meg Petôfi címmel, 1985-ben egy másikkal együtt fordított válogatást a költô prózai munkáiból, majd egy kétkötetes válogatást verseibôl, 1987-ben egy külön kötetet lírai költeményeibôl, s a közelmúltban jelent meg a Petôfi összes mûveit tartalmazó, hatkötetesre tervezett gyûjteményes kiadás elsô négy kötete.

Petôfi kínai útjának e teljességre távolról sem törekvô áttekintése után joggal merülhet fel, az olvasóban a kérdés: vajon a magyar költôvel rokonszenvezô irodalmárok, írók, költôk, fordítók szûk, "szakmabeli" körén túl a kínai átlagolvasó, a kínai átlagpolgár szellemi horizontján is fellelhetô-e valamiféle nyoma a Petôfivel való találkozásnak? Nos, a "kulturális forradalom" évei után újjáéledô irodalom egyik sikerdarabja, Sen Zsung írónô magyarul is megjelent mûve, Az élet derekán címû kisregény tanúskodik errôl. A pályájára visszatekintô idôsödô értelmiségi házaspár — mérnök és orvosnô — a Lennék én folyóvíz kezdetû Petôfi-verssel idézi fel ifjúságát, mintegy a vers egy-egy strófájára felfûzve múltjuk közös emlékeit...