Autarkiával jellemezhetô kulturális-földrajzi térségében Kína kialakította a gondolkodás sajátos formáit és motívumait, amelyek az évezredek során az ország fejlôdési fokozataival együtt változtak, újultak meg ismét és ismét. A kínai antropomorfikus világlátás mitológiai rendszere különbözik például a görög modelltôl. Hésziodosz óta a görög mitológia a kozmosz koncentrikus köreinek váltakozásából tevôdik össze (Uranosz — Kronosz — Fátum — Zeusz — Prométheusz), amelyek végül megteremtik az embert. A kozmosz fôbb koordinátáiból származik az emberiség, vagyis a görög mitológiát uranikus mitológiának nevezhetjük. A kínai mitológiát vizsgáló egyetlen tudós sem tagadja azonban, hogy az uranikus és a földi világegyetem Pan Gunak, az elsô ember életének szerves részét képezi. Pan Gu a kínai gondolkodásmód szerint isteni képességekkel rendelkezik, és a kínaiak Ôsatyaként tisztelik. Amikor Khaosz — Hundun — uralkodott mindenhol, a föld pedig még nem vált el az égtôl, a kozmikus térben, az ôstojásban élt Pan Gu. Tizennyolcezredik évét betöltve — méreteiben megnövekedve — Pan Gu kitört a tojásból. Ennek fehérjéjébôl keletkezett a fényes ég, sárgájából pedig a sötét föld, mivelhogy a Fény (Yang) és a Sötétség (Yin) ikertestvérek. Pan Gu a levegôre jutva meghalt, de halála nem elmúlást jelentett, hanem új kozmikus élet keletkezését: feje hegyekké és dombokká változott, törzse végtelen mezôkké, keze és lába a négy égtájjá. Szemébôl lett a nap és a hold, tenyerébôl tavak, vérébôl pedig folyók keletkeztek. Hajszálai kertekké és erdôkké váltak, fogai fémekké és drágakövekké. Verítéke esô és harmat lett, lélegzete pedig szél és vihar. Így jött létre az ég meg a föld, mindazzal együtt, aminek rajta kellett lennie. Az életet tekintve azonban ez a hely puszta volt, csak Nü Wa, az isteni teremtés élt rajta. Az ember teremtését övezô örök misztériumot Csü Jüan (Kr.e. 340—278), a kínai antikvitás elsô mûvelt költôje nyitotta meg Kérdések az éghez címû munkájában: "Nü Wa megteremtette az embereket, de ki teremtette meg Nü Wát?" Nü Wa az elsô lényeket a Sárga folyó iszapjából származó agyagból alkotta meg. (Az ember mindenhol földbôl és sárból keletkezett, lett légyen az a sár a Nílus iszapja vagy a Tigris és az Eufrátesz, a Gangesz és Brahmaputra medrébôl származó agyag... Ádámot is a föld porából teremtette Isten.) Egy kataklizma során azonban a kínai mitológia világegyetemének eredeti — Pan Gu és Nü Wa ôsszülôk által alkotott — egysége felbomlott. A széttört ég összerakása Nü Wa istenanya feladatává vált. A Nü Wa-kultusz érthetôvé válik, amikor a kínai matriarchátusra gondolunk. A mitológiai feljegyzésekben szó esik a Fu Xi—Nü Wa isteni párosról is (a hagyomány szerint Kr. e. 2953—2838 között éltek), akik — mint kínai Deukalión és Pürrha — túlélték az özönvizet, és testvérekbôl házastársakká lettek, a Kunlun Kozmikus Hegy (a kínai Olümposz) istenei pedig áldásukat adták a vérfertôzésre. Ennek következtében ôk ketten lettek az emberiség újjászületésének a biztosítói. Paradox módon majdnem minden mitológiában jelen van az illogikus, a semmibôl való megszületés, aminek feltétele a teljes tisztaság. A Si Jouguo térség mesevilágában az asszonyoknak nem kell együtt hálniuk a férfiakkal ahhoz, hogy utódot szüljenek. Elég, ha a férfiak ránéznek a nôkre, vagy ha egyszerûen egymásra gondolnak. Így a szûzanyák sora a (Shang-dinasztiát megalapító) Csit megszülô Jian Divel gyarapodik, aki egy lenyelt fecsketojástól esett teherbe, valamint Jiang Jüannal, aki mezôn jártában egy óriási lábnyomba lépett, és megszülte Hou Jit, a Zhou-dinasztia ôsapját. Úgy tûnik, hogy a nemzésnek ez a módja szomorúbb következményekkel járt, mint az istenek vérfertôzése, mivel a szûzanyákat üldözték, gyermekeik pedig különbözô halálos veszélynek voltak kitéve. Minden mitológiában jelen van az elhagyott csecsemô motívuma. Ízisz mocsárban rejti el gyermekét, Perszeuszt ládába zárják, Jézust jászolban szüli meg Mária, Romulust és Remust kosárban engedik le a Tiberiszen. Hou Jinek még többet kellett kiállnia: jeges folyóba dobták, hogy megfagyjon, majd hegyi ösvényen hagyták, hogy a legelôrôl hazatérô marhacsorda agyontapossa... Ô volt az, aki megtanította az embereket vetni és aratni, kertészkedni, gyümölcsfákat és szôlôt nevelni, selyemhernyót tenyészteni, házakat s menedéket építeni. A kínai Prométheusz Sui Renshi volt, aki megszerezte a tüzet az emberiségnek. A tanító hôsök példás magaviselete lesz a népmûvészet elsô "irodalmi megnyilvánulásának" az alapja. A kozmogónia a fenntartója minden nép megnyilvánulásának, mivel az emberek hajlanak arra, hogy hôsök utódainak tekintsék magukat. Minden nép egy istent vagy egy istennôt tisztel ôseként. Kína ôstörténetében egészen a legendás Xia-dinasztiáig az Öt Király mitikus idejérôl beszélhetünk. Az öt mitológiai király csakúgy, mint Ju, a Xia-dinasztia megalapítója, történelmi személyeknek számítanak, akiket azonban az utókor nem ismer elégségesen. Tetteik jelentôs része a racionális determinizmus segítségével nem elemezhetô. A néphagyomány azonban ezeket valódiaknak tekinti azokat. A kínaiak a Jao alatti régvolt idôkhôz kapcsolják az özönvizet, központi eseménnyé téve azt. A kínaiak hazája már a kezdetektôl a két gyakran kiöntô folyó, a Jangce és a Huangho között terült el. Mivel az özönvíz romboló erejére nem létezik racionális magyarázat, a világ mitológiái analóg módon magyarázzák azt: valamilyen felsô erô büntetéseként értelmezik. Gun, Huang Di Sárga király unokája megsajnálta az embereket, és elhatározta, hogy megmenti ôket. A bölcs bagoly és Ao, a teknôsbéka tanácsára — aki felajánlotta egyik lábát, hogy az összeomló égboltot megtartsa — Gun ellopta a hatalmas Da Di istentôl a xirangot, a varázsagyagot. Ez sohasem fogy el. Segítségével gátat emelt az ár útjába. Tette azonban kitudódott, és Da Di elküldte Zhu Rongot, a tûz istenét, hogy elpusztítsa Gunt. A parancsot végrehajtoták, Gunt pedig egy erdei kôlap alá temették el. Három év telt el, amikor az erdôben jártában egy ember megbotlott a Gun sírját fedô kôlapban. Mérgében kettéhasította a baltájával. A hasadékon Gun fia, Jü ugrott elô, apja testébôl nyerve testet, hogy folyathassa apja cselekedeteit. A nép körében nagy tisztelet övezi Jüt. Még ma is csodálattal, lelkesen mondják a kínaiak: "Ha Jü nem lett volna, talán mindannyian halak volnánk."

A kínai irodalom kezdeteit nem jelzik kimagasló mérföldkövek, nincsenek olyan híres kínai mûvek, mint az európai irodalom Iliásza és Odisszeiája. A homéroszi mû az archaikus kor gondolatvilágán alapszik, habár magában hordozza az emberiség kezdeti eltávolodását a hordaszerû szociálpszichológiától és szociális kapcsolatoktól. A kínai irodalomnak nincsenek ilyenfajta ôsi forrásai, melyeknek segítségével ugyanolyan könnyen meg tudnánk határozni a mitológiai gondolkodás rendszerét, mint Hésziodosz teszi a Theogóniában. Azon irodalmi mûvek, amelyek a szájhagyomány útján terjedô mitológia elemeit rögzítik, az írás megjelenéséhez viszonyítva késôbbiek. A leírások meglehetôsen hiányosak. Ezek a "visszaadások" azonban semmiképp sem sugallhatják azt, hogy a kínai irodalom korai szakaszában nem létezett egyfajta mitologikus irodalom. Éppen az egységes ókori mítoszgyûjtemény hiánya és a mítoszoknak a különbözô klasszikus filozófiai, morális, etikai, történelmi, földrajzi mûvekbe való beiktatása vezetett az eredeti szerkezet felbomlásához. A kínai elbeszélô próza címû munkájában Lu Xun azt állítja, hogy a Sárga folyó völgyében élô emberek nem voltak megáldva jelentôs képzelôerôvel. Ezt "nehéz életkörülményeiknek" tulajdonítja. Ezzel az állítással ne érthetünk egyet. Még akkor sem, ha csak a fennmaradt mondák anyagát vesszük figyelembe. A képzelôerô biztos jeleként fogható fel a klasszikus és a késôbbi versek hosszú sora is, amelyek lírailag kapcsolódnak a mitológiához, felfedve annak lényegét. A kínaiak érzékeny képzelôerôvel reagáltak mindazokra az eseményekre, adatokra, amelyekkel a világmindenség elhalmozta ôket. Ontológiai szemszögbôl elemezve a kínai mitológiát, ennek értéke összehasonlítható a göröggel vagy az északival stb. Habár ezeket a népeket nagy földrajzi-kulturális vagy idôbeli távolságok választották el egymástól, a mitológiai mûvek hasonlítanak. Az archetípus-skála megegyezik, még a hôsôk alakja, jelleme is ugyanolyan. Héraklész tizenkét munkát teljesít: megöli a nemeiai oroszlánt és a lernai hidrát; elfogja az Erümanthosz hegyén élô vadkant és az aranyszarvú szarvastehenet; kitisztítja Augeisz istállóit; megsemmisíti a sztümphaloszi madarakat; hazaviszi a krétai bikát; megszelídíti Diomédész kancáit; megszerzi Hippolüté övét; megszerzi Gérüonrész bíborszín teheneit; leszedi az almákat a heszperiszek kertjébôl; felhozza az alvilágból Kerberoszt. Az isteni íjász, Hon Ji cselekedetei ugyancsak tizenkettôt számlálnak: lenyilaz az égrôl kilenc napot a tíz közül; megöli az ökörtestû, emberarcú, lólábú, csecsemôként síró qieguaszörnyet; legyôzi a megmûvelt földeket tönkretevô, növényevô zhaochiszörnyet; elpusztítja a szárnycsapásaival orkánokat élesztô da-feng madarat; megöli a kilencfejû, forró vizet és tüzet okádó jiujinszörnyet; legyôzi a xiushe vízisárkányt, amely a Dongting-tavi halászok bárkáit borította fel, a halászokat pedig lenyelte; megöli az embereket és állatokat széttépô, a vetéseket tönkretevô fengxi vadkant; megszabadítja az embereket a sárkányfejû, tigriskarmú jajuszörnytôl; elpusztítja a folyókat, tavakat kiszárító kígyót; áthatol a mûködô vulkánú Janshanon, a Tûzhegyen, amely akadályozza a halandókat a Kozmikus Kunlun hegység — az istenek tanyájának — megközelítésében; átkel a Puha folyón (Ruanshui), amelynek vízén semmi más nem tudott fennmaradni, csak a fônixmadár tolla, és eljut Xiwangmu jáspistó melletti barlangjába, ô ugyanis Nyugat királyanyja lévén birtokolja a halhatatlanság elixírjét; lenyilazza Hebót, a Sárga folyó szellemét, aki a leggyönyörûbb lányokat kérte menyasszonyul, ha pedig kérése nem teljesült, árvizet fakasztott. Egyetértünk a hasonlatossági relációkat hangoztató teóriával az ókori világ mûveivel kapcsolatban, és figyelemre méltónak találjuk Hubert Daunicht német történésznek a hetvenes években közölt elméletét, miszerint az adok-veszek viszony tökéletesen mûködött az ókori világ korai korszakaiban is. Daunicht szerint az Odisszeiának keleti, jelen esetben kínai forrásai vannak Közel tízévi aprólékos kutatás után Daunicht arra a következtetésre jutott, hogy Homérosz az Odisszeia megírásakor tanítójának, a prokonesszoszi Ariszteásznak az elbeszéléseibôl inspirálódott. (Ô hosszú utazást tett Közép-Ázsiában és Kínában.) Az ôsrégi irodalmi mû, a legendás Shun és Jü királyok idejébôl származó Bambusz könyvek (Kr.e.1989—1978) mintául szolgálhatott az Odisszeia megírásához. A Bambusz könyvek szót ejt a Lótuszevôk országáról, ahova Odüsszeuszt kivetette a vihar. Daunicht ezt a helyet a mai Dél-Korea területére teszi, ahol tényleg megtalálható ama "édes virág", amelyrôl a legenda szól. A szirének szigete a Hondou partja mentén található. Nu-Shima szigetével lehet azonos, ahol a legenda szerint olyan nôk éltek, akik minden arra tévedô férfit megöltek. A perzselô gôzölgéseirôl és forró hullámairól híres Szkülla és Kharübdisz közti szorost pedig a Narutu szorossal azonosítja, amit a japánok "dübörgô kapunak" neveznek. Aiolosznak, a "szelek pásztorának" a hajléka állítólag nem más, mint Hondu, a nagy japán sziget, ahol a régi kínai legendák szerint Jan, a "szelek ura" élt. A szép Kirké varázslónô szigete — Aiaié — Hokkaido szigetével azonosítható, ahol a Homérosz által leírt tájra ismerhetünk rá. A Hadész, amit Odüsszeusz Kirké biztatására keresett fel, Daunicht szerint egy ázsiai folyó deltája. A német tudós azon igyekezetébôl, hogy az odisszeiai mitológia és legendás elemek kínai eredetét bizonyítsa, azt tartjuk fontosnak, hogy az ókori világ óriási távolságai, mint a Kína és Görögország közötti távolság, áthatolhatók lehettek. A kínai kutatók bebizonyították, hogy a Kr. e. 11—8. században a mediterrán eredetû üvegportékák egészen Shoanxiig jutottak el, a kínai selyem pedig híres volt nyugaton. Ismert tény, hogy a kínaiak még az írás megjelenése elôtt foglalkoztak a selyemhernyó tenyésztésével. Az európaiaknak fogalmuk sem volt a selyem készítésének módjáról, azt hitték, hogy a csodálatos, csak Kínában, a világ végén honos eperfa levelébôl készítik, amelyet "aranyfának" neveztek. A rómaiak idejében egy font selyem egy font aranyba került, az Ázsiából érkezô karavánokat pedig mindig valósággal megrohanták. A Római Birodalom és a Kína közötti kapcsolatot megerôsíti a Kr. e. 2. században, Kína rövid reneszánsza idején elôször használt transzázsiai selyemút — Sichou zhi lu —, amely Ázsiát Európával és Afrikával kötötte össze. A középkorban, Nagy Sándor hódításai után is, melynek során a nagy hadvezér elfoglalta a Nílus, a Duna, az Indus folyók közé esô területeket, az európaiak úgy hitték, hogy Távol-Keletet szörnyek vagy a sátán népei lakják. Késôbb az európaiak könnyen járható utakat fedeztek fel Kína felé, és kialakult egy virágzó kereskedelmi kapcsolat. A hosszú távú célt azonban a kínai nyelv elsajátítása, az életmód és hagyományok megismerése képezte. Fôleg a jezsuiták tanulmányozták hûségesen Lao-ce (Kr. e kb. 571—?) taoista tanításait és Konfucius (Kr. e. 551—479) munkáit, arra gondolva, hogy sikerül a kínaiakat saját vallásukra téríteni. Az egyiptomi, a babiloni, indiai, kínai filozófiák feltárása és értelmezése hiányos és önkényes volt a nagy területi távolságok és környezeti eltérések miatt, mégis úgy érezték, hogy Konfucius nevét együtt lehet emlegetni Hérakleitosz, Démokritosz, Szókratész nevével, mivel kutatásaik tárgya végsô soron ugyanaz: maga az ember.

Konfucius társadalmi hozzáállásának jellegzetessége a harmonizáltság. A kínai világ kiteljesülésének eszközeként érdekes tanulsága van. Ennek középpontjában a "bölcs ember" alakja áll. Konfucius filozófiájában a bölcsesség felold a határozatlanság, az erény a fájdalom, a határozottság pedig a félelem alól. Az egyén tökéletesítéséhez vezetô út az oktatáson és az önoktatáson megy keresztül. Az emberi fejlôdés alapja, az önképzés a történelmi múlt ismeretét, a hagyomány tiszteletét, a feladatvállalást, a gazdag érzelemvilágot, becsületességet és mértékletességet feltételezi. Konfucius szerint a "bölcs ember", a kiemelkedô ember akarat által formálódik azzá, ami — mindvégig szigorúan betartva a tao-világegyetem rendszerében kialakult igazságprincípiumot. A Konfuciust világszerte övezô csodálat titka éppen gondolkodásmódjának humanizmusában rejlik. Univerzálissá teszi a "bölcs embert" — a saját energiájára támaszkodó egyént — mint a társadalom lényeges alkotóelemét. Teljességel érthetô, hogy Sima Csian (Kr.e. 145—86) kínai történész ezt mondotta a Konfucius sírjánál tett látogatás után: "Óriási tiszteletet éreztem iránta, és nehezemre esett elhagyni azt a helyet", de az már bámulatos, amikor az európaiak némelyike is (például Paul Claudel) bevallja, hogy ha Kínában töltött volna még valamennyi idôt, nem tudja, mi történt volna katolicizmusával. Az ókori Kína mítoszai és legendái a kínai ember két alapvetô életszemléleteként szüntelenül táplálják a taoizmust és konfucianizmust, amelyeknek a plasztikus kifejezés terén tulajdonképpen a romanticizmus, illetve a klasszicizmus felel meg. A Lao-ce ôsi filozófiájának elemein alapuló taoista gondolkodásmód mitológiai látomásokat asszimilál, a romantika áramlását idézve elô, míg a megélhetô legendás világegyetem rendezett szerepkörével és tapintható tetteivel a klasszicizáló konfuciánus gondolkodásmód sajátsága. Az ôsi mítoszok és legendák közötti keveredések a késôbbi mûvészi irományokban sugárzanak vissza, amelyek a taoista (romantikus) és konfucionista (klasszikus) elemeket ötvözik komplex egésszé.

Részlet egy hosszabb tanulmányból.

Valkai Krisztina fordítása