4. Liberális nemzetépítés és kisebbségi jogok

Bár a kulturálisan semleges állam gondolata mítosz, ez nem jelenti azt, hogy egy kormány csupán egyetlen társadalmi kultúrát támogathat. Egy kormány két vagy több társadalmi kultúra jelenlétét is bátoríthatja egyazon országon belül, sôt — amint az alábbiakban látni fogjuk — éppen ez jellemzô a soknemzetiségû államokra.

A történelem során gyakorlatilag minden liberális demokráciában elôfordult, hogy az állam megkísérelt egyetlen társadalmi kultúrát kiterjeszteni az ország egész területére. És ebben nem is szabad egyszerûen kulturális imperializmust vagy etnocentrikus elfogultságot látni. A nemzetépítés e formájának sok fontos és legitim célja is van. A modern gazdaságnak például mobilis, tanult és mûvelt munkaerôre van szüksége. A közös nyelven történô oktatást általában igen lényegesnek tartják, tekintve, hogy az állampolgárok csak így juthatnak egyenlô eséllyel munkához. Ugyanakkor, a mai demokratikus államokban a közös társadalmi kultúrában való részvételt a szolidaritás elengedhetetlen feltételének tartják. A jóléti állam szolidaritás-felfogása azt kívánja az állampolgároktól, hogy erôs közösségi azonosságtudattal rendelkezzenek, amely segíti ôket az egymásért való áldozathozatalban. Ezt a fajta közösségi azonosságtudatot sokak szerint megkönnyíti a közös nyelv és történelem. A modern államokban a közös társadalmi kultúrába való integrálódást a társadalmi egyenlôség és a politikai kohézió elengedhetetlen feltételének tartják.

A "nemzetépítés" folyamata során tehát minden államban bevezettek egy közös nyelvet, és az állampolgárok számára lehetôvé tették, hogy egyenlô mértékben férjenek hozzá az ezen a nyelven mûködô társadalmi intézményekhez.1 A hivatalos nyelvre, tantervre, illetve az állampolgárság megszerzésére vonatkozó intézkedések mind azzal a nyilvánvaló szándékkal történtek, hogy bizonyos kultúrát kiterjesszenek a társadalom egészére, s e társadalmi kultúrában való részvétel által kialakuljon egyfajta nemzeti identitás.

Minthogy ezek a nemzetépítô tervek nem annyira etnocentrikus elôítélet megnyilvánulásaiként foghatók fel, hanem inkább úgy, mint a szabadságot és egyenlôséget minden állampolgárra kiterjesztô intézkedések, ezért fogadtatásuk a kisebbségi csoportok soraiban nem mindig elutasító. Az etnikai közösségek egy része elfogadja az integrálódásra való felhívást. És bizonyos országokban e "nemzetépítô" programok közös társadalmi kultúra elterjedését eredményezik az állam egész területén. Ezek az ún. paradigmatikus "nemzetállamok", mint amilyen Anglia, Franciaország és Németország.

Más országokban azonban a területi kisebbségek (territorially-concentrated minorities) ellenállást tanúsítottak a domináns társadalmi kultúrába való integrálódással szemben. Az ilyen "soknemzetiségû" államokban — mint amilyen Belgium, Kanada, Svájc és Spanyolország — a többségi kultúra mellett egy vagy több, külön nyelvvel és intézményekkel rendelkezô nemzeti kisebbség él.

Miért, hogy egyes kisebbségi csoportok ellenállnak az integrálódásnak, míg mások integrálódnak? Amint Charles Taylor megállapítja, a nemzetépítés folyamata elkerülhetetlenül a többségi kultúra tagjainak kedvez: "Ha valamely modern társadalomnak a szó legteljesebb értelmében hivatalos nyelve van, amelyet az állam ír elô és támogat, s amely az állam és a gazdaság nyelve, akkor ez nyilvánvalóan óriási elônyt jelent mindazok számára, akiknek az adott nyelv és kultúra sajátjuk. A más nyelvet beszélôk határozottan hátrányban vannak."2 Ez azt jelenti, hogy a kisebbségi kultúráknak két alternatíva közül kell választaniuk. Ha a közintézmények nyelve más, mint az anyanyelvük, a kisebbségeknek szembe kell nézniük azzal a veszéllyel, hogy kiszorulnak a társadalom legfontosabb gazdasági, tudományos és politikai intézményeibôl. Hogy elkerüljék a peremre sodródást, e közösségeknek integrálódniuk kell a többségi kultúrába, vagy pedig önkormányzati jogokra és hatalomra kell törekedniük, hogy megôrizhessék saját társadalmi kultúrájukat; vagyis anyanyelvükön mûködô gazdasági, politikai és oktatási intézményeket kell létrehozniuk.

Az etnokulturális csoportok különbözôképpen reagáltak erre a választási lehetôségre. Egyesek elfogadták az integráció gondolatát. Ez a történelem során különösen a bevándorló csoportokra volt jellemzô. Ezzel szemben a nem bevándorló nemzeti kisebbségek erôteljesen elutasítják az integrálódást, és ehelyett önkormányzatra törekszenek.

Miért fogadják el a bevándorlók az integrálódást? Ezzel részletesen foglalkozom a következô elôadásban. Mindenesetre az egyik ok abban keresendô, hogy a bevándorlók egyszer már önszántukból lemondtak saját kultúrájukról egy másik nemzeti társadalomba való beilleszkedés szándékával. Bevándorlóvá válni pontosan ezt jelenti. Ha a másik kultúrába való integráció gondolatát taszítónak találnák, nem döntenének a bevándorlás mellett.3 Sôt minthogy tipikusan egyénenként vagy családonként vándoroltak ki, és nem teljes közösségekként, a bevándorlók nem tömörülnek bizonyos területeken, és nem rendelkeznek közösségi intézményekkel, ami szükséges volna ahhoz, hogy nyelvileg különálló társadalmat alkothassanak a többségi társadalom mellett. Hasonló jól elhatárolt párhuzamos társadalom létrejötte rengeteg támogatást igényel a befogadó társadalom (host society) részérôl (s itt nem csupán nyelvhasználati jogról van szó, hanem helyi közigazgatásról is, sôt határok megváltoztatásáról és az önkormányzat bizonyos formáinak kialakításáról), olyan támogatást, amelyre egyetlen kormányzat sem hajlik szívesen. Tehát a nacionalista alternatíva nem is kívánatos, és nem is valósítható meg a bevándorlók esetében.

Ez nem jelenti azt, hogy a bevándorló csoportoknak nincsenek fontos politikai igényeik, gyakran a "multikulturalizmus" címszava alatt. Nyilvánvaló, hogy a bevándorlók visszautasítják a teljes asszimilációt, és ehelyett olyan intézmények kialakítására törekszenek, amelyek biztosítják etnokulturális identitásuk, hagyományaik megôrzését. Ám ezek az igények nem öltenek nacionalista formát. A nyugati demokráciákban nagyon kevés példát találunk olyan bevándorló csoportokra, amelyek nacionalista mozgalmakkal törekszenek önkormányzatra vagy kiválásra (secession).4

A nemzeti kisebbségek esetében azonban a többségi nyelv hivatalossá tétele fenyegetést jelent kulturálisan elhatárolt közösségükre. Nyelvük és történelmi narratíváik már mélyen beleivódtak a közösségi élet minden területét behálózó társadalmi gyakorlatok és intézmények egész sorába, s ezeket most a közös társadalmi kultúrát elterjeszteni kívánó többségi törekvések veszélyeztetik. Az ilyen csoportok szinte elkerülhetetlenül ellenállnak az integrációnak, helyette nyelvük és kultúrájuk hivatalos elismertetésére törekszenek. Walker Connor még azt a véleményt is megkockáztatja, hogy századunkban szinte egyáltalán nem találunk példát olyan nemzeti kisebbségekre, amelyek önszántukból asszimilálódtak volna egy másik kultúrába, holott többségükre jelentôs gazdasági és politikai nyomás nehezedett.5

Egy nyelv és kultúra hivatalos elismertetésének ez az igénye nem feltétlenül elszakadási törekvésben és önálló állam létrehozásában ölt testet. Ehelyett inkább szövetségi rendszerben mûködô területi autonómiatörekvésként nyilvánul meg, amelyben megvalósulhat az oktatás, a nyelv és akár a bevándorlás helyi irányítása is. Ám bármilyen konkrét formát öltsön is ez az igény, minden esetben megköveteli azokat a törvényes jogokat, illetve törvényhozó hatalmat, amelyek biztosítják egy kulturálisan elhatárolt közösség fennmaradását a többségi kultúra mellett.

A kisebbségi nacionalista mozgalmak megléte határozottan modern jelenség, és nemcsak abban az értelemben, hogy a többség modern nemzetépítô törekvéseinek természetes velejárója, hanem mert e nacionalista mozgalmak maguk is a nemzetépítés egy formáját képezik. A québeci és a katalóniai nacionalisták szintén fontosnak tartják a közös kultúra és nyelv kiterjesztését a társadalom egészére, elôsegítendô az esélyegyenlôséget és politikai szolidaritást. Sôt, ugyanazokhoz az eszközökhöz folyamodnak, mint amelyeket a többségi nemzet használ nemzetépítô programjában — vagyis szabványos közoktatást kívánnak, hivatalos nyelveket, beleértve az állampolgársághoz és a kormányzati tisztség betöltéséhez szükséges nyelvi követelményeket stb.

Röviden, úgy tûnik, hogy az integráció, illetve a külön társadalmi kultúra alternatívájával szembesülve a bevándorló csoportok az elôbbit, míg a nemzeti kisebbségek inkább az utóbbit választják.6 Én nyilvánvalóan leegyszerûsítettem az ellentétet. A bevándorló csoportok integrálódásának mértéke változó, mint ahogy az is, hogy a nemzeti kisebbségek mennyire képesek megôrizni saját kultúrájukat. De a nyugati demokráciákról általában elmondható, hogy esetükben a többségi kultúrának sokkal kevésbé sikerül beolvasztania a nemzeti csoportokat, mint a bevándorlókat. A soknemzetiségû államok nemzeti kisebbségei ellenállnak a közös kultúrába való integrációnak, és ehelyett — saját társadalmi kultúrájuk megszilárdításával — önállóságra törekszenek. Úgy tûnik, hogy az önálló kultúra kialakításának és megôrzésének képessége, illetve az erre való motiváció a nemzeti közösségekre jellemzô, a bevándorlókra nem.7

5. Személyi autonómia és nemzeti önazonosság

Az eddigiekben csupán vázoltam a történelmi gyakorlatot, amelyet a liberális demokráciák alkalmaztak az etnokulturális csoportokkal szemben. Gyakorlatilag az összes nyugati demokráciában ugyanazzal a mintával találkozunk: a többségi nemzet megkísérli kiterjeszteni nyelvét és kultúráját az állam egész területére; a bevándorló csoportok rendszerint integrálódnak ebbe a közös kultúrába, míg a nemzeti kisebbségek általában elutasítják az integrációt, és önkormányzatra, kulturálisan jól elhatárolt közösségi státusuk megôrzésére törekszenek.

De miért utasítják el a nemzeti kisebbségek az integrációt? A modernizáció szakértôi szerint ez egyfajta irracionális és antiliberális szemléletmódot tükröz, amely az elôírt kollektív identitást részesíti elônyben a személyi autonómiával szemben. Pontos-e ez a megállapítás?

Véleményem szerint nem az. Egy ilyen értékelés például nem tudna kielégítô magyarázatot adni arra, hogy sok nacionalista miképpen lehetett egyben liberális reformer is. Önkormányzat kivívására törekedtek, s ugyanakkor liberalizálni igyekeztek a társadalmukat. Miképpen lehettek ezek a liberális reformerek egyben nacionalisták is? Meggyôzôdésük szerint a nemzeti kultúrához való tartozás az, ami — anélkül, hogy korlátozná a szabad választás lehetôségét — értelmet ad az egyéni szabadságnak. Ilyen értelemben a szabadság azt jelenti, hogy különbözô lehetôségek közül választhatunk, és társadalmi kultúránk nemcsak felkínálja, de értelemmel is felruházza ezeket a lehetôségeket.

Úgy gondolom, hogy egyéni szabadság és kulturális hovatartozás összefüggése — noha nehéz világosan meghatározni — alapjában véve helytálló. Nem fogom részletesen kifejteni, hiszen ezt már másutt megtettem.5 Az alapgondolat a következô: a modernitást (legalábbis részben) az egyéni választás szabadsága határozza meg. Mit jelent ez? Az egyénnek módjában áll választani az ôt körülvevô különbözô társadalmi gyakorlatok közül, e gyakorlatok értékérôl alkotott egyéni meggyôzôdései alapján. Az, hogy fel tudjuk-e becsülni egy társadalmi gyakorlat értékét, elsôsorban attól függ, tisztában vagyunk-e azokkal a jelentésekkel, melyeket kultúránk e gyakorlathoz társít. A társadalmi kultúrákban a "hagyományok és szokások közös szókincse" alkotja egy egész sor társadalmi gyakorlat és intézmény alapját.9 Ahhoz tehát, hogy az egyén tisztában legyen egy társadalmi gyakorlat jelentésével, uralnia kell e "közös szókincset" — vagyis értenie kell azt a nyelvet és történelmet, mely e szókincset alkotja. Hogy bizonyos jelenségeknek van-e ránk nézve jelentôségük vagy nincs, attól függ, mennyire és hogyan képes a nyelvünk elevenné tenni számunkra az adott jelenségek értelmét. Történelmünk, "hagyományaink és szokásaink" alakítják azt a módot, ahogyan a nyelv a dolgokat magyarázza. E kulturális narratívák megértése elôfeltétele annak, hogy intelligens döntéseket tudjunk hozni életvitelünkkel kapcsolatban. Ebben az értelemben — hogy Ronald Dworkint idézzem — kultúránk nem csupán lehetôségeket kínál nekünk, hanem "olyan szemüveget is ad, melyen keresztül felismerjük a dolgok értékét".10

Mi következik ebbôl? Dworkin szerint óvnunk kell társadalmi kultúránkat a "szerkezeti hanyatlástól vagy pusztulástól". Valamely kultúra fennmaradására nincs garancia, és amikor hanyatlás vagy pusztulás fenyegeti, védelmeznünk kell. A kultúrák nem önmagukban értékesek, hanem azért, mert az emberek csak úgy jutnak értelmes lehetôségekhez, ha hozzáférhetnek egy társadalmi kultúrához.

Dworkin ebben a fejezetben és másutt is "kulturális struktúrákról" (cultural structures) beszél. Ez a fogalom félrevezetô lehet, hiszen túlságosan formális, és merev képet ad egy valójában nagyon is diffúz és többféleképpen értelmezhetô jelenségrôl. Egy kultúrának nincs szilárd központja, és nem lehet élesen behatárolni. Ám a szerzô fô érve — úgy vélem — helytálló. Az értelmes lehetôségek akkor válnak elérhetôvé az egyén számára, ha hozzáférhet egy társadalmi kultúrához, s ennek feltétele az illetô kultúra történelmének és nyelvének — "a hagyományok és szokások közös szókincsének" — ismerete.11

Ezért aztán az egyéni szabadság mellett való alapvetôen liberális elkötelezettség a társadalmi kultúra fejlôdése iránti mélységesen liberális elkötelezettség kialakulásához vezethet. És a soknemzetiségû államok esetében ez vezet a kisebbségi nacionalizmus megjelenéséhez — vagyis nyelvhasználati jogok és önkormányzati hatalom követeléséhez. Ezen igények kielégítése teszi lehetôvé a nemzeti kisebbségek számára, hogy megôrizzék és fejlesszék saját társadalmi kultúrájukat.

Egyéni szabadság és nemzeti hovatartozás összefüggésének gondolatával a közelmúltban számos szerzô nyíltan foglalkozott, köztük Yael Tamir, Joseph Raz, Charles Taylor és David Miller.12 De közvetettebb formában megtalálható a legtöbb kortárs liberális szakértô — mint például Dworkin és Rawls — munkáiban is.13 Az egyéni szabadság — mint alapvetôen liberális érték — mindegyik említett szerzônél szorosan összefonódik a nemzeti hovatartozással. Másként szólva, a liberalizmus eszménye a szabad és egyenlô egyének társadalma. De mi a "társadalom"? Az emberek többsége számára minden bizonnyal saját nemzetük. Az a fajta szabadság és egyenlôség, amelyet legtöbbre értékelnek, és amelybôl a legtöbb hasznuk származik, a saját társadalmi kultúrájukon belül megélt szabadságot és egyenlôséget jelenti. És hajlandók lemondani a tágabb értelemben vett szabadságról, illetve egyenlôségrôl, csak azért, hogy nemzetük fennmaradását biztosítsák.

Például a liberális demokráciák állampolgárai közül kevesen rokonszenveznek a nyitott határok rendszerének gondolatával, amelyben az emberek szabadon átléphetnének határokat, és kedvük szerint letelepedhetnének, dolgozhatnának és szavazhatnának bármelyik országban. Az ilyen rendszer drámaian megnövelné azt a teret, amelyen belül az emberek szabadok és egyenlôk. Ám a nyitott határok fokozottan valószínûvé tennék azt, hogy valamely nemzeti közösséget elárasztanak más kultúrákhoz tartozó telepesek, és így lehetetlenné válik saját nemzeti kultúrájuk megôrzése. Tehát két alternatívánk van: választhatjuk egyrészt a nagyobb mobilitást és megnövelt teret, amelyen belül az emberek szabad és egyenlô egyéneknek számítanak, vagy pedig a kisebb mobilitást, és ezzel annak lehetôségét, hogy az emberek szabad és egyenlô tagjai maradnak saját nemzeti kultúrájuknak. A liberális demokráciákban élôk nagy többsége ez utóbbit részesíti elônyben. Inkább szabadok és egyenlôk saját nemzeti kultúrájukon belül — még ha ez azt jelenti is, hogy máshol nem dolgozhatnak és szavazhatnak korlátlanul —, mintsem szabad és egyenlô világpolgárok legyenek, ha ez csökkenti annak lehetôségét, hogy saját nyelvükön és kultúrájukban éljenek és dolgozzanak.

A liberalizmus legtöbb szakértôje hallgatólagosan egyetért ezzel. Kevés jelentôs liberális teoretikus támogatja a nyitott határok gondolatát, kevesen fontolták meg egyáltalán komolyan ezt a lehetôséget. Általában elfogadják — sôt magától értetôdônek tartják —, hogy az emberek a saját társadalmi kultúrájukon belül megélt szabadságot és egyenlôséget értékelik leginkább. Rawlshoz hasonlóan állítják, hogy "az emberek arra születtek, és azt várják tôlük, hogy egyazon társadalomban és kultúrában éljenek teljes életet", és hogy ez az a tér, melyen belül az embereknek szabadoknak és egyenlôknek kell lenniük.14

Röviden, a liberális szakértôk általában hallgatólagosan egyetértenek azzal, hogy a kultúrák, illetve nemzetek a liberális politika elméletének alapelemei. Ebben az értelemben, amint azt Tamir megfogalmazza, "a liberális érzelmûek nagy része liberális nacionalista" — vagyis a liberalizmus céljai a liberalizált társadalmi kultúrában vagy nemzetben, illetve ezen keresztül valósíthatók meg.15

6.A liberális nacionalizmus "paradoxonjának" feloldása

Az eddigiekben arról beszéltem, hogy a liberális államok elkerülhetetlenül társadalmi kultúrákat támogatnak és hoznak létre, és valamely társadalmi kultúrához való tartozás az egyéni szabadság gyakorlásának elsôdleges kontextusát teremti meg. Ez valamennyire megmagyarázza a kisebbségi nacionalizmus kitartó jelenlétét a liberális demokráciákban.

Mindazonáltal úgy tûnik, fontos paradoxonhoz érkeztünk, amelyet a továbbiakban szeretnék megvizsgálni és feloldani. A fenti argumentum feltételezi, hogy az emberek általában szorosan kötôdnek kultúrájukhoz, és ez a ragaszkodás nem összeegyeztethetetlen az egyéni szabadságra, illetve valamely kultúra liberalizálására irányuló törekvéssel. Mégis, sok elemzô ezt mélységesen paradoxnak találja. Miért kötôdnének az emberek a liberalizált kultúrához? Utóvégre, ha már valamely kultúrát liberalizáltak — és így tagjai számára megengedetté vált, hogy megkérdôjelezzenek, sôt akár elutasítsanak bizonyos hagyományokat —, az ebbôl származó kulturális azonosságtudat "vékonyabbá" (thinner), bizonytalanabbá válik. Vagyis minél liberálisabb a kultúra, annál kevésbé valószínû, hogy tagjainak a jó életrôl alkotott felfogása azonos legyen, és egyre nagyobb mértékben magukévá teszik más liberális kultúrák alapvetô értékeit.

A québeci helyzet nagyon jól illusztrálja ezt a folyamatot. A Csendes Forradalmat megelôzôen a québecieket általában vidékies, katolikus, konzervatív és patriarkális gondolkodásmód jellemezte. Manapság — a rendkívül gyors liberalizálódást követôen — az emberek nagy többsége felhagyott a tradicionális életmóddal, és Québecre ma már a modern társadalom sokfélesége jellemzô — egyaránt megférnek benne ateisták és katolikusok, "melegek" és heteroszexuálisok, városi yuppyk és vidéki földmûvelôk, szocialisták és konzervatívok stb. "Québecinek" lenni ma már egyszerûen annyit jelent, mint Québec francia ajkú társadalmához tartozni. És a québeci franciák gondolkodásmódja ugyanannyira eltérô, mint az angoloké az Egyesült Államokban. Tehát "québecinek" lenni — úgy tûnik — meglehetôsen "vézna" azonosságtudatot jelent.

Mi több, a liberalizálódás folyamata azt is jelentette, hogy a québeciek gondolkodásmódja — ami az alapvetô értékeket illeti — nagymértékben hasonlóvá vált az angol ajkú kanadaiakéhoz. Az elmúlt harminc évben a liberalizálódás folyamatát az angol és francia kanadaiak személyes és politikai értékeinek hangsúlyozott konvergenciája kísérte, úgyhogy ma már "nehéz lenne köztük jelentôs attitûdbeli különbségeket felfedezni olyan kérdésekben, mint erkölcsi értékrend, különbözô szakmák rangsorolása, a kormány szerepe, a munkások jogai, a bennszülöttek jogai, nemek és fajok közti egyenlôség, és tekintélyfelfogás".16

Röviden, Québec liberalizálódása egyrészt megnövekedett gondolkodásmódbeli különbségekhez vezett a québeciek körében, másrészt csökkentette a különbségeket köztük és más liberális kultúrákban élôk között. Ez nem csupán Québecre jellemzô. Ugyanez a folyamat indult be mára Európa-szerte. Nyugat-Európa modernizálódása és liberalizálódása a nemzeti kultúrákon belüli közös vonások csökkenéséhez, illetve a kultúrák közötti hasonlóságok megnövekedéséhez vezetett. A liberalizálódás nyomán például Spanyolország egyrészt pluralistább lett, másrészt modern, szekularizált, bürokratikus, iparosított, demokratikus és fogyasztói civilizációja tekintetében hasonlóvá vált Franciaországhoz vagy Németországhoz.

Ez fényt derít arra, miért állítja oly sok szakértô, hogy a liberalizáció és a modernizáció ki fog szorítani mindenféle erôs nemzeti azonosságtudatot. Ahogy a kultúrák liberalizálódnak, valamely nemzeti közösség tagjainak a hagyományokról, illetve a jó életrôl alkotott felfogása egyre különbözôbb lesz, ugyanakkor azonban a különbözô kultúrákhoz tartozó polgárokat egyre szorosabban összeköti a közös civilizáció. Akkor hát miért kötôdne bárki is a saját nemzetéhez?

Erre a rejtélyre két lehetséges válasz létezik. Az egyik az, hogy — megkerülve a paradoxont — a québeci nacionalizmust antiliberális jelenségként könyveljük el. Ebben a felfogásban a Québec politikai kultúrájában kétségtelenül bekövetkezett eltolódás a világi-liberális pluralizmus irányába csupán felület jellegû, viszont a québeciek kiterjedt autonómiára való törekvése azt a burkolt, ám mély vágyat fejezi ki, hogy — a modernitást elutasítva — zárt és intenzív közösségi életet teremtsenek, mely a közös nemzetiségen, történelmen és valláson alapul. Ez a felfogás tagadja az igazi liberális nacionalizmus meglétét — a québeciek nemzeti elismertetésre és autonómiára való törekvése azt bizonyítja, hogy ôk valójában nem osztják Kanada többi lakójának liberális nézeteit.

A másik lehetséges válasz az, hogy a liberális nacionalizmus paradoxonját valóságként fogadjuk el, amely nem is szüntethetô meg egykönnyen. E felfogás szerint a québeci nacionalizmust alapvetôen jövôbe nézô, pluralista, liberális, modern társadalomfelfogás jellemzi, nem pedig valamely múltba nézô, kommunista vagy konzervatív ideológia.

A tények világosan ez utóbbi nézetet támasztják alá. Nyilvánvaló, hogy a liberális kultúrák tagjai valóban fontosnak tartják kulturális hovatartozásukat. A liberalizmus távolról sem zárja ki a nemzeti identitást, sôt inkább kéz a kézben jár vele. A québeci liberális reformerek közül sokan rendíthetetlen nacionalisták voltak, és a nacionalista mozgalom jelentôsen megerôsödött a Csendes Forradalom alatt és azt követôen. A liberalizmus és az erôs nemzeti öntudat összefonódása jellemzô sok más országra is. Belgiumban például a flamand társadalom liberalizálódását a nemzeti érzelem erôteljes megszilárdulása kísérte.17 Ugyanez történt Spanyolországban is, ahol a társadalom liberalizálódása jelentôsen megerôsítette a katalánok és a baszkok nemzeti önazonosságtudatát.18 Attól, hogy a társadalom toleránsabbá és pluralistábbá válik, az emberek nem fogják kevésbé intenzíven igényelni azt, hogy saját kultúrájukban élhessenek és dolgozhassanak.

Ez a fajta kötôdés sok szakértô szerint mélységesen "paradox", amit csak irracionális módon, a "kis nézetkülönbségek narcizmusával" (narcissism of minor differences)19 lehet magyarázni. De paradoxon csak akkor áll elô, ha abból a feltételezésbôl indulunk ki, hogy az emberek nemzeti kultúrájuk iránti kötôdése antiliberális megnyilvánulás. Amennyiben valaki úgy véli, hogy a nemzeti identitás értéke abban áll, hogy az egyént jól meghatározott szerepekkel és célokkal látja el, akkor a liberális kultúra értékelése paradox. Viszont ha ehelyett abból indulunk ki, hogy az egyén úgy tapasztalhatja meg az értelemmel bíró autonómiát, ha felfedezi a saját társadalmi kultúrájában rejlô lehetôségeket, akkor a liberalizációnak és a nacionalista mozgalomnak az a fajta összefonódása, amit Québecben és Katalóniában tapasztalunk, éppen megfelel a várakozásoknak.

Az autonóm személyiség nemzeti identitását nem véznasága dacára, hanem éppenséggel ebbôl kifolyólag becsüli — vagyis azért, mert ez a vékony nemzeti kultúra jelenti azt a kontextust, amelyen belül az egyén fejlesztheti és gyakorolhatja autonómiáját. A vékony kulturális identitáshoz való mély ragaszkodás gondolata nem a liberális nacionalizmus paradoxonja, hanem éppenséggel hozzátartozik a liberális nacionalizmushoz. Ha egyáltalán létezik liberális nacionalizmus, akkor csupán ebben a formában - a vékony identitáshoz való szoros kötôdés formájában — képzelhetô el.

Ha "a szabadság alapja a nemzeti közösségek autonómiájában keresendô", amint Ernest Barker megfogalmazta,20 akkor természetesnek tûnik, hogy megnövekszik az életmódbeli sokféleség a nemzeti kultúrákon belül, ugyanakkor a különbözô nemzeti kultúrák hasonlóvá válnak egymáshoz, ami abban nyilvánul meg, hogy az egyének mindenütt ugyanúgy elkötelezik magukat a társadalmi szervezôdés alapvetô liberális-demokratikus elvei mellett. Az a tény, hogy a nemzeti kisebbségek — elvékonyodott nemzeti identitásuk dacára — önkormányzatra törekszenek, nem antiliberális elhajlásra mutat. Éppen ellenkezôleg, azt bizonyítja, hogy a nemzeti kisebbségeket az egyéni autonómia iránti modern elkötelezettség jellemzi.

A kisebbségi nacionalizmus szívóssága még mindig fejtörést okozhat egyeseknek, és fájdalmasan tudatában vagyok, hogy nem adtam igazán kielégítô magyarázatot arra, miért ragaszkodnak a kisebbségek annyira nemzeti kultúrájukhoz. És nem is tudom, mi lenne az adekvát magyarázat. De azok számára, akik még mindig szkeptikusak, következzék egy utolsó észrevétel. Hiba lenne úgy tenni fel a kérdést, hogy: "Miért kötôdnek annyira a kisebbségek nemzeti identitásukhoz?", mintha ez kizárólag a nemzeti kisebbségekre volna jellemzô, a többségiekre nem. Ha így fogalmazzuk meg a kérdést, akkor hajlunk arra, hogy olyan attribútumokat keressünk, melyek a kisebbségeket megkülönböztetik a többségi nemzetektôl — mint például a védekezési ösztön vagy sértettség. Ám a valóságban semmi bizonyíték nincs arra, hogy a többségi nemzetek tagjai kevésbé ragaszkodnának ahhoz, hogy szabadon élhessenek és dolgozhassanak saját társadalmi kultúrájukban, mint a nemzeti kisebbségek tagjai.21És ha ez igaz, akkor az igazságosság megkívánja, hogy ezek az igények helyet kapjanak, bármi legyen is a magyarázatuk. Az lehet rejtély, hogy az emberek általában miért ragaszkodnak nemzeti identitásukhoz, ám semmi rejtély nincs a kisebbségek ragaszkodása körül — ugyanabból az okból teszik, mint a többségi nemzetek.22

7. Antiliberális csoportok

Az eddigiekben azt próbáltam bemutatni, hogy a nyugati demokráciákban az önkormányzatra irányuló nacionalista mozgalmak gyakran az egyéni szabadság mellett való elkötelezettséget tükrözik. Persze, vannak mélyen antiliberális nemzetek és nacionalista mozgalmak is. Bizonyos kultúrák — az autonómia lehetôvé tételét messzirôl elkerülve — szerepeket és kötelességeket rónak ki az emberekre, megtagadva tôlük még annak lehetôségét is, hogy ezeket megkérdôjelezzék vagy felülvizsgálják. Más kultúrák csupán egyes emberek számára teszik lehetôvé az autonómiát, míg másoktól — például nôktôl, alacsonyabb kasztbeliektôl vagy egyéb kisebbségektôl — megtagadják. Ez nem jellemzô a Nyugat országaira, bár ott is vannak kivételek. Világos, hogy az ilyen kultúrák nem támogatják a liberális értékeket.

Ez azt mutatja, hogy a liberálisok nem helyeselhetik kritikátlanul a kulturális hovatartozás fontosságát. Valóban, ha a nemzeti identitás tisztelete melletti liberális elkötelezettség abból a szerepébôl ered, hogy lehetôvé teszi az autonómiát, vajon nem kellene-e arra bátorítanunk vagy kényszerítenünk az antiliberális kultúrákat, hogy olvadjanak be a liberálisabb kultúrákba? Viszont ezzel figyelmen kívül hagynánk az emberek kötôdését saját kultúrájukhoz. A liberálisok célja nem az, hogy feloszlassák a nem liberális nemzeteket, hanem sokkal inkább az, hogy liberalizálni próbálják ezeket. Ez nem mindig lehetséges. Ám érdemes felidéznünk, hogy az összes ma létezô liberális kultúra mögött antiliberális múlt áll, és liberalizálódásuk az intézményes reformok hosszú folyamatának eredménye. Valamely kultúráról azt állítani, hogy eleve antiliberális és képtelen a reformra, etnocentrikus és történelmietlen feltételezés. A kultúra liberalizáltságának egyébként is fokozatai vannak. Minden kultúrában léteznek antiliberális elemek, mint ahogy kevés olyan kultúra létezik, amely teljesen elnyomja a személyi szabadságot. Tulajdonképpen meglehetôsen félrevezetô "liberális" és "antiliberális" kultúrákról beszélni, mintha a világ két táborra volna osztható, egyfelôl tökéletesen liberális, másfelôl pedig tökéletesen antiliberális társadalmakra. A liberális reform minden társadalomban tökéletlen marad, és nevetséges volna azt állítani, hogy csupán a tökéletesen liberális nemzetek érdemelnek tiszteletet, a többieket pedig asszimilálni kell.

A liberálisoknak tehát nem szabad megakadályozniuk az antiliberális nemzeteket társadalmi kultúrájuk ápolásában, viszont elô kell segíteniük e kultúrák liberalizálódását. Hogy milyen módon kellene ezt tenniük, illetve — általánosabban szólva — hogyan kell a liberális államoknak viszonyulniuk a nem-liberális kisebbségekhez, ez olyan tág kérdés, amellyel részletesen foglalkoztam már másutt.23

Miért, hogy egyes nacionalista mozgalmak a liberalizmus útját választják, míg mások nem? Erre a kérdésre nincs még jól kidolgozottt válaszom. Ám engedtessék meg, hogy fölvessek egyetlen puhatolózó gondolatot. Gyanítom, hogy valamely nacionalista mozgalom liberális voltának mértéke nagymértékben függ attól, hogy az illetô mozgalom olyan országban jött-e létre, ahol a liberális intézményeknek szilárd hagyománya van. A flamand, skót, illetve québeci nacionalista mozgalmak liberálisak, mert Belgium, Nagy-Britannia és Kanada mind régóta fennálló liberális demokráciák. Ha valamely nacionalista mozgalom antiliberális gyakorlatot akarna bevezetni egy liberális kormányzathoz szokott társadalomban, biztosan nem lesz népszerû a lakosság körében. Ezzel szemben a szerb, ukrán és szlovák nacionalista mozgalmak antiliberálisak, mert antiliberális államokban jelentek meg. A tendencia tehát azt mutatja, hogy a nacionalista mozgalmak a környezetük politikai kultúrájához igazodnak.

8. Befejezés

Végezetül, rámutattam két olyan hibára, amely magyarázatot ad arra, hogy a modernizáció szakértôi miért hunytak szemet a nacionalizmus problémája fölött: egyrészt nem ismerték föl az állam vitathatatlan szerepét bizonyos etnokulturális csoportok védelmében; másrészt nem ismerték föl a nemzeti identitás szerepét az egyéni autonómia védelmében. Ez a két hiba gördít továbbra is akadályokat a nacionalizmus megértése elé Nyugaton.

Meglepônek tartom, hogy az elsô hibát újra és újra elkövetik, noha olyan szembeszökô tévedés, ami mindenki számára világossá válik, aki a modern államok szervezôdését és mûködését figyelemmel kíséri. A második hiba azonban jóval érthetôbb, hiszen — amint láttuk — a nemzeti identitásnak az egyéni szabadságra vonatkoztatott fontossága valóban paradox jelenség, tekintve, hogy a liberalizáció belülrôl megosztja az etnokulturális közösségeket, viszont hasonlókká teszi ôket más csoportokhoz.

Mindazonáltal rámutattam, hogy az emberek kulturális hovatartozásának fontos szerepe van abban az értelemben, hogy értelmes egyéni döntéseket tesz lehetôvé és megszilárdítja az önazonosságot. Bár a (liberalizált) nemzet tagjai felhagytak a közös hagyományokból táplálkozó értékrenddel és életmóddal, azért továbbra is ragaszkodnak nyelvükhöz és kultúrájukhoz. Éppenséggel az a tény, hogy a nemzeti identitás nem kollektív értékrenden alapul — ahogy Tamir megfogalmazza, "a normatív szférán kívül helyezkedik el"24 —, biztosítja az egyéni autonómia és önazonosság szilárd fundamentumát. A kulturális hovatartozás a lehetôségek számunkra megérthetô kontextusát és az önazonosság, illetve összetartozás olyan biztonságérzetét nyújtja, amelyre támaszkodnunk lehet, valahányszor személyes értékekre vagy tervekre vonatkozó kérdésekkel szembesülünk. És az a tény, hogy a nemzeti identitás nem követel közös értékrendet, arra is magyarázatot ad, hogy a nemzetek miért képezik a liberális elmélet alapegységeit. A nemzeti közösségek keretet adnak a szabadságnak és egyenlôségnek, ugyanakkor forrásai a kölcsönös elismerésnek és bizalomnak, amelyek elsimíthatják a helyes élet kapcsán mindenkor elkerülhetetlenül felmerülô nézetkülönbségeket.

Ha igazam van, amikor azt állítom, hogy nemzeti identitás és egyéni autonómia szoros kapcsolatban állnak, illetve, hogy az állam elkerülhetetlenül meghatározza, mely társadalmi kultúrák képesek fennmaradni és melyek nem, akkor nyugodt lélekkel megjósolható, hogy a nacionalizmus a modernitás tartós jellemzôje marad. A tévhit, hogy az állam egyszerûen demokratikus elvek alapján mûködik, anélkül, hogy bármilyen nemzeti identitást vagy kultúrát támogatna, tökéletesen lehetetlenné tette annak belátását, hogy a nemzeti kisebbségek miért ragaszkodnak olyan politikai egységek létrehozatalához és fenntartásához, amelyekben ôk képezik a többséget. Valóban, amint Ernest Gellner megjegyezte, ha egyszer felismertük a szoros köteléket államok, kultúrák és egyéni szabadság között, a kérdés nem annyira az lesz, hogy miért léteznek nacionalista mozgalmak, hanem hogy miért nincs több belôlük.

Cseke Zsuzsa Anikó fordítása

JEGYZETEK

1. E folyamat mindenütt érvényes voltával kapcsolatban lásd Ernest Gellner: Nations and Nationalism (Blackwell, Oxford, 1983); Benedict Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism (Oxford University Press, következô szám).

2. Charles Taylor: Nationalism and Modernity, In: The Ethics of Nationalism (szerk. J. McMahan és R. McKim, Oxford University Press).

3. Ez persze nem érvényes a menekültekre. Mindazonáltal a megvalósíthatóság kényszere (?) , amelyet a következôkben tárgyalni fogok, egyenlôképpen — ha nem fokozottan — érvényes a menekültekre.

4. Hangsúlyoznom kell, hogy itt olyan liberális demokráciákban élô bevándorló csoportokról beszélek, ahol a bevándorlók minden nehézség nélkül válnak teljes jogú állampolgárokká, fajra, vallásra, illetve nemzetiségre való tekintet nélkül. Ilyen körülmények között a bevándorló csoportok nem igényelnek közösségi önkormányzatot. Természetesen, a világ sok részén — bizonyos nyugati demokráciákat is beleértve — a bevándorlókat sokkal kevésbé fogadják tárt karokkal, és számukra sokkal nehezebb egyenlô jogokkal rendelkezô állampolgárokká válniuk. Ott, ahol a bevándorlóknak kemény elôítéletekkel és jogi diszkriminációval kell szembesülniük — és ahol ennek következtében a többségi társadalommal való teljes egyenlôség elérhetetlen — valószínûbb, hogy a bevándorlók különálló, autonóm társadalmat igyekszenek létrehozni a többségi társadalom mellett. Például, miután a német kormány továbbra is megtagadja az állampolgárságot a hosszú ideje Németországban letelepedett török lakosoktól (sôt ezek gyermekeitôl meg unokáitól is ), természetesnek tûnne, ha a törökök nagyobb önkormányzati hatalomra törekednének, és jól elhatárolt, autonóm társadalmat alakítanának ki a többségi társadalom mellett, amely nem fogadta be ôket. Ám a törökök nem ezt az alternatívát részesítik elônyben, hanem céljuk — hasonlóan más liberális demokráciákban élô bevándorlókhoz — az, hogy a német társadalom teljes jogú állampolgáraivá váljanak. A történelem tanulságai szerint, a liberális demokráciákben élô bevándorlók csak akkor törekszenek az önkormányzat kváziszövetségi formájára, ha a többségi társadalomba való beilleszkedésük igazságtalan korlátokba ütközik.

5. Walker Connor: Nation-Building or Nation-Destroying. In:World Politics/ 24 (1972), 35o—1 l.; The Politics of Ethnonationalism. In: Journal of International Affairs, 27/ 1 (1973), 2o.l. A világszerte elôforduló etnikai-nemzeti konfliktusokról nemrég jelent meg egy tanulmány, amely világosan rámutat a bevándorló csoportok és a helyben élô nemzetiségek közti ellentétekre: Ted Gurr: Minorities at Risk: A Global View of Ethnopolitical Conflict (Washington, Institute of Peace Press, 1993).

6. Ezt az általánosítást alátámasztja az amerikai tapasztalat. Az amerikai bevándorlók beilleszkedési tendenciái jól ismertek, és az amerikai "olvasztótégely" (melting pot) gondolata igen népszerû. Ugyanilyen fontos, ám kevésbé ismert az a tény, hogy az amerikai nemzeti kisebbségek ellenállnak az integrációnak. Közéjük sorolhatók az amerikai indiánok, az alaszkai eszkimók, a Puerto Ricó-iak, a mexikóiak leszármazottai (a chicanók), akik délnyugaton éltek, amikor az Egyesült Államok — az 1846—48-as mexikói háborút követôen — bekebelezte Texast,Új-Mexikót és Kaliforniát , továbbá a bennszülött hawaiak, a guami chamorók és más különbözô Csendes-óceáni szigetlakók. Ezeket a csoportokat akaratuk ellenére, hódítás, gyarmatosítás, vagy birodalmi átruházások során kebelezték be az Egyesült Államok. Többségük, amint meghódították ôket, különleges politikai státushoz jutott. Például az indián törzseket "eltartott bennszülött nemzeteknek" tartják, akik saját kormányzattal, törvényhozással, tárgyalási joggal rendelkeznek; Puerto Rico "nemzetközösség" (Commonwealth), Guam pedig "protektorátus". Ezen népek mindegyike különleges önkormányzatok révén alkot szövetséget az amerikai államigazgatással. Nyelv- és földhasználati jogaik is vannak. Röviden, az Egyesült Államokban élô nemzeti kisebbségek olyan közösségi jogokkal rendelkeznek, amelyek arra hivatottak, hogy képviseljék és védelmezzék státusukat mint különálló kulturális közösségeket, és ezen jogok megôrzésére, ill. kiterjesztésére törekszenek (Lásd Sharon O Brien: Cultural Rights in the United States: A Conflict of Values , Law and Inequality Journal, 5.kötet., 1987, 267-358. l.,; Judith Resnik: Dependent Sovereigns: Indian Tribes, States, and the Federal Courts, University of Chicago Law Review, 56. kötet (1989), 671-759. l.; Alexander Aleinikoff: Puerto Rico and the Constitution: Conundrums and Prospects, Constitutional Commentary, 11. kötet (1994), 15-43 l. Gyakran lehet hallani, hogy az amerikai alkotmány csak a személyiségi jogokat ismeri el. Ez egyszerûen nem helytálló — az amerikai nemzeti kisebbségek igenis jelentôs kollektív jogokkal rendelkeznek. Valójában arról van szó, hogy az amerikai kormány nem sokkal sikeresebb a többi nyugati demokráciánál, ami a nemzeti kisebbségek közös kultúrába való beillesztését illeti. Persze, az Egyesült Államok nemzeti kisebbségeinek nagy része viszonylag kicsi és földrajzilag elszigetelt. Együtt csupán töredékét alkotják az amerikai lakosságnak. Ámde léteznek, és ugyanazt a mintát követik, mint a nemzeti kisebbségek szerte a világon.

A bevándorlók és nemzeti kisebbségek közti különbség megfigyelhetô az Egyesült Államokban élô "hispániaiak" (Hispanics) kategóriáján belül. Egyesek szerint a hispániai bevándorlók nem hajlandók megtanulni angolul és nem is akarnak beilleszkedni az angol nyelvû társadalomba. Ez a téves felfogás abból ered, hogy az emberek általában egyetlen kategóriába skatulyázzák be a hispániaiakat, összekeverve a spanyol anyanyelvû nemzeti kisebbségeket (a Puerto Ricó-iakat és a chicanókat) azokkal az ugyancsak spanyol nyelvet beszélô bevándorlókkal, akik a közelmúltban érkeztek Latin-Amerikából. A tények azt mutatják, hogy azok a hispániai bevándorlók, akik a letelepedés szándékával érkeznek az Egyesült Államokba, ugyanúgy kötelességüknek tartják megtanulni angolul és beilleszkedni a többségi társadalomba, mint bármely más bevándorló csoport. Sôt, a latin bevándorlók "asszimilációja az angol nyelvû társadalomba sokkal gyorsabban történik ma, mint száz évvel ezelôtt" (Rodolpho de la Garza és A. Trujillo: Latinos and the Official English Debate in the United States. In: Language and the State: The Law and Politics of Identity (szerk. D. Schneiderman, Les Editions Yvon Blais, 1991), 215.l. Ez természetesen nem vonatkozik azokra, akik nem akarnak letelepedni, mint például a hatvanas évek kubai menekültjei és a mai illegális mexikói munkások.

7. Ezt az összefüggést megerôsítik nacionalizmussal foglalkozó tanulmányok is. A nacionalizmus legtöbb elemzôje arra a következtetésre jutott, miszerint a nemzeteknek három meghatározó vonása lehet:"mindent átható kultúrák" (pervasive cultures), "bezáró kultúrák" (encompassing cultures) vagy "szervezeti kultúrák" (organisational cultures) (pl. Anthony Smith: The Ethnic Origins of Nations (Blackwell, Oxford, 1986), 2.l.; Avishai Margalit és Joseph Raz: National Self-Determination, in: Journal of Philosophy 87/9 (199o) , 444.l., Yael Tamir: Liberal Nationalism (Princeton University Press, Princeton, 1993). Röviden, ahogy a társadalmi kultúrák szinte mindig nemzeti kultúrák, ugyanúgy a nemzetiek is szinte mindig társadalmi kultúrák.

8. Multicultural Citizenship, 5. fej.

9. Ronald Dworkin: A Matter of Principle (Harvard University Press, 1985), 231.l.

10. Uo., 228. l.

11. Uo., 228, 231. l.

12. Tamir: Liberal Nationalism; Margalit és Raz: National Self-Determination, 449.l.; Taylor: The Politics of Recognition, In: Multiculturalism and the Politics of Recognition, (szerk. Amy Gutman, Princeton University Press, 1992); Miller: On Nationality (Oxford University Press, 1995).

13. Lásd Multicultural Citizenship, 5.fej.

14. Rawls: Political Liberalism (Columbia University Press, 1993), 277. l. Persze, amíg nemzeti létüket nem fenyegeti veszély, az emberek a nagyobb mobilitást kedvelik, hiszen a más kultúrában való élet és munkavállalás lehetôsége bizonyos emberek számára és bizonyos körülmények között vonzó lehet.

15. Tamir: Liberal Nationalism, 139. l.

16. Stéphanie Dion: Le Nationalisme dans la Convergence Culturelle. In: L'Engagement Intellectuel: Mélanges en l'honneur de Léon Dion (szerk. R. Hudon és R. Pelletier, Les Presses de l'Université Laval, Sainte-Foy, 1991), 3o1. l.; Dion: Explaining Quebec Nationalism, in: The Collapse of Canada? (szerk. R. Kent Weaver, Brookings Institute, Washington), 99. l. Dion szerint az egyetlen jelentôs különbség -—ami érthetô is, ha a francia ajkúak kisebbségi létükkel kapcsolatos félelmeire gondolunk — a bevándorlással szembeni nyitottság kérdésében mutatkozik meg.

17. W. Peterson: On the Subnations of Europe. In: Ethnicity: Theory and Experience (szerk. N. Glazer és D. Moynihan, Harvard University Press, Cambridge, 1975), 2o8. l.

18. Alistair Hennessy: The Renaissance of Federal Ideas in Contemporary Spain. In: Federalism and Nationalism (szerk Murray Forsyth, Leicester University Press, Leicester, 1989), 11-23. l.

19. Ignatieff: Blood and Belonging, 21.l.; Dion: Le Nationalisme.

20. Ernest Barker: National Character and the Factors in its Formation (Methuen, London, 1948), 248. l.

21. Ahogy Anthony Birch megállapítja, "semmi jel nem mutat arra, hogy a kormányhûség átköltözne a nemzeti kormányokról a nemzetfölötti szervezetekre" (Nationalism and National Integration, Unwin Hyman, London, 1989, 224. l.)

22. Persze, a kisebbségek jobban tudatában vannak e kötôdésnek, hiszen — tekintettel sebezhetôségére — gyakran tudatos erôfeszítéseket kell tenniük a védelmében. A többségi nemzetek — akiknek a kultúrája nem hordozza ezt a sebezhetôséget — magától értetôdônek foghatják fel nemzeti identitásukat. Ám ha bármilyen veszély fenyegetné, ugyanolyan mértékben kiállnának mellette, mint a kisebbségek. Amint George Bernard Shaw mondta — "Az egészséges nemzet éppen olyan kevéssé van tudatában nemzetiségének, mint az egészséges ember a csontjainak. De ha kettétöröd valamely nemzet nemzetiségét, semmi nem lesz olyan fontos számára, mint hogy helyreállítsa."

23. Multicultural Citizenship, 8. fejezet.

24. Tamir: Liberal Nationalism, 9o. l.

A tanulmány elsô részét a Korunk 1998/7-es számában közöltük.