Mintha-mottó: The rest is silence.

Elôsegély

Felkértek, írjak valamit egy verseskötetrôl (Csü Jüan: Kilenc varázsének, Weöres Sándor mûfordítása Tôkei Ferenc nyerse alapján). A kérés hallatán reflexszerûen Prágába menekültem.

Ez így hamis. Nagyon jól hangzik ugyan, de az írói én felpofozása után (ld. az a tenyérnyi szél) igazításra szorul. Prágába utaztam éppen (mindenféle énjeimmel együtt, amint látható), hát bepakoltam a kézhez kapott fénymásolt példányt (hiányzott róla a cím, az utolsó pillanatban körmöltem rá — ez némafilmi szüszpansz-fogás), arra gondolva, milyen jól fog illeszkedni az életre keltett keleti szó az Arany Város utcáihoz, sarkaihoz, kockaköveihez. Útközben aztán kezembe akadt egy Menzel-könyv (!), a címe: Tak nevím. Kölcsönveszem ezt a címet, illeszkedés-elméletemre vonatkoztatandó: Hát, nem tudom...

I. A köszöntés

Haragot zengj, istennô... — köszöntötte annak idején az írott európai irodalom elsô mondatával az istenek világát. Aztán, mint aki lerótta kötelességét minden ilyen értelmû cselekvés iránt, dolga után nézett. Azóta is néz. A dolgok után, mármint, ahogy elsuhannak a rájuk értelmezett (sic!) techno-sebességgel (a Kafka Kávéházban néztem így a dögre lôtt légkör után). A köszöntés, a meghajlás hajdan-még-nem-holt rítusa pedig elmaradt. Akár egy kihagyható állomás.

Mi is kell ahhoz, hogy az ember köszönteni tudjon (a tárgy feledése célzattal történt, hiszen akármi lehet)? Egyetlen egyszerûnek tûnô, ám az információáramlás transzában vonagló ember számára lehetetlen feltétel szükségeltetik hozzá: a lassulás. Lassulni annyi, mint elôkészülni a köszöntésre. A lassulásra való képtelenség nem más, mint a köszöntésre való képtelenség. Nyomorék állapot. A Vencel térrôl a Lôportorony felé menet nézem az arcokat. Köszönteném a pillanatot, amellyel bármi közel-távolban levô határ fele való közeledés kezdetét veszi(-nné), de nem történik semmi. Az arcok elmosódnak. Mint azokon a zombi-dinamikájú art-fotókon. Nincs az, hogy Jót hozó nap van, a sugár pezseg... vagy Felkel a napkorong, sugara ömölve... Nincs alaphelyzet. A felemelt kéz lassuló mozdulata nem kristályosodik. Nem áll össze a kép.

Bíró Yvette a filmhez hasonlítja a haikut, Roland Barthes meghatározását idézve, aki eleven mozdulatlanságról beszél. Kiterjeszteném ezt a meghatározást Csü Jüan elégikus hangulatú verseire is, a kezdô moccanás erejéig bár. Ez az a hely, ahonnan nézve a kép össszeáll. A nulla pont, ahol a zombiságnak nyoma sincs, ahonnan bármilyen helybôl-távol elképzelhetô (és csak innen képezhetô le). Ánizs és ôszi szép orchidea/ a tornác elôtt rendben-sorban él... Prágában is van nulla pont. Az Óratoronytól balra, majdnem a tér közepén. Majd elnyeli egy úri turistákkal tömött nyílt színi krimó. A mi ezredvégi post mortem olvasatunkban a nulla pont körülbelül így láttatandó(-ható):

Nincs ahonnan helybôl-távolodni. Nehéz ilyen alaphelyzetbôl köszönteni. Hát még közeledni.

II. A közeledés

Mintha-mottó, 1. változat: A restis csend.

Közeledni mindenki tud. Ezt még a zénóni apória is elismeri. Miszerint a leggyorsabb futó (ld. Akhilleusz) sohase fogja elérni a leglassabban menôt, mert az üldözônek elôbb oda kell érnie, honnan az elôbbi megkezdte futását: tehát a lassúbb szükség szerint valami térrel mindig elônyben van. Közeledni azonban lehet, akár a végtelenségig. Szegény Akhilleusz. Ô a modernen túli európai archetípusa. Örökös futva-közeledésre és soha-sehova-nem-érésre ítélt antihôs. Akivel szemben az utcasarki tétlenkedés, a kendôzetlen ténfergés, a folyóparti ücsörgés maga a papírforma. Hármas befutó. Az a bizonyos mindig-egy-térnyi elôny.

Ha adott egy tetszôleges a pontban álló A, akkor az illetô tetszôleges módon közeledhet egy tetszôleges b pontban álló B-hez. Ez a közeledés alaptörvénye. Persze a törvény alkalmazhatósága a tetszôleges kifejezés látszólagosként való értelmezésében rejlik. Ebben a mûfajban bárkivel felvehetjük a versenyt. Elég, ha egyetlen, immár klasszikusnak számító példát említek. Murnau Nosferatuja. Boltívekkel tarkított szoba, ágy, alvó férfialak. Drakula gróf vért szomjazva közelít mit sem sejtô áldozatához. A hideg iszonyatot lehelô falon egyre nô a vékony, pókszerû karjait halálos ölelésre kitáró árnyék. A vérfagyasztó jelenetet záró aktus látszólag teljesen felolvad a közeledés kéjes borzongásában. Nem számít már, hova és miért, csak a közeledés varázsa lüktet. De aztán, mint tudjuk, a bûbáj szétszáll, odalesz, a közeledés megszakad. Sokért nem adnám, ha az áldozat valami csoda folytán odébb mozdulna, mert akkor az övé lenne az a térnyi elôny.

Resti. Halotti csend (ez nem a mottó kedvéért ilyen). Francia—brazil 3:0. Abban a bizonyos oldalvonalról körülmutogatott néhány percben vagyunk. A fellógatott tévé alatt ülök, csak a képernyôre meredô arcokat látom. A feszültség betonja lassan megköt. Nôk és férfiak. Beugrik a Csü-Jüan versekkel kapcsolatos vita, hogy férfi volt-e az író vagy nô. Olvasáskor úgy éreztem (a tudományosság szemszögébôl talán outsideresen), hogy ez nem is igazán vita tárgya. A kilét feloldódik a határok felé való közeledésben. Nos, e restis arcok esetében sincs vita. Minden arc magán, privát, élesen határolt. Nincs helye semmiféle feloldódásnak. Majd, ha a játék végén birtokolhatóvá válik a gyôzelem, a vereség, az akármi. Akkor pedig már minek?

III . A helybôl-távol páros

Mintha-mottó, 2. változat: A resztli: csend.

A Szent Vitus-templomban villognak a vakuk. Néma tûzijáték. A nép rá se hederít a Windows-ikon jellegû figyelmeztetésre, miszerint tilos a fényképezés. A fényképezôgép vámpírfogai. Újra meg újra belemélyednek az áldozat nyakába. Vajon felfedezik-e majd ezek a virtuál-vizuális vámpírok, hogy a kiszívott kép nem azonos az orvul megközelített eredetivel (A B), miként az optika, a fizika és a kémia kövült szabályai azt megkövetelik. Valószínûleg nem. Körülbástyázzák magukat a technokrácia szabta ál-határokkal, észre se véve, hogy a valódi határok valami mód mögöttesek. Ehhez persze megint a nulla pont kell, ahonnan helybôl-távolodni lehet. Mert a helybôl-távol: a valódi határ. Hol elvonul, hol visszaáll, a platóni megfelelô idô mértéke szerint. Leszállt az istennô földre ereszkedve/ s hirtelen elsuhan, felhôk közé, messze. A nulla pontról nézve a kép összeáll, az önazonosság szabálya szerint (ld. A = A). Innen, így, lehet közeledni. A határ persze mindig odébb áll, az eltolódás úgy merül fel, mint egyetlen lehetôség. Naponta közeleg holtához az öreg, de ô nincs közelebb: egyre távolodik. Ez az a szituáció, amikor a vereség bizonyosság. Nincs zíg. Fény és árny urának, nincs elég hatalmam, hogy az elválásig s együttlétig érjen.

És az örökké nyerni akarók? A sikerorientált pozitív-gondolkodók siserehada? Számukra marad az eltolódás mint lehetetlenség. A fényképszerû tetszôleges-látszólagos határok mögé rejtôzés. Idôegység alatt egyre több mögé, ha lehet.

Christo úr 1971 és 1995 között becsomagolta a Reichstagot. Az emberek nagy része követi Christo úr példáját. Folyamatosan, egyre feszesebb rutinnal csomagolják be magukat. Hogy elmenekülhessenek a köszöntés – közeledés – helybôl-távol klasszikus hármas egységétôl.

Utó...

Egy háttérbe tûnô sarkon állok. A falak élei már nem hasítanak rést a homály vásznán. Az est hangjai összeborulnak, mint fasor lombjai. Közös ütemben összecseng minden. Aztán egy hang kiválik a többi közül, és meglegyinti arcomat. Az a tenyérnyi szél. Egy fütty. Válaszolok. Fütyülés van. Cseng-kung Szujtól kölcsönözve a szót, a füttyhangok szüntelen sorban követik egymást, kifejezik felgyülemlett gondolatainkat, amelyeket elmondani nem lehet...

S a többi? Tandori Hamlet-változatával élve: annyi.