— Amikor hétévi pekingi diákoskodás után 1961-ben hazatértem Magyarországra, éppen lejárt személyazonossági igazolványom érvényességi határideje. "Mi a szakmája?" — kérdezte az új igazolvány kiadásával bajlódó rendôrtisztviselô. Nem tudtam válaszolni. "Mit tanult?" — tudakolta a rend csodálkozó ôre. "A Pekingi Egyetem kínai nyelv és irodalom szakát végeztem el, még nincs állásom." Felcsillant a szeme: "Akkor maga kínai nyelv és irodalom tanár." Bár azóta is ez áll (immár határidô nélküli) igazolványomban, igazolt szakmámat sohasem gyakoroltam.

— A Ki kicsoda önt politológusként, mûfordítóként és üzletemberként mutatja be.

— Dolgoztam a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Mûvészeti Múzeumban mûvészettörténészként, eltöltöttem két évtizedet az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, ahol a kínai politikai helyzet alakulását kellett figyelemmel követnem. A magyar politikai vezetés nem kötelezte el magát teljesen a moszkvai irányvonal mellett, de olyan független külpolitikát sem vállalt Kína irányában, mint például az akkori Románia. Az 1978-as pekingi fordulat után Kínában megnôtt az érdeklôdés a magyar gazdasági reformok iránt. A két ország kapcsolatai javulni kezdtek, ezt azonban megszakították a Mennyei Béke terén történtek, illetve a magyar rendszerváltás eseményei.

Igen, korkedvezményes nyugdíjaztatásomat kértem, és megpróbálkoztam az üzleti élettel is. Nem sok sikerrel. Egy folyóirat kiadásával is kísérleteztem, azonban a Távol-Kelet nem húzta tovább három évnél. Tudós nem vagyok, nincs semmiféle tudományos fokozatom. Jobb híján Kína-kutatónak szoktam nevezni magam. Igazából az újságírás sem tett újságíróvá. Amit mûvelek, az valahol a kettô között van. Írtam egy népszerûsítô jellegû Kína történetét (1988), megírtam pekingi diákéveim élményeit (Diák voltam Pekingben, 1982), lefordítottam néhány klasszikus és mai prózai mûvet (Csing-ce: Írástudók, Mo Jing-feng: Túl szép a menyasszony stb). Tagja vagyok a Magyar Írószövetség mûfordítói szakosztályának.

— Önt kolozsvári irodalmi szálak, emlékek kötik Erdélyhez.

— A Korunk olvasóit érdekli talán, hogy bár kínai éveimet leszámítva mindig Budapesten éltem, Kolozsvárhoz két szép, gyermekkori nyár emléke fûz. Az egyiket a háború alatt, a másikat közvetlenül utána töltöttem Dobó Ferencnek, a fôtéri Lepage könyvesbolt tulajdonosának a családjánál. Mivel a zsidótörvények hatálya alá estem, meg a hadiesemények is közbeszóltak, rövid kolozsvári iskolai tanulmányaimra nagyvonalúan kiadott bizonyítványomnak köszönhetôen tanévet nem vesztettem. Annál többet a háborúban...

"Inkognitóban" azóta is jártam Erdélyben. Én fordítottam le A buszmegálló címû darabot, amelyet Kolozsvárott is bemutattak. (Szerzôje abban az idôben Kínában élt. Ma Franciaországban lakik. A színdarabot az a Baracs Dénes ismertette meg velem, aki akkoriban az MTI pekingi tudósítója volt, most pedig Bukarestbôl tudósítja a magyar hírügynökséget.) Rosszul esett, hogy a nevem feltüntetése nélkül játszották a színdarabot... Nem kértem volna jogdíjat érte, mert úgy éreztem: tartozom Kolozsvárnak.

— A rendszerváltás után hogyan alakultak a magyar—kínai kapcsolatok?

— A nyolcvanas évek elejétôl a két ország kapcsolatai rohamosan javulni kezdtek. A kínai reformerôk Jugoszlávia helyett mindinkább Magyarországot tekinteték követendô példának, s szurkoltak nekünk, hogy sikerüljenek a politikai és gazdasági reformok. A kelet-európai szocializmus azonban megreformálhatatlannak bizonyult, s egyre világosabban kirajzolódó összeomlásának perspektívája csak megkeményítette a kínai konzervatív és középutas erôk magatartását. Végül is fegyverrel verték le a diákok nagyobb demokráciát követelô megmozdulását. Ezt még Németh Miklós kormánya is elítélte, s az akkor történtek mindmáig beárnyékolják kapcsolatainkat. Hogy Antall József és Boross Péter nem azt tekintette elsô dolgának, hogy Pekingbe siessen, érthetô. Sor került azonban miniszteri látogatásokra, s úgy tûnt, hogy a konzervatívabb magyar politikusok is felfigyeltek Kína fejlôdésére. Megértették, hogy Kína méretei mellett az ország stabilitása olyan érték, amit akkor is tisztelni kell, ha nem túl rokonszenves eszközökkel biztosítják. Horn Gyula sem viszonozta a kínai miniszterelnök rendszerváltás elôtti látogatását. (Ô egyrészt mereven csak Brüsszelt figyelte, másrészt pedig bizonyára úgy gondolta, hogy volt kommunistaként csak rossz hírbe keveredik, ha oda látogat. Szorongassák csak a nyugati politikusok Li peng kezét!) Orbán Viktorról is nehéz feltételezni, hogy Horn Gyulának ezt a mulasztását majd sürgôsen pótolni próbálja.

Ami a gazdasági kapcsolatokat illeti, a forgalom máig sem érte el a nyolcvanas évek szintjét, s igen aránytalan: nagy a magyar passzívum. Ez jelentôs részben annak tudható be, hogy még a Németh-kormány áttért az egyezményes (s ennélfogva kiegyensúlyozott) cserérôl a szabaddevizás kereskedelemre. A magyar áruk azonban versenyképtelennek bizonyultak a ma már az egész világ elôtt megnyitott kínai piacon.

— Mennyiben befolyásolta a magyar—kínai kapcsolatok alakulását a magyarországi kínai kolónia létrejötte?

— Ez teljesen új tényezô. Tulajdonképpen a jelenleg mintegy tízezer fôs magyarországi kínai kereskedô-kolónia létrejötte az egyik okozója a magyar passzívumnak, hiszen kereskedelmi hálózatunkba beépülve bizonyos ruházati cikkek elosztási rendszerét ellenôrzésük alá vonták. E tevékenység nyereségét viszont jelentôs részben ki is viszik az országból, magának a behozatalnak az ellentételezése pedig kínai állami részrôl nincs biztosítva, hiszen formálisan többé nem államközi kereskedelem folyik. Peking persze egyáltalán nem úgy ítéli meg a kínaiak külföldre távozását, mint mi annak idején a disszidálást. Bár a kettôs állampolgárságot nem ismeri el, a külföldön élô kínaiakkal minden módon ápolja kapcsolatait. Ma még nem ítélhetô meg, hogy az új típusú migráció mennyiben spontán, illetve milyen mértékben fûzôdnek hozzá kínai globálpolitikai érdekek. Bár itt valóban csak az arányon van a hangsúly, hiszen utólagos megszervezésük, Pekinghez való kapcsolásuk ma már tagadhatatlan tény. Ebben az értelemben szemléletes példa a magyarországi kolónia, amely 1989-ben még nem létezett. A kínai kolóniával kapcsolatban az illetékes magyar szerveknek kilenc év alatt sem sikerült semmiféle következetes, összehangolt politikát kialakítaniuk. Pedig erre nagy szükség lenne, ugyanis ez a kolónia valamiféle hidat képezhet a két ország között. A probléma nem megfelelô kezelése esetén konfliktusforrássá is válhat.

— Nemzetközi szinten rendkívül fontos a Kína—Hongkong, Kína—Tajvan, Kína—Tibet kapcsolat. Hogyan értelmezzük ma az "egy ország — két rendszer" politikai konstellációt?

— Ha valaki Erdélybôl teszi fel a kérdést, arra gondolok, hogy valójában Kína nemzetiségi politikájára kíváncsi. Mégis jó a kérdés ilyesfajta megközelítése, mert a probléma ilyen keretbe való helyezése megteremtheti a Kínában kétségkívül meglévô nemzeti feszültségek feloldásának a lehetôségét.

Kínában félszáz nemzetiség él, együttes részarányuk mégsem éri el az összlakosság egytizedét sem. Az ország területének fele azonban hagyományosan nemzetiségi terület. Kína történetét önálló civilizációként, nem pedig nemzetállamként élte meg, következésképpen a nemzetiségi probléma léte csak a 20. században tudatosult a kínai politikusokban. A fogalom Kínán kívül használatos értelmezésével nem is nagyon boldogulnak, hiszen ôk nem minden alap nélkül mondják azt, ami európai számára elsô pillanatban teljesen abszurdnak hangzik: "Mi voltaképpen egy családot alkotunk, viszályaink családon belüli viták." Hány etnikum tûnt el az évezredek alatt a kínai etnikum olvasztótégelyében! A lovas nomád mandzsuk háromszáz éve meghódították egész Kínát. És hol vannak ma? Peking legkulturáltabb, a hagyományos kínai mûveltséget ápoló famíliái mandzsu eredetûek, s tagjaik már régen nem beszélnek ôseik nyelvén. Ki tehát a mandzsu, és ki a kínai? Arról nem is szólva, hogy amit mi kínainak nevezünk, az két fogalmat takar: zhongguoren (vagyis Kína állampolgára), illetve hanzu (vagyis han nemzetiségû). Ám ez a "han", amelyet ma a "kínai nyelv" (han yu) kifejezésben, sôt "ember" értelemben is használnak (lao han, öregember), valójában nem törzsnév. Jelentése: a kétezer évvel ezelôtti Han-birodalom alattvalója vagy annak leszármazottja.

Sok kínaival beszélgettem, aki az Amerikai Egyesült Államokat és Európát összevetve azt mondta: "Amerika? Az igen! Nagy ország, egy nyelv. Európa? Ugyan milyen perspektívája lehet? Mire jó ez a sok kis ország, annyiféle nyelv meg kultúra? Nem praktikus."

Kínában a nemzetiségi területek autonómiája nem tartalmazza az elszakadási jogot, tehát a Kínai Népköztársaság olyasfajta, szinte zavartalan széteséséhez, mint ami a Szovjetunióban végbement, nincs meg a jogi háttér. A félországnyi, nyersanyagokban gazdag és gyéren lakott nemzetiségi területrôl Peking — az ország másik felében összezsúfolt óriási népesség érdekeit szem elôtt tartva — sohasem fog lemondani. Mindenfajta elszakadási kísérletet törvénytelennek minôsít majd, s fegyverrel fog megakadályozni. Valójában három etnikum van, amely ilyen célt tûzhetne maga elé: a tibeti, az ujgur és a mongol. Igazi elszakadási törekvés csak az ujguroknál tapasztalható, de az sem elementáris erejû.

A Szovjetunió széthullása sem volt törvényszerû: ha az ország olyan gazdasági fejlôdést tudott volna felmutatni, amely mindenki számára perspektívát nyújt, a centripetális erô bizonyára felülmúlja a centrifugálist, hiszen a birodalmi állapotnak is vannak kisebb-nagyobb elônyei egy-egy nemzetiség számára. Kína ma dinamikusan fejlôdô ország, a szétesés feltétele tehát nincs meg.

— Vagyis ez biztos, stabil állam? Semmi sem vezethet felbomlásához?

— Hosszabb távon újra és újra jelentkezhetnek a centrifugális tendenciák, s ezek nem feltétlenül az etnikumok mentén manifesztálódnak majd. Kínában egyre jelentôsebb életszinvonalbeli különbségek léteznek az egyes tartományok között. Számos tartomány saját nyelvi dialektusa következtében kétnyelvû. (Jelentkezhetnek a helyi kulturális hagyományok ápolására irányuló igényei.) Az ország egyben tartásához a vezetésnek meg kell tanulnia a sajátos problémák kezelését. A központi hatalom beidegzôdése, hogy ha túlságosan gyenge, az egység könnyen felbomolhat. Nincs tehát garancia arra, hogy a központi hatalom valóban meg fogja tanulni a kiegyensúlyozás bonyolult, fegyvermentes mûködtetésének politikai mûvészetét, azonban kénytelen lesz elsajátítani ezt. A kínai hagyományok közös tudata persze sok minden békés elviseléséhez hozzásegít. (Indiában bizonyára vér folyt volna olyan módszerek alkalmazása esetén, amilyenekkel az elmúlt fél évszázadban a kínai lakosságra ráerôltették a pekingin alapuló köznyelvet. A filmeket eleinte szinkronizálták a fôbb dialektusokra, majd feliratozták, aztán minden eltûnt. Értsd meg! Ez az anyanyelved!)

— Mi, európaiak úgy érezzük, hogy az ilyenfajta erôszakos "megoldások" felerôsítik a centrifugális tendenciákat, mégis azt tapasztaljuk, hogy jelenleg az egyesítési-egyesülési törekvések dominálnak a kínai térségben. Mivel magyarázható ez?

— Az elsô lecke maga Hongkong. Ez eddig is Kína nyugati világra nyitott kapuja volt. A terület átvétele után Kína fél évszázadon keresztül nem nyúlhat hozzá a fennálló berendezkedéshez. Ezt annál könnyebb megtartani, mert egy önmagánál gazdaságilag és társadalmilag fejlettebb terület bekebelezésével csak magának okozna emésztési zavarokat, másrészt pedig: ha Hongkong nem tudja betölteni korábbi funkcióját, az is a Kínai Népköztársaságnak okoz kárt. Ugyanakkor azt se felejtsük el, miféle mindennapi toleranciatréninget, mekkora önuralmat követel meg egy odahaza nem ehhez szokott fôhatalomtól annak az országrésznek a birtoklása, ahol szabad a sajtó, minden pekingi politikai pletykát nyugodtan ki lehet teregetni.

Ami 1997-ben végeredményben sikerült Hongkongban, az bizonyára sikerülni fog 1999-ben Makaóban is. (Kína már 1979 óta bölcsen készül az átvételre: a Hongkong melletti Shenzhenben kis Hongkongot, a Makaó melletti Zhuaiban pedig kis Makaót létesített. Ezek valamiféle zsilipet képeztek a gyarmatok és az anyaország között.) Tajvan keményebb diónak ígérkezik. Tajpei szerint a szigetország esetében az "egy ország — két rendszer" elve nem alkalmazható, mert ez a terület nem volt gyarmat. Az 1912-ben megalapított Kínai Köztársaság él tovább, az 1949-ben létrejött Kínai Népköztársaság pedig sohasem terjesztette ki szuverenitását a szigetre. Igazuk van. Ha kronológiai táblázatot készítek, a Kínai Köztársaság után nem írom oda záróévként 1949-et. (Harminc kisebb ország még mindig Tajvant ismeri el az egyetlen Kínának — tetemes gazdasági támogatás fejében.) Tajvanon továbbra is azt mondják, hogy a Kínai Köztársaságnak — ezen a néven — helye van minden nemzetközi szervezetben, így az ENSZ-ben is, ahol 1971-ig ez az ország volt az "egyetlen Kína". Valójában két Kína létezik. Ha mindkét Németország és mindkét Korea az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja lehetett, akkor a két Kína esetében miért kell kivételt tenni? Ha a szárazföldi Kína demokratizálódik, ismét megvalósulhat az ország egysége.

A tajvani érvelés elsô pillantásra igen tetszetôs, csakhogy akad néhány gond. A két Korea, illetve a két Németország a szovjet és a nyugati megszállási övezetekbôl jött létre. A rendezés valóban a világ feladata volt. Kína kettészakadására viszont olyan polgárháború után került sor, amelyben a nagyhatalmak tevôlegesen nem vettek részt. A kialakult helyzet rendezése elsôsorban a két érintett félre tartozik, vagyis Kína belügye. Tajvan fegyverzete és az amerikai ígéretek lehetetlenné teszik Peking támadását. Az új pekingi vezetés a gondokat láthatóan nem fegyverrel akarja megoldani. Nyilvánvaló, hogy a szigetország nem fokozható le a Kínai Népköztársaság lázadó tartományává, de arra komoly esélyeket látok, hogy akár tíz éven belül létrejönnek azok az államszövetségi keretek, amelyekbe mindkét Kína belefér. Ezt a szövetségi államot hívhatják akár egyszerûen Kínának is. Egy efféle laza szövetségben nagyobb önállóságot kaphatnának a tibetiek, az ujgurok és a mongolok is. Önmegtartóztatásával Peking nagy területek lojalitását szerezhetné meg, s ezzel befolyási övezetét is növelhetné.

Mindez persze az optimális végkifejlet, és nem mindig ez valósul meg. Ettôl függetlenül Tibet esetében gyorsabb kompromisszum is elképzelhetô. Nem hiszem, hogy nagyon messze állunk a dalai láma hazatérésének a napjától. Ami a világ nemzetiségi kérdéseiben elfoglalt hivatalos kínai álláspontot illeti, azt két szempont határozza meg. Egyrészt nem szívesen szavaznak meg nemzetközi beavatkozást, hiszen arra gondolnak, hogy ôk is könnyen ilyen helyzetbe kerülhetnek. Másrészt viszont Kína (világpolitikai szerepvállalásának erôsödése miatt) fokozódó felelôsséget érez a világ konfliktusgócainak megfelelô kezeléséért, s ennek megfelelôen öntevékenyen tájékozódik.

— A kínai—kínai viszonyrendszer/rendszerek áttekintése után elkerülhetetlen a kérdés: milyen ma a kínai—amerikai kapcsolat? A gazdasági érdek háttérbe szorít mindenféle emberi jogi kérdést? Tajvan támogatása kapcsán pedig még összetettebb a kérdés: hogyan hat a kínai—amerikai "felmelegedés" a kínai—kínai viszonyra?

— Kína a mai világpolitikában stabilizáló, nem pedig konfliktuskeltô tényezô. (Annak ellenére, hogy a hatvanas években még egyértelmûen feszültségkeltô góc volt.) Téves az az értékelés, amely a nyugati országok Peking iránti érdeklôdését kizárólag gazdasági szempontokkal magyarázza. Clinton több alkalommal is kifejtette: segíteni kíván Kínának, hogy megtalálja a maga világpolitikai helyét, s meggyôzôdése, hogy ez ad majd igazi lehetôséget az emberjogi problémák megoldására is. Az indiai és pakisztáni atomrobbantások után hiába nevezik Indiát "a világ legnagyobb demokráciájának" — sokkal inkább az igazi többpártrendszerrel nem rendelkezô Kína az Amerikai Egyesült Államok ázsiai partnere.

Említettem már, hogy Kína önálló civilizáció volt, nem pedig nemzetállam. Önmagát tartotta a civilizált világnak. A másfél évszázaddal ezelôtti ópiumháború ébresztette rá tévedésére, s azóta tart nemzetté alakulásának keservesen nehéz folyamata. Ebben mindmáig két tendencia keveredik: az egykori nagyság visszaszerzésének a vágya (vagyis egy Kína-központú világ víziója), illetve a megalázott és megnyomorított Kínának a világ többi országával egyenrangúvá emelése. Ez utóbbi célkitûzés megvalósulása — az ország méretei következtében — önmagában is magában hordja a hagyományos birodalmi szemlélet újjáéledésének a veszélyét.

Az ópiumháborúban elszenvedett vereséget Kína elôször az idegen fegyverek erejével magyarázta, s "önerôsítéssel" próbálkozott. Csakhogy a múlt század vége felé a kínai elit rájött, hogy az ország teljes megújulására volna szükség. Kína felzárkózásához azonban partner kellett. Szun Jat-szen ezt a szövetségest elôször a Nyugatban, majd a Szovjetunióban látta. Csang Kaj-sek Kínája és az Amerikai Egyesült Államok a második világháborúban szövetséget kötött, s kevésbé ismert, hogy Mao Ce-tung is csak kényszerbôl választotta a Szovjetuniót. Amikor a hatvanas évek elején a Szovjetunió nem akarta a kínai ütemgyorsítás kedvéért feláldozni az enyhülés politikáját, akkor Lin Piao a harmadik világra fogadott. E politika kudarca után a szuperhatalmak elleni harc jelszavai fokozatosan szelídültek, s kirajzolódtak a Washington—Peking közeledés körvonalai. Már-már a stratégiai partnerség megteremtésének a lehetôségérôl is beszélhetünk. 1978 óta a Kínai Népköztársaság fokozatosan az állami politika szintjére emelte a világ többpólusú voltának elismerését, s látszólag egy országgá vált a sok közül. A gyors ütemû fejlôdés valójában azt jelenti, hogy Kína úgy éri el a világszinvonalat, hogy a 21. század derekára az Egyesült Államok egyenrangú partnerévé válik. Milyen lesz ez a "modern Kína"? Besorol-e a többiek közé, vagy tradicionális erôi különleges szerephez juttatják az erôsödô nagyhatalmat?

— Kína tehát sikeresnek nevezhetô külpolitikát folytat — s úgy tûnik, a belpolitikai helyzet is stabil. A Mennyei Béke terén történtek után miért fogadják el a jelenlegi hatalmi berendezkedést a kínaiak? Olyasmi ez, mint 1956 után a Kádár-rendszer legitimizálása?

— A "fogyasztási legitimáció" kétségkívül hasonló vonás. Az emberek könnyebben elfogadják azt a rendszert, amely ha politikai szabadságot nem is, de fogyasztási lehetôséget biztosít. Az összehasonlítás alapvetôen mégis sántít. Kína hangsúlyozottan nemzeti célkitûzéseket valósít meg, s ezt nemcsak az átlagkínai, hanem az értelmiségiek jelentôs hányada is elfogadja. A másfél évszázada folyó modernizációs program megtestesülésének tekintik mindazt, ami Kínában történik. S valóban lenyûgözô ütemû fejlôdést láthatnak.

Arról se feledkezzünk el, hogy 1949-ben Kínában a kommunista hatalomátvételt nem a Szovjetunió fegyveres ereje, hanem egy forradalom tette lehetôvé. Ez önmagában is legitimáló tényezô. Ráadásul az új hatalom eleinte demokratikusabb fejlôdést ígért, mint a Kuomintang egypárti diktatúrája. A kép teljességéhez pedig az is hozzátartozik, hogy a Tajvanon azóta lezajlott demokratikus átalakulás puszta megkezdéséhez is évtizedekre volt szükség... Ne legyünk tehát túlságosan türelmetlenek a szárazföldi változások ütemét illetôen. Ami a legsúlyosabb torzulásokat illeti (pl. "kulturális forradalom"), az uralkodó párt a maga erejébôl korrigálta ezeket. Az 1989-es diákmozgalmat nem egy csôdbe jutott nemzetellenes politika, nem az idegen elnyomás, hanem a teljesebb demokrácia iránti igény váltotta ki. Az 1992-ben újra magára találó reformmozgalom nagy eredményeket mutathat fel, s aligha kétséges, hogy elôbb-utóbb Kína is a pluralizáció útjára lép. A lecke nem könnyû. A Kínai Népköztársaság nagysága és speciális helyzete szinte teljesen kizárja a kelet-európai vagy akár a tajvani átalakulási modell alkalmazásának a lehetôségét. A kínai birodalomnak valamiféle eredeti modellt kell kikínlódnia, s úgy tûnik, ehhez egyelôre van még némi idôtartaléka. Ez talán elég lesz valamiféle békés átalakuláshoz.