Kevesen ismerték a nevét. Közvetlen környezetén kívül senki nem hallotta beszélni. Senki sem tudja, mi történt vele egy órával azután, hogy megjelent a világ nappali szobáiban. De az az ember, aki 1989. június 5-én egy tankoszlop elé állt a Tienanmen tér közelében, sokkal erôteljesebben bevéshette alakját a világ emlékezetébe, mint azt Szun Jat-szen tette. Bizonyára több emberi szem kísérte figyelemmel ezt az embert, mint Winston Churchillt, Albert Einsteint és James Joyce-ot együttvéve.

Ennek az egyetlen pillanatnak a jelentése azonnal megfejthetô lett bármely nyelv, bármely korosztály számára: még azok a milliárdok is követni tudták a "tankembert", akik soha nem hallottak Mao Ce-tungról. Egy pantallóba és fehér ingbe öltözött, kis, hétköznapi figura, aki minden jel szerint a bevásárlásból érkezik, beáll egy robogó tank elé, amelyet tizenhét másik követ. A tank jobbra fordul, ô kilép balra, a tank balra kanyarodik, ô jobbra mozdul. Végül ez a névtelen ácsorgó felkapaszkodik a harckocsira, valamit mond a tank vezetôjének, aki lejön közénk, és a következôket mondja: "Miért vagytok itt? Miattatok van káosz a városomban." Egy magányos közember, aki szembeszáll a gépekkel, az erôvel, a Népköztársaság egybegyûjtött súlyával (ez a világ legnagyobb nemzete, egymilliárd fölötti lakossal), míg a teljhatalmú vezetôk, mint mindig, valahol a Nagy Népgyûlés épületének a belsejében rejtôzködnek.

Az ember, aki szembeszállt a tankkal, az Örök Béke sugárúton állt, egy percnyire a Tiltott Városba vezetô Mennyei Béke kaputól. Közel a Tienanmen térhez, a Középsô Birodalom szívéhez, ahol 1919-ben a diákok tüntettek, ahol 1949-ben, a "fellázadt" nép nevében Mao kikiáltotta a "Népköztársaságot", és ahol a vezetôk a Népi Felszabadító Hadsereg csapatait megszemlélik, áll egy emlékmû, amelyet elvontan a Nép Erejének a tiszteletére emeltek. Ennek nyugati szélét a Nagy Népgyûlés épülete zárja le, míg a nyugati részén a Kínai Forradalom múzeuma áll. Az emlékmû déli részét Mao Ce-tung mauzóleuma takarja.

A forradalmak évében, 1989 késô tavaszán hét héten keresztül a kínai nép ismét birtokába vette a teret. Eleinte csak néhány munkás, diák, tanár, katona, majd egyre többen és többen, míg egymilliónál is több ember összegyûlt. Az ôsi nemzet szívében megalkották a saját kis világukat, napilappal, híradási sátorral. Ezt egy harminc láb magas gipszszobor egészítette ki, amit a Demokrácia Istennôjének neveztek el. A tér délkeleti sarkán lévô Kentucky Fried Chicken étterem lett az értekezletek helyszíne, szóvivôjük pedig az a háromezer éhségsztrájkoló, aki elözönlötte a Nép Hôse emlékmûvet. A magánszemélyek átvették, sôt megváltoztatták a kormány hivatalos felvonulásainak rituáléját: amikor harminc év után az elsô szovjet vezetôként Kínába látogató Mihail Gorbacsov a Nagy Népgyûlés épületében rendezett fényes állami bankettre érkezett, a hátsó ajtón kellett belopakodnia.

Késôbb, június negyedike hajnalán a kormány visszavágott, tankokat küldött minden irányból a Tienanmen térre, és lemészároltatott több száz munkást, diákot, orvost és gyermeket. Sokat hátulról lôttek le. A tömeggyilkosság utáni természetellenes csendben, a hátborzongatóan üres hatsávos utcákon, ahol csak egy kiégett autóbusz füstölgött, a tankemberre maradt az a feladat, hogy a béke utolsó védelmezôjeként, az emberi jogokért folytatott küzdelem névtelen katonájaként kiálljon a tankok elé.

Amint ez az ember leszállt a tankról, a nyugtalan és aggódó nézôk biztoságos helyre húzták, majd újra névtelenség vette körül. Akadt, aki azt mondta, hogy Wang Wei-linnek hívták, és tizenkilenc éves diák volt, mások pedig azt állították, hogy ennyit sem lehet tudni róla. Valakik tudni vélték, hogy egy gyári munkás fia, egyesek szerint viszont vidékinek látszott, aki éppen akkor érkezett vonattal a fôvárosba. Amikor egy évvel késôbb az amerikai újságírók megkérdezték Jiang Zemintôl, mi történt a kínai szabadság szimbólumával, akit a külföldiek kamerái megmutattak a világnak, nem túl vidáman ezt felelte: "Úgy gondolom, nem ölték meg."

A tank elôtt álló ember, ha elferdítve is, annyi komplex igazságot hordozott, amennyit bármely kép. Közismert tény, hogy a tüntetést vezetô diákok nem voltak mindig békések, és egymás között civakodtak. Néhány embert a szabadságnál alantasabb szükség vezérelt. Legalább hét lemondott tábornok írt a People's Daily-ben — ellenezve a rögtönítélô bíráskodást. Sok katona, akit a tüntetés leverésére vezényeltek ki, bizonyára ugyanolyan fiatal, erôszakellenes és határozatlan volt, mint a diákok közül többen is. Amint azt egy demokráciapárti vezetô elmondta, a tankos jelenetnek két hôse volt: egyik az ismeretlen figura, aki az életét kockáztatta azáltal, hogy a könyörtelenül pusztító erô elé állt, a másik pedig a tankot vezetô katona, aki morális dilemma elé került, és nem akarta eltaposni honfitársát.

Kilenc évvel a híres június negyedikei események után még mindig tisztázatlan, mit értek el a demokrácia harcosai. Li Peng, aki a megtorlást irányította, ma is közel áll a kínai hierarchia csúcsához. Jiang, aki kimutatta a foga fehérjét, amikor a tüntetôket csúnyán megalázta, most az ország elnöke. És egy ragyogó téli reggelen a Tienanmen tér ismét tömve van madár alakú papírsárkányokat eregetô vidéki parasztokkal, akik azért állnak sorban, hogy lefényképeztethessék magukat a Mao-emlékmû elôtt.

S minden minôsítés helyett... az az ember, aki a tankok elôtt állt, mégis eszünkbe juttatta, hogy a fiatalok meggyôzôdése olyan bátorságot eredményezhet, ami az idôsebbek életébôl hiányzik. Ô — ahogyan a lázadó diákok mindenhol — a Történelemelmélet Nagy Embere ellen lépett színre. Kínában, a Mennyei Birodalomban, amely gyakran olyan volt, mintha egy tanács, a nagy közösség szolgálatába állított mennyei rendelet irányította volna, különösképpen érzôdött, hogy az egyént gyakran csak munkára képes, egyéniség nélküli egységként vették számításba. Csak "néhányat" öltek meg, mondta Mao hetvenezer ember haláláról, és a Nagy Ugrásban legalább még húszmillióan váltak egy vezetô elméleteinek áldozataivá. Ebben a kontextusban a tank elôtt álló ember majdnem olyan, mint egy ellen-Mao, akit a propaganda tolt elôtérbe. Ô az, aki rendreutasít vezetôket s felkelôket.

Több mint negyed évszázaddal ezelôtt, még mielôtt hallottunk volna videókazettáról, Világhálózatról vagy huszonnégy órás hírtelevíziókról, Daniel Boorstin A Képben, ebben a hátborzongatóan elôrelátó könyvben leírta, hogy közben egyre elôbbre haladunk a Képi Forradalomban — a mûszaki haladás a mi megsemmisítésünkkel fog együtt járni. A gondolatok, még a példaképek is képekké egyszerûsödnek, érvelt Boorstin, és a sors is leegyszerûsíthetô majd hiszékenységre. "Két évszázaddal ezelôtt, mikor megjelent egy nagyszerû ember, az emberek Isten célját keresték benne; ma a sajtóügynökét próbáljuk megtalálni."

A hôs — így szól Boorstin proféciája — felcserélôdik a hírnévvel. Ahol egykor a vezetôink nagyobb énünknek látszottak, most úgy néznek ki, mint mi egy óriási képernyôn. Manapság, amikor egy elnök telefonbeszélgetéseinek a tartalmát olvassuk, valamint Anglia jövendôbeli királyának és szeretôjének suttogását hallgatjuk, a mûszaki haladás nemcsak elembertelenít, hanem megerôsíti azt, amit Boorstin jósolt.

De a tankember a kamerának egy újabb arcát mutatta, és egy olyan pillanatot láthattunk, amikor a kép nem döntötte porba az embert, hanem felemelte, fegyverként használva a demokrácia és az igazság érdekében. Ahelyett hogy a fennköltet jelentéktelenné tette volna, amit gyakran meg szokott tenni, a kép a múlót örökké alakította át, a bearanyozott történelem tanújává vált. Ezt a történelmet a gyôztesek írják. A technika, ami sokszor képes erôszakot vagy elnyomást szítani, egy senkinek is hangot adhat, és a vertikális hatalmak pusztulását okozhatja azáltal, hogy egy gesztusnak szólásszabadságot biztosít. Tulajdonképpen az egész Tienanmen téri lázadás a gépek szignóját hordozó felfordulás volt: a tüntetôk kijátszották a hivatalos korlátokat, külföldi barátaikkal érintkeztek (faxon), s mivel a kínai közszolgálati tévé nem közvetített felvételeket a tüntetésrôl, saját magukat idegenek mûholdvevôiken nézték a Beijing Hotelban. A következô években arra használták az Internetet (és természetesen a nyugati képzésüket), hogy egy olyan kiemelkedô gazdasági szabadságot hoztak létre, amilyent politizálással nem érhettek el.

Századunk második felét egyetlen nyomasztó gondolat homályosította el: egy poszt-Oppenheimer szeszélye a bolygó nagy részét egyetlen szempillantás alatt elpusztíthatná. A tank elôtt álló ember a komor igazság másik felét mutatta meg: az egységesülô világban egy egyszerû egyén cselekedetei az egész bolygót szempillantás alatt lázba hozhatják. Az óvilági nagy paloták és kastélyok falait századokon keresztül ünnepélyes és gyakran hízelgô festményekkel rakták tele. Ezek nemeseket és parókás hölgyeket ábrázoltak. Úgy tekintettek az útókorra, mintha reménykedtek volna, hogy az az ô útjukat fogja követni.

Napjainkban azonban a memória videóarchívumaiban sok új ismeretlen arc bukkan fel, és mind-mind arra emlékeztet, hogy a történelmet jelentôs mértékben alakítják azok, akik a hivatalos fotókról kimaradnak, azok, akik visszavonultan dolgoznak azért, hogy megalkossák legújabb eszközeinket és gyógymódjainkat. Egy olyan században, amelyre oly sokan próbálták rányomni (sokszor véres) pecsétjüket, a tankember, Wang Wei-lin, vagy nevezzük akárhogy, a meg nem nevezett erôk szolgálatában áll: ô az új Képi Köztársaság Ismeretlen Katonája.

Bálint Emese fordítása