Ha választ keresünk arra, miként lehetséges, hogy egy évtizeddel a "béketábor" nyugati falának berlini összeomlása és nyolc évvel a Szovjetunió megszûnése után a kommunizmus kínai változata nemcsak túlélte amazok bukását, de az ország dinamikusan fejlôdik, akkor nyilvánvaló, hogy pusztán a kényszer ereje nem lehet elegendô magyarázat.

Nem mintha nem lenne továbbra is megkerülhetetlen szerepe az erôszaknak (Tienanmen tér) és az egypártrendszer hatalmi gépezetének: láthattuk, hogy Kína Clinton amerikai elnök látogatása elôtt sem riadt vissza a másként gondolkodók ôrizetbe vételétôl. A kérdés azonban az, miként mûködhet hatékonyan maga a rendszer, amely az eredeti modell-országban, Kína északi szomszédjánál oly siralmasan csôdött mondott, és teljes atomarzenáljának birtokában békésen kilehelte lelkét.

Akárcsak a bolsevizmus, a kínai kommunizmus is történelmi produktum, ami egyben azt is jelenti, hogy emberek formálták. Emberek, akik viszont nemcsak formálói, de termékei is a történelemnek. Az alábbiakban ezeket az összefüggéseket keressük, hiszen ha ma a rendszer olyan, amilyen, abban nyilvánvalóan kulcsszerepe volt három politikusnak. Mindhárom történelmi személyiség volt, erényeik és hibáik, felismeréseik és tévedéseik egyaránt hozzájárultak a rendszer és az ország mai arculatának kialakításához. Természetesen ôk is mindig adott helyzetben léptek fel, és cselekedtek: alkalmazkodtak hozzá, szembeszálltak vele, kudarcaikat sikerre váltották, és sikereikbôl kudarcok következtek, azokból pedig megint új megoldások. A kínai nép vezetésükkel történelmi gyôzelmeket aratott, és iszonyú, nemegyszer értelmetlen megpróbáltatásokon ment át.

Amikor az MTI tudósítójaként 1969 decemberében Kínába érkeztem, Mao (1893—1976) hatalma a zeniten állt, de furcsa zeniten: úgy tûnt, gyôzelmet aratott a legabszurdabb háborúban, amelyet küzdelemteli életében megvívott. Sikerült szétvernie azt a hatalmas apparátust, amelyet maga épített fel: gyakorlatilag megsemmisítette az államgépezetet, illetve az azt irányító pártot — amelynek egyik alapítója volt. Legalábbis egy idôre...

Mao Saosanban született, a belsô-kínai Hunan tartományban. A szülôi házban magam is megfordultam. Az 1966-ban kezdôdött "kulturális forradalomban" ez afféle zarándokhely lett, a forradalom Mekkája. Külön szárnyat építettek, amelynek révén a "vörösgárdisták" milliói kereshették fel (márcsak azért is, mert ôk akkor ingyen utazhattak). Aki Saosanba érkezett, és netán saját fejével próbált meg gondolkodni (ez akkoriban nem volt ajánlatos), hamar felismerhette, hogy bár Mao parasztpolitikájában a szegény és az alsó-középparasztokkal való összefogást hirdette, saját családja kifejezetten jómódú volt. Mao kínai viszonylatban tágas, gazdag udvarházban látta meg a napvilágot. Kitaníttathatták, ami az akkori Kínában nem volt kis dolog. Ez többek között ahhoz vezetett, hogy elhagyta a falut, s Csangsában, a tartomány fôvárosában hamarosan bekapcsolódott a forradalmi mozgalomba. A Kínai Kommunista Párt alapító kongresszusán (egyik ülése egy bárkán zajlott, így könnyebb volt konspirálni) már az általa létrehozott sejt képviseletében vett részt.

Mint egész nemzedékét, a fiatal Maót is az ország katasztrofális állapota indította lázadásra: a korrupt és tehetetlen császárság megbukott, de gyakorlatilag a polgári demokrácia is: Kína a hadurak végtelen háborúskodásába süllyedt. A Kuomintang korrupt rendszere, amely egyfajta ernyô a gyakorlatilag teljhatalommal kormányzó és egymás ellen is kisebb-nagyobb magánháborúkat viselô hadvezérek fölött, jó terep a kommunizmus szovjet változatának, vélik Moszkvában. A szovjet fôvárosban, a Szun Jat-szen Akadémián lelkesen képezik a forradalmárokat a Komintern égisze alatt, és szorgalmasan készítik elô — így írja elô a pártakadémia — elôbb a Kuomintang bolsevizálását, majd mikor ez nem megy, a munkáslázadásokat. Ezek sorra elbuknak. Feljön Mao csillaga: ô az elnyomott, uzsorásoktól, földesuraktól és az úgynevezett komprádor, azaz a külföldieket kiszolgáló kereskedelmi burzsoáziától kiszipolyozott szegény- és középparasztokra kívánja alapozni a küzdelmet. No meg a polgárháborúra. A hatalom, mondta, a puska csövébôl nô ki.

Képzeljük el a húszas évek végének, a harmincas évek elejének Kínáját: megannyi kínai hadúr seregei érintkeznek csikorogva, az érdekszférák határain kisebb-nagyobb hadjáratok "tisztázzák" a helyzetet. A kommunisták "beszállnak" a játékba, létrehozzák a maguk hatalmi körzeteit, rendszerint a komolyabb hadseregek ellenôrizte területek nehezen megközelíthetô peremén, amelyekért nem érdemes a nagyvárosokból komoly hadjáratot indítani. Például a csingkansani hegyekben, Dél-Kínában: a legendás bázisterület a forradalmi képeskönyv elmaradhatatlan tája. Mao ekkor még csak helyi vezetô, politikai biztos, ám a sanghaji pártközpont utasításai nem sokat jelentenek: Sanghaj messze van. Radikális földpolitikával és rugalmas hadviseléssel nyeri meg a parasztokat, partizántaktikával megôrjíti a Kuomintang tábornokait. Ha kell, rablókkal szövetkezik. Ha az ellenség elôrenyomul, mi visszavonulunk, ha tábort ver, zavarjuk, ha el akarja kerülni a csatát, mi támadunk, ha visszavonul, üldözzük — foglalja össze a harci taktikát.

Ezzel a gerillamódszerrel 1930—1934 között a vörös övezet négy Kuomintang-hadjáratot vészelt át, de az ötödiknél (amelyben német tábornokok adtak écákat Csang Kaj-sek, a Kuomintang vezetôje számára), 1934 októberében a túlerôvel szemben fel kellett adnia a tanácsterületet. Százezer ember kerekedett fel, hogy a hatalmas kínai térben új területet találjon magának. Ez volt az egy éven át tartó, 12 ezer 500 kilométeres "hosszú menetelés".

Nevezhetnénk hosszú menekülésnek is. Katonai szempontból kudarcok hosszú sora: a hadsereg elveszti létszámának kilenctizedét, fegyverzete javát; kettészakad, amikor Csang Kuo-tao parancsnok erôi más útra térnek, végül az észak-kínai Senhszi tartományba, Kína egyik legszegényebb vidékére jut. Történelmi szempontból ez a menetelés volt Mao felemlekedésének, késôbbi minden sikerének és kudarcának forrása. Ekkor kerül kezébe a párt és — mert ez "politikai hadsereg" — a forradalmi fegyveres erôk vezetése. Ez a Cunjiban tartott híres pártértekezleten történt, mindmáig vitatott körülmények között, de négy évtizedre meghatározta a kínai párt útját. És a sereg jórészt ugyan elfogy a harcokban, viszont kialakul a legendája: egy olyan katonaság, amely a hadurak és a Kuomintang fegyvereseitôl eltérôen a parasztokat tiszteletben tartja, segít nekik, mindenütt maga mögött hagyja a forradalom parazsát. Évtizedekkel késôbb is a hosszú menetelés túlélôi formálták a kommunista hatalom gerincét. A Komintern küldöttei a hajukat tépik, de az eretnekség mûködik, az ô módszerük nem. A késôbbiek szempontjából nagyon fontos részlet: Mao a maga gyakorlati sikerei alapján lerázza magáról a Komintern gyámkodását, legalábbis a tettek mezején. Mert nyílt szakításra még sokáig nem kerül sor. A hadjárat igazolja Mao több, az adott pillanatban irreálisnak tûnô döntését. Túlerôben lévô seregek szorításából csúsztak ki erôi. Csaknem pontosan ismételte a menet a múlt századi tajping-lázadás irányát, ám ott, ahol azok vereséget szenvedtek, ôk gyôztek. Amikor Csang Kuo-tao fegyveresei elszakadtak, látszatra logikusabb irányba indultak, mint Mao katonái, akik 4000 méter magasba kapaszkodtak fel úttalan utakon: mégis az ô seregei jártak sikerrel. Mao olyan vezér volt, mint a jó futballkapus: nemcsak jól érezte, mikor kell kifutnia a kapuból, de szerencséje is volt. Ennek azonban még súlyos következményei lesznek.

A következô idôszak a jenani forradalmi támaszpont "katonai demokráciája": a japán támadás nyomán ideiglenes egyésgfront jön létre a Kuomintang és a kommunisták között, a vörös hadsereg formailag beolvad a japánellenes erôkbe (de megôrzi önállóságát). Mao néhány évi lehetôséget kap arra, hogy Kína legszegényebb vidékén gyakorlatba ültesse a maga utópista, egyenlôsítô elképzelését. Persze, amit a képzelet utólag bearanyoz, az adott pillanatban valószínûleg kényszer volt: a jenani parasztok otthonainak mintájára hegyoldalakba vájt barlanglakásokban mûködô kommunista vezetés zártkörû önellátásra rendezkedett be, amelynek keretében minden pártvezetô, Mao is, megmûvelte saját kis parcelláját. A vidék a legszegényebbek közé tartozik, az éhhalál ellen kellett védekezni. A japánok által állandóan, a Kuomintang által potenciálisan fenyegetett tanácsköztársaságban az ostromlott vár lakóinak érdekközössége alakult ki, ilyen helyzetben olyasmit is elfogadtak, amit máskor aligha lehetett volna rájuk kényszeríteni.

Az egyenlôség mégsem volt tökéletes: a javak elosztásáról bonyolult rendszer gondoskodott, szigorúan a hierarchia szerint illette étel, ruházat és minden más a tanácsköztársaság polgárait. Olyannyira, hogy annak sajtójában az értelmiségiek tiltakozni kezdtek. Mao felismerte a veszélyt. Rögtön beszélgetésre hívta össze a párthoz önként csatlakozott írókat, mûvészeket, hogy elmagyarázza: feladatuk a párt és a nép szolgálata, tudniok kell "kit dicsérjenek és kit bíráljanak". Ezek voltak a (késôbb) híressé vált "jenani beszélgetések a mûvészetrôl és irodalomról". A rebellis értelmiségiek között akadt olyan is, aki nem gyakorolt önkritikát. Ôket megbélyegezték, kivetették. A többség a beszélgetést követô számos önkritikai ülés valamelyikén önbírálatot gyakorolt, és feloldozást nyert. Ez volt a fôpróba az agymosások további, évtizedeken át egymást követô hullámaihoz, egészen a "kulturális forradalom" paroxizmusáig. De érdemes felfigyelni: Mao, az értelmiségi, a finomecsetû költô (a kínai verseket ecsettel írják, a kalligráfia olyan fontos, mint a rím vagy ritmus), elsôsorban az értelmiség önálló kritikai szellemétôl tartott.

A japánellenes háború és a Kuomintanggal vívott csaták közös eleme, hogy a kommunista seregek kezdetben sokkal gyengébbek voltak az ellenfélnél, végül mégis felülkerekedtek. A japánok ellen vívott küzdelmek Mao hazafiúi tekintélyét alapozták meg, a Kuomintanggal szemben azért gyôzhetett serege, mert a korrupt rezsim ellentétét testesítette meg (s persze azért is, mert bôséges szovjet segítséget kapott). A népi támogatás súlya vitathatatlan: olyan elemi erejû volt, hogy a Kuomintangot a masszív amerikai segítség sem menthette meg. 1945-ben összeomlott Japán, 1946-ban újult erôvel lángolt fel a kommunisták és Csang Kaj-sek közötti polgárháború, 1949-ben pedig Mao a Mennyei Béke Kapujának teraszán kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot (22 évi, kis szünetekkel vívott háborúskodás után), s Csang Tajvan szigetére menekült. A kínai forradalom tehát egészen más volt génizésében, mint a szovjet.

Amit a dicsôséges szovjet példából Mao örömest átvett, az a személyi kultusz volt; ez azonban sajátos módon a moszkvai modell egyéb vonásaival szembeni védôvonalat jelentett. 1945-ben, a Kínai Kommunista Párt 7. kongresszusán nem más, mint Liu Sao-csi, a késôbbi áldozat az, aki egyenlôségjelet tesz a marxizmus—leninizmus és Mao eszméi közé, ami hamarosan azt jelenti, hogy ez utóbbiakat a szakállas európai példaképek tanai fölé helyezik. A dicsôítés és a tévedhetetlenség mítosza hasznos eszköz a párton belüli befolyásért vívott küzdelemben. A vezetônek ugyebár mindig igaza van, akkor is, ha netán nincs (ilyenkor jaj annak, akinek vele szemben van igaza).

A világ — és fôleg az Egyesült Államok — sokáig hitte, hogy a kommunizmus Kínában aratott gyôzelmével nem történt más, mint hogy (Moszkvában mondták, és kamaszkoromban én is tanultam Budapesten) 800 milliós lett a "béketábor". Mao nem így gondolta. Elôször ugyan megkezdte az országépítést a Moszkvából érkezett szakértôk tanácsai nyomán, de észrevette, hogy a szovjet recept alapján a dolog kissé lassan fog menni, beletelik egy-két évszázadba, amíg Kína nem csupán politikailag, de egyéb területeken is talpraáll. A különút elsô jele a "népen belüli ellentmondások" elmélete volt, amellyel Mao az SZKP 20. — a személyi kultuszt elítélô — kongresszusára reagált, illetve a "száz virág" kampány, amelynek során (ó, borzalom!) a szovjet szerepét, segítségét bíráló írások is megjelenhettek a kínai sajtóban.

Máig is folyik a vita arról, hogy a "száz virág" mozgalomban elôre megfontolt szándékkal csalták-e tôrbe a kínai értelmiséget és a párton belüli ellenzéket, vagy csak megriadt a pártvezetés, hogy kicsúszik kezébôl az erô. Talán mindkét elem szerepet játszott: a magam részérôl inkább az elôbbi változatot tartom valószínûnek, nem beszélve arról, hogy utólag a Zsenmin Zsipao, a pártlap egyik vezércikke is "elôre megfontolt bölcs lépésnek" tüntette fel azt, hogy saját bírálatára szólítva fel ôket, a párt kicsalta fedezékükbôl a nép ellenségeit, aztán lacsapott rájuk. Mao 1957 februárjában mondta el (zárt ajtók mögött) beszédét a "népen belüli ellentmondásokról", amelyben kifejtette, hogy csak az "illatos virágok" növekedését kell ösztönözni, a "mérges gyomokét" nem. A beszédet csak júniusban tették közzé. A néhány hónapos "virágzás" alatt publikált cikkek, az akkor elhangzott felszólalások (mérges gyomok) évekre, évtizedekre szolgáltattak anyagot az óvatlanok ellen, akik hittek a párt ôszinteségében. Azt csak mellesleg említem, hogy a Zsenmin Zsipao iránymutató (aláíratlan) vezércikkeit nemegyszer maga Mao írta.

A jobboldalellenes kampány során százezreket, milliókat váltottak le, küldtek vidékre — fizikai munkára. Volt, aki nem élte túl a megpróbáltatásokat, akadt, aki csak két évtizeddel késôbb térhetett vissza, másoknak rövidebb volt a penitencia. Ha elôzôleg önálló gondolkodásra szólítottak fel, ekkor a vak engedelmesség, a buzgó önbírálat volt a legfontosabb elvárás. Mao forradalmi (a jelzôt nem értékítéletként, hanem technikai jellemzésként használom) vezetési stílusának tipikus fordulata ez: tudatos törekvés annak megakadályozására, hogy a dolgok kijegecesedjenek. A hatalmas kínai tömegeket állandóan mozgásban tartják a kampányok és ellenkampányok, a lelkesedés és a félelem; nincs megállás. Mint amikor a megrekedt autót elôre-hátra himbálva mozdítják ki utasai, úgy remélte ezzel a módszerrel minden addiginál nagyobb lendületbe hozni a kínai társadalmat. Így nôtt át a jobboldal elleni kampány a "nagy ugrás" képtelen gazdaságpolitikai abszurdumába.

Néhány tagadhatatlan termelési siker és az a tény, hogy a polgárháború idôszakában a lehetetlennek tûnô vállalkozások is sikerültek, arra indította Maót, hogy megpróbálja átültetni a gyakorlatba gazdasági utópiáit. A "nagy ugrás" során az acélgyártás elôirányzatát például 10—12 millió tonnáról 80—100 millió tonnára emelik, az országszerte felépített "népi kohók" termelésére számítva. A jelszó: "Három év kemény munka — tízezer év boldogság." A jó termést mesebelivé dagasztja a felülrôl elrendelt sikereket alátámasztó statisztikai hamisítás: "népi kommunáknak" köszönhetôen, a Kínát évezredeken keresztül nyomasztó gabonakérdés megoldódott — állítják a pártvezetôk. De ki mert volna ünneprontó tényeket közölni, amikor a jobboldal-ellenes kampány során éppen elsöpörtek egy-két millió embert, akiknek ilyen rossz habitusai voltak? Mao pedig elhitte magáról, hogy valóban feltalálta a kommunizmus felé vezetô "rövidített út" csodaközgazdaságtanát. A vélt sikerek csúcsán tartott híres pejtajhoi tengerparti pártplénumon nyíltan a fegyveres harcra hivatkozott: "22 éven át tartott a fegyveres harc, és mi mindig gyôztünk. Miért ne lenne az ugyanúgy a kommunizmus építése során?"

A válasz erre természetesen az lehetett volna, hogy a 22 év sem csak gyôzelembôl állt, de ki merte volna erre emlékeztetni Maót? De hamarosan drámai körülmények között derült ki, hogy a csalhatatlan vezetô tévedett: a nagy ugrásra szervezett mozgósítás szétzilálta az ország termelôerôit, ezt pedig tetézte, hogy rossz mezôgazdasági év következett, és az anarchia közepette a szovjet szakértôket Moszkva visszavonta, elkezdôdött a több évtizedig tartó szovjet—kínai konfliktus. Az országra egyik napról a másikra éhínség zuhant. Maónak vállalnia kellett volna a felelôsséget a gigantikus, sok millió emberéletet követelô voluntarista politikáért, amelyet a pártra és az országra kényszerített. Mao valóban átadta két fô funckiója közül az egyiket Liu Sao-csinek, a meglehetôsen színtelen "munkáskádernek", aki sztájkok szervezésével tûnt ki a múltban, és lelkesen építette ki a szovjet típusú szocialista állami struktúrákat. De Mao megtartotta a fontosabbat tisztségét, a pártelnökséget. Ô volt "az elnök". Mao elnök.

Amikor Peng Tö-huaj, a koreai háborúban az amerikaikat legyôzô hadvezér a kudarcért levélben magát Maót merte felelôsségre vonni, és a kollektív vezetés (hruscsovi) elvének tiszteletben tartására szólította fel ôt, Mao a Lusan-hegyi üdülôhelyen tartott titkos párttanácskozáson ismét a belsô intrikák felülmúlhatatlan mesterének bizonyul. Igen, elismeri, hogy a "nagy ugrás" kudarc volt, de olyan, mondja, amelyért nemcsak ô felelôs, hanem minden pártvezetô, az egész apparátus. Ám, teszi hozzá, a hibák nyílt vállalása az ország színe elôtt hiba lenne, mert a nép fellázadna és az állam széthullana. És ekkor jelzi elôször, hogy kész a végsôkig elmenni: ha kell, a hatalom megôrzéséért a törvényes hatalommal is szembeszáll. "Ha el kell pusztulnunk, akkor elmegyek, elmegyek én a faluba, hogy fellázítsam a parasztokat és megdöntsem a kormányt..."

Amikor a lusai párttanácskozás résztvevôinek választaniok kellett a párt istenként dicsôített vezetôje és a hôs katona között (aki az igazság kimondását sürgette), az elôbbit választották, Peng Tö-huajt egy titkos határozat 1959-ben felfüggeszti tisztségébôl, s utódja Lin Piao, a zseniális, de beteges hadvezér lesz, akit érdekei egyelôre Mao feltétlen támogatójává tesznek. A népi kommunákat feldarabolják, a közös étkezdéket és gyermekneveldéket megszüntetik, s miután egy idôre még a pénzt is kiiktatták itt-ott, visszaállítják az anyagi ösztönözés elvét. Elôtérbe kerülnek a gyakorlatias vezetôk: a klasszikus szocialista modellhez közelebb álló Liu Sao-csi, a Mao iránti hûségében rendíthetetlen, de az ideológiai kampányoktól viszolygó Csou En-laj miniszterelnök (1898—1976) meg egy apró termetû szecsuani, aki azt tartja: "Mindegy, milyen a macska színe, ha megfogja az egeret." Értsd: nem az ideológia számít, hanem az eredmény. Ha például a parasztok egyéni mûvelésre kapják meg a földet, és így többet termelnek, nem számít, hogy ez eltér a meghirdetett elvektôl. Az illetôt Teng Hsziao-pingnek (1904—1997) hívják, akkoriban éppen a KKP fôtitkára, ami a hierarchiában Mao, Liu és Csou után következik.

Néhány évig tart, amíg Kína a gyakorlatias embereknek köszönhetôen kiheveri a mesterségesen rázúdított csapást. Ám mihelyt kilábal belôle, Mao — aki semmit sem tanult, és semmit sem felejtett — újrakezdi a támadást. A bonyolult politikai küzdelem azzal indul, hogy a hatvanas évek elején megenyhült politikai légkörben sokan Peng Tö-huaj rehabilitásában reménykednek, a sajtóban allegorikus cikkekben sürgetik ezt, sôt egy Vu Han nevû történész a kínai történelembôl vett témáról írt színmûvével (Haj Zsuj elbocsátása hivatalából) Peng leváltására utal. A zárt társadalmakban oly nyilvánvaló allegóriát mindenki érti — persze Mao is. Mindent feljegyez, mindent megjegyez, és 1965-bem megindítja az ellentámadást. A Vu Han elleni sajtóbírálatok nyomán elôször a szerzô gyakorol önbírálatot, aztán Peng Csen pekingi polgármestert mentik fel (Vu alpolgármester volt; Peng védelmét élvezte). Aztán Mao ultraradikális híveibôl megalakul a "kulturális forradalmi csoport", amelynek szerepe körülbelül az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság munkásságához hasonlítható. Elnöke Csen Po-ta, Mao személyi titkára volt, egyik illusztris tagja pedig Csiang Csing, az egykori sanghaji színésznô, akit Jenanban Mao második feleségévé választott. (Az elsôt Moszkvába küldte; jó, ha van egy nagy testvérpárt.)

Ez a csoport lesz a Mao elnök "proletár forradalmi vonalával" szembeszállók üldözôje, azoké, "akik elbuktak a burzsoázia cukros golyóitól", és a párton belül hatalmon lévô, burzsoá úton járó elemeknek minôsíttetnek. A végsô célpont Liu Sao-csi, aki át merte venni Mao helyét az állam élén, de nevét évekig csak körülírják. Elsodorja az áradat azt a személyt is, aki szerint mellékes a macska színe... Mivel a Liu és Teng irányította pártapparátus ellenáll, Mao a közpiskolásokat és az egyetemistákat szólítja fel lázadásra, majd (amikor ez anarchiához vezet) a Lin Piao vezette hadsereget veti be rendteremtésre. Lin ehhez felkészítette a katonákat: már évek óta a Mao mûveibôl vett kis idézetekbôl összeállított piros könyvecskébôl folyik ideológiai képzésük. A kultuszt az ambiciózus katona elképzelhetetlen fokra emelte. Mao gondolatai "szellemi atombombát" jelentenek, írja az elôszóban. 1966 nyarától mindenki a piros könyvet lengeti. Az egyedüli kivétel maga a nagy kormányos.

A kultusz Mao számára jó eszköz, hogy eltávolítsa azokat, akik elvetették voluntarista egyenlôsítô koncepcióját, Lin számára pedig ahhoz, hogy végsô soron megszerezze a hatalmat. A hadvezér a hivatalos ikon részévé válik: a festményeken és fotókon mindenütt Mao mellett látható, amint a piros könyvecskét lengeti, amely szinte az egyedüli engedélyezett olvasmánnyá vált. Az iskolai oktatás leáll, a fiatalok fellázadnak, az iskolai, egyetemi oktatókat, majd az ôket védelmezni próbáló pártfunkcionáriusokat támadják, szégyensapkát húznak ezek fejére, megalázzák, meghurcolják, megverik, halálba kergetik ôket. Mao a Tienanmen tér emelvényérôl, ahonnan valaha kikiáltotta az új államot, az új rendet, most az államgépezetet szétverô rendetlenséget ünnepli, fogadja a vörösgárdisták, a hungvejpingek millióit.

Az apparátus észbe kap, megalakítja a maga "lázadó szervezeteit", hol nyílt, hol burkolt polgárháború lángol fel. Mao a kormánynál marad, mivel senki sem akad, aki a féktelen személyi kultusz körülményei között nyíltan vitatni merné téziseit. Ez az ellentábor fô gyengesége, ez a magyarázata, hogy a hatalmi harc egy évtizeden át tart. Igaz, az alvezérek szintjén közben drámai változások történnek. Lin Piao, akit a szellemi atombomba robbantásában szerzett érdemeinek elismeréseként a párt 1969-ben tartott 9. kongresszusa (példátlan módon: elôre!) Mao utódává választ, összesküvônek bizonyul. Közönséges puccskísérlete, ha hiszünk a hivatalos változatnak, Csou En-laj miniszterelnök éberségének hála, elbukik. Csou visszahozza (miniszterelnök-helyettesnek) a korábban ugyancsak átnevelni számûzött, ámde átnevelhetetlenül pragmatikus Teng Hsziao-pinget. A reményteli fejlôdés azonban megtorpan Csou halálával. 1976-ban a már nagybeteg Mao árnyékában a színésznô-feleség és kotériája, a szélsôséges jelszavakkal operáló sanghaji csoport kezébe kerül a tényleges hatalom.

1976 szeptemberében Mao is eltávozik az élôk sorából, és ezzel a "négyek bandájának" is bealkonyul. Az oly sok megpróbáltatás után újjászervezôdô párt élére kijelölt szürke pártfunkcionárius, Hua Kuo-feng felismeri, hogy ha Csiang Csing és társai helyükön maradnak, neki hamarosan befellegzett; ezért elsô önálló tette az, hogy letartóztatja ôket. Több önálló tettel nemigen írhatja be nevét a kínai történelembe, hiszen a zûrzavar évei után az ország elemi erôvel követeli a rendet és a normalitást, erre pedig, tudja mindenki, egyetlen ember ismeri a receptet: Teng Hsziao-ping.

Mao pályáját követtem eddig, mert ettôl elválaszthatatlan Csou és Teng útja. Mindketten rendületlen hívei és fegyvertársai voltak a nagy kormányosnak, de mindketten másképpen. Maóval ellentétben, aki egész életében ki nem tette lábát Kínából — igaz, azt alaposan bejárta —, ifjúságukban mindketten megjárták Európát, és ez önmagában is magyarázza szemléletük eltéréseit.

Csou, egy elszegényedett mandarin fia, tiencsini diákvezér volt, majd amikor forradalmi tevékenysége miatt életveszélybe került (1920-ban), Franciaországba emigrált, ahol (a Kínai Kommunista Párt sanghaji megszületése elôtt) részt vett egy kommunista csoport létrehozásában. Hamarosan a nyugat-európai kínai forradalmárok egyik fô szervezôjévé vált, majd 1924-ben visszatért Kínába. Éppen akkor jött létre az együttmûködési megállapodás a kínai kommunisták és a még Szun Jat-szen vezette Kuomintang között. A hat évvel fiatalabb Teng különbözô francia gyárakban dolgozik, fokozatosan kapcsolódik be a kínai forradalmi szervezetekbe és mint egy fotó is bizonyítja, találkozik, együttmûködik Csouval. Amikor a francia rendôrség felfigyel tevékenységére, 1926-ban Moszkván át — ahol egy ideig a Szun Jat-szen Akadémiai hallgatója — visszatér Kínába.

A következô évtizedekbôl csak azt említjük itt, hogy Csou és Teng egyaránt részese volt a hosszú menetelésnek, az elôbbi már a pártvezetôség egyik tagjaként, Teng még alacsony rangú funkcionáriusként. Csou briliáns diplomáciai képességei hozzájárultak ahhoz, hogy a japán—kínai háború ideje alatt lélegzethez jutott Jenanban a kommunista mozgalom. A forradalom gyôzelme után külügyminiszter, majd kormányfô lesz.

Okfejtésünk szempontjából az a mérvadó, hogyan tette lehetôvé mindegyikük a maga módján a Mao által elôidézett katasztrófákból való kiemelkedést. Csou volt az, aki a történelmi döntésekben mindig Mao oldalára állt, akkor is, amikor az nyilvánvalóan — vagy sejthetôen — rossz úton indult el. Mao értékelte munkatársa feltétlen hûségét, és végig megbízott benne. E történelmi jelentôségû politikai barátságnak köszönhetô, hogy miközben Mao ismételten szétzilálta, Csou mégis egyben tartotta az országot a megrázkódtatások idején. Ha úgy tetszik, Mao jobb keze tudta, mit csinál Csou bal keze, tudta, hogy enélkül akciói összeomláshoz vezetnének.

Csou a múlt emlékeit porrá zúzó "forradalmi tömegek" elôl biztonságba helyezte mindazokat a mûemlékeket, amelyeket megmenthetett. Amikor a rombolás általánossá vált, ô kezdeményezte a régi pagodák, múzeumok, könyvtárak bezárását, anyagukat elrejtették a vörösgárdisták elôl a pincékben. A Nyári Palota fedett sétányait kilométerszámra díszítô festmények "a múlt figuráit", császárokat, kurtizánokat, régi pekingi operák hôseit ábárzolták, tehát a kulturális forradalom fô célpontjai voltak. Ezeket Csou utasítására tüntették el. A munkát a palota restaurátorai végezték el, fehér festékkel fedték le a "Nagy Proletár Kulturális Forradalom" ideológusainak a szemében obszcénnek számító idillikus jeleneteket, sôt (a biztonság kedvéért) minden olyan képet, amelyen emberek voltak láthatók. (A virágok és tájak maradhattak.) Amikor 1969-ben Pekingbe érkeztem, mindenütt ezek a fehér foltok virítottak a sétány fölé emelt építményen. Aztán, ha jól emlékszem, Nixon elnök 1972. februári látogatása elôtt, amikor kedvezôbb politikai szelek fújdogáltak, ismét megjelentek a restaurátorok, és eltávolították a (védô) fehér festéket. A kínai múlt figurái ismét ott pompáztak a parkban.

Csou vezetése alatt az, ami egyáltalán megmaradt a kormányból, tovább mûködött, biztosította az ország nemzetközi kapcsolatainak fenntartását, s amennyire lehetett, az adminisztráció mûködését. A háttérbôl (de sohasem Maóval nyíltan szembeszállva) támogatta a realistább kurzusra törekvô erôket. A miniszterelnök biztonságba helyezte azokat a vezetôket, akiket megmenthetett. Csou sohasem próbált ideológusként fellépni, de a szélsôséges forradalmi teóriákból is mindig csak annyit vett át, amennyi éppen szükséges volt a politikai túléléshez. Sohasem vált valamennyi párton belüli irányzat vezetôjévé, ám a kínai tömegek ösztönösen megérezték, hogy ô mindig a konfliktusok megoldását és nem kiélezésüket kereste.

Csou, akarata ellenére, mégis a politikai irányzat jelképévé vált: a sanghaji csoport, a "négyek bandája" megérezte makacs ellenállását. Mivel Mao Csouról nem mondott le, a miniszterelnököt csak burkoltan támadhatták. Ahogy ilyenkor szokás, nem ellene indítottak kampányt. Ez esetben a célpont a két évezrede élt filozófus, Konfucius volt. A radikálisok ellenôrzése alatt álló sajtó abszurd módon hónapokon át terjedelmének legnagyobb részét az ókori filozófus bírálatának szentelte. Az allegóriákra fogékony kínai pártfülek persze rögtön felfogták, az élô politikusok közül kinek a robotportréját rajzolja ki a kampány célpontja. (A kipécézett konfuciánus szövegek írásjelei úgy viszonyultak a beszélt nyelvhez, mint a Halotti Beszéd a Kossuth-rádió szövegeihez: tolmácsom szüntelenül a szótárt bújta a régi kifejezések megértése végett. Hosszú konzultációkat folytatott a többi tudósító fordítóival, akik hasonló gondokkal küszködtek — márcsak azért is, mert korábban Konfucius eredeti szövegeit olvasni önmagában is eretnekségnek számított.)

Csou egy pillanatra sem vállalta a nyílt konfrontációt. A Konfucius elleni rohamok közepette egyszercsak új célpont tûnt fel: Lin Piao, az 1971-ben leleplezôdött, a mongóliai sivatagban menekülés közben gépével (állítólag a fedélzeten saját útitársaival vívott tûzharc közepette) lezuhant egykori hadügyminiszter. Az ultraradikális Lin kipécézett tulajdonságai pontosan az ellenkezôjét képviselték annak, ami miatt Csiang Csing emberei Konfucius pocskondiázását oly fontosnak tartották. A két tábor közötti patthelyzetet tükrözte, hogy a két halott elleni cikkáradat összekapcsolódott a "Bíráljuk Lin Piaót, bíráljuk Konfuciust!" kampányban.

Csou sohasem vált semmiféle irányzat vezéralakjává, mindig a háttérbôl folytatta ragyogó belsô és nemzetközi diplomáciáját, amellyel nem csupán saját túlélését biztosította, de végsô soron Maóét, a kommunista hatalomét is. A történelembe saját nevén csak halála után szólt bele, nevezetesen akkor, amikor halála után néhány hónappal a Tienanmen téren a Csingming-ünnepen, vagyis a halottak napján megindult a koszorúk áradata a hôsi emlékmû talapzatához. A szeretett miniszterelnökrôl való spontán megemlékezés a "négyek bandája" elleni nyílt bírálattal párosul; a tömeg verseket szaval, a gyász és a Csouról való megemlékezés címén politikai fordulatot követel.

Rövid távon az ügy Teng miniszterelnök-helyettes harmadik bukásához vezet, két és fél év múlva azonban a pragmatikus irányzat végsô gyôzelmét eredményezi, azt, hogy Kína a reform útjára lép.

Teng azonban Csou En-lajnak az ellentéte: amíg Csou szerint Maót csak úgy lehetett önmagától megmenteni, hogy kiállt mellette a hibáiban is, Teng mindig, minden helyzetben kimondta a véleményét, és vállalta ennek a következményeit is, a sorozatos politikai bukásokat. Gyakran mondogatta is: "Három halálom volt." Elôször 1932-ben lett kegyvesztett a pártban, amikor a katonai taktikáról folytatott vitában Mao oldalára állt egy olyan helyzetben, amelyben a pártvezetés másik szárnya gyôzött. Elvesztette (akkor még szerény) párttisztségeit.

Hamar talpra állt azonban, és a továbbiakban megannyi katonai és közigazgatási tisztségben tanúbizonyságot tett kiváló szervezôképességérôl, gyakorlatiasságáról, éles eszérôl. Csouval ellentétben Teng nem félt attól, hogy önállóan gondolkodjék, és epigrammatikus tömörségû formulákban összegezze "elmélkedéseinek gyümölcsét" (lásd a macska színét a "nagy ugrás" utáni éhínség utáni korszakban), s Maóval ellentétben attól sem tartott, hogy nyíltan beismerje, ha tévedett. Ezek persze olyan tulajdonságok, amelyek elôbb-utóbb bukásra ítélik az embert a pártban.

Nem csoda tehát, hogy Teng a "kulturális forradalom" idején kiérdemli "a párton belül burzsoá úton járó második számú hatalmon lévô személy" homéroszi jelzôt és a második politikai halált: a párt fôtitkárát 1966 ôszén családjával együtt Dél-Kínába számûzték. Egy traktorgyár lakatosaként dolgozik három éven át — gyakorlatilag házifogságban (külön ôrség vigyáz rá és családjára). Ez azonban egészen más sors, mint ami "a párton belül burzsoá úton járó és hatalmon lévô elsô számú személyre", a "kulturális forradalmi" plakátokon általában gonosz kígyóként ábrázolt Liu-Sao-csire várt. Ôt bebörtönözték, betegségét nem kezelték. Nyomorultul pusztult el 1969-ben. Halálát csak évekkel késôbb jelentették be. Csou meg tudta óvni politikai védencének az életét, és 1973-ban vissza tudta hozni Pekingbe. Kevesen tudták, de Csou ekkor már a rák halálos szorításában vergôdött, és segítségre volt szüksége. Teng az ô segítségével miniszterelnök-helyettesként fokozatosan átvette az újjáépülô államapparátus irányítását.

Az ilyen visszatérések akkoriban különösebb ceremónia nélkül mentek végbe: az illetô, akit mondjuk, 1966 tavaszán láttak utoljára egy indonéz sportküldöttség fogadásakor, egyszer csak feltûnt egy fogadás résztvevôinek felsorolásakor, esetleg funkcióját is megemlítették. Teng az Országos Népi Gyûlés egyik vacsoráján jelent meg. A veterán tudósítók kezében elôbb megállt a pálcika, majd a protokoll minden szabályát feledve felugrottak asztalaik mellôl, és rohantak a postahivatalba, világgá röpíteni a hírt, a legnevezetesebb visszatérôrôl. És Teng munkához látott.

Évekkel késôbb, amikor már Kína vitathatatlan vezetôje volt, közzétették az ekkortájt a párttanácskozásokon elmondott beszédeinek a szövegét. Látszólag magától értetôdô dolgokat mond, a "kulturális forradalom" éveken át tartó halandzsái után azonban ez hallatlan bátorságot követelt. Ezt Teng nem is tagadja. "Nem kell félnünk attól, hogy megpiszkáljuk a tigris ülepét." Az egyenlôsdi ellen, a munkafegyelem megtartásáért, a Csou hatására meghirdetett "négy modernizálás", a meghurcolt értelmiségiek szerephez juttatása mellett érvel, a tehetetlen öreg vezetôk fiatalokkal való felváltását sürgeti. Híres kérdése: "Megengedhetô, hogy valaki, aki nem kakál, elfoglalja a budit?" Mao eszméit, fejti ki, nem lehet néhány mondat kiragadására korlátozni. Csiang Csingékkel például így polemizál: "Mao Ce-tung elvtárs az irodalmi és mûvészeti irányvonal vonatkozásában meghirdette, hogy a múltat a jelen, a külföldit pedig Kína érdekében kell felhasználni, hogy virágozzék mind a száz virág, hogy a régibôl szülessen meg az új. Ez egy teljes koncepció. Ma azonban a száz virágot nem említik többé, ez a gondolat eltûnt. Mi más ez, ha nem az egységes gondolat megbontása?"

Csiang Csingék "válaszát" már említettem: a Csingming-fesztivál Csou melletti szimpátiatüntetése után (a haldokló Maót felhasználva) menesztik Tenget. Hua Kuo-feng lesz az utód. (Az elsô érdemeket Hua akkor szerezte, amikor járási párttitkárként fontos szerepet játszott a Mao saosani szülôházához vezetô vasútvonal kiépítésében.) De hiába Hua a párt elsô embere Mao néhány hónap múlva bekövetkezô halálakor, hiába tartóztatja le a "négyeket": a számtalan vihar ellenére a hatalom gerincét még mindig a "hosszú menetelés" emberei alkotják, akiknek szemében Hua nem sokat képvisel, Teng viszont már bizonyított — katonai, politikai, közigazgatási, gazdasági téren egyaránt. 1977-ben ôk azok, akik kikényszerítik Teng visszatérését a párt alelnöki tisztségébe, errôl a posztról pedig Teng (éppen a Mao-örökség kritikai értékelésére vonatkozó követelésével) végül eléri, hogy Hua távozzék, és — mivel már a jövôre gondol — a vezetô tisztségekbe az ô politikai szövetségesei kerüljenek.

A harmadik politikai halált tehát a harmadik "feltámadás" követte. Teng 1978-tól a párt vezetôje, a politika meghatározója, bár legfontosabb tisztsége csak a párt katonai bizottságának elnöki posztja. S habár halálakor, 1997-ben már semmiféle tisztséget sem tölt be, szinte az utolsó hónapokig az ô akarata a meghatározó Kínában.

A magyarázat: Teng megtalálta a módját, hogyan vethet véget a maói gyakorlatnak anélkül, hogy oly módon lökje le elôdjét a piedesztálról, amivel a párt hatalmi monopóliumát is aláássa. Tengék megrendezik a "négyek bandájának", Csiang Csingnek és sanghaji cinkosainak perét: a szélsôségesek, akik milliókat hurcoltak meg, elnyerik méltó büntetésüket. Mao az 1981 júliusában közzétett párthatározatban abban találtatik hibásnak, hogy... eltért saját tanaitól. Teng szerint "Mao Ce-tung eszméinek zászlaját nem szabad eldobnunk, azzal pártunk dicsôséges történetét tagadnánk meg." Mit tekint a magáénak új vezetés a pártvezetô változatos örökségébôl? "Mi tulajdonképpen azt kezdtük el megvalósítani, amit Mao Ce-tung elvtárs korábban meghirdetett, de nem csinált meg. Amit tévesen ellenzett, azt kijavítjuk, amit elrontott, azt rendbe hozzuk." Mao a tengi szemléletben fô forrása a párt sikereinek, ugyanakkor egyfajta tragikus hôs is.

A dogmák hatalma után tehát a gyakorlat uralma következik: a külvilág felé történô nyitás, a kínai társadalom belsô gazdasági energiáinak felszabadítása, a "Gazdagodjatok!" jelszó kiadásával, a jövedelmezôség elvének érvényesítésével, a különleges gazdasági övezetek létesítésével, Hongkong kérdésének az "egy ország — két társadalmi rendszer" formulával történô rendezése, az oktatási rendszer helyreállításával, a központi célokhoz (például Tajvan visszatéréséhez) kôkeményen ragaszkodó külpolitikával.

Tudjuk, hogy ez még távolról sem jelenti a demokrácia gyôzelmét: a Tienanmen téren 1989 júniusában vérbe fojtották a diákmozgalmat. Teng szerint a rend helyreállításáért "egy kis vérnek" kellett folynia. A halottak számát százakra, sôt egyes források ezrekre becsülték. A szörnyû dráma nem feledhetô, és Teng értékelésében sem hagyható figyelmen kívül. De nem az általános terror korszakába zuhant vissza az ország. A téren történtek nem állították le a rendszer gazdasági reformját, az ennek érdekében tett intézkedések folytatódtak, s ez végül átszivárog a mindennapi életbe, a politikába is. A világ legnépesebb országa megôrizte egységét, stabilitását, gazdasági dinamizmusát. 1,2 milliárd ember sorsáról van szó. Mit tenne a világ, ha Kína anarchiába süllyedne? A jugoszláv példa elgondolkodtató.

A kommunisták gyôzelme az országot a gyarmatosító behatolással, megcsonkítással, kifosztással ért megrázkódtatásra való reagálás volt. Mao egyszemélyben hôse, ideológusa és vezetôje volt ennek a hatalomátvételnek, de talán éppen a páratlan siker magyarázza, hogy türelmetlenségében és elbizakodottságában ô maga többször is szinte elpusztította mûvét. Ugyanakkor különös paradoxon: talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az ország vezetése az egypártrendszer ellenére rugalmas és életképes maradjon: nem volt lehetôség olyan bürokratikus megmerevedésre, arra, hogy olyan korrupció és gazdasági tehetetlenség alakuljon ki, aminô a szovjet változat moszkvai és kelet-európai összeomlásához vezetett. Mao oldalán Csou a legnehezebb idôkben is megôrizte legalább egyes struktúrák mûködôképességét, a folyamatosság lehetôségét, Teng pedig Mao dogmatizmusát félresöpörve, de az egypárti és egyközpontú vezetés korlátai között új úton indította el az országot.

Meddig mûködik ebben a formában a rendszer, amelynek kialakulására mindhárman rányomták bélyegüket? A válasz az új vezetôk kezében van. (Ôk már nem tartoznak a hosszú menetelés nemzedékéhez, bár az elôzô évtizedek kínai kommunista politikai hullámvasútján jutottak mai posztjaikra.) Meg a kínai parasztok, munkások, vállalkozók, értelmiségiek százmillióinak kezében. A diákok kezében, akiknek mozgalmát szétverték a Tienanmen téren, de néhány év múlva az ország irányító posztjain állnak majd. Bizonyára vannak arcok és értékek a múltból, amelyeket meg akarnak tartani, és tapasztalatok, amelyektôl meg akarnak szabadulni. Kína egyszer túllép mai politikai berendezkedésén, de nem léphet túl önmagán.