Mao szeretett úszni. Fiatal korában úgy emlegette az úszást, mint a kínai állampolgárok testépítésének egyik módszerét. Egyik korai versében arról a boldogságról ír, amelyet akkor érez az ember, amikor a hullámokat hasítja. Fiatalemberként gyakran úszott a közeli patakok valamelyikében barátaival, mielôtt közös erôvel nekifeszültek volna a nemzetre nehezedô milliónyi probléma megoldásának. Az úszás különösen 1955 után vált az akkoriban már a Kínai Népköztársaság vezetôjeként hatalma teljében levô, hatvanas éveit taposó Mao életének szerves részévé. Szinte egyedüli használója volt az erôs ôrséggel ellátott pártközpontban külön a magas rangú pártvezetôk számára épített medencének. A Kommunista Párt Kína északi partvidékén megtartott évi gyûlései idején minden alkalmat megragadott, hogy a gyakran viharos óceánban úszhasson. Biztonsági emberei és orvosa kérlelése ellenére gyakran nekivágott Dél-Kína szennyezett folyóinak, kilométereken keresztül sodortatta magát az árral, fejét hátrahajtva, hasát az égnek meresztve, kezével-lábával alig téve mozdulatokat. A körülötte lebegô emberi ürülékgombócok szemlátomást nem zavarták. "Talán az elsüllyedéstôl féltek" — dorgálta társait, amikor azok megrémültek valamitôl a vízben. "Ne gondoljatok rá. Ha nem gondoltok rá, nem fogtok elsüllyedni. De ha megteszitek, elsüllyedtek."

Mao a felszínen maradás géniusza volt. Ellenfelek tengere vette körül: az inkompetenciájukat ostorozó kritikákért neheztelô militaristák; a párton belüli ellenlábasok, akik nem helyeselték, hogy a vezér buzgón támogatja a Kuomintang nacionalistákkal való közös front kialakítását; a parasztpárti retorikát és aktivizmust gyûlölô földtulajdonosok; Csang Kai-sek, aki megingathatatlan konoksággal támadta a Vezér vidéki erôdítményeit; a japánok, akik mepgróbálták megsemmisíteni Mao északi támaszpontját; az Egyesült Államok, Kínának a vietnami háborúba való belépése után; a Szovjetunió, miután Mao megtámadta Hruscsov Sztálin-ellenes politikáját. Maónak a vezérsége utolsó húsz éve alatt Kínában létrejött — és jobbára általa kiváltott — zûrzavar közepette is sikerült a felszínen maradnia.

Mao 1893-ban született, egy szétesôben levô Kínában. A hanyatló Csin- dinasztia nem tudta elfojtani a sokasodó társadalmi és gazdasági feszültségeket, ezért a telhetetlennek tûnô idegen hatalmak kezére játszotta Kína állami bevételeit és természeti kincseinek jelentôs részét. Amint Mao késôbb éltrajzírójának, Edgar Snownak elmondta, "Kína megcsonkítása" úgymond a küszöbön állt, és csupán a kínai fiatalság hôsi harca menthette meg az országot a biztos pusztulástól.

Mao tizenkilenc éves korában írt elsô, fennmaradt esszéje a Kr. e. IV. századi hírhedt hivatalnokról, Szang Jangról szól, a cinizmus és a reálpolitika egyik ünnepelt korai szószólójáról. Mao példaértékûnek tekintette Szang Jang tapasztalatait a kínai krízis idején. Szang Jang kegyetlen törvényeket vezetett be, amelyek a nép jogainak fenntartása érdekében "a gonoszok és lázadók megbüntetését szolgálják". Hogy az emberek továbbra is rettegtek Szang Jangtól, Mao számára annyit jelentett, hogy a nép "buta" volt. Mao a félelem és bizalmatlanság okát nem Szang Jang politikájában látta, hanem a politika befogadásában: "Valamely rendkívüli esemény vagy folyamat kezdetén a tömegek hozzáállását mindig a nemtetszés jellemzi."

Amikor a kommunisták 1949-ben legyôzték Csang Kai-seket, és létrejött a Kínai Népköztársaság, Mao helyzete jelentôsen megerôsödött. Minden szenvedésük ellenére Maónak nem volt nehéz meggyôzni a kínai népet az 1950-es évek Nagy Ugrásának emberfeletti ereje és gyakorlati szükségessége felôl. Mao elképzelése szerint Kína erôtartalékainak átrendezése az értelmiségi és a kétkezi munka egymáshoz való közeledését vonja maga után, ami végül egy harmonikus szintézisben csúcsosodik ki. Ezáltal hidat lehet verni a Kínában uralkodó szegénység szakadéka felett a túlsó parton virágzó, áhított szocialista paradicsom felé.

1957 februárjában Mao Az emberek közötti ellentétek helyes megoldása címû összefüggéstelen beszédében foglalta össze idevágó gondolatait. A fennmaradt jegyzetekbôl kiviláglik a Vezér személyiségének gyökerét alkotó különös keverék: vidámság és kegyetlenség, utópisztikus látomások és szûk látókörû tapasztalatok. Mao elismerte, hogy a kínaiak 15 százaléka éhezik, és néhány "szôrszálhasogató akadékoskodó" visszataszítónak találja a marxizmus dogmáit. A forradalom áldozatainak százezreirôl is beszélt, viszont kereken cáfolta a hongkongi újságok által idézett számokat, melyek szerint húszmillió ember halt volna meg a forradalom alatt. "Hogyan ölhettünk volna meg húszmillió embert?" — kérdezte.

Ma már tudjuk, hogy legalább ennyi ember halt éhen a Nagy Ugrás után 1959 és 1961 között. Az öt évvel késôbb bekövetkezett "kulturális forradalom" idején Mao a hadsereget és a diákságot használta fel ellenfelei megbuktatására. Ismét milliók estek Mao játékának áldozatául, mely játékban a Vezér egy távúszó fölényes biztonságával ötvözte a Szang Jangtól ellesett kegyetlenséget.

Megtagadva korábbi szövetségeseit és egyáltalán bárkit, aki kiállt egy régebbi, nyájasabb kínai civilizáció értékei mellett, Mao a Vörös Gárda hozsannázó tömegeiben talált támogatásra. A helyzet iróniája, hogy ifjúkori olvasmányai alapján Mao ismerte azt a történetet, melynek során az idôs Szang Jang megpróbált magához édesgetni egy becsületes hivatalnokot, aki azonban a következô szavakkal utasította el Sang Jang hízelgéseit: "Ezer igen-igent lihegô ember nem ér fel egy olyannal, aki bátran nemet tud mondani."

Mao 1976-ban halt meg, és azok a tömjénezô igenek elhalványultak az évek során. A Mao nevelte vezetôk, mint például Teng Sziao-ping meg tudták változtatni a Mester politikáját, ha mégannyira tisztelni látszottak is azt. Visszaadták a kínai népnek a lehetôséget, hogy bebizonyíthassa vállalkozói képességét, melyeknek eredményeképpen az ország ugrásszerûen fejlôdésnek indult, a kínai városok arculata pedig teljes mértékben megváltozott.

Feltevôdik a kérdés: vajon Mao örökségének tekinthetôk-e ezek a változások, az újfajta rugalmasság ezen csírái? Minden általa okozott szerencsétlenség ellenére Mao látnok és realista volt egy személyben. Ifjú éveiben nemcsak azt tanulta meg, hogyan hozott Szang Jang kegyetlen törvényeket a kínai nép számára, noha a nép ellenezte azokat. Ráébredt ugyanakkor, hogy Szang Jang szigora vezetett a Kr. e. 221-ben létrejött hírhedt Csin-dinasztia megalapításához is. Mao azt is tudta, hogy az erôviszonyok monopolizálása és a terror hatékony bevetése ellenére a gyûlölt és rettegett Csin-vezérek dinasztiája hamarosan romba dôlt. Utolsó éveiben azonban úgy tûnt, jó néven veszi, ha nevét e korai Csin-ôsökkel hozzák kapcsolatba. Végül is a Csin-vezérek hozták létre a káoszból az elsô egységes kínai államot. Kétségtelenül nem voltak Kína legjobbjai, aminthogy Mao sem, azonban olyan kegyetlen és ravasz hatalmat képviseltek, amely érvényesíteni tudta az egyéni akaratot a tévelygô tömegek szétszórt érzelemkitöréseivel szemben. Ezekre a zord alapokra építve Mao utódai, meglehetôsen idegesen ugyan, de megpróbálják kordában tartani a nyitottabb politikával együtt járó társadalmi nyomást. Mao egyszerû szavai valószínûleg folyamatosan visszhangzanak füleikben: "Amíg nem félsz, nem süllyedhetsz el."

Szántai János fordítása