Korunk Európájának és benne Romániának sok szenvedélyes vitát kiváltó tényezôje a nemzeti kérdés megoldása, illetve megoldatlansága. A mindent egy színben látó és mindent sajátjuknak tekintô hajdani birodalmak tudatos vagy spontán demográfiai politikája az évszázadok folyamán annyira összekeverte az európai etnikumokat, hogy napjainkban eleve balgaság tiszta fajról, homogén nemzetállamról beszélni ezen a földrészen.

Az etnikumok ilyenfajta keveredése Ázsiát sem kerülte el. E kontinens domináns nagyhatalma évezredeken át Kína volt. A kínai birodalom állandóan terjeszkedett, s nem egy esetben az idegen hódítók részleges beolvadása is Kína területi növekedéséhez vezetett. Gondoljunk csak a mongol hódítók alapította Jüan-dinasztia (1271—1368) és a mandzsuk által létrehozott Csing-dinasztia korára (1644—1911).

A kínai központosított állam hosszú vajúdás után született meg. Népcsoportok és törzsek százai szövetkeztek, majd váltak szét, hogy halálos ellenségekként egymást pusztítsák, jobb esetben behódoltassák, és beolvasszák a vesztest. Ez az olvasztótégely mégsem volt oly forró, hogy minden népcsoportot el tudjon tüntetni, s egy homogén nemzetet teremtsen a hatalmas kínai területen.

A modern kínai nemzet (magukat han nemzetnek nevezik) ôsei a Sárga folyó (Huangho) középsô szakasza mentén éltek, és bizonyos államalakulatokat hoztak létre. Már a legendás öt császár korából (Kr.e. 26—21. század) tudomásunk van a különbözô törzsek között dúló ádáz harcokról. A következô korokból ismert dinasztiák: Xia (Kr.e. 21—16.), Shang (Kr.e. 16—11. század) idején már kialakult a központosított állam, amely a következô, Csou-dinasztia idején hullt szét törzsi államokra. Az újabb kutatások azt bizonyítják, hogy az említett korokban is léteztek törzsi államok. Az írott források rengeteg nemzetség, törzs, törzsszövetség nevét ôrizték meg. E népcsoportok állandóan hadakoztak egymással, de az ôket körülvevô (vadaknak nevezett) törzsekkel is.

Kr.e. 841-tôl kezdve pontos idôrendben jegyezték fel a kínai államok és uralkodók tetteit. Ekkor kezdôdött a Nyugati Csou-dinasztia utolsó szakasza. A krónikákban tizenkét fejedelemségrôl olvashatunk. E fejedelemségek laza szövetségben álltak egymással, és mindannyian Csou királynak, az Ég fiának voltak alárendelve. Neki mint a szövetség szellemi vezérének meghatározó szerepe volt abban, hogy a fejedelemségek népei együvé tartozónak érezzék magukat. A szövetség nem szüntette meg a fejedelmek közti, gyakran háborúhoz vezetô vetélkedést. A gyengébbeket az erôsebb bekebelezte; az államok száma csökkent. Kr.e. 475-ben már csak hét hadakozó államról szólnak a krónikák. A legerôsebbnek Csin állam vezére bizonyult, s Kr.e. 221-ben utolsó riválisát is legyôzte. A gyôztes uralkodó Csin Elsô Császárának (Qin Shi-Huangdi) nevezte magát, és megteremtette az elsô egységes központosított államot a mai Kína területén. Tudósai segítségével a császár egységes írást, egységes mértékegységeket, egységes vallást vezetett be. Az új ország területét prefektúrákra osztotta. Az ellenállókkal kegyetlenül leszámolt. A más elveket valló filozófusokat élve temették el, könyveiket máglyán égették el. Az erôszakkal létrehozott egység azonban nem volt töretlen. Válságos idôk következtek. A behódolt államok kiváltak a birodalomból, hogy alkalomadtán saját nevükben egyesítsék újra az országot. Az egység ösztönzôje legtöbbször a külsô ellenség támadása volt. A külsô háborúkban nyert csaták, de néha a vereségek után is (!) növekedett az ország területe, és összetettebbé vált etnikai képe. Volt idô, amikor a mai Korea, Vietnam, Burma, Mongólia, valamint Belsô-Ázsia jelentôs része is Kínához tartozott vagy hûbéri viszonyban állt vele. Tibet a mongol hódítás után került Kínához. Az állandó háborúskodás következtében törzsek, népek, népcsoportok tûntek el vagy jelentek meg Kína területén, amely a 13. század óta csak elenyészô területi változásokon ment keresztül.

Kína viharos törtenete törzseket és népeket sodort magával, egyesek elmerültek, másokat partra vetett. Kialakultak a modern nemzetek és nemzetiségek. A nyomasztó többséget alkotó és a civilizáció magasabb fokát elért kínai nemzet (han) mellett csak azok a nemzeti kisebbségek maradtak fenn, amelyek maguk is aránylag fejlett kultúrát teremtettek, rosszabb esetben a terméketlen, elszigetelt hegyvidékre menekültek, ahol zavartalanul megôrizhették önazonosságukat.

A mai Kínában kisebbségben élô nemzetiségeket a történelem folyamán (még századunk elsô felében is!) a többségi nemzet vadállatoknak tekintette. Elég, ha megemlítjük, hogy 1949 elôtt a nem han nemzetiségûek nevének kínai írott formájában szerepelt a vadállat jele is.

A kínai nyelvben a nemzet mint modern fogalom aránylag késôn jelent meg. Liang Csichao, a modern gondolkodás egyik kínai elôfutára 1903-ban ismertette meg hazájában Johann Kaspar Bluntschli svájci származású jogász és politológus nemzettanát. Az új fogalom tolmácsolására Liang két szó — a min (nép, népesség, népcsoport) és zu (klán, törzs, nemzetség) — összetételével új szót alkotott, a MINZU-t. E szó kínaiul nemzetet jelent.

Jelenleg a nemzetet mint fogalmat kétféleképpen értelmezik Kínában. Tágabb értelemben jelenti a Kínában élô összes nemzetiséget. Ebben az esetben jelzôként a ZHONGHUA (tükörfordításban a központ virága) szerepel elôtte. Megjegyzendô, hogy 1949 elôtt zhonghua a han nemzet név szinonimája volt. Az akkori felfogás szerint nem is lehetett másként értelmezni, hiszen a hua (virág) szó a magasabbrendûséget jelentette.

1949-ben az új hatalom meghirdette a Kínában élô összes nemzetiség teljes egyenjogúságát — létszámtól és kulturális fejlettségtôl függetlenül. Az új helyzetben az addig gondosan eltitkolt nemzeti hovatartozásukat a nemzeti kisebbségek nyíltan bevallották. 1953-ban már több mint 400 nemzeti kisebbség és etnikai csoport jelezte létezését. Ez a tény arra késztette a hatóságokat és a tudományos intézményeket, hogy átfogóan tanulmányozzák a nemzetiségek életvitelét.

1949 elôtt a nemzeti kisebbségek léte csupán kuriózumként érdekelte a hatóságokat, sôt a tudósok többségét is. 1958-ig például a Délkelet-Kínában ôshonos she nemzetrôl a ritka, de fontos ókori és középkori írott forrásokon kívül csupán két-három tudósítás és egy vékonyka német nyelvû füzet jelent meg. A Kína történetében fontos szerepet játszott mongol, mandzsu, ujgur, tibeti és (a fôleg kereskedelemmel foglalkozó) hui nemzeten kívül a többi nemzetiség szinte ismeretlen volt. Az akkori kormány politikai meggondolásból elsôrendû fontosságúnak tartotta a nemzetiségek helyzetének tanulmányozását. Különbözô szakágak kutatóiból megszervezték az elsô expedíciót, amely négy csoportban 1950—1952 között a helyszínen tanulmányozta a nemzeti kisebbségek termelési módját és életformáját, társadalmi berendezkedését, népszokását és mûvészetét. 1956-ban az Országos Népi Gyûlés (a kínai parlament) támogatásával még nagyobb kampány indult az országban élô valamennyi nemzetiség tanulmányozására. A parlament nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottsága irányította a munkát — etnográfusok, szociológusok, történészek, közgazdászok, valamint a nemzetiségek elismert vezetôinek bevonásával. 1958 után a nemzetiségek tanulmányozását a Kínai Tudományos Akadémia (Academia Sinica) Nemzetiségi Kutatóintézete vette át. A kutatócsoportok száma nyolcról tizenhatra emelkedett. A munkába bevonták az egyetemi tanárokat és diákokat, valamint a különbözô kutatóintézetek szakembereit. Ezernél többen járták az országot, hogy megismerjék és megismertessék a nemzetiségieket. 1964-ban az ún. "kulturális forradalom" hosszú idôre megszakította tevékenységüket. A közel másfél évtizedes kutatómunka eredményeként több mint 340 dokumentum értékû tudományos dolgozat született. Ezenkívül száznál több felbecsülhetetlen értékû, addig ismeretlen írott forrásra bukkantak. Az összegyûjtött anyag alapján 57, kéziratban maradt könyvet írtak. A félbeszakadt tudományos munka 1979-ben a KNK Állami Nemzetiségügyi Bizottsága irányításával újraindult. A korábban begyûjtött anyag feldolgozására/kiadására öt könyvsorozatot indítottak el: Kínai nemzeti kisebbségek, A kínai nemzeti kisebbségek önkormányzata, Dokumentumok a kínai nemzeti kisebbségek történetébôl, A kínai nemzeti kisebbségek rövid története, A kínai nemzeti kisebbségek nyelvmonográfiája.

Az összegyûjtött anyag alapján megállapították, hogy a 400-nál több népnév a valóságban 56 nemzetiséget takar. A nevek sokasága csupán a tájszólásoknak és bizonyos szokásbeli különbségeknek tudható be. A nemzetiségek nevét az érintettek akarata szerint rögzítették, és fogadták el (hivatalosan).

Az 1990-es adatok szerint Kína 9 600 000 km2 területén 1 133 682 501 ember élt. A han nemzetiségû személyek száma 1 042 482 187 (az összlakosság 91,96 százaléka), az 56 nemzeti kisebbség létszáma pedig 91 200 314 (az összlakosság 8,06 százaléka) volt.

Az 1982-es népszámlálás adatai szerint az összlakosságból (1 008 181 777) 940 882 178 személy (93,3%) han nemzetiségû volt, 67 299 584 személy (6,7%) pedig a nemzeti kisebbségekhez tartozott. A fenti adatok szerint nyolc év alatt a többségi han nemzetnél a népességnövekedés 10,8, míg a nemzeti kisebbségek esetében 35,5 százalékos volt. Érdemes megjegyezni, hogy a lakosság kilenc tizedét alkotó többségi nemzet Kína területének csupán 40 százalékát népesíti be, az összlakosság 10 százalékánál is kevesebb nemzeti kisebbségek pedig az ország területének 60 százalékát lakják.

Az 1982-es népszámlálás adatai szerint a Kínában élô 56 nemzetiség létszáma a következô (a 100 ezer léleknél többet számláló nemzetiségek esetében a számok le-, illetve felkerekítve jelennek meg, az annál kisebb nemzetiségek esetében a teljes szám szerepel):

Az 56 kínai nezetiség a társadalmi fejlôdés különbözô fokán állt a század derekán, és még ma is szembetûnô köztük a különbség. Az ötvenes évek elején a va nemzetiség még mindig gyûjtögetô halász-vadász ôsközösségben élt. Tibetben feudális viszonyok domináltak. Az fejlettebb han, hui és mandzsu nemzetiségek is csak belekóstoltak a kapitalista viszonyokba. Az évszázadokig tartó üldözés és hátrányos megkülönböztetés elôl a terméketlen hegyvidékre és sivatagos övezetekbe menekült nemzetiségek a legelmaradottabbak. A menekülés volt a megmaradás egyetlen lehetôsége. A nacionálsoviniszta többség nem tartotta szükségesnek az elmaradott nemzetiségek támogatását, gyakori volt az erôszakos asszimiláció. Az elszigetelt élet fékezte a nemzetiségek társadalmi fejlôdését, de megkockáztatom kijelenteni: e nélkül a ma csupán néhány ezer lelket számláló etnikumokról talán nem is tudnánk, hogy valaha léteztek.

Ez a bonyolult etnikai képlet komoly kihívás bármilyen hatóság számára. A kérdés kezelésére meg kell találni a legalkalmasabb eszközt. A nemzeti kérdéssel is foglalkozó elsô politikai program 1941-ben született Kínában. Ezt követte egy 1949-es program. 1952-ben napvilágot lát A KNK nemzeti kisebbségei területi autonómiájának biztosítása címû program. Ennek elôírásai helyet kapnak a KNK 1954-ben elfogadott alkotmányában is. Az 1975-ben, 1978-ban és 1982-ben életbe lépett újabb alkotmányok mind foglalkoznak a nemzeti kérdéssel, világosan rögzítik a nemzetiségek jogait.

A most is érvényben levô 1982-es alkotmány elôszava kimondja: "A Kínai Népköztársaság az ország valamennyi nemzetisége által közösen alkotott, soknemzetiségû egységes állam. Az országban élô minden nemzetiség teljesen egyenjogú. Az állam garantálja a nemzeti kisebbségek jogait és érdekeinek érvényesülését, megvédi és fejleszti a jogegyenlôség, egyetértés és kölcsönös segélynyújtás elvén nyugvó nemzetiségek közti kapcsolatokat. Szigorúan tilos a nemzeti kisebbségek hátrányos megkülönböztetése vagy a nemzetiségek bármilyen módon történô elnyomása. A nemzeti kisebbségek igényei és sajátosságai szerint az állam segíti a kisebbségek lakta területek gazdasági és kulturális fejlôdését. Az egy tömbben élô nemzeti kisebbségek területi autonómiát gyakorolnak, önkormányzati intézményeket létesítenek és gyakorolják önkormányzati jogukat. Az összes nemzeti kisebbségi autonóm terület a KNK elidegeníthetetlen részét képezi. Minden nemzetiség szabadon használhatja és fejlesztheti nyelvét és kultúráját, megtarthatja vagy átalakíthatja szokásait és hagyományait." A területi autonómia három formája alakult ki Kínában: autonóm tartomány, autonóm prefektúra és autonóm megye. Az autonóm területek népképviseleti gyûléseinek (helyi parlamentek) elnökeit vagy alelnökeit kötelezô módon a területi autonómiát gyakorló nemzetiséghez tartozó állampolgárok közül választják. Az országos fejlesztési programok figyelembevételével az önkormányzati intézmények önállóan dönthetnek a helyi (gazdasági és társadalmi) fejlesztési kérdésekben. Ha az állam országos érdekû új befektetést szándékszik eszközölni a nemzeti autonóm területeken, kötelezô módon figyelembe kell vennie a helyi érdekeket. Az önkormányzati intézmények hatáskörébe tartozik a (helyi) oktatás, a tudományos kutatás, a mûvelôdés, az egészségvédelem és a sportügyek irányítása, valamint az ott élô nemzetiségek kulturális örökségének megôrzése. Az állam pénzügyileg, anyagilag és mûszakilag támogatja a nemzeti kisebbségek gazdasági, társadalmi és kulturális fejlôdését, valamint ösztönzi az autonóm területeket abban, hogy saját nemzetiségük soraiból megfelelô számú szakembert képezzenek ki.

Az alkotmányban rögzített jogok érvényesítését biztosítja az 1984-ben életbe léptetett Nemzetiségi területi autonómiatörvény.

Az alkotmányos elôírásnak megfelelôen Kínában létrehoztak öt autonóm tartományt (Belsô-Mongólia, Ningxia-Hui, Xinjiang Ujgur, Guangxi-Zhuang és Tibet), 31 autonóm prefektúrát és 124 autonóm megyét. A szórványban élô nemzeti kisebbségek nemzetiségi községeket hozhatnak létre, ahol az illetô nemzetiség nyelvén folyik a közigazgatás.

Az államvezetés minden szintjén jelen vannak a nemzeti kisebbségek képviselôi. A nemzeti kisebbségek lakta helységekben, az ott élô nemzetiségek számától függôen két-, három- vagy többnyelvû helységnév- és útjelzô táblák láthatók, és (ami nálunk elképzelhetetlennek tûnik) nem a han nyelvû felirat az elsô, hanem a helységben többségben levô nemzetiség nyelvén írott. A figyelmes idegen azt is észreveszi, hogy a kínai bankjegyeken a han nyelvû felirat mellett még hat nyelven jelenik meg a Kínai Népbank neve. A családtervezés keretében a többségi nemzet esetében kötelezô szüléskorlátozás a nemzeti kisebbségekre nem vonatkozik. Az egyetemi felvételin a nemzeti kisebbségi diákok gyengébb jegyekkel is bejuthatnak, mint a többségiek. Törvény tiltja, hogy a nemzeti kisebbségi állampolgárokat akaratuk ellenére a többségiekhez sorolják.

A nemzeti kisebbségi szakemberek képzését egy egyetemi rangú állami fôiskolahálózat biztosítja. Tizenhárom nemzetiségi fôiskola mûködik Kínában.

A Nemzetiségi Kiadó több kisebbségi nyelven és kínaiul (han) ad ki könyveket, folyóiratokat. A nemzetiségek tanulmányozása a Nemzetiségi Kutatóintézetben folyik. Az intézetnek saját tudományos folyóiratai vannak.

A kínai nemzetiségi politikáról rengeteget lehetne írni. Az itt bemutatott modell szinte ideálisnak tûnik. Talán az is. Sokan kételkedhetnek reális voltában. De ne feledjük, hogy az ideális elképzeléstôl, még ha azt törvény szentesíti is, a gyakorlati megvalósításig hosszú az út. Szubjektív és objektív tényezôk sora akadályozhatja a törvény alkalmazását. A törvény azonban alap, amire építeni lehet.