Elôször 1959-ben jártam Kínában (lakáscserére gyûjtött családi pénzünkön), az elsô IBUSZ-csoporttal, amely Kínába vitt magyarokat. Útitársaim közt volt Weöres Sándor és Károlyi Amy, akikkel akkor már évek óta jó munkakapcsolatban és felhôtlen barátságban voltam. Nagy utat tettünk meg Kínában, vonattal, hajóval és repülôvel, élményeink máig feledhetetlenek. A következô évben aztán megadatott, hogy akadémiai tanulmányút keretében egy teljes hónapot Pekingben töltsek. A mából visszatekintve Peking akkor csodálatos hangulatú kisváros volt, ahol szívesen csavarogtam a szûk utcácskákban, anélkül hogy eltévedtem volna, s teljes napokat tölöttem az antikváriumokban és bazársorokban. Az akkor még jórészt fedetlen csatornák szagát éppenséggel nem rossznak, hanem nagyon is kellemesnek találtam, akárcsak késôbb egy ideig például Bangkok csatorna-illatát. Csak a por volt kellemetlen Pekingben, amely ellen még sokan viseltek orr- és szájvédô alkalmatosságot.

Azután sinológus létemre huszonegy éven át nem utaztam Kínába. 1982-ben jutottam el oda újra, s az országra már nem lehetett ráismerni. Pekingben már nem merészeltem volna csatangolni, mert eltévedtem volna. A 80-as években még néhányszor, a 90-es években pedig minden évben néhány hetet töltöttem az országban, hatalmas utazásokkal bejárva tartományaink több mint a felét. Az utóbbi idôben csak Pekingben maradok, elég nagy az is, ráadásul minden évben más. Világváros, amelyben azért meghúzódik az egyre zsugorodó régi is. Legutóbb 1998 májusában szereztem ott tapasztalatokat.

Kínáról manapság temérdek "szakértô", politikus és újságíró, ki-ki a maga pártállása, hitvallása és elôítélete szerint, összehord tücsköt-bogarat, ítélkezik és jósol, hozzáértését fitogtatva. A sinológusok ebben az okoskodásban nem vesznek részt, nekik más a dolguk, no meg talán eleget tudnak is ahhoz, hogy ha lehet, inkább hallgassanak. Magam sem szoktam közszemlére tenni a mai Kínáról való vélekedésemet, s hogy most — a lehetô legszerényebb formában — ezt mégis megteszem, annak két oka van. Az egyik az, hogy a Korunknak régi híve vagyok, a másik pedig idei tapasztalataimnak a korábbiaktól némileg eltérô jellege. Történt ugyanis, hogy az MTA és a kínai Társadalomtudományi Akadémia új megállapodása szerint ebben az évben már nem hordozott hivatali gépkocsi, s nem volt kötelezô a szállodában étkezni, hanem közlekedésrôl és étkezésrôl magamnak kellett gondoskodnom egy bizonyos összegbôl. Így aztán egy idôre némiképpen pekingi lakossá lettem, és sok olyasmit is megfigyeltem, amit korábban nem, vagy nem ilyen élesen. 1960-ban meg kellett szöknöm a sofôr elôl, hogy szabadon mozoghassak, azután ez nem volt lehetséges, most tehát — korommal sem számolva — éltem az új helyzet lehetôségeivel.

Semmi különöset nem csináltam, csak éppen együtt utaztam a kispénzû pekingi emberekkel, és figyeltem. A budapesti hisztériát vittem magamban, s ott azonnal hatalmába kerített az egyszerû pekingiek végtelen nyugalma és türelme. A pekingi közlekedés rendkívül változatos, az óriási távolságokat könnyû megtenni csuklós vagy emeletes busszal, egészen olcsó kisbuszokkal, a taxik különbözô fajtáival, földalattival, s most újra riksával is. Peking ma talán a világ legérdekesebb városa, mert együtt él benne a legkorszerûbb a legrégebbivel, s megférnek egymással. Éppen ezért téved, aki Kínát uniformizáltnak képzeli; ellenkezôleg, ma éppen a hihetetlen változatosság jellemzi. S ami a kontinensnyi országra jellemzô, az látható a fôvárosban is.

Peking évrôl évre hatalmas változáson megy át, régi városnegyedek tûnnek el, hogy a helyükön toronyházak sokasága emelkedjék fel, állami lakások, kínai és külföldi bankok, irodaházak és hatalmas üzletközpontok. A város ma nem szép, csak lenyûgözôen nagy. A világpiac felé tett nyitásnak természetesen óriási elônyei és hátrányai vannak, miként a világon mindenütt. Engem például bosszant, hogy a bravúros kézmûvesség egyik ôshazájában mind nehezebb, némely esetben lehetetlen hozzájutni igazán kínai kézmûipari termékhez. A világ minden nagyvárosában megvehetô ajándéktárgyakat ma már nem érdemes Pekingbôl cipelni Budapestre, megvannak azok itt is. Barátaim persze azért segítettek abban, hogy megtaláljam Peking legjobb teaboltját, ahol megkínáltak a legkiválóbb kínai teákkal, vagy Peking legjobb késes szakboltját is, ahol remek hús- és zöldségvágó "széles kést" vehettem.

Mondok példát arra, miképpen fér meg egymással az új meg a régi, a nagy meg a kicsi. A Csangan sugárút nyugati részén laktam, a Jenking (Peking régi neve) Szállóban. A szálloda szomszédságában mûködik egy hatalmas bevásárlóközpont, ahol az égvilágon minden kapható. Többször is láttam benne árleszállításos kiárusítást. Munkaidô után, délután és estefelé megelevenedik az utca, a felüljárók és minden forgalmasabb hely, ahol a földre kirakva vadonatúj árucikkeket kínálnak, egy-két jüan haszon reményében. Ez tipikus ázsiai bazárkereskedelem, amelynek semmi köze ahhoz a szánalmas utcai piacozáshoz, amelyben például Budapesten adogatják el néhány forintért saját használt tárgyaikat a "rendszerváltás" vesztesei. S a két véglet közt ott van és megél a kis üzletek hatalmas tömege, amelyekben sikerrel lehet alkudozni is, részben a nagyáruház áruira, de gyakran különleges dolgokra is. Azt láttam, hogy ez a kereskedelmi rendszer mûködôképes, rengeteg embernek biztosít szerény megélhetést, valamelyest enyhíti a faluról is szakadatlanul beáramló pekingi lakosság gondjait s a várhatóan tovább növekvô munkanélküliség baját.

Ugyanez a helyzet az élelmiszerkínálattal. Az említett nagy üzletközponttal jóformán összenôve mûködik egy McDonald's önkiszolgáló étterem, amely persze nem élhetne meg, ha nem lenne benne (vagy vele összenôve) egy kis kínai étkezde is, ahol viszonylag olcsón kapni kínai ételeket. Igen ám, de az önkiszolgáló bejáratánál néhány élelmes kínai egy kis bódéban kora reggeltôl késô estig mûködtet egy étkezdét, amely még olcsóbban kínál meleg ételt, nem is akármilyent, továbbá a pálinka kivételével különféle italokat is. Választékukból a párolt húsosgombócot és a szemem láttára sütött bárány-saslikot kedveltem. S a nagy és a kicsiny közt néhány lépésnyire ott sorakozott a kisvendéglôk egész sora, változatos kínálattal és megfizethetô árakkal, továbbá a friss gyümölcsök óriási választéka utcahosszat. Nem is szólva a kisebb élelmiszerüzletek tömegérôl, amelyekben kifogástalan csomagolásban kapni kiváló minôségû európai élelmiszert is, nem drágán. Ebben az árubôségben szinte minden kapható, mi szem-szájnak ingere, a szállodai vendéglôk árainak töredékéért.

Nekem különösen örvendetes fejlemény az is, hogy megszûnt a könyvesboltok és antikváriumok évtizedeken át tartó centralizáltsága, s mind több helyen nyílik meg új kis könyvesbolt, vegyes vagy szakmai, valamint antikvárium is. Már évek óta gyakori a könyvvásár is, amelyeken gyönyörûség látni, milyen embertömegek tülekednek a jó könyvért. A Pekingi Könyvtár új épületében ugyancsak örömmel látja az ember, milyen sok diák kölcsönöz és fénymásoltat nehezen elérhetô könyveket a tanulmányaihoz. Ám ezzel már a kínai könyvkiadás és tudomány óriási területére jutunk; térjünk hát vissza az utcára.

Ha az ember meg akar ismerkedni a mai pekingi utcával, bizony sokat kell gyalogolnia a többnyire pocsék járdákon. Azt hiszem, megéri. Ám lehet-e utcai — és persze házi, háztartási — tapasztalatokkal felelni arra a kérdésre, hogy vajon Kína, amely kétségtelenül újabb reformok elôtt áll, kapitalizálódik-e? Annyit mindenképpen, hogy Kína kereskedelmi és gazdasági rendszere a jelenlegi formájában mûködôképes, a kínai jüan az amerikai dollárhoz mérve stabil. Hogy a multinacionális tôke uralma alá tudja-e vetni Kínát, illuzórikussá vagy nominálissá téve a szocialista célkitûzéseket, azt csak a távoli jövô dönti majd el. Kína olyan óriási piac, amelyet a ma is túltermeléssel küszködô tôkés világrendszer egyszerûen nem nélkülözhet. Nyilvánvalóan ezért van, hogy — a fizetôképes kereslethez igazodva — Kínában a multik termékei sokkal olcsóbbak, mint Magyarországon, s a kínai kereskedôk sem emelik az áraikat, hanem éppenséggel csökkentik. A megtermelt árut mindenképpen el kell adni. Kína igyekszik a tôkés világpiac elônyeit kihasználni, egyelôre sikerrel. Az úgynevezett különleges gazdasági területek közül a legnagyobbat, Sencsent korábban láttam az alapítás idején, majd kibontakozva is, s az a véleményem alakult ki, hogy ez a hatalmas ország ellenôrzés alatt tudja tartani kapitalista zárványait és szektorait, ma már Hongkongot is beleértve. Átmeneti társadalom van ma Kínában, s az marad még sokáig. A kínai vezetôk — sok kaland után — felismerték, hogy a kapitalizmus meghaladása cseppet sem könnyen és gyorsan elvégezhetô feladat, hanem minden bizonnyal évszázados folyamatok és tettek eredménye lehet. Hatalmas ország volt a megboldogult Szovjetunió is, annak vezetôi is felismerhették volna (már régen, még idejében), hogy közvetlenül az egyetlen reális cél egy átmeneti társadalom megteremtése lehet, amely ügyesen fordítja a maga hasznára a tôkés világpiac elônyeit, s nem zárja el az utat a kapitalizmus meghaladása elôtt.

Kína politikai és ideológiai életérôl is meglehetôsen sokat okoskodnak a mindenhez értôk a mi provinciális kisvárosainkban. Errôl is megvan a magam véleménye, de az most nem ide tartozik. Mindössze annyit mondanék e jegyzetben, hogy a kínai könyvkiadás ma már elég jól ellátja az olvasókat például az európai filozófia klasszikus mûveinek fordításával is, csak éppen ôk — akárcsak a nyugat-európai kiadók — marxista mûvekkel is gazdagítják a nézetek választékát. A politikai ideológia vélhetôen épp oly rugalmasan alakul majd, mint a gazdasági reformok. Remélem, hogy a szocializmus célkitûzése Kínában nem válik illúzióvá, hanem az óvatos és ügyes cselekvést a távolból mégiscsak orientáló gondolat marad, amelynek valósággá változása temérdek, ma még ismeretlen tényezôtôl és körülménytôl is függ. Kívánom Kínának és persze magunknak is, hogy sikeresen munkálkodjék tovább egy új társadalom feltételeinek megteremtésén.