William Julius Wilson hatvanegy éves, a szociológia professzora a Harvard Egyetemen. A Time Magazine szerint az Egyesült Államok huszonöt legbefolyásosabb személyiségének egyike. When Work Disappears (Amikor elfogy a munka) címû könyvében a munkanélküliség és a szegénység kérdésében új nézeteket hangoztat. A párizsi L'Express címû folyóirat munkatársa arról kérdezte a vele készített interjúban, miként vélekedik a Clinton-kormányzat tavalytól életbe lépett új politikájáról, amely a munkanélküliségi segély folyamatos folyósítását egy alkalommal két évre, összesen pedig öt évre korlátozta.

Wilson úgy véli, hogy újra kell gondolni a jóléti államokban tapasztalható szegénység és munkanélküliség fogalmát. Az új jelenség, amellyel szembe kell nézni: számottevôen csökken az olyan munkahelyek száma, amelyek nem igényelnek szakképesítést. Ez a globalizáció következménye, ugyanis az új technológiák bevezetésével eltûnt egy sor hagyományos iparág és ez kipusztulásra ítélt számos korábbi mesterséget. Helyesli a Clinton-adminisztráció bevezette reformot, mivel az amerikai közvélemény egy idô óta ellenzi a szegényeknek korlátozás nélkül juttatott társadalmi segélyt. Elterjedt az a nézet, hogy az emberek bizonyos csoportjai szívesebben élnek munkanélküli segélybôl, hogysem munkát keressenek. Úgy véli azonban, hogy ez a nézet alapvetôen hamis. Saját kutatásai azt igazolják, hogy a szegénységben élôk legnagyobb hányada nem kíván segélybôl élni, sokkal szívesebben vállalna munkát. Ez indokolja a bevezetett reformokat, vagyis azt, hogy a kormány átutalta a központi segélyalap számára fenntartott összeget a szövetségi államok hatáskörébe azzal a céllal, hogy a magánszektorral együttmûködve minél nagyobb számú új munkahelyet hozzanak létre. Az akció annyira sikeresnek bizonyult, hogy az elmúlt évben létrehozott munkahelyek száma meghaladja a két milliót. Ezek egy része gyengén fizetett (könyvtáros), és nem különösképpen vonzó (utcaseprô), de mind közhasznú tevékenység.

Wilson azonban úgy véli, a reform távolról sem old meg mindent, ellentmondásokat és veszélyeket is rejt magában. A munkanélküliek (és családjuk) korábban ingyenes orvosi ellátásban részesülhettek. Ez most megszûnt, kétséges azonban, hogy az érintettek meg tudják-e fizetni a betegbiztosítás magas díját. Ezért az új rendszer csak akkor lehet sikeres, ha a jelenlegi gazdasági fellendülés még legalább öt-hat évig eltart, és az érintett társadalmi csoportok valóban kilábalnak a szegénységbôl. Ha azonban a fellendülés leáll, száz- és százezrek kerülhetnek újra az utcára és válhatnak hajléktalanokká. E veszélyt csakis fokozottabb állami beavatkozással lehet elkerülni, olyan megelôzô intézkedésekkel, amelyeket a kormánynak, illetôleg a Kongresszusnak kell kezdeményeznie. Megoldatlan továbbá, hogy a magánszektor alkalmazottai számára nincsenek biztosítva ugyanazok a társadalmi jogok, amelyek a közintézmények munkavállalóinak járnak (fizetett szabadság, megszabott munkaidô, minimális munkabér stb.). Hatmillió olyan család van ma az Egyesült Államokban, amelyben két munkaképes személy négy állást tölt be. A munkanélküliség viszonylag alacsony rátája (4,7 százalék) annak tulajdonítható, hogy mindenki fél. Wilson ezért úgy véli, hogy az amerikai példának legfennebb bizonyos elemeit érdemes követni. Másfelôl arról is meg van gyôzôdve, hogy Franciaországnak ugyancsak meg kell találnia a nagyméretû munkanélküliség eredményes kezelésének módozatait. A francia rendszer irreális, az amerikai túl kemény — foglalja össze mondanivalóját. A kiútat abban látja, hogy nagyobb adóbevételekbôl gondoskodni kell mindenkire kiterjedô egészségbiztosítási rendszer felállításáról, az óvodáskorú gyermekek megfelelô nevelésérôl. Minden el kell követni azért, hogy a társadalom ne termelje ki a munkanélküliek újabb nemzedékét. (L'Express, 1998. március 19—25.)

H.A.