Az utóbbi évtizedek szász kivándorlási hullámának következtében eltûnôfélben levô erdélyi szász kultúra és az azt meghatározó társadalmi struktúra bemutatására, valamint elemzésére törekszik a szerzô. A mû mint ilyen hiánypótló munka, lévén az elsô magyar nyelvû összefoglaló az erdélyi "harmadik nemzet" szokásrendjérôl, annak összetevôirôl, domináns elemeirôl.

A kötet elsô részében azokról a társadalmi struktúrákról, szomszédságokról, legény-, leány- és asszonyegyletekrôl olvashatunk, amelyek döntô szerepet játszottak a "jeles napokhoz" kapcsolódó szokások megszervezésében és lebonyolításában. Bemutatásuk ténye annál fontosabb, mivel a szigorúan struktúrált és pontosan megszervezett szász társadalom rendszerének ismerete nélkül nem nyerhetünk teljes képet a szász szokásrend mûködésérôl, mely az adott társadalom igényeinek megfelelôen alakult.

Ezt követi a tulajdonképpeni jeles napi szokások bemutatása, illetve elemzése, az egyházi jellegû ünnepektôl az agrárrítusokon át az anyák napi ünnepségig, a hozzájuk kötôdô hiedelemanyaggal együtt. A saussure-i langue-parole fogalomrendszert a szokások szférájában értelmezve, a parole-jelenségnek tekintett egyedi változatokban élô szokásmegnyilvánulásokból próbál a langue-ra, az absztrakt modellre következtetni és megállapítani a szász ünnepi szokáskultúra jellegzetes összetevôit. Ilyen alapon tér majd ki a szerzô a viseletre, tárgyi és növényi szimbolikára, meghatározott térhasználatra és idôtagolásra, valamint a szokások funkcióira. Pozsony Ferenc szól azon elemekrôl is, amelyek az adott kultúrális kontextusban egyediségüknél fogva a kultúra is identitás megôrzésének eszközei voltak. Elemzi az adott társadalmi rend és szokások struktúrájában és funkciójában bekövetkezett változásokat, azok lehetséges okait. (Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 1997.) — Bartha-Balog Emese

"Kutatómunkám vezérelve, hogy e korszak színimozgalmát mûvelôdéstörténetünk szerves részeként vizsgáljam, hiszen önismeretünket szegényítettük, mikor elhanyagoltuk a színház és egész szellemi életünk egymásra kölcsönösen visszaható viszonyrendszerét. Igyekszem hát elsôsorban a színház és szellemi, politikai közéletünk összefüggéseire összpontosítani" — mondja Beke Györggyel készült beszélgetésében a szerzô, aki jelen munkájában a két háború közti évtizedek erdélyi magyar színházi világát hozza olvasóközelbe. A kötet a kolozs-vári színjátszás történetén túl, az aradi, brassói, nagybányai, székelyudvarhelyi, nagyenyedi és tordai színimozgalmat, illetve Forgách Simon szellemi hagyatékát mutatja be. (Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 1997.) — K. K. Gy.

Noica személye és életmûve 1990 óta a román szellemi élet egyik állandó, biztos támpontja: mûveit kiadják és kommentálják, hivatkoznak rá, hívei és követôi vannak. A magyar közönséggel való megismertetése ezért nemcsak indokolt, hanem sürgetô feladat is.

Ez a Noica azonban akadozottan beszél, és rosszul gondolkodik magyarul. "Azon dolgok közül, amelyek arra csábítanak, hogy elmondd ôket, amikor egy új mûvet jelentetsz meg, nevezetesen a belefoglalt gondolatok és a máskor állítottak összeillesztése, annak a mértéke, ahogyan egyes ellentétek csak látszólagosak, az általad szolgált irányvonal és minden más, csak az tûnik elmondandásra illônek, hogy nem így akartuk megírni ezt a dolgozatot, mint ahogyan tettük." A mondat részben zavaros, részben magyartalan. Ugyanúgy, mint a továbbiakban is a fordítás megannyi fordulata, kifejezése: "erkölcsi állapotaink" helyett talán jobban illenék a mondatba "erkölcseink állapota", "egy erkölcsileg mélyebb megindulás" (DC.33) helyett "mélyebb erkölcsi nekirugaszkodás", és ki-ki gondolkodhatik azon, miként hangozhatna szebben, szabatosabban az, amit a fordító így szólaltat meg: "E könyv lapjain megvitatjuk a jelenkori ember helyzetét az ô világában, a miénket a mi világunkban" (DC.34.); "Az ég történelme, mely a hangsúlyt a tévedésre helyezné..." (DC.38.); "[a görögök a Földet] egy víz, vagyis az óceán által körülvett korongnak [képzelték], az égbolt által beborítva" (DC.39.); "Így ébredt fel az ember egy harangszerû bura alatt élve..." (DC.39.); "És mégis, az egész mögöttünk levô kultúra, a valóság megismeréséhez, ezen új szépsége felé vezet. Megállapítva, hogy az egész világ és annak bármely része, mely a mi sajátunk, számokkal kifejezhetô — úgy tûnik, hogy ez az európai vagy görög, vagy más szavakkal nevezett kultúra bizonyítja mindazt, amit akart bizonyítani és mely az önnön kérdéseivel végzôdik." (MEÖ.37.)

Nem folytatom. Sajnos azonban nem folytatom — talán más is így van vele — a könyv(ek) olvasását sem. A filozófiai esszé nem könnyû mûfaj: olvasni sem, fordítani sem az. Fordításban olvasni szinte lehetetlen, ha a szöveg döcög, csikorog. A fordító jó szándéka aligha kétséges. Feltételezem, hogy megcsalta a látszat: azt gondolta, hogy a szöveg tolmácsolása fôként tudományos ismereteket, tájékozottságot igényel. Igaz, azt is igényel, de mást, többet is. A fordítás tudományának ismeretét. Az értekezô magyar beszédét. Amelyet a fordító akkor is sántítva használ, amikor a saját szövegét mondja: "Constantin Noica a mai modern román humanista filozófiaiskola vezéregyénisége. Ô, a lehetô legjobban felhasználva nagy tudását és saját kutatási eredményeit, briliáns [!] csillogású, egyetemes meglátással (minden dologban benne van az egész világmindenség, mondta) kialakított egy olyan, mai napon is döntô többségében örök érvényû filozófiát, mely valódi harmonikus lelki nevelést (paideiát) végez tanulmányozójában." (DC.7.)

Ezek a fordítások bizony nem harmonikusak, nem is örök érvényûek. Noica várja magyar fordítóját. (De Caelo. Próbálkozás a megismerés és az egyén körül. Fordította és a bevezetô tanulmányt írta Papp László. A Familia Folyóirat Kiskönyvtára. Nagyvárad, 1996. Mathesis vagy az egyszerû örömök. Fordította Fazakas István [és] Papp László. A bevezetô tanulmányt írta Papp László. A Familia Folyóirat Kiskönyvtára. Nagyvárad, 1996.) — H. A.

Olyan ez a könyv, mintha Az eltûnt idô nyomában elôszobája volna. Proust már tudja, hogyan látja a világot, mi foglalkoztatja írói fantáziáját. Amit még nem talált meg, az a módszer, a megírásra váró mondanivaló elôadásának filozófiája. De már jó úton van, ezért polemizál Sainte-Beuve-vel, a 19. század neves irodalomkritikusával. Mi az irodalom, mi a mûvészet? Ki az író, ki a mûvész? Proust válasza határozott, s elôremutat a mû — saját mûve — és a 20. század egész esztétikai kalandja irányába. "...a mûvészet teljesen független a tudomány- tól" — hangzik az alaptétel, ennek kiegészítéseképpen pedig a második így szól: "a könyv nem annak az énnek a terméke, aki szokásainkban, a társadalomban, vétkeinkben megnyilvánul". E tételek köré rövidesen kiépül a prousti esztétika rendszere, amely a szubjektivitásban találja meg az irodalmi mû legfôbb mozgatóerejét.

"Eloltottam a lámpát, újra elaludtam." "Amikor álmomban néha könnyedén visszatérek abba a korba, amelynek ma már nincsenek sem félelmei, sem örömei, olyan öntudatlanul alszom..." "Ha már álmomon át jóval az ébredés elôtt megérzem idegeim tevékeny nyüzsgését..." Ezek mind a születendô mû motívumai, de egyelôre még csak ujjgyakorlatok. Az eltûnt idô nyomában ismerôje örömmel fedezi fel bennük a formáját keresô mû szabadon áradó, rendezetlen, merész futamait.

A kötet sikeres magyar fordítása — Lóránt Zsuzsa munkája — azért különleges feladat, mert a fordítónak nemcsak a szöveggel kellett megbirkóznia, hanem azzal a különös körülménnyel is, hogy ezek a mondatok részben szerepelnek Az eltûnt idô nyomában lapjain. (Filum Kiadó, 1997) — H.A.