Méray Tibor, aki felénk (erdélyi magyarok felé is) fordított vigyázó tekintettel szerkesztette évtizedeken keresztül Párizsban az Irodalmi Újságot, a magyar emigráció egyik legtekintélyesebb lapját, s akinek írásaiból a beletôrôdést nem ismerô, örökké újrakezdô ember szólt mindig az olvasóhoz, legutóbbi, 1997-ben a budapesti Argumentum Kiadó és a Bethlen Gábor Könyvkiadó által megjelentetett könyvének enyhén szólva furcsa címet adott: Falra borsó.

A kötet a szerzô 1989 és 1996 közötti publicisztikáját, tanulmányait, különbözô alkalmakkor elhangzott beszédeit és a magyar sajtóban megjelent vele készített interjúkat tartalmazza.

Méray Tibornak, az 1956-os menekültek a magyarországi hatóságok 1989-ben, 33 év után tették elôször lehetôvé a hazalátogatást. Nem akármilyen okból kifolyólag tért vissza szülôföldjére a "központilag engedélyezett", betétlapon kapott vízummal. Nagy Imre újratemetésére jött el Párizsból az az ember, aki az 56-os forradalom után elsôként tárta Nagy Imre élete és halála címû könyvében a nagyvilág elé a forradalom és Nagy Imréék tragédiáját. Alapvetô mûvet írt, mint annyiszor, lenyûgözô precizitással, a legaprólékosabb részletekig menôt, amelyet a Nagy Imre-kutatók sohasem kerülhetnek meg.

A temetésen Méray Tibor — s erre Erdélyben is sokan emlékezhetnek — az egyik legmegrázóbb beszédet mondotta el. Amikor új könyvében ezt a beszédet újraolvastam, sok minden átértékelôdött bennem. Elsôsorban az újratemetés emléke. Akkor ugyanis, a Kossuth Rádió állandóan zavart, recsegô-ropogó adását Kolozs-váron hallgatva fôképp az igazságok kimondásáért drukkoltam a szónokok-nak. Persze magunknak is drukkoltam, s végig azon járt az eszem, hogy az újratemetés milyen hatást vált majd ki a román diktátorban, s annak milyen következménye lehet a mi életünkre.

Átértékelôdött bennem a Méray-kép is. Hiszen amikor most nyugodtan elolvastam akkori beszédét, azonnal rájöttem: ha sorsa másképp alakul, ha másmilyenek lettek volna a körümé-nyek, ez az ember akár tisztán látó, vérbeli politikus is lehetett volna, s nem "csupán" sikeres író és szerkesztô. Jelképesen Nagy Imréhez szólva, Méray Tibor politikai vádiratot és cselekvési programot olvasott fel a rákoskeresztúri új köztemetô 301-es parcellájában. A forradalmat eláruló, a Nagy Imrét, társait és sok más ártatlant kivégzô Kádár—Münnich-csoportot vádolta, s a forradalom vérbe fojtásáért, könyörtelen leveréséért nyíltan, világosan az akkor még létezô Szovjetuniót. De figyelmeztette is az akkor még vígan Magyarországon "ideiglenesen állomásozó" nagyhatalmat: "minél mélyebbre taposnak másokat, ôk maguk kétszer olyan mélyre süllyednek". S annak az embernek a nagyvonalúságából, akit fiatal feleségével és piciny gyermekével együtt földönfutóvá tettek, még a szovjeteknek való megbo-csátása, a jövôre koncentrálásra is jutott: "Legyenek végre ôszinte, békés és egyenrangú barátaink: ôszinte, békés és egyenrangú barátokra fognak találni bennünk."

Nem, nem csupán a szovjetekhez szólt. Görbe tükröt állított a Nyugat elé is, az elé a Nyugat elé, amely passzívan végignézte a forradalom leverését, amely néhány évvel késôbb "melegen szorongatta annak a kezét, aki Nagy Imre és minden 56-os mártír kivégzésének legfôbb budapesti felelôse volt, s amelynek gazdasági szakemberei versengve tömték e garázda vezetés-nek a zsebébe a dollármilliárdokat". Ugyanakkor arra szólította fel a mártír miniszterelnök sírja mellôl a nyugati vezetôket, hogy segítsék a magyar gazdaság felvirágzását és általa a magyar-országi demokrácia kibontakozását és megerôsödését. Egyébként valamenynyi akkor elhangzott beszéd közül a Méray Tiboré volt az egyetlen, amelyik az akkor nehéz helyzetben lévô határon túli magyarokért is szót emelt: "Több mint három évtizeddel ezelôtt láttam a Zeneakadémián a pártjából kizárt, megbélyegzett, minden tisztétôl megfosztott Nagy Imrét Kodály Zoltán páholyában, ahol együtt hallgatták az agg mesternek Zrínyi szövegrészeire épült új mûvét, együtt hallgatták, a-hogy a kórus ajkán felcsendült: «Ne bántsd a magyart!» Nos, Nagy Imre sírja mellôl azt üzenjük azoknak a szomszédoknak, ahol százezrével vagy milliószámra élnek magyarok: Ne bántsák a magyart! Mi nem bántunk senkit, a mieinket se bántsa senki! Annál kevésbé, mert a föld nemcsak azé, aki megmûveli — a föld azé, aki rajta él. Ahol többségükben magyarok élnek, az a föld — magyar." Ceausescu Romániája felé is erélyes intés volt ez akkor, amikor még nem volt "divat" Pesten erdélyi, felvidéki vagy vajdasági "szakértônek" lenni.

Tudjuk: 1989 júniusában már Kelet-Európában is új szelek fújtak. Saját bôrünkön szerzett tapasztalataink okán helytállónak tûnik az a megállapítás, hogy Méray Tibornak a Nagy Imre sírjánál elmondott beszéde akkoriban nem számított éppenséggel ve-szélytelen megnyilatkozásnak.

A Falra borsó cikkei, tanulmányai és beszédei egyértelmûen azt bizonyítják, hogy Méray Tibor végig felelôsségteljesen Magyarország és a magyarság javán fáradozott. Önként, hiszen erre senki sem kérte fel. És megállás nélkül, mert hitt abban, hogy népe ismét talpra állhat, hogy Magyar- országon valóban felépülhet és meg-szilárdulhat a demokrácia. Ösztönözte igazságérzete és -szeretete. Ez késztette a legtöbbször arra, hogy megszólaljon. Ferdítéseket egyenesített ki, tévedéseket hozott helyre, mítoszokat bontott le, valótlanságokra derített fényt. Elmondta az igazát, érvelt, pontosított — kimérten, de határozottan. Csakúgy, mint annak idején, kálváriája során Nagy Imre. Egyenlôtlen harcot vívott a kizárólagosságot képviselôkkel, toleranciára intett, reménykedésre buzdított. S nem csupán az anyaország magyarságát, hanem a határon kívül élôket is. Többször is beleszólt a Magyarország által a szomszédos államokkal megkötendô alapszerzôdések körül kibontakozott vitába, s úgy vélte, hogy ezeket a szerzôdéseket nem kell megkötni. Ám ugyanakkor elsôként csillogtatta meg az erdélyi magyarság elôtt a katalán helyzet megismétlésének, a kormányzati pozícióba kerü- lésnek a lehetôségét és reményét.

A kötet hû képet fest az elmúlt évekrôl, amelyeknek során a szerzô igyekezett az anyaországban kisiklott, tévútra terelôdött, pártpolitikai prioritások és személyes anyagi érdekek miatt elsikkadt összmagyar összefogás ügyét a természetes mederbe visszaterelni. Méray a független gondolkodóra jellemzôen megfontolta és mérlegelte minden egyes kijelentését, állásfoglalását. S ha olykor a csípôs irónia fegyveréhez nyúlt is, nem azért tette, mert önmagát csalhatatlannak vélte, az egyetlen igazság letéteményesének, hanem mert több mint három évtizedes kényszerû távollét után is fájt — és elhiszem, hogy ma is fáj — neki az anyaországi vezetô gárda minden egyes félrelépése. S mélyen átérezte a magyar társadalom valamennyi gond ját, keserûségét, be nem teljesedését. Tanítani akart. Annak a demokráciának a játékszabályaira, amelyeket Nyugaton maga is kénytelen volt megtanulni. S amelyrôl bebizonyosodott, hogy távolról sem tökéletes, de az elképzelhetô lehetôségek és az emberiség által már kipróbált valamennyi rossz közül a legjobb.

Keserû szájízt hagyó levél áll a kötet végén. A szerzô a Népszabadság szerkesztôjének írta 1995 augusztusában. A címe: Minek? Ebben felsorolta mindazon rossz tapasztalatait, amelyeket a rendszerváltás utáni években szerzett. Kiábrándultságának fô oka az, hogy a különbözô jelenségekrôl írt észrevételeire és kritikáira az érintettek vagy a hatóságok részérôl semmilyen reagálás nem történt. A dolgok nem változtak, minden ment tovább a maga megszokott kelet-közép-európai tehetetlenségében. A tanulságot pedig ekképpen vonja le: "milyen naiv, gyermeteg, ostoba voltam, amikor azt hittem: van valami értelme a cikkeim megírásának. Mert a gyakorlat arról tanúskodik, hogy azon az olcsó önelégültségen túl, hogy egyben-másban igazam volt, az irkálásomnak nem volt a világon semmi jelentôsége." Úgy vélte, mindaddig, amíg a politikai és gazdasági hatalom az újságírót semmibe veszi, "nem teljes a demokrácia Magyarországon". S akkor pedig "minek" írni? Minek borsót hányni a falra?

Azt hiszem, Méray Tibor, akinek érvrendszerében, értékítéletében és logikájában a legfigyelmesebb olvasó, a legkövetkezetesebb gondolkodó sem találhat ficamot, kivetnivalót, nos, Méray Tibor ebben az egy következtetésében tévedett. Már csak azért is, mert egy olyan újságírónak, aki 33 éven át harcolva kitartott (francia Becsület-renddel is elismert) igaza mellett, aki örökké erôt tudott meríteni önma- gából (mert máshonnan nemigen volt honnan az emigrációban) a továbblépéshez, annak nem engedtetik meg a pesszimizmus luxusa. De még az sem, hogy úgy tegyen, mintha az általa falra hajigált borsó további sorsa sem érdekelné.

Pedig Méray Tibornak örvendenie kellene. Hogy minek? Annak, hogy az a sok falra hányt borsó, miu-tán lepergett, a fal tövében gyökeret eresztett, kikelt, napról napra növek-szik, felkúszik a falra, és teljesen behálózza. S joggal reméli, hogy egy szép napon, nem túlságosan sokára, súlyával majd le is dönti azt. Azért növek-szik, arra készül. Hogy minek kellene örvendenie? Nos, legalább ennek!