Talán eltûnök hirtelen
akár erdôben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amirôl számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:

várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

Fodor: Sokan és sokféleképpen értelmezték e költeményt. De akár a "gyorsan rebbenô ifjúság"siratójának, akár végsô számadásnak könyvelték el, mint Németh Andor vagy Balogh László, akár Heideggerhez és a kissé elôre gyártott egzisztencialista mércéhez igazítják, mint Németh G. Béla teszi, a verset mindmáig hol a költô életének tragikus stációjaként, hol az élettôl teljesen elszakítottan — elemezték.

Szuromi Lajos, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem adjunktusa vállalkozott rá utóbb, hogy József Attila analitikus módszerével — tehát a szavaknak, soroknak vizsgálatával — értelmezze ezt a verset, különvéleményt jelentve be azokkal szemben is, akik — mint Németh G. Béla — a filozófia mondandót "a széltében szokásos életrajzi szembesítés"mellôzésével vizsgálják. "Ahol a líra olyan szerves kapcsolatot épített ki az egyes alkotások között, ahol az élet a költôi pokoljárás alapja, mint József Attila mûvészetében — írja Szuro- mi —, ott a mû nem állhat szembe az élettel: ott e két tényezôvel kötelezô a szembesítés."József Attila mûveinek és életének szerves egészében a (Talán eltûnök...) "témája"nem az el nem követett bûnök sorjázása; a közelinek érzett pusztulás: "eltûnésének"oka nem a bûntudat, tehát — mondja Szuromi — a netán létezô vétkek ellenére sem lehet ennyire igazságtalan — önmagával szemben sem — a költô.

A vers hagyományosan villoni felépítésében épp a Villonra emlékeztetô közbülsô három versszak bizonyító erejû abban, mit jelent a bûn József Attila értelmezésében: mennyire másfajta bûntudat ez, mint a villoni. A Villonra emlékeztetô strófákat ugyanis a legutolsó versszak ellenpontozza: értelmezi. A megelôzô sorokban annyi hibával és bûnnel terhelt ifjúság itt, az utolsó szakaszban zöld vadonként jelentkezik, ami — Szuromi szerint — azt bizonyítja, hogy "a fiatalság útja választott út volt, helyesnek vélt saját irány, amely azonban — minden áldozat ellenére — zsákutcába futott. Vagyis "nem bûnök terhelik ezt az ifjúságot, hanem olyan tévedések, amelyek csak most, a vers írása idején tûnnek kínzó hibának; s hadd tegyük hozzá: az élet szép és igaz céljaiért s a költészetért hozott áldozatok csak a jelenbôl visszatekintve tûnhetnek hiábavalóknak. [...]

Vas István az Eszmélet címû költeményt említette. Mûsorunk nyitányaként a (Talán eltûnök hirtelen...) címû költemény hangzott el. Mindkét versben, de fôleg az Eszméletben többrendbéli Villon-hatást kerestek és fedeztek fel a kutatók. Nemes Nagy Ágnes Villon Apró képek balladájának lélegzetvételét, tehát nem csak a francia balladaformát hangsúlyozza. Idézzük mi is: "Tudom, mi a tejben a légy, / Tudom, ruha teszi az embert, / Tudom, az új tavasz mi szép, / Tudom, mely gyümölcs merre termett"— mondja Villon. És József Attila: "Hallottam sírni a vasat, / hallottam az esôt nevetni. / Láttam, hogy a mult meghasadt / s csak képzetet lehet feledni...

Képzetet lehet feledni, de nem az életet: mondja a vers, az Eszmélet egésze, amelynek füzérvers-jellegébôl mind a költônô, Nemes Nagy Ágnes, mind pedig a kutatók nemcsak Villon Nagy Testamentumának szerkesztésmódját, de a kézzelfogható realitás és transzcendencia villonos-József Attilá-s kettôsségét is megérzik, magyarázzák.

Szabolcsi Miklós konkrét párhuzamokat is kimutat: József Attila írja az Eszmélet III. — hadd mondjuk így — ciklusában:

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölôdzik sült lapocka
számhoz s szivemhez kisgyerek —
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

És ugyanezt idézi Szabolcsi Szabó Lôrincz fordításában; mi Vas István Villon-fordításából idézzük:

Maradtam én, mentek az évek,
tudásom szegényes nagyon,
bús és sötét vagyok, nem érett,
nincs tisztségem, se vagyonom.
A legkisebb is, mondhatom,
meggyaláz engem nagy merészen,
de tudna illemet, bizony,
csak lenne némi fizetésem.

Mondjuk ki jó elôre: a két József Attila-vers villoni élményvilágát a késôbbi vers, a (Talán eltûnök hirtelen...) címû költemény felôl érthetjük meg igazán. Így derül fény arra is, mi az "eltûnés"vagy — ahogyan Vas István felfogja — az áldozatvállalás oka. Hogy mennyiben szükségszerû, törvényszerû — ha tetszik — sorsszerû ez a pusztulás. Így nyer igazolást a zöld vadon, az erdô, a szarvasmotívum jelentése, jelentôsége a költôi életmû egészében. Ettôl a szarvasléttôl vezet az út a (Talán eltûnök hirtelen...) vadonáig, s az Eszmélet villonos, de a villoni élményt egzisztenciális átéltséggel megjelenítô — tehát nem csak stiláris — kép- és képzetrendszeréig, életrajzi történéseiig:

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölôdzik sült lapocka
számhoz s szivemhez kisgyerek -

— idéztük az elôbb is e Villonra emlékeztetô sorokat. De hát: milyen lenne az a kisgyerek, aki a költôhöz simulva, vagy az a gyermeki rácsodálkozás a világra, amivel az Eszmélet elsô képében találkozunk?

Földtôl eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegôben semmi pára,
a csilló könnyûség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

Az Eszmélet — amint azt nekem Fejtô Ferenc nemrégiben elmondta — eleinte csak két versszakból állott. Az elsô versszak az elôbb hallott strófa volt. Szuromi Lajossal megpróbáltuk megfejteni, melyik lehetett a második és — az elsô változatban — egyben utolsó rész. Logikailag, de élményszerûen is ezt a strófát Szuromi Lajos a vázlatokban vélte megtalálni.

Jöjj világra! Anyád, apád
te légy! Ne less tündéri nôre,
a szakállas végzetre, ki rádvigyázzon,
— ne légy bölcs, te dôre!
Gondolj a ravasz csecsemôre, —
sír-rí, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlôre,
növeszti körmét és fogát.

Fejtô Ferenc levelében — felismerni vélte ebben a strófában az Eszmélet elsô csíráját; aminthogy felismerte abban a pillanatban, amikor József Attila a verscsírát átnyújtotta neki, hogy a költemény nincs készen: a kezdet és a vég közé versfüzér kívánkozik. Nincs itt most terünk rá, hogy a Fejtôvel Párizsban készített interjú ide vonatkozó részletét, illetve levelét ismertessük (megtesszük majd az egész Fejtô-interjú közlésével). Most azt keressük, mennyiben vált vérévé József Attilának a Villon-élmény. Az elôbb idézett töredéknek mintegy válaszadó szakasza az Eszmélet X. ciklusrésze. Ebben a versszakban József Attila szó szerint idézi Villon Nagy testamentuma saját maga által is lefordított részletének egy sorát, azt, ahol így magyarítja Villont: "Ha mit adott ugarban adta; Nem uram ô és püspököm se; Hitemnek nincs rá gondolatja; Nem vagyok szarvasa sem ôze."Ugyanez a sor az Eszméletben:

Az meglett ember, akinek
szivében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor — azért ôrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

Sem "szarvasa sem ôze; "nem istene és papja; "szivében nincs se anyja, apja: ez Villon és József Attila közös Testamentumának lényege; ez vezet az eredeti két versszakos költemény — vázlatban maradt — mondatához: "Anyád, apád te légy!"Így épül be — Villon révén is — József Attila átváltozásainak, alakváltásainak rendszerébe a sokak által elmarasztalt fordítói "tévedés: ez a költô valóban sem rokona, sem boldog ôse, sem szarvasa, sem ôze — nem volt senkinek.

"Hangjában volt valami gyöngéd és remegô dünnyögés — írja Márai Sándor József Attila halála után —: mintha egy ôz dideregne és vinnyogna a holdfénytôl és vadászoktól hideg és veszélyes világban. Valami nemes és állati van e hangban, s természetesen valami emberi is, valami sértett és tetemrehívó. Végzetes hang ez. Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozzá, abból az idôbôl, amikor a Pánt írta és a Misztériumokat...

Miért mondtuk el mindezt? Mert a Kettôs portréhoz hozzátartozik az is, mire tanít Vas István, a Villont nemcsak fordító, de saját és más költôk ihletvilágában oly otthonosan élô (mert átélô) költô. Arra kérem, beszéljen saját Villon-élményérôl s arról, miért kezdett épp e középkori francia költô fordításába.

as: Egyrészt azért, hogy megcsináljam én is az "igazi"Villont; és nem csak tíz ballada erejéig — mert akkor Szabó Lôrincnek csak tíz balladája volt még meg... De csak ilyen — hogy is mondjam — filológiai vagy olvasó-pedagógiai hajlam nem vezetett volna rá, hanem valahogy az életem fordult úgy, errôl most nehéz beszélni: életem alakult úgy, hogy a villoni témák hirtelen és borzasztóan közelrôl érintettek. Így a társadalomból való kivetettség is, meg a haláltánc témája, a halál és a haldoklás témája is olyan váratlanul és mélyen érintett, hogy énbennem magamban is egyszerre megfogalmazódott, megfogamzott valami, amire azelôtt nem voltam eléggé fogékony, amire addig nem figyeltem fel, sôt: amihez a formai erôm sem volt még meg a fordítás elkezdésekor. Azt kellene mondanom, amit ilyenkor Arany János is mondott: nagyon fáj, nem megy. Mégis: Villonon át ki tudtam írni sok mindent magamból. Hát ez vezetett Villonhoz.

Fodor: Meggyôzôdésem: az Ön Villonhoz vezetô útja szorosan összefügg azzal az úttal, amely József Attila jó és jobb megértéséig eljuttatta. Azzal tehát, hogy Ön a magyar pikaro, Ludas Matyi eszményétôl — amely eszményhez József Attilát hasonlította — eljutott az igazi Villonhoz, azaz a — késôbb — "legvillonibb magyar költô-nek mondott József Attilához: az igazi József Attila megismeréséhez, értékeléséhez. Elôbb az út elsô stációjáról kérdezném, ahogyan önéletrajzi írásában, a Félbeszakadt nyomozásban a József Attila-típusú "kisbérest"elképzelte: egy Szegi Pál — Illyés Gyula barátja — által kért írásában megjelenítette.

Vas: Szegi Pál felkért, írjak róla... és megírtam a recenziót. Azzal fejeztem be, hogy nincs ma költô, akit több érdeklôdéssel olvasnék, és akitôl nagyobb meglepetéseket várnék, mint József Attila. — Ön csakugyan ilyen nagy véleménnyel van róla? — kérdezte Szegi, mikor idáig ért az olvasásban. — Úgy látszik, egész nemzedékünkben ôt tartja legtöbbre. — Igen, úgy látszik — feleltem magam is meglepôdve, mert csak ekkor ébredtem rá, hogy megfogalmazásomban valóban benne foglaltatik ez a vélemény. — Kérem, én híve vagyok a kritikai szabadságnak — mondta hidegen is, nagylelkûen is. — Lehozom. — De nem hozta le, mert a lap nem indult meg. Ellenben megmutatta József Attilának, abban a hiszemben, hogy örömöt szerez neki. Sajnos azonban cikkemben, a Döntsd a tôkét, ne siránkozz, valamint a Külvárosi éj néhány, groteszkül népies versérôl beszélve ezt írtam — a cikk kézirata régen elveszett, de ez a mondata belém égett: "Ha Illyés parasztforradalmár eszménye Dózsa György, József Attiláé ezekben a versekben Ludas Matyi lehetett."Mentségemre: én Dózsa alakjára mindig nagy tisztelettel, de idegenül néztem. Ludas Matyi azonban legkedvesebb hôseim közé tartozott, és mindmáig az is maradt. És mégis, szégyenletesen balkezes mondat volt, nemcsak azért, mert vissza kellett volna emlékeznem találkozásunkra az Andrássy úton és az aránytalan ingerültségre, amit Illyés neve kiváltott belôle, hanem azért is, mert tudhattam volna: hiába húz az én szívem Ludas Matyihoz, a köztudatban ez az összehasonlítás lefokozást jelent, és komolytalanságot idéz — tehát éppen azt, ami a többi kritikából is sértette ôt. Amint Szegi bûnbánóan hírül adta: József Attila mélységesen megbántódott — én sokáig nem láttam be, miért. Aztán már csak kevés szót váltottunk.

Fodor: Vas István kedves verse — mint említette — József Attila Bánat címû költeménye. Az Erdélyi Helikonnak ezzel a Villon-travesztiákhoz nagyon hasonlatos attitûdöt megjelenítô verssel együtt küldte József Attila ars poeticáját: a maga "kisbéres"mivoltát jellemzô hitvallását. Ami egyrészt igazolja, másrészt megvétózza Vas István Ludas Matyi-párhuzamát. "Hiszek a tiszta észben —, írja József Attila — aminthogy mindenki hinne benne, ha vele élni nem volna fáradságos. A tiszta költészetben, mert ô teremtette meg azt a közösséget, amely a társadalom antagonizmusa fölött derûs erô, valóságos egész és mennyei egészség. A tiszta szellemben, amelynek szabadsága korláttalan, amely a testet is föloldozhatja azáltal, hogy önfegyelemmel mintázódik a történetiség porhanyó plasztikáján... Nyûgös és alázatos kisbérese vagyok az eljövendô társadalmi berendezkedésnek.

Ám e "kisbéresség"— mint Vas István találóan megjegyzi — a köztudatban lefokozást jelentett, komolytalanságot, a korabeli kritikai konstellációban azzal a lekicsinyléssel lett azonossá, amellyel a Nyugat új felfedezettje "elintézte"a költô harmadik verskötetét: "Vegyétek elô Tersánszky valamelyik csavargóját, szoktassátok le a bagózásról, s itt van József Attila. Mert a bagóban érettség van, flegma, fatalizmus. József Attila azonban még innen van a bagón. Rotyogó mérget, engem fôzz, nagy üst, és fordíts a világra! — biztatja a vihart, s ebbôl is látszik, hogy kár lett volna a bagózásra rászoknia... Nem, ennek a figurának igazán nem kell félnie a népszerûtlenségtôl.

Az effajta népszerûtlenségtôl József Attilának valóban nem kellett félnie, mégis ez jutott osztályrészéül. Talán épp azért, mert Ludas Matyi, ha másban nem is, de forradalmiságában nagyon hasonlatos távoli francia rokonához, Villonhoz. Legalábbis ahhoz a Villonhoz, akirôl Vas István A fordító köszönete címû költeményében így ír: "S Villon magányos vércsevijjogása / Azt hirdette, hogy én nem alkuszom, akit Villon-kötetének elôszavában társadalmilag és költôi szempontból is forradalmárnak mond Vas István.

Vas: Ha már a forradalmiságról beszélünk: amikor — már nem tudom pontosan, hogy hol? — "forradalmit"írok, akkor egy kicsit megnyomtam fordítói tollamat is, mert a rebelle szó valójában csak lázadót jelent, de a Povreté, chagrine et dolente, / Toujours despiteuse et rebelle sorokat én annak idején is így fordítottam: "A szegénység fájdalma metszô, / Oly ingerlékeny, forradalmi."Azt, hogy én a lázadóból forradalmit csináltam, nem érzem hamisításnak, mert Villon költészetét tényleg forradalminak tartom. Forradalmi is volt. Különösen a maga korában.

Fodor: Amikor a múltkor — telefonba — azt mondtam Önnek, hogy József Attilával együtt a legvillonibb — persze másképpen villoni — költônek tartom, Ön mintha meghökkent volna, bár (komolyan-e vagy ironikusan-e?) azt mondta: megtiszteltetésnek tekinti e minôsítést. Mielôtt a kettôs portré kapcsán e kérdésre rátérnénk, arra kérem, mutassa be nekünk azt a Villont, akinek ismeretében Ön azt írta József Attiláról, hogy a legvillonibb magyar költô volt...

Vas: Igen, ez az, hogy ennek a mélységesen középkori és izgalmasan modern költônek, Villonnak mi jobbára csak egyik oldalát ragadtuk meg, vagy komolyságát, tragikumát, súlyos zengését vagy jasszosságát, rakoncátlan hetykeségét. József Attila mindezt, akár Villon, egy lírai személyiséggé sûríti a Vastag Margot balladájában. Kényes téma, persze nem Villonnak kényes — neki természetes volt. De mai fordítónak aligha lehet természetes, ezért csúszik bele oly könnyen a kabarésanzonba vagy új, tárgyilagos weimari szentimentalizmusba vagy apacs melodrámába vagy egyszerûen papírízû megoldásba. József Attila fordításában nem találunk semmi enyhítést, elkendôzést, de sikamlósságot, tetszelgést, kedélyességet sem. Borzasztó alvilágiság és tragikus felülemelkedés — akár az eredetiben. Ez természetes is, hiszen József Attila a legvillonibb magyar költô volt.

Fodor: Hogy lehet, hogy Ön, aki József Attila Villon-fordításaiban felismerte a modernséget, ugyanezt a modern hangot nem ismerte fel — akkor — költészetében?

Vas: Hát nézze: ez a felismerés, hogy József Attila Villon-fordításai mennyire voltak modernek, ez is utólagos felismerés. Ezt könnyû volt '55-ben felismerni. Azt, hogy nagyszerûek, azt felismertem már '31-ben. Ôszintén és nem utólagos "bûntudattal"mondom: nagyon szerettem József Attilát. Nagyon jó költônek tartottam. Szóval — amikor indult is — ôt szerettem legjobban a nemzedékébôl. Amit most József Attila haláláról, a Tépetlen tollazatokban írtam, talán nem értik félre, és akinek van füle hozzá, megérti, hogy amikor meghalt, akkor is nagyon szerettem. De azt, hogy ô olyan nagy költô, akit Adyval és Babitscsal együtt lehet és fognak majd emlegetni, hát erre nem gondoltam. Nagyon furcsa az, hogy az ember kit és hogy és mikor érez olyan nagynak. Azt hiszem, Weöres Sándor írta le nemrég — már nem emlékszem, hogy hol, valamelyik folyóiratban —, hogy hát igen, azt tudta Radnótiról, hogy jó költô, de amíg a kávéházi asztalnál ült együtt vele, nem tudta, milyen nagy költô. Persze nagyon nehéz az igazán nagy költôt abban felismerni, akivel együtt ülünk a kávéházban és beszélgetünk. Az ember azt hiszi: elég az, hogy a szemközt ülôt jó költônek tartja, ugye. Én, mondom, eljutottam odáig, hogy amit Szegi Pál már 1934-ben észrevett, és amit én is akkor tudatosítottam, hogy mondjuk: nemzedéke legjobb költôjének tartom ôt. De az ember nem gondolhatta azt, hogy ezek, akik — hogy úgy mondjam — bátyáink: Szabó Lôrinc, Illyés Gyula, József Attila, hogy ezek olyan költôk, mint Babits és Ady. Ahhoz nagyon hosszú idônek kellett eltelnie... És az vesse ránk az elsô követ, aki ezt hamarabb felismerte.

Bár ma úgy látom, ma már nincsen a régi irodalomnak olyan tekintélye, tehát ma megfordult a helyzet, ma nem így van. Mi tekintélytisztelôbbek voltunk. Mi modernnek tudtuk magunkat, legalábbis azok akartunk lenni, de azt nem gondoltuk, hogy a 20. század modern költészete olyan, amelyiket egyszerre a magyar költészet aranykorával, Petôfivel, Arannyal, Vörösmartyval egyenrangúnak lehet tekinteni. Én, ôszintén szólva, a szívemben ma sem tudom, hogy így van-e, ugye. Hiába tudom az eszemmel, hogy igen: ez olyan, mint az Ótestamentum és az Újtestamentum; de hát az más volt. Egyedül Kassák volt az, aki azt tartotta magáról, hogy ô a legnagyobb költô. Mi másként vélekedtünk, mi mások voltunk. A mai fiatalok, azok már egészségesebbek: ôk szintén magukat tartják a legjobbnak. Ez egészséges.

Na most, ami az elsô kérdését illeti: említettem már, életem úgy fordult, hogy a villoni témák, a haláltánc témája és a társadalomból való kivetettség témája borzasztóan közel került hozzám. Huszonnyolc éves voltam, de amikor 1939-ben Villon fordításához fogtam, egyszerre öreg, nagyon öreg és nagyon kiábrándult embernek tudtam magam. Az is voltam. József Attilára és Majakovszkijra Villon társadalmi forradalmisága hatott; persze hatott mindkettôjükre a haláltánc motívum meg más is. De a Nagy Testamentumnak nagyon fontos része a balladai rész mellett az úgynevezett oktávák, az elmélkedô, az elbeszélô-elmélkedô rész: abban van benne igazában Villon filozófiája. Mondhatni a másik oldala. Tehát nemcsak ez a hetyke Villon. Bár ez a hetykeség sokszor álhetykeség, hogy milyen keserûséget és szomorúságot takar, ezt ma már nem is kell mondani, mert ezt ma már nálunk ismerik. Amikor fordítottam, természetesen engem is érdekelt az oktávák mély filozófiája, emelkedett, komoly hangja; de ami igazán izgatott akkor Villonban: a társadalmon kívül álló ember forradalmisága, amilyennek én is éreztem magamat. Az is voltam. "A költô fél, hiába futna. / Hetykén rímel, de gyomra reszket"— ez volt akkor nemcsak az én, de sokunk közérzete, és okkal. Hasonló ahhoz, amit Budapest Balladája címû versemben késôbb megfogalmaztam. Ezt a versemet 1944. március 21-én írtam, egy-két nappal a németek bevonulása után. Anélkül, hogy azon gondolkoztam volna: na most milyen formában is írjam meg, önkéntelenül és mint legtermészetesebb beszéd, a villoni ballada és a villoni hang jött ki belôlem. Most felolvasom ezt a versemet.

Budapest balladája

Egész alacsony szintre szálltak,
Hidak és házak közelébe
A bombázók. "Terrorizáltak.
A város meglapult, szegényke.

Megtelt, majd kiürült az utca.
Az autók tuszokat kerestek.
Vasárnap vették birtokukba
A megalázott Budapestet.

Azóta hó lepi a Várat
S a várost is. Ruhát cserélve
A kikelet is bujdosásnak
Adja fejét. Fut vissza, Délre.
A költô fél, hiába futna.
Hetykén rímel, de gyomra reszket,
Talán csak ô az, aki tudja,
Hogy megalázzák Budapestet.

Szegény vendéglôk, kávéházak!
Zuhan a város csúf sötétbe.
A hódítók gót gajdja árad
S a bennszülöttek rettegése.
Nekik szolgál a Vár, a Posta-
Hipnotizôrnek rossz idegzet
S egy gyors, gyakorlott kéz kifosztja
A megalázott Budapestet.

Ajánlás:

Lehetsz herceg vagy kommunista,
De szégyenünket már ne vesdmeg.
Tekintsétek szánva, ne szidva
A megalázott Budapestet.

Fodor: Szó volt már és lesz még szó József Attila kapcsán élet és költészet közös — Vas István szavával — "csatornarendszerérôl. Vagyis arról, hogy Villon élete nem választható el költészetétôl: ez a példa Vas István számára és nem a francia költô élete. Mert milyen példát nyújthat ez az élet — önmagában? — kérdi Vas István, és így felel saját kérdésére: "Villon mint példa? a gyilkos, a rabló? — mert tudvalevôleg az volt, ha nem is az a hetyke bandita és fenegyerek, akinek a Villon-divat idején képzelték. Azt hiszem, fölösleges is mondanom, hogy nem a példa, hanem az, amit ebbôl az életanyagból csinált, ahogy lírájában egy szélsôséges emberi és költôi következtetéseit le tudta vonni.

Errôl: a lírában megvalósított költôi következtetésrôl szól Vas István József Attiláról írott rapszódiája is, amely — lehet, hogy nincs igazam — egyfajta "villoni"magatartást közvetít, amely kezdetben lázító, késôbb valamiféle áldozássá, felajánlássá: AJÁNLÁS-sá szelídül. Ám lázítón vagy szelíden: mindenképpen a magafeláldozás törvényszerûségét igazolja.

Vas: Igen, igen. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért van ez így. Azért-e, mert én szelídültem meg, vagy mert ez a vers mûfaja, vagy mert végül is — és ezt jól látta meg — az egészben van valami ilyen, hogy "ez az én testem, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre."Tehát van itt egy felajánlás, de mondhatjuk ajánlásnak is, ami lehet villoni ajánlás is. De nemcsak az. Én tartalmilag is rokonságot látok: hogy valami olyasmi is van benne — most, hogy ráébresztett, vettem észre —, hogy a nagy költészet valami olyasmit visz végbe cselekedetben — már amennyire a költészet cselekvés —, ami mindnyájunk helyett valamit elvállal, átvállal helyettünk. Mint ahogy helyettünk vállalta el Villon azt, hogy bandita volt, rabló volt, úgylehet gyilkos is volt, és végül a társadalom szélére vetôdött. Tudom, ezt ki is kéne fejteni, de egy kicsit úgy érzem, hogy helyettünk gyilkolt, helyettünk volt bandita... Hogy azért nem kell minden költônek gyilkosnak és banditának lennie, mert ezt már megcsinálta Villon. Mint ahogy Petôfi is: tudom, hogy blaszfémiának hat a hasonlat, Petôfi is helyettünk halt meg a segesvári csatatéren, és József Attila helyettünk ôrült meg. És az az igazán nagy költészet, ami valamit az emberiség helyett megcsinál. Szóval: valami megváltó tettnek kell lennie a költészetben.

Fodor: Vas István nemcsak a költészetben, hanem az úgynevezett "mögöttes területeken, az élet történéseiben is valamiféle áthárított, közvetett áldozatról beszél. Pontosan fordítottjáról annak, amirôl József Attila a mûsorunk elején idézett (Talán eltûnök hirtelen...) címû költeményében szól. Értelmezésében: József Attilának — akarta, nem akarta — vállalnia kellett az áldozatot, és ezt tudta, és ezért vállalta. De — szerintünk — csak akkor érezte áldozatnak, amikor azt is megtudta, hogy az áldozat elhárításának — és nem áthárításának! — mindenféle lehetôsége összezárult, amikor minden kiút bezárult elôtte. Ezért kell, kellene igazat adnunk Szuromi Lajosnak, aki még egy lépéssel továbbmenve azt állítja: emberi, emberibb társadalmi körülmények között erre az áldozatra, a magafeláldozásra nem került volna sor.

Vas István szemléletében, gondolatrendszerében, úgy is mondhatnám: hite szerint az embernek, a költônek szüksége van egy közvetítôre — mintegy az ég és a föld között —, aki "elveszi a világ bûneit, egy "gödölyére, aki átvállalja az ember szükségszerû magafeláldozását. Ugyanez történik Vas István költôi élményvilágában, alkotómódszerében is. "A líra regénye"alcímet viselô önéletrajzi írásában fiatalon elvesztett felesége, "Eti hozománya"címszó alatt írja: "Akkor még nem ismertem a magam lírájának legrejtettebb csatornarendszerét, azt a legigazibb költôi természetemet, amely félig ragadozó, félig élôsdi módon a szerelmet nem csupán közvetlenül mint szerelmet használja fel saját céljaira — ahogyan a költészet mindig is szokta —, hanem azon túl, közvetve, de behatóan, a mögöttes területet is, a másik élet anyagát, pótolni vele azt, amibôl nekem nem jutott, vagy kevés jutott. Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel — Zrínyinek ezt a mondását alkalmaztam a magam költôi módszerére, többek közt így is: ha kevés az életed, toldd meg a máséval, és ezt a másét mindig a szerelem adta.

És hadd tegyük hozzá: az irodalom, a magyar irodalom — fôleg. És ha "Eti hagyatéka"azt jelenti, hogy — mint Vas István írja — "Idôvel a döntô pontokon Eti életébôl vontam le a következtetéseket, nem a magaméból, s mindig is az ô gyerekkorához maradtam hû, nem a magaméhoz, akkor ez egy másfajta hagyatékot is jelent. Azt, amirôl Vas István József Attilának szentelt rapszódiájában beszél. "Mert önmaga csak az lehet, aki mások helyett valamit magára vállal, és az nyeri meg az életet, aki új játékba kezd a halállal."Ez az a "mögöttes terület"— többek közt —, a magyar irodalom és a nagy költôelôdök, kortársak, akik Vas Istvánra nemcsak gazdag örökséget, de az áldozatvállalás bátorságát is testálták. Ilyen példa Vas István számára József Attila is.

Rapszódia József Attiláról

Évrôl évre még mindig észreveheted, ha kinyitod: tudott tartalmát bontja a fényre egy-egy titok, ahogy átengedik a szavak, a sorok, és mégis évrôl évre jelentésekkel sûrûbb lett a mélye. A fájdító, mögöttes áram mit rejt magában, hogy ahol kinyitod, rejtelmes lett a megértés hirtelen és egyszerû a titok? A gyôzelem vértanúsága.

Mert nem tért ki semmi elôl és mindent ô vállalt magára. És felelt minden kihívásra. És minden átokkal megáldatott. És gyógyító párlatot szûrt le Európa mérgeibôl. És bölcsesség lett benne a hóbort, és minden, ami botránkoztató volt, természetessé vált benne és csak benne. Mert övé lett a kor könyörtelen kegyelme. Az értelmetleneknek érthetetlen, a handabandáknak halandzsa volt, és aki a felhígult ôsigék langyos vizében ült elégedetlen s a kényelmes költôiség közérthetô ködébôl ki se látott, a lázadt logikában zagyvaságot szimatolt. A kenetlenül csikorgó kenetteljesek, a múmiává merevült modernek világvak dölyfébe dermedt, hályogos szemének ô, akiben tömörült a soselátott lényeg, csupán a megunt régiségek rikító zsibvására lehetett. A botfülûek zenétlennek ítélték, s aki épp hogy megtanulták a leckét s tudták, hány láb a mérték, vállveregetve, bátran, fölényes kioktatásban részesítették ôt, akiben a nyelv, a rím, az ütem minden tudása elegyedett. A lecsapolhatatlan mocsarak miazmás fajgôzei alatt hepciáskodó, hetyke gyarmat nem látta eléggé magyarnak, s ô volt az, akit szolgának neveztek a szolgák. Az új istenek ebeinek eretnek volt, akinek nyomába eredtek, és falkában csaholták. Ô volt az, akit gyûlöltek s hiába. S ô volt az, akit hasztalan szerettek.

Mert ô volt az, aki elmaradt, és ô volt az, aki megmaradt. És ô vetette magát a vonat elé helyettünk. Ezért lehettünk elevenek. S mert ô nem bírta ki, ezért nem kellett nekünk a versrôl lemondani. És ô, a hétszer bátor az ép eszét eldobta magától egy nemzedék helyett. Ezért tarthattuk meg, amit ô elvetett. S mert minden szavának ez az áldozati párlat, ez a megváltó hitel ad fedezetet, versébôl ezért nem hullik el soha az, amit ô beletett, sôt új és új jelentést kap a korszakokon át, és az ô jelentése megváltoztatta a nyelv egész anyagát, és aminek érvényt adott az ô mindentmerése, az érvényes volt a tételre is meg az ellentételre, és az ô iszonyatai kérlelhetetlenül és hétféleképp érvényes szavakban tudták kimondani azt, ami kívül-belül kibírhatatlan. És feloldozta szívünket.

És ezért a miénk az ünnep. Mert belôle is élünk. És nemcsak azok, akik — tán hajdan ellenségei — az ô ütemét kezdték zengeni s utánozni a szavait, a mondatait, de mi is, ha megadni kezdjük azt, ami kelletik, s a kimondhatatlant kimondani, érezzük az ô erejét, elhozza a nagy vezeték, akár Aranyét, Babitsét. Mert ez az ô vére, ez a mi vérünk. És ezt cselekedjük az ô emlékezetére. Mert önmaga csak az lehet, aki mások helyett valamit magára vállal, és az nyeri meg az életet, aki új játékba kezd a halállal.

Budapest, 1977.

Elhangzott a Magyar Rádióban 1978. jan. 13. és 18-án.