Az Esély eddig elkészült két kötete s a beléjük foglalt kilencvenes évek talán még közvetlenül hasznosítható tanulságai az alapító RMDSZ-elnök Domokos Gézát állítják az olvasói érdeklôdés elôterébe — és mégis egy korábbi esélyrôl szeretnék most említést tenni, legalább három évforduló kapcsán. 1968 júliusában a Romániai Írószövetség Kiseleff úti székházában (egész pontosan: július 9-én, ahogy Méliusz József Az illúziók kávéházában emlékeztet rá), a "magyar nyelvû" irodalmi lapok elemzô értekezletén vettünk részt. Tulajdonképpen ez a nyár (Ez a nyár — Szilágyi Domokos verscímében is!) volt a mi irodalmi befogadtatásunk, elsô érdemi szólásunk ideje; mi, akkori fiatalok, néhány idôsebb, sôt "nagyon idôs", hatvanas évei elején járó romániai magyar írótól (lásd Méliusz), de legalább ennyire az újabb "olvadás", ideológiai enyhülés nemzetközi légkörében a román írók lázongásától támogatva, felbátorítva, a marosvásárhelyi Igaz Szó és a kolozsvári Utunk szûkkeblû irodalompolitikáját célozhattuk meg felszólalásainkban, hangot adva nemzedéki sérelmeinknek is.

Az "is" itt fontos. Mert jóval nagyobb volt a tét, jóllehet már túl voltunk az egy hónappal korábbi, kifejezetten politikai jellegû értelmiségi találkozón, amikor is az RKP Központi Bizottsága épületében, Nicolae Ceausescu pártfôtitkár súlyosan rosszalló tekintetétôl, majd dörgedelmes rendreutasításától kísérten próbáltuk összefoglalni (ki-ki a maga tapasztalatai, illetve bátorsága-félénksége függvényében) a romániai magyarság panaszait, igényeit. A júniusi illúzióvesztés úgy látszik mégsem volt akkora, hogy ne láttuk volna értelmét megkísérelni rendet teremteni legalább a mi portánkon, az irodalmon, az irodalmi nyilvánosságon belül. Sokféle elégedetlenség halmozódott fel céhen belül is — Méliusz bármikor újraolvasható szövege a maga indulatgomolyával és reális kritikai észrevételeivel kort és embert jellemez —, a vitának a remélt (és már-már megvalósulni látszó) következményekre, személycserékre számítva igazi tétje volt. Írók vagyunk, nem perzekutorok, inkvizítorok — ez a kijelentés célba talált. És abban is egyet lehetett érteni, az utókor sem igen vonhatja kétségbe: "Mindenkinek a tulajdon sérelme a legsúlyosabb, itt nincs súly-, hossz-, ûrmérték, amellyel ily abszurd összehasonlítást eszközölhetnénk, mert végül is hamis tudatban éltünk, írtunk, ágáltunk a dogmatizmus manipulációja alatt."

Ennek a manipulációnak a megszüntetésérôl volt szó, legalább az irodalmi lapokban. És ebben vállalt, 1968 tavaszától, közvéleményalakító szerepet Domokos Géza mint a központi napilap, az Elôre fôszerkesztô-helyettese, a hétvégi irodalmi-mûvészeti melléklet (a Vasárnap) szerkesztôje. Ô el tudta hitetni — sokkal inkább, mint Méliusz —, hogy nem a harmadik (a legfontosabb?) romániai magyar irodalmi centrum létrehozása a cél, nem az erdélyi (kolozsvári és vásárhelyi) renitensek fôvárosi megfékezése, hanem az elfogultságok és régi-új érdekszövetségek fölé emelkedô, szabadabb irodalmi légkör, az alkotáshoz szükséges atmoszféra megteremtése. Domokos Gézának nem volt könnyû dolga; egyrészt meg kellett küzdenie az Elôre sziklaszilárdan a mindenkori pártvonalat képviselô fôszerkesztôjével, másrészt egyensúlyoznia kellett a pártközpont irányában. S ez annál bonyolultabb volt, minthogy épp ezekben a hónapokban zajlott a "kettôs kötôdés" vitája; a budapesti (mai olvasatban abszolút természetesnek ható) írószövetségi felvetés pánikot keltett a bukaresti elvtársakban, szervezni kezdték tehát a tiltakozásokat — felszólításuk elôl Domokos Géza sem térhetett ki, ha a magyar kultúra érdekében mûködtetett pozícióit nem akarta feladni. A saját, sajátos felelôsséget emelte ki mint romániai magyar adottságot, alighanem belsô meggyôzôdéssel — és nem csupán felülrôl rákényszerített optimizmussal: "Viselésére, vállvetve a román kultúra mûvelôivel, van bôven erônk és tehetségünk. Mutatja a múlt, jelzi a jelen, és minden kétséget kizáróan bizonyítja — a jövô."

Az 1968. július 7-i bizakodását, harminc év múltán, immár hetvenévesen, a legújabb kori RMDSZ-tapasztalatokkal súlyosbítva, valószínûleg nem ismételné meg Domokos egy az egyben, és gondolom, még egyszer nem vállalná a fentrôl sugallt elhatárolódást; a "van bôven erônk és tehetségünk" hitében talán máig sem ingott meg, és bizonyára változatlanul szeretné érvényesnek tudni a "vállvetve" kitételt. Az augusztusi fordulat, a prágai bevonulás, illetve a bukaresti (román nemzeti vonatkozásban és némely központi kérdésben érvényesített) "különút" a politikai illúziókat hosszú idôre lehervasztotta (az írószövetségi lapok élén sem történt változás 1989 decenberéig), Domokos Géza számára azonban a magyar irodalom szolgálatában új, az elôzônél tágabb lehetôség adódott; bármennyire paradoxonként hangozzék ma, a Kriterion igazgatója épp a hetvenes években tárhatta ki (kelet-közép-európai viszonylatban) a kapukat az erdélyi, a romániai magyar írástudók elôtt, többek közt olyan könyvsorozatokat is útjukra indítva, illetve folytatva, mint az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a Téka, a Horizont vagy a Forrás.

Na és ne feledkezzünk meg az egyedi Kriterion-könyvek sikeres szerzôirôl. Akik közül nem egy Domokos Gézát személyes barátjának tudhatja, tudhatta. Felsorolásba fogni érdektelen volna, ám egy bukaresti közös esténk jelmondatát ide írom: a Domokosok és a Gézák együttes ünneplésére kerítettünk sort, a rangidôs D.G.-vel s az akkoriban a román fôvárosban élô Szilágyi Domokossal és Páskándi Gézával. Egy ilyen találkozó 1998-ban sajnos már megismételhetetlen, csak Domokos Géza mehet el a most lenne hatvanas Szilágyi Domokos Szatmárnémetiben álló mellszobrához, vagy felkeresheti a Páskándi Géza utcát Szatmárhegyen. De az a régi kor, a hatvanas éveké hitelesen megidézhetô olyan könyvekbôl, mint a Holdbumeráng, az Üvegek, Az eb olykor emeli lábát, mindenekelôtt pedig a Búcsú a trópusoktól, amelynek egyik verse így kezdôdik: "Ó, ez a nyár, ez a nyár."