"Az emberek nem annyira atyjukra, mint inkább a korra hasonlítanak, amelyben élnek" — állítja egy arab közmondás, utalván ezzel a történelem színpadán végbemenô változások állandó jelenvalóságára. E szakadatlan folyamatban minden egyes korszak az ôt megelôzô és követô közé ékelôdve a történelem egy láncszeme, a maga jól meghatározott társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális sajátosságaival, azzal a szellemmel és értékrendszerrel, amely végsô soron meghatározza a szubjektum életvitelét is.
A különbözô korszakok jellemzôi közül a szemléletesség kedvéért ragadjuk ki például az értékrendszert, és próbáljuk meg egy leegyszerûsített példa segítségével láthatóvá tenni a különbözô korokban végbemenô változásokat. A 12. század embere számára például valószínûleg a lovagi rang jelentette az egyik legfontosabb önazonosítási tényezôt, míg a 17. századi Rajna menti lakos már protestáns vallására hivatkozott. Kétszáz évvel késôbb ugyanezen vidék lakója várhatóan németségével büszkélkedett, hisz nemzeti hovatartozása volt a tényezô, amely alapján azonosítható, másoktól megkülönböztethetô volt. A németségét hangsúlyozó egyén a történelmi fejlôdés belsô logikája következtében tartotta nemzeti hovatartozását elsôdlegesnek más önazonosítási tényezôvel szemben, hisz ekkorra már elérkezett a "nacionalizmus kora".
Mi a nacionalizmus? Több mint száz éve foglalkoztatja ez a kérdés a szakembereket, de egyértelmû válasz még nem született rá. Sokszor tûnt és tûnik meddônek a válaszadás kísérlete, mégis a nacionalizmus problematikája ma is az érdeklôdés középpontjában áll. Ez a tanulmány is egy lehetséges válasz erre a kérdésre, próbálkozás a nacionalizmus lényegének megközelítésére, felmutatására és "kezelésére". Nem célja a nacionalizmus dialektikus fejlôdéstörténetének bemutatása. A jelenség mélyére szeretne hatolni olyan elméleti elemzés keretében, amely — a biológia nyelvén szólva — elvezet azokhoz a génekhez, melyek kódolják és mûködtetik. Nyilván a társadalomtól és társadalmi rendszertôl, amelyre és amelyben a nacionalizmus hat, nem lehet és nem is szabad elvonatkoztatni, de itt az elsôdleges cél a nacionalizmus burkának felfejtése, majd azon belül egy bizonyos fajta rendszer felismerése, azért, hogy zavarba ejtô sokszínûsége ellenére is tematikusan, hozzáférhetôen állhasson az olvasó elôtt. E kísérlet záróakkordja a nacionalizmus káros hatásainak orvoslására tett javaslatokat tartalmazza.
E próbálkozás sikeréhez alapvetô követelmény a nacionalizmus táptalajának, a nemzetnek mint fogalomnak a tisztázása, lévén, hogy ma is élénk vita folyik ennek értelmezése, valamint az ún. "kultúrnemzet" és "politikai nemzet" elsôbbsége, legitim volta körül. Néhány olyan kulcsfontosságú fogalom, mint averzió, emlékezés, etnocentrizmus újbóli tisztázása is remélhetôleg közelebb visz majd a nacionalizmus lényegének megértéséhez. Mindenekelôtt vessünk hát egy pillantást a talajra, melybe a nacionalizmus mély gyökereket ereszthetett és amelybôl táplálkozhatott kétszáz éven keresztül.
A "nemzet" latin eredetû szó, kezdetben a vérrokonság megjelölésére használták. A 'nasco, nasci' igébôl származik, jelentése 'megszületni'.1 A 18. században ezzel a terminussal már egy állam összlakosságát jelölték, jelentése fokozatosan egybefonódott a nép, illetve az állam fogalmával, és a tartalmaknak ez az egymásbamosódása, bizonyosfajta tartalmi és terminológiai konfúzió még ma is sok helyütt fellelhetô.
Ernest Renan szerint a nemzet olyan lelki és szellemi entitás,2 amelyet két tényezô határoz meg: egyfelôl a múlt fontosságának tudata és bizonyosfajta örökség birtoklásának a tudatosítása, másfelôl a jelen együvétartozás erôs vágya és a közös örökség átmentésének óhaja. Más szóval a dicsô múltra alapozható közös jelen és az erre építhetô közös jövendô — ezek a nemzetnek mint közösségnek a meghatározó kritériumai.
Sztálin nemzete "nem egy faji, törzsi közösség, hanem a történelem folyamán kialakult emberi csoportosulás",3 olyan sajátosságokkal, mint például: közös nyelv, közös terület, egységes gazdasági élet és közös lelkialkat — mindezen alkotóelemeket egységgé a közös kultúra kötôanyaga forrasztja.
Anthony Giddens úgy véli, hogy nemzetrôl csakis abban az esetben beszélhetünk, ha egy szuverén államnak sikerül egységes adminisztratív rendszerrel átfogni valamely jól meghatározott terület lakosságát.4 Egy más meghatározás szerint "a nemzet közös ideológiával, közös intézményrendszerrel és szokásokkal, valamint erôs együvétartozási érzéssel rendelkezô közösség."5
A nemzet meghatározásainak sokaságából e néhány kiemelt is rávilágít arra, hogy a megközelítések száma igen sok, mindegyik más és más sajátosságot vél legfontosabbnak a nemzet ismérvei közül, épp ezért egyre szükségszerûbbé válik a különbözô megközelítések átfedési pontjának, területének megtalálása és annak a tényezônek vagy tényezôegyüttesnek a behatárolása, amely a nemzetet nemzetté, vagyis minden elôzô emberi közösséggel szemben sajátossá, egyedivé emeli.
Tény, hogy a közös jelen, a múlt örökségének átvétele, ápolása és továbbadása a nemzet sajátosságai közé tartozik. Az is való, hogy egy nemzet létéhez szükséges a közös nyelv, kultúra, viszonylag egységes terület, közös lelkialkat, viszont e jegyek megléte még nem teszi a nemzetet minden más közösségtôl különbözôvé, egyedivé, hisz ezekkel és hasonlókkal évszázadokkal ezelôtt is rendelkeztek már emberi közösségek. (Gondoljunk pl. a 15. század Velencéjére, Firenzéjére.)
Mitôl nemzet a nemzet? Mi az a sajátos elem, mely megkülönbözteti a nemzetet más olyan közösségektôl, mint például faj, osztály, felekezet, nem, nép és így tovább?
Max Weber szerint "a nemzet olyan közösség, mely általában saját államának megalapítására törekszik."6
Az eddigiekhez hozzáadva a Max Weber-i álláspontot, a következôképpen határozhatjuk meg a nemzetet: közös nyelvvel, kultúrával és történelmi tradíciókkal rendelkezô közösség, mely saját szuverén államának megalapítására törekszik, létrejötte után pedig annak védelmezését tekinti alapfeladatának. Tehát a nemzet egyedi jellegét más közösségekkel szemben az államalapítási és/vagy államvédelmezési tendencia adja, mely az önkifejezés, önrendelkezés és önmegvalósítás érdekében történik, azért, hogy egy adott közösséget nemzetté tevô szubjektív (közös lelkialkat, tradíciók) és objektív (nyelv, terület) tényezôk megôrzése, adott esetben továbbfejlesztése akadálymentes legyen egy szuverén állam keretein belül.
A nemzetnek ez a meghatározása a "kultúrnemzet" elsôbbségét sugallja a "politikai nemzettel" szemben. Ez utóbbi hívei azt hirdetik, hogy a nemzetet tulajdonképpen az állam — mint domináló politikai egység — határain belül élô állampolgárok alkotják, és ez a kötelék erôsebb, mint például az, amit a közös nyelv biztosít, ezért elsôdleges, viszont megfeledkeznek arról, hogy a nyelvi, kulturális, történelmi kötelékek erôsebb kapocsnak bizonyultak a politikainál, arról, hogy "a mély kötôdés sokkal inkább a természetes (vagy érzelmi) ragaszkodásból sarjad, mint puszta politikai vagy társadalmi együvétartozásból".7 (A politikai nemzetet nem tartjuk elfogadhatónak, mivel a nemzet alapjainál — és errôl a késôbbiekben részletesen szólunk — az "etnikum" áll, s így nem tartalmazhat különbözô nyelvet beszélô és eltérô kultúrával rendelkezô elemeket. Természetesen együttélés ezek nélkül is elképzelhetô, erre számos példa is van, de az ilyen típusú együttélés tulajdonképpen egymás mellett élés, ami nem jelent feltétlenül egyazon nemzethez való tartozást.
Hogyan váltak a nyelv, a kultúra és a múlt az önazonosítás, a hovatartozás kulcsfontosságú tényezôivé? A felvilágosodás elôtti ember a keresztény vallással azonosult a legjobban. Az számára nemcsak az üdvözülést, a "lelki megmentés" kulcsát jelentette, hanem a legerôsebb hovatartozási fogódzót is. A felvilágosodás, majd az utána következô korszakok jelentôs nyitást eredményeztek, egyfajta eltolódást a világi dolgok irányába, arra késztetve a kor emberét, hogy a vallástól eltérô támaszt is keressen, valami olyat, ami képes megtartani, átvenni annak korábbi szerepkörét. Ennek betöltésére a nyelv, a kultúra és az elôdökre való romantikus visszatekintés egyfajta keveréke látszott a legígérkezôbbnek. Megfelelô társadalmi feltételek mellett lehetôvé vált egységes kultúrák kiépítése, melyek olyan mértékben hatoltak be az emberek tudatába, gondolatvilágába, életvitelébe, hogy a nyelvvel és kultúrával történô azonosulás — az egyén és a közösség szintjén is — elsôdlegessé emelkedett. Egy új, a keresztény vallástól különbözô "ideológiai hatalom" körvonalai kezdtek kibontakozni. Egy ilyen, az egész államra kiterjedô folyamat hatásának figyelembevételével nem lesz nehéz megértenünk tehát azt a törekvést, melynek értelmében az egyén olyan társakkal kíván politikai egységre lépni, akikkel azonos nyelven beszélhet és azonos kultúrában, történelmi tradíciókban osztozhat. Ugyanis a nemzet köré kristályosodott állam alapvetô szerepei közé tartozik az "új identitást" meghatározó hármas tényezô — nyelv, kultúra, tradíciók — védelme. Mindaddig, amíg az egyén az államot bízza meg a nyelv, kultúra, múlt védelmével, addig nemzeti egységre és politikai egységre való törekvése gyakorlatilag egybeesik, ugyanúgy, ahogy adott esetben az állam határai egybeeshetnek a nemzet határaival. Akarat, kultúra, közösség, államigazgatás fúziójáról van itt szó.
Az elôbbiekben úgy definiáltuk a nemzetet mint közös nyelvvel, kultúrával és múlttal rendelkezô közösséget, mely saját szuverén államának létrehozására törekszik. Ha egy közösség azonos nyelv, kultúra, történelmi tradíciók birtokosa, de léte minden politikai hatalom igénylésétôl mentes, akkor etnikumról beszélünk. Ha akar hatalmat, de politikai hatalomigénylése nem államalapításra, hanem csak területi autonómiára irányul, akkor azt a közösséget nemzetiségként tarthatjuk számon. Ez esetben viszont bizonyos politikai-társadalmi feltételek módosulása a közösség nemzetiségi követeléseinek átértékelését eredményezheti, és ezek nemzeti igényekké válhatnak. Mindezek után térjünk rá e tanulmány — címében is megjelölt — alapkérdésére: mi a nacionalizmus? Az eddigiek figyelembevételével kijelenthetjük, hogy a nacionalizmus az a törekvés, mely egy etnikumot nemzetiségi vagy nemzeti rangra emel, más szóval egy, a nyelvet, kultúrát, múltat, tehát identitást védô politikai hatalom megszilárdítására, további erôsítésére irányuló tendencia. (Az etnikum nemzetiséggé válása után, ha további politikai törekvés észlelhetô, államalapítási törekvés, akkor is ugyanarról a nacionalizmusról van szó, ami ez esetben már egy következô szinten hat.) A nacionalizmus e meghatározás értelmében tehát politikai elemmel tölti fel az addig tisztán kulturális etnikumot, addigi természetes állapotából kiragadva "jogi életre" kívánja hívni azt. A politikai hatalom felhasználása, mint az identitás három alapkövének (nyelv, kultúra, tradíciók) védelmezôje, egyben biztosítja az etnikum folytonosságát, s ilyen értelemben a nacionalizmus a nemzet-nemzetiség és nem az állam iránti hûség megnyilvánulása, mint azt a "politikai nemzet" hívei állítják.
Az államok többsége magában foglal egy államhatalommal rendelkezô nemzetet és legalább egy nemzetiséget és/vagy etnikumot. Az államkereteken belül összepréselt nemzetiségek és államtalan nemzetek autonómia vagy új államalakítás irányába történô kitörési próbálkozásai egyfelôl olyan államfalba ütköznek, amelynek áttörése elég valószínûtlen, másfelôl pedig az államhatalmat birtokló nemzet kisebbségellenes tevékenységébe, így tehát belsô egyensúly helyett a nacionalizmus mint törekvés összeütközésre hivatott erôket termel, megteremtve a krónikus belzavarok állapotát. A nacionalizmus és az általa valamely államon belül keltett feszültség — mint ok és okozat — világosabb megértése érdekében szükségesnek véljük három olyan "jelenség" újbóli megvilágítását, melyek ismerete mélyebb bepillantást enged a nacionalizmus — gyakran zavargást és zavart — keltô természetébe. Ezek a következôk: averzió, emlékezés, etnocentrizmus.
Az averzió részletes pszichológiai elemzése nem feladata e tanulmánynak. Itt elegendônek véljuk Thomas Hobbes a vágyra és idegenkedésre vonatkozó álláspontjának rövid bemutatását. Hobbes szerint "az egyénben megvan a dolgok iránti vágy vagy idegenkedés. Egyesek ezek közül az egyénnel születtek, mások viszont a dolgok kipróbálásából, hatásaik megtapasztalásából erednek."8 Azok a dolgok, amelyek ismeretlenek az egyén számára, vagy amelyeket tapasztalatainak köszönhetôen ártalmasnak vél, rendszerint averziót váltanak ki.
A különbözô nyelvet beszélô és eltérô kultúrával rendelkezô közösségek nem ismerik kellôképpen egymást; a kellô ismeretek hiánya a kölcsönös megértés és elismerés hiányához vezet, melynek közvetlen eredménye nem az egymás iránti tisztelet és béke, hanem a bizalmatlanság, bizonytalanság, gyanakvás, idegenkedés. Az averzió gyûlölködéssé mélyítését legtöbbször az egymás mellett élés múltból vett tapasztalatai is elôsegítik.
Az együtt élô nemzetek-nemzetiségek-etnikumok közötti súrlódás másik fô oka a múltra való emlékezés. Számos esetben az eltorzított és feszültségnövelô propagandaként használt történelem hatással van a jelen emberére, behatol lelkivilágába, része van gondolkodásának, életvitelének, elveinek formálásában. Nyilvánvaló, hogy a történelemnek ilyen irányú felhasználása egyértelmûen a múlt tudományának politikai eszközzé való süllyesztését jelenti, és az állam keretein belül élô nemzetek-etnikumok közötti súrlódásfelület félelmet keltô növekedéséhez vezet. Két egymás mellett élô etnikum egymás ellen elkövetett tettei az emlékezésnek köszönhetôen mindig jelenvalóak tudnak lenni; ezt a fajta emlékezést a nacionalizmus állandósítja, élénkíti, nemzedékrôl nemzedékre ébren tartja, így a néha tudatosan eltorzított vagy felnagyított tettek, bántalmak emléke megteremti a nemzedékrôl nemzedékre öröklôdô krónikus konfliktus állapotát. Ilyen körülmények között domináló nemzet és dominált nemzetiségek együtt ültetik el az antidemokratizmus magjait.
Az etnocentrizmus még jobban kiélezi az etnikumok közötti határokat. Az etnocentrikus egyén az A csoportot is a B csoport normái szerint ítéli meg.9 Teljesen azonosítja magát azzal a csoporttal, amelynek tagja ("belcsoport"), és ugyanilyen radikálisan elhatárolja magát minden más közösségtôl ("külcsoporttól"). Úgy véli, hogy a külcsoporthoz nemcsak nem szabad, de elítélendô is tartozni, mert annak a puszta léte is veszélyt jelenthet az ô közössége számára. Az etnocentrista így erôs hajlamot tanúsít a "hasonló" elfogadására és a "más" elutasítására. Az elhatárolás, elutasítás és az elôítéletek egész sorának kiépítése a maga rendjén mintegy visszahatásként növeli a belcsoport szolidaritását.
A nacionalizmus pszichológiai vagy szubjektív aspektusai mellett a nyelvtôl mint a legfontosabb objektív tényezôtôl nem vonatkoztathatunk el. A nyelv, a kultúra és a történelmi tradíciók védelmére sietô nacionalizmus nemcsak hogy fokozza a közösség tagjaiban a hovatartozás érzését, hanem védôszárnyai alá veszi e közösség természetes és jogi létét is. Vajon megindokolható, megokolható-e a nyelv és a kultúra határai mentén történô politikai tagozódás? Tényként elfogadható, hogy közös nyelvvel és kultúrával rendelkezô közösség államalapítási igénye természetes követelmény? Való az, hogy egy nemzet csakis egy szuverén állam létrehozása esetén nyerheti el szabadságát, valósíthatja meg önmagát? Ha igen, akkor ebben a folyamatban minek következtében válik a nyelv elsôdlegessé? Valamennyi kérdésre a továbbiakban adandó válasz közelebb visz a nacionalizmus lényegéhez.
Elie Kedourie rámutat arra, hogy a fajok, vallások, tradíciók és nyelvek sokasága tulajdonképpen csak egy része világunk bámulatos változatosságának, szokszínûségének. A különféleségek és különbözôségek kibogozhatatlan összefonódása arra enged következtetni, hogy nincs és nem is lehet meggyôzô érv a nyelvek szerinti széttagolódásra, s így a nemzetek szerinti államalapításra, valamint arra sincs, hogy különbözô nyelvet beszélô, de évszázadokra visszanyúló közös történelemben osztozó csoportok ne alapíthatnának szuverén államot.10 Tehát a szó legszorosabb értelmében vett nemzetállam létének jogossága — állapítja meg Kedourie — nem indokolt.
A nacionalista álláspont ezzel merôben ellentétes. Szerinte a nemzetek szerinti felosztás az emberiség természetes tagozódása, amely a nyelv, a kultúra és közös múlt (a nacionalizmus három alapköve) szempontjai szerint történik. Ha pedig a nemzetek szerinti felosztás természetes, az is egyértelmû, hogy az etnikai határoknak egybe kell esniük az állam határaival, állítják a nacionalista álláspontot vallók. Az állam mint földünk domináló politikai egysége az "elkülönült" nemzetet hivatott magában foglalni és védelmezni, így a nemzetállam természetes és jogos léte e szerint az álláspont szerint vitathatatlan.
A nemzetállam létrehozásának folyamatában a nyelv szerepének elsôdlegessége nem a véletlen eredménye. Ahhoz, hogy az egyén teljes értékû tagja lehessen közösségének, maradéktalanul kell ismernie annak nyelvét, másképp nehezen képzelhetô el bekapcsolódása a közösség vérkeringésébe. Ha az egyén egy más, idegen nyelvet beszélô társadalom tagja, az általa fogyatékosan ismert nyelv korlátaiba ütközve kedvezôtlen megkülönböztetés tárgyává válhat. Tudott dolog az is, hogy egy társadalom harmonikus mûködése megkívánja egy nyelv köré (a nyelv köré) kristályosodó oktatási-mûvelôdési intézményrendszer olajozottságát. Ez a rendszer az esetek nagy részében a többségi nyelvbe van beágyazva, a kisebbségi nyelvekre épülô intézményrendszerek legtöbbször szerkezetükben és mûködésükben is hiányosak, vagy nem is léteznek. A többségétôl eltérô nyelvet beszélô etnikumokhoz tartozóknak így eleve hátrányos állapottal, leszûkített mozgáslehetôségekkel kell szembenézniük. (A családban és a társadalomban ugyanazt a nyelvet beszélôk elônyös helyzetben vannak azokkal szemben, akik a két közegben különbözô nyelvet használnak, s így "hivatalos nyelv" ismeretük fogyatékos.) Mindez egyértelmûen kihat az egyén értékének megítélésére. Ilyen körülmények között a kisebbségben élôk opciói a következôk lehetnek: fokozatos felszívódás mint a többséggel azonos értékûvé válás járható útja, vagy ennek az ellenkezôje, a beolvadás szándékos meggátolása. Ez utóbbi viszont nem növeli meg a kisebbségben élô egyén lehetôségeinek szféráját, hanem továbbra is fenntart bizonyosfajta alárendeltséget. A másik teljes megértésének a hiánya, a gátlásos kommunikáció és az ebbôl fakadó korlátok, a saját nyelv védelmezése az "idegennel", a "mással" szemben megannyi tényezô, melyeknek az együttese egyik fô oka annak, hogy miért nem akar egy nemzet befogadni más, idegen etnikumokat, miért nem toleráns velük szemben, valamint annak is, hogy a kisebbség miért törekszik olykor nagyon szívósan az elszigetelôdésre.
A többségben lévôk részérôl a nemtetszés fokozatos feloldása abban az esetben várható, ha a többségi nacionalizmus hívei bíznak abban, hogy az idegen elemek felszívódnak néhány nemzedéknyi idô alatt. Egy ilyen jellegû "befogadásra" a domináló nemzet birtokában lévô államhatalom igen hatékony és "elôkelô" eszköznek bizonyul, mellyel jól lehet gyorsítani a beolvasztási folyamatot. Ebben az örökös párharcban mindkét fél védi a nyelvét, hisz — Herderrel szólva — az embert saját nyelve határozza meg, s mint ilyen, az a közösség szellemének, lelkivilágának tükörképe.11
A nacionalizmus két fô szempont szerint csoportosítható, aszerint, hogy különbözô államokban élô nemzetek nacionalista megnyilvánulásairól van-e szó (1), vagy egyazon állam határain belül élô nemzetek-etnikumok viszálykodásairól (2). Mindkét csoporton belül a nacionalizmus számos formáját fellelhetjük. Az elôbbi esetekben lehet terjeszkedô-imperialista, irredenta és liberális, az utóbbi pedig kulturális, politikai, gazdasági és totalitáriánus. (Természetesen másfajta, többfajta osztályozás is elképzelhetô.) Ez a tanulmány elsôsorban a második csoportba sorolható nacionalizmus-típusokról kíván szólani, egy más, új — nem a fent említett — kritériumrendszer szerint. Elsôdlegesen a nemzetnek, nemzetiségnek, etnikumnak az államban betöltött politikai szerepét kívánja vizsgálni, s ilyen megközelítésben az államhatalommal rendelkezô nemzethez az "offenzív nacionalizmus" kötôdik, míg az államtalan nemzetek, nemzetiségek nacionalizmusai lehetnek "szeparatista" illetve "védelmi" (protekcionista) nacionalizmusok, melyeknek együttese a "defenzív" nacionalizmus.
A valóságban természetesen nincsenek ilyen éles határvonalak a különbözô típusú nacionalizmusok között, ugyanis azok egymásba fonódnak, átfedik egymást, viszont éppen a folyamat komplexitása az, amely megköveteli az elméleti megközelítés rigurozitását, a nacionalizmus különbözô megnyilvánulási formáinak bizonyos keretek közé szorítását, annak érdekében, hogy az összkép bármely szemlélô számára áttekinthetô, beszédes és érthetô legyen.
(1) Felületes megfigyelô számára úgy tûnhet, hogy a különbözô államok közötti súrlódások, idônkénti összetûzések nem hozhatók összefüggésbe nacionalista törekvésekkel, de bármely tüzetes kutatás, elemzés nagyon hamar képes felfedni a két jelenség közti összefüggést. Az imperialista, irredenta és liberális tendenciák fô mozgatórugója egyaránt a nemzet megszilárdítását, gyarapodását vagy éppen önállósítását célzó törekvés, amelyet az állam hivatott megvalósítani. Ez a törekvés voltaképpen a nemzet természetes és jogi létének megteremtését és megszilárdítását célozza, a nemzet alapsajátosságainak védelme jegyében. Ez a maga módján egyezik a nacionalizmus alapelveivel.
Terjeszkedô-imperialista nacionalizmusról akkor beszélünk, amikor egy erôs állammal rendelkezô nemzet más állam(ok) nemzeteinek leigázására törekszik, saját gazdasági-politikai érdekeiért, valamint más nagy nemzetekkel szembeni rivalitásból, "nemzeti büszkeségbôl".
Az irredenta nacionalizmus akkor lép színre, amikor egy államalapító vagy állammal rendelkezô nemzetnek területi igényei vannak egy szomszéd állammal szemben. A követelést megokolandó az igénylô nemzet a szóban forgó területet saját, szerves történelmi tulajdonának tekinti, így minôsítve jogosnak, természetesnek a követelését.
A felszabadító-liberális nacionalizmust egyrészt olyan nemzetek "gyakorolják", melyek elvesztették valamikori államukat vagy politikai autonómiájukat, elsôsorban — de nem kizárólagosan — a terjeszkedô nacionalizmus következtében, másrészt pedig olyanok, amelyek belsô fejlôdésük, a számukra kedvezô politikai-társadalmi változások eredményeként beértek a nagy lépésre, és elérkezettnek vélik az idôt az idegen uralom alóli felszabadításra.
(2) Az állam határait belülrôl feszítô nacionalista erôk jóval tartósabbnak, makacsabbnak bizonyulnak, mint az eddig tárgyaltak. Ez érthetô is, mivel a közvetlen együttélés jóval fokozottabb egymás iránti türelmet, toleranciát igényelne, mint amennyit az együtt élô etnikumok egymásnak általában nyújtani képesek. A helyzet megszabta igények és a nemzetek-etnikumok egymással szembeni csekély tûrôképessége között keletkezô — sokszor félelmetes — szakadék olyan méretû feszültséget eredményez, amely elengedhetetlenül kibillenti egyensúlyállapotából a társadalom "nyugalmi" mérlegét.
John Hutchinson szerint kétféle nacionalizmust különböztethetünk meg: kulturálisat és politikait.12 Az igaz, hogy az etnikumtól a nemzeti státushoz való eljutásig tartó hosszú folyamatban észlelhetô egy nyelvi és kulturális reformszakasz, s az is való, hogy ezt a kulturális reformot egy politikai töltetû lépés követi az addig elért eredmények védelmében és a további elôrehaladás érdekében, viszont e két szakaszt az egy és ugyanazon nacionalizmus komponenseiként is lehet értelmezni, nemcsak úgy, mint két különbözô típusú nacionalizmus megnyilvánulását.
A kulturális és politikai nacionalizmuson kívül, egyazon állam keretein belül létezik még a gazdasági nacionalizmus, amely mint neve is mutatja, a társadalom gazdasági szférájában játszik "mozgató" szerepet. Célja, hogy védje a nemzet iparát idegen nemzetekkel szemben, és hogy fejlessze a nemzet gazdaságát a nemzethez tartozók életszínvonalának emelése érdekében.13
Ugyancsak ehhez a csoporthoz tartozik még az úgynevezett totalitáriánus nacionalizmus. Errôl a típusról akkor beszélhetünk, amikor a nemzeti érzést felhasználva sikerül a tömegeket manipulálni és annak (látszólagos és közel sem maradéktalan) beleegyezésével egy egész nemzetet diktatúrába vezetni, egy "magasabb nemzeti cél" érdekében.
Ha a nacionalizmust a maga teljességében szeretnénk bemutatni, akkor feltétlenül figyelembe kell vennünk mindezeket a kategóriákat, nélkülük a kép nem lenne teljes, viszont meggyôzôdésünk szerint a társadalmi egyensúlytalanság megteremtésében nem a kulturális, politikai, gazdasági avagy a totalitáriánus nacionalizmus játssza a fôszerepet, annak okát sokkal inkább a politikai státus mentén, azzal összefüggésben kell keresni. Világosabban fogalmazva, ebben az értelemben az offenzív, és defenzív kategóriák mutatnak rá legtalálóbban (már elnevezésükkel is) a nacionalizmus keltette bizalmatlanság, bizonytalanság, gyanakvás, ellenségeskedés jellemezte állapotra.
Európa, de fôként Közép- és Kelet-Európa államaiban, az etnikai másság okozta feszültség (Európa keleti részében a súlyos gazdasági helyzet is élezte ezt) következtében nem jöttek létre egységes államnépek. Ezek az államok a súlyos belsô zavarok következtében képtelenek voltak olyan politikai rendszert teremteni, amely megfelelô lett volna az ott élô népek nemzeti és gazdasági érdekeinek. Az állam és a benne élô államtalan nemzetek és etnikumok viszonya egyre inkább kiélesedett, és az államhatalmat kezében tartó többségi nemzet, valamint a kisebbségi státusba szoruló nemzetek-nemzetiségek között olyan élénk nacionalista megnyilvánulások törtek felszínre, amelyeknek hatásait és terheit a 21. századba is magunkkal cipeljük.
Az államhatalmat élvezô többségi nemzet törekvése nem más, mint saját természetes és jogi létének megszilárdítása. Ennek érdekében kétirányú tevékenységet folytat: befelé, saját közösségében, a maga politikai hatalmát és nemzeti öntudatát növeli szakadatlanul, kifelé, saját közösségén kívül, az idegen elemek elerôtlenítését veszi célba, végsô soron ezzel is saját hatalmának erôsödésén fáradozva. Mintegy reakcióként a többségi nemzeten kívüli "veszélyes" közösségek sem maradnak passzívak. A defenzív nacionalizmus meggyökereztetése és szárba szökkenése egyenes arányban áll a hatalmi nyomás súlyával. Visszahatásként a fentrôl ránehezedô nyomásra a kisebbség óriási hangsúlyt fektet önazonosságának kikristályosítására, saját létének, megmaradásának biztosítására. Ehhez viszont már szükségszerûvé válik az önrendelkezési jog követelése.
A status quót ôrzô többségi nemzet és az önvédelemre összpontosító dominált nemzetek-nemzetiségek nacionalizmusa ugyanazon a horizontális síkon, egymás ellen ható erôk, tehát összecsapásuk elkerülhetetlennek tûnik. Épp ezért el kellene jutnunk ahhoz a felismeréshez, hogy maga az összeütközés nem oldja meg a helyzetet, hosszú távon nem is gyakorolható büntetlenül, és be kellene látnunk, hogy a nemzetek gondolkodásmódjába, hitébe kétszáz éve beágyazódott nacionalizmus nem a feszültségek enyhítôje, nem a megbékélés vagy a fejlôdéshez szükséges egység hirdetôje, hanem ellenkezôleg, a széthúzás sugalmazója, a surlódásfelület növelôje, a meddô és viharos botrányok szorgalmazója. És a nacionalizmus e szerepköre mindaddig létezni fog, amíg a nyelv, a kultúra, a tradíciók politikával telített elemként való, a politika porondján történô használata megmarad.
Az identitást meghatározó tényezôk társadalmi szerepének növelését nemcsak a nacionalizmus hirdetôi és a politikai vezetôk szorgalmazzák, hanem az egész államot átfogó, gondosan kiépített oktatási hálózat is. A propaganda hatására így olyan erôs nemzeti hit kovácsolódik — beágyazódva minden egyén tudatába és lényegesen befolyásolva azt —, hogy a nemzet tagjai számára fel sem tevôdik a nacionalista törekvés létjogosultságának, igazságosságának, erkölcsiségének kérdése. (Maradéktalan, mondhatni hitként való elfogadása természetes a közösség majdnem minden tagja számára. A kivételek elenyészô kisebbségben vannak.) Ezen a fokon a nacionalizmus olyan ideológiával erôsödik, amely a nemzeti értékekbe vetett hitet és mindent, ami arra épül, abból következik, azzal kapcsolatos tényként fogad el, és akként is kezel, anélkül hogy a jogosultság, igazságosság kérdését valaha is felvetné.
Ha a nacionalizmust ideológiaként tételezzük, akkor látszólag saját korábbi nacionalizmus-értelmezésünkkel kerülünk ellentmondásba. De csak látszólag. Mert korábbi értelmezésünk szerint a nacionalizmus törekvés, hajtóerô a nemzet védelmi hálózatának kiépítésére, a nyelv, a kultúra, a tradíciók védelmezôje, ápolója. Mindezt a nemzeti azonosságtudat fejlesztése, a nemzet természetes és jogi létének érdekében teszi. Viszont ezen túlmenôen a nacionalizmus rendelkezhet és rendelkezik is ideológiai hajtóerôvel, amely a nemzet hitbuzgóságára támaszkodva történelmet és kultúrát értékel újra és módosít, azért, hogy a nemzeti érdekeket teljesebben szolgálhassák. (Ilyen körülmények között a nacionalizmus offenzív és defenzív szerepe mellett újítóként, inventív minôségében is fellép, a közös cél szolgálatában.)
Mint végsô célért munkálkodó ideológia annyira transzcendens jelleget ölt, hogy a nacionalizmust nyugodtan kezelhetjük "világi" vagy "modern" vallásként. És ez nem csoda, nem kinyilatkoztatás eredménye. A tudomány, a technika, a világi oktatás hatására a modern ember egyre távolabb került a keresztény vallás évszázadokkal ezelôtti babonás hitétôl, gondolkodásmódjától.14 Az embernek a keresztény valláshoz való viszonya megváltozott. A vallás szempontjából egyfajta légüres tér keletkezett, mert nem úgy és nem azt a szerepet töltötte be, amit addig. Mindez természetszerûen hatással volt a tömegekre, amelyek egy biztosnak vélt fogódzót éreztek elveszni. Mivel az ember igényli ilyennek a jelenlétét, megindult a keresés a légüres tér betöltésére. A legjobbnak erre a feladatra a nacionalizmus bizonyult. A tömegekre gyakorolt mély hatása, "meleg és pietisztikus jellege", valamint "lelki-szellemi szerepe"15 miatt az emberek vallásos áhítattal, odaadással fordultak a nacionalizmus felé, s ezzel a keresztény vallás legeredményesebb és legvonzóbb helyettesítôjévé minôsítették. A szerepcsere folytán a nacionalizmus alaphivatásává vált elhitetni a "hívôkkel", hogy ideológiája a nemzetükhöz fûzôdô kötôdésüket hivatott erôsíteni, hogy azonosítja a tagokat a nemzet fényesebb, ígéretesebb jövôjével, s mint ilyennek jelenléte létfontosságú a nemzet szabadságának kivívásában és egy tartalmasabb, boldogabb élet megteremtésében. A nemzetek pedig elhitték ezt.
A keresztény vallás Isten imádatát, az Istenbe vetett hitet hirdeti. A nacionalizmus ezzel ellentétben önimádatot kelt. A vallás régi szerepébe bújva a nacionalizmus a nemzet iránti hódolatra nem a tradicionális vallási szimbólumokat hívja segítségül, hanem például a népzenét és népi táncot, a nemzettel kapcsolatos ceremóniákat, ünnepeket, az emlékmûveket, a nemzet hôseit, történelmi egyéniségeit és így tovább, vallásos odaadással dicsôítvén azokat. A nemzeten kívüli Isten iránti hódolat visszahúzódik a nemzeten belüli önimádatba.
A világi oktatás átveszi az egyház korábbi szerepét, nagy gondot fordítva a nemzet érdekeinek szolgálatára. Az egyház keresztényeknek minôsítette az egyéneket, és saját dogmáit mint szellemi táplálékot nyújtotta feléjük. A "modern vallás", a nacionalizmus szintén dogmát ajánl, természetszerûen a saját dogmáit. Egy közösség etnikai határok mentén történô elválasztása másoktól s ennek természetes voltáról alkotott meggyôzôdése, a múlt szellemének erôteljes felkarolása és a történelem politikai eszközként való kezelése, a megdönthetetlen meggyôzôdés, hogy az állam egyetlen nemzet természetes és jogos tulajdona, hisz csak így nyerhetô el a boldogulás a nemzet számára — mind megannyi dogmája e "modern vallásnak".
Tudjuk, hogy a nacionalizmus létezik, azzal is tisztában vagyunk, hogy az etnikai ügyek megoldatlansága napjainkban is létezô valóság, de a dolgok puszta léte még nem emeli magukat a dolgokat az elfogadhatóság szintjére. A nacionalizmus, romboló hatásait tekintve egyre elfogadhatatlanabb az ezredvég embere számára. Egészen pontosan, most már úgymond közelképbe hozva, melyek ezek a romboló hatások.
Elôször is Európában, de fôként a közép- és kelet-európai régiókban viszonylag kis területen igen sok etnikum él, ami nagyon bonyolult etnikai viszonyokhoz vezet. Ezek a nemzetek-nemzetiségek tarsolyukban nagyon súlyos terhet cipelnek — egymás elismerésének képtelenségét. Természetesen a közép- és kelet-európai helyzet nagyon bonyolult, a bajok számosak, és ezek mindenikét nem lehet és nem is szabad a nacionalizmus számlájára írni, de elemzésükben elvonatkoztatni attól ugyanakkora tévedés lenne. Ugyanis a térség hihetetlenül bonyolult etnikai viszonyai miatt szinte elképzelhetetlen itt a nyelvi és kulturális alapon történô — végsô soron politikai — elhatárolódás, és ezekért a mégis létezô és erôsödô törekvésekért a nacionalizmus felelôs. Egyfelôl az együttélés kényszerûsége és a kölcsönös elismerés képtelensége, másfelôl az etnikai alapon történô politikai elhatárolódás kivitelezhetetlensége, valamint a homogén nemzetállam létrehozására irányuló törekvés, olyan egymással szemben álló, egymás ellen ható és egyazon irányba nem terelhetô erôvonalakat hoznak létre, melyek felmérhetetlen károkat okoznak a térség társadalmainak, s hatásaik sokáig érezhetôek lesznek az elkövetkezendôkben is.
Modern vallásként betöltött szerepénél fogva a nacionalizmus az egyes nemzet vonatkozásában "önmegtévesztô" is lehet. Gellner szerint a nacionalizmus egy "fejlett kultúra" image-ét nyomja rá a társadalomra.16 A nyelv, a kultúra és a múlt tradíciói, lévén ezek a "modern üdvözítés kulcsai", állandó gondozást, ápolást, valamint fejlesztést igényelnek, és fontosságuk örökös hangsúlyozása és igazolása is elvárt feladat. Akár a többség részérôl történik támadás vagy épp egyfajta védekezés, akár a kisebbség indít egységet szilárdító kampányt a többségiek asszimilációs törekvéseivel szemben, az állam határain belül élô mindkét fél részérôl új elemek kreálása, a kultúra és a múlt bizonyos részeinek "inventálása" fokozni fogja a támadás vagy önvédelem hatékonyságát. A piedesztálra emelt kultúra és történelem, ezek helyenként megmásított és/vagy kibôvített változatainak elfogadása, a nemzeti hôsök állandó és kritikátlan dicsôítése valóságtorzító s mint ilyen önmegtévesztô lehet. És a valóságtól való eltávolodás egyik következménye elsôsorban a kisebbségek számára az lesz, hogy nem az életre, hanem a túlélésre rendezkednek be.
A nacionalizmusnak egy másik negatív vonása a nemzet és állam történelmi viszonyának — s ezzel a múltnak — tudatos eltorzítása. Megcsontosodott vélemény, hogy a szuverén államok zöme egy-egy nemzet lassú és fokozatos létrejöttének politikai végeredménye, más szóval a nemzetek fejlôdése embrionális létüktôl megszületésükig elválaszthatatlan a modern állam fejlôdéstörténetétôl. A nacionalista ideológia az államok fejlôdését, folytonosságát a nemzetek fejlôdésével azonosítja. Ez történelmi valótlanság. Jóval minden nemzet és nacionalista elv megjelenése elôtt Európa államait különbözô nyelveket beszélô népek lakták, minden etnikai szempont figyelembe vétele nélkül. Ez arra enged következtetni, hogy nemzet és állam nem egymással párhuzamosan, "váll a váll mellett" fejlôdött. Továbbá, nagy politikai változások következtében olyan új államok születtek (ez elsôsorban a 20. századra vonatkozik), melyek a múltban nem rendelkeztek semmiféle politikai alakulattal, így kialakulásuk folyamata nem kapcsolható össze egy-egy nemzet fejlôdésével. Tény, hogy egy nemzet önmagában államembrió, de több nemzet együttvéve már nem az, és Európában számtalan esetben két vagy több nemzet került egy állam létrehozásának a kényszerhelyzetébe, anélkül, hogy az állam keretein belül bármelyik nemzetét is ki lehetne kiáltani a nagy politikai egység egyetlen és jogos birtokosának.
Amit meg lehetett tenni az újonnan létrehozott államokkal, az egy a többségi nemzet dominálóként való elfogadtatása volt, amely azonnal át is vette a birtoklás jogát, és dominált is nemzeteket-nemzetiségeket, amelyek más lehetôségek hiányában egy helyzet diktálta — legtöbbször a túlélésre való — berendezkedést tûztek maguk elé megvalósítandónak. A nemzet és állam fejlôdésére ráerôltetett párhuzam érthetô törekvés, hisz elfogadtatása egyet jelentene azzal, hogy az állam a többségi nemzet természetes és jogos tulajdona, tehát az állam határain belüli kisebbségek másodrendûként történô kezelése így teljes mértékben indokolt volna.
Nem kevésbé jelentôs a nacionalizmus antidemokratikus jellege sem. Felületes szemlélônek úgy tûnhet, hogy a nemzet modern ideológiája kompatibilis a demokratizmussal, hisz a nacionalizmus úgymond "tömegmozgalom". Ez a mozgalom viszont, mivel különbözô nemzetek-nemzetiségek termelik ki, nem egyforma erejû és természetû, egy államon belül egyes csoportok erôsítésére, mások gyengítésére, esetleg elsorvasztására irányul, tehát a demokratizmusra jellemzô "egyenlôség" megteremtésével merôben ellentétes érdekeket szolgál. Egyértelmû, hogy a nacionalista elvekre épülô demokrácia a többségi nemzet részérôl politikai erôfölényt jelent, és célja aligha a "dworkini" demokrácia megteremtése. (Dworkin nem a "többségi", hanem az "alkotmányos demokrácia" híve. Ô egy demokratikus állam keretein belül az egyénre helyezi a hangsúlyt, nem a különbözô etnikai csoportokra, és bármely egyén egy demokratikus államban az állam részérôl egyforma jogoknak örvend, ugyanolyan elbírálásban, törôdésben részesül.17 A "többség zsarnoksága" nem demokratizmushoz, hanem politikai-társadalmi megkülönböztetéshez vezet, ami ma is gyakorlat Európa számos államában, épp ezért a vele való szembenézés szükségszerûség.
A túletnizált társadalomszemlélet, amire Gombár Csaba is nagyszerûen rámutat,18 szintén a nacionalizmus terméke. Az állampolitika túletnizált, az etnikum túlpolitizált. Néha úgy tûnik, mintha a társadalom más egységei megszûntek volna, mintha más szemlélet nem létezne, olyan elsöprô erôvel próbáljuk az etnikai konfliktusokkal magyarázni a sokrétû, komplex társadalmi eseményeket. Ezeknek túlzottan az etnikai prizmán keresztüli szemlélése "valóságromboló" egyoldalúsághoz vezet. Gombár Csaba szóhasználatával "az osztály csöbrébôl az etnikum vödrébe" (is) estünk. Ez viszont bármilyen cél szolgálatában áll, nem visz közelebb a valósághoz, a bajok igazi, nemcsak tüneti kezeléséhez. Az egyoldalú megközelítés a valóságtól való eltávolodást eredményezi, az pedig a maga rendjén nem fejlôdéshez, hanem annak csak a hátterébe szorult társadalomnak a vergôdéséhez vezet. Mill vagy akár Széchenyi (hogy csak kettôt említsünk a nagy társadalomfilozófusok közül) több mint százötven évvel ezelôtt tudták azt, amit mi ma sem akarunk tudni, hogy az igazság palástolása nem vezethet egy egészséges, demokratikus társadalmi fejlôdéshez. Mill szerint a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás elengedhetetlen egy egészséges társadalom számára. Az egymással vitázó álláspontok kereszttüzében keresendô az az "igazság", amely a haladás és a társadalmi jólét alapköve.19 Széchenyi azt vallja, hogy az "igazság" feltárása — beleértve az önnön hibák feltárását, tudatosítását és legyôzését — a haladás gordiuszi csomójának megoldását jelenti.20
Az etnikai alapon megrajzolt közösségek állampolitikával való feltöltése kedvezôtlen hatással van az egész társadalomra. Ennek oka abban rejlik, hogy az etnikai ügyeknek az állam központi szintjén történô "megoldásai" nemcsak kirajzolják a megkülönböztetést (ti. többség és kisebbség), hanem még hangsúlyozottabbá, élesebbé teszik az etnikai határvonalakat, feszültségfokozó hatást gyakorolva mindkét félre. A kisebbség számára a megkülönböztetés elvileg lehet: hátrányos, azaz negatív diszkrimináció vagy ellenkezô elôjelû, azaz pozitív diszkrimináció. Ez utóbbi kevésbé valószínû, mivel az államszinten történô döntéshozatalokat a többségi nemzet gyakorolja. A döntésekben óriási szerepe van az etnokráciának — ami az állam keretein belül a többségi nemzet érdekeinek politikai eszközökkel való érvényesítése —, és ez arra enged következtetni, hogy az elônyös megkülönböztetésre jóval kevesebb az esély, mint az ellenkezôjére, hisz a hatalmat birtokló többség aligha hajlandó a számára "veszélyes" engedményekre. De ha mégis a vártnál nagyobb hajlandóságot tanúsítana, akkor a nacionalista propaganda ezt rögtön veszélyhelyzetként értelmezi, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a többségi nemzet köreiben fokozódjon az ellenérzés a kisebbségnek tett engedmények miatt, ami általában viszonylag rövid idô alatt meg is történik.
Az etnikai kérdések állampolitikai rangra emelése tehát a kisebbségi nemzeteket-nemzetiségeket a kormány közvetlen közelébe sodorja, kiszolgáltatja ôket neki, függôségbe taszítja (nem mint szabad állampolgárokat, ami természetes és szükséges is, hanem mint etnikumokat, ami korántsem természetes, és nem is szükséges), s így még a domináltak számára kedvezôbb politikai döntések is csak látszatmegoldásokhoz vezetnek, hisz kormányok jönnek, kormányok mennek, viszont az állam marad, és a bukott vagy épp hatalmon lévô kormányok etnikumokkal kapcsolatos döntései keresztezhetik egymást.
Természetes, hogy az állampolitika energiájával feltöltött etnikai ügyek szükségszerûvé teszik az etnikumok politikai pártokba való tömörülését, hisz csak ilyen formában adatik esély érdekeik megszólaltatására, esetleg érvényre juttatására. Az érdekérvényesítés hatékonyságának erôsítése megköveteli a parlamentben való képviseletet. Nem titok, hogy egy állam törvényhozó testülete az érdekkülönbségek, a különbözô politikai elvek ütközésének és viszonylagos összeegyeztetésének a színtere. A parlament mint ilyen feszültségekkel átitatott képzôdmény. Ha ehhez még hozzáadódik a különbözô etnikumok politikai csoportjai által szított feszültség, az etnikummenti vonalak továbbélezôdése elkerülhetetlen. A domináló nemzet számtalan esetben nagy hajlamot mutat az engedményekbôl fakadó feltételezett veszély túlméretezésére, ezért a kisebbség oldaláról nézve kedvezô döntések nehezen és lassan születnek meg, ugyanis a többségi uralom alatt tevékenykedô parlament nem óhajtja saját létének semmilyen fokú veszélyeztetését (a többségi nacionalisták úgy vélik, hogy a túlzott engedmények magát az államot veszélyeztethetik). Tehát e testületnek az etnikumokra vonatkozó törvénykezése az "államalkotó" nemzet érdekeinek figyelembevételével történik, ami természetszerûen aláássa a dworkini demokrácia-elméletet.
Egy, a kisebbségek érdekeit képviselô politikai párt parlamentbe jutása esetén vagy az ellenzék oldalán, vagy a koalíciós kormányban foglalhat helyet. Az elsô esetben mint ellenzék a saját reakcióival is fogja fokozni az iránta megnyilvánuló, kormányrészrôl is élénkített többségi nemtetszést, ha pedig netalán a kormányban képviselteti magát, akkor a domináló nemzet ellenzéki része fogja átvenni az etnokratizmus élesztgetését, és e feladat nem lesz nehéz, ugyanis a kormány minden egyes kudarca újabb indítóok az etnokraták munkálkodására. S e politikai csapdahelyzet az ellenszenv, a széthúzás, a bizalmatlanság és egymásra fenekedés táplálója, valamint a türelem, a béke és bármilyenféle egyezség és egység ellehetetlenülésének szorgalmazója. Az örökös egymás elleni töltekezés versengésében mindkét fél, többség és kisebbség egyaránt veszélyeztetve érzi magát; a kisebbség a szûnni nem akaró leradírozási törekvést támogató politikai döntések miatt, a többség pedig a túlzott engedmények szerintük ugyancsak túlzott, káros, esetleg megsemmisítô következményei miatt. Mindez a maga rendjén, a status quo megingásához és az állam létének veszélyeztetéséhez vezethet. A folytonosan érzékelt veszélyhelyzetre a többségi válasz — mintegy ellenhatásként — a szorítás lesz, az általa birtokolt hatalom elfajulása, a kisebbségé pedig valamilyen, egy vagy több önvédelmi biztosíték megtalálása, amely a legkiélezettebb vészhelyzetben is mûködôképes.
A nacionalizmus itt elôsorolt káros hatásai a kiküszöbölésüket lehetségessé tevô megoldások keresésére késztetnek. Az etnikai különbségekbôl adódó bizonytalanságok, túltengések és felfokozott feszültségek orvoslására az egyik leglényegesebb, de egyben — komplexitása miatt — legnehezebben kivitelezhetô lépés, az etnikai ügyeknek az államhatalom hatáskörébôl való kiiktatása lenne. Gombár Csaba szerint: "Az etnikai kérdések államosítása ugyanúgy nem megoldás, mint a kultúra kérdésének az államosítása vagy a gazdaság államosítása."21 Ha tehát az etnikai ügyeket nem az állam rendezi, hanem a demokratikussság égisze alatt tevékenykedô szabad egyének keresnek rájuk megoldásokat érdekvédelmi intézményeiken keresztül, akkor az etnikai konfliktusfelület lényeges csökkentése várható lesz. E logikus következmény a maga rendjén ékes bizonyítékként fog szolgálni arra, hogy az állam keretein belül értékrendszereink felállítása és társadalomszemléletünk megformálása a jelenlegitôl eltérôen is lehetséges, vagyis a túletnizált szemlélet origóba helyezése nem az egyetlen lehetôség. E "depolitizálási" folyamat a demokratizmus ügyét is szolgálná, hisz a kisebbségelnyomó többségi nemzet akaratának érvényesítése a politikai porondon kívül esne, tehát hamarosan vesztene lendületébôl és hatékonyságából.
Itt hasznosnak véljük rávilágítani J.S. Millnek és Lord Actonnak ehhez a témához fûzôdô elképzeléseire. Az elôbbi határozottan kijelenti, hogy több etnikumot magába ölelô állam határain belül az intézmények egységes, szabad mûködése nem lehetséges, ugyanis különbözô nyelvet beszélô és eltérô módon gondolkodó állampolgárok nem rendelkezhetnek a képviseleti kormány életképességéhez, dinamizmusához feltétlenül szükséges egységességgel.22 Mill ezek szerint a vegytiszta nemzetállam híve. Vele ellentétben Lord Acton a több etnikumot magába foglaló állam elônyeit hangsúlyozza, ugyanis úgy véli, hogy az etnikailag már kirajzolt egységeknek döntô szerepük lehet egy opresszív államhatalom kiépítésének megakadályozásában. Olyan kulcstényezôk, mint kultúra, oktatás, az etnikumok hatáskörében maradnának, mivel minden egyes etnikai csoport tartózkodna attól, hogy túl nagy hatalmat engedjen át az államnak. Ilyen körülmények között a domináló nemzet és az államtalan csoportok között kialakulna egy politikai egyensúlyállapot.23
Mindkét álláspont az eszmék birodalmában maradt, a gyakorlatba való átültetésük nem valósulhatott meg. Egyfelôl a legerôsebb homogenizálási törekvések ellenére is kudarcot vallott a többségi igyekezet, az egységes nemzetállamok megvalósítására irányuló törekvés sikertelen maradt. Az Acton- féle egyensúlyállapot megteremtése úgyszintén nem járt sikerrel a domináló nemzetek hatalomfölénye és intoleranciája miatt. Paradox módon az történt, hogy a politikai erôfölényt élvezô nemzet az államhatalom teljes bevetésével sem érte el a többi nemzet-nemzetiség felszámolódását, hanem ellenkezôleg, a legtöbb esetben azok megszilárdulását, identitástudatuk további kristályosodását segítette elô. A milli és az actoni elméletek sikertelenségének fô okát (bár ez utóbbinál kisebb mértékben) a nemzeti-etnikai ügyek és az állampolitika túlzott összekeverésében látjuk.
A megoldások sorának következô láncszeme annak a felismerése, hogy mindkettô — nemzetállam és államnemzet — zsákutcába torkollik, épp ezért egy harmadik irányra van szükség. De nézzük meg részletesebben, mirôl is van itt szó.
Az elsô esetben az állam megalakulását a határain belül élô nemzetek-etnikumok egységesülése, homogenizálódása követi a domináló nemzet szabályai szerint, tehát az egységesítésre ítélt kisebbségekkel együtt a többségi nemzetet húzzák rá az adott államalakulatra. Ez esetben a kisebbség felszámolási kísérlete tényként követi az eseményeket, hisz a végcél a kibôvített "tiszta" nemzet és az állam területének teljes egybevágósága. (A nemzetállam többnyire Nyugat-Európával kapcsolható össze. Európának ezek az államai hosszú történelmi múltra tekintenek vissza, s a nemzet kialakulása és megerôsödése — egy-két kivétellel — az erôs állam határain belül történt. Természetesen ezek az államok is gyakorolták a beolvasztás politikáját, de a sikertelenség egy idô után engedményekre késztette ôket. Ezeket az engedményeket viszont akkor már senki nem tartotta veszélyesnek a már megerôsödött államra nézve.)
Az államnemzet nem más, mint egy adott nemzet államalapítási törekvése, vagyis ebben az esetben nem a már megalapított állam kereteihez és lehetôségeihez igazodik a nemzet, hanem egy már kialakult, kiforrott nemzet próbál maga köré államot teremteni. Ennek az irányzatnak is megvannak a buktatói, hisz fôleg Közép- és Kelet-Európában olyan sokszínû etnikai képpel állunk szemben, hogy egy nemzet államalapítási folyamata nem lehetséges idegen etnikumok bevonása nélkül, és ha már idegen etnikumok is vannak az állam területén, akkor bármikor elindulhat a "vegytisztítás" folyamata. (Az államnemzet inkább Kelet-Közép-Európa sajátossága. Az újonnan kreált, fôleg 20. századi friss államok bizonytalan, gyenge alapokra épültek, olyan alapokra, melyek nem hasonlíthatóak a nyugat-európai államok szilárd alapjaihoz. Épp ezért a megértési, tûrési határaik is jóval beszûkültebbek, mint amazokéi, melyeknek ma már valós erénye a tolerancia.
Tehát legyen szó államnemzetrôl vagy nemzetállamról, az államtalan nemzetek számára nincs elfogadható alternatíva, hisz sem a lassú, sem a gyors beolvasztás nem járható út, hanem csak kényszer, melynek törvényessége, jogossága végsô soron nem igazolható. A tények szintjén mindkét esetben kedvezôtlen eredményhez jutunk, és az etnokrácia élénkségének köszönhetôen mindkét esetben a bukás közös élményén lehet osztozni, mind többségi, mind pedig kisebbségi részrôl.
A megoldás a harmadik irányban keresendô, s úgy tûnik, hogy ez nem más, mint az állam és a nemzet szétválasztása. Ez az elhatárolás azt jelentené, hogy az államot nem valamely domináló nemzet politikai megnyilvánulásának tekintenénk, mely formálja és igazgatja a nemzet sajátos altényezôit (nyelv, kultúra, múlt), hanem úgy fognánk fel, mint a nemzetektôl, etnikumoktól különálló entitást, amely nem a kiemelt nemzet természetes tulajdona, hanem az állam határain belül egyenlô státusban élô szabad állampolgárok közös birtoka. S mint ilyennek kiemelt feladata távolról sem etnikai ügyek rendezése, hanem kimondottan saját létének, maradandóságának biztosítása és az állampolgárok életszínvonalának és életminôségének javítása lenne. És ezt a szerepet mindenki számára betöltené, etnikai, faji, vallási, nemi hovatartozástól függetlenül, ami tulajdonképpen a demokratikus állam megteremtését is jelentené. Ahogy az állam és egyház erôltetett fúziója nem hozott, nem hozhatott végleges megoldást és szétválasztásuk szükségszerûvé vált, ugyanúgy állam és nemzet fúziója sem megoldáshoz, hanem az "államnépen" belüli elidegenedéshez, elkülönüléshez, részekre bomláshoz vezet.
Ennek a megoldásnak a kivitelezésében döntô szerep hárul az államra, melynek egyensúlyba kell hoznia a különbözô belsô és külsô — az európai államok esetében összeurópai — feszítôerôket, törekvéseket, ugyanis mint földünk legmeghatározóbb politikai egysége a 20. század végére komoly erôkkel került szembe. Az újonnan feltörekvô erôk — regionalizmus és globalizálódás — megrendíteni látszanak az államot. Egyfelôl a regionális, önrendelkezést igénylô hathatós törekvések mûködnek mint komoly belsô feszítô erôk, másfelôl a rohamos globalizálódási trend gyakorol óriási külsô nyomást. A politikai harapófogóba kényszerült államnak elôbb-utóbb be kell látnia, hogy a különbözô területi egységeknek nagyobb önrendelkezési teret kell engedni, és rá kell jönnie, hogy az etnikai kérdések regionális és nem államügyek, valamint fel kell ismernie, hogy a merev politikai határok rugalmasabbá tétele nélkül nem sikerülhet az összeurópai áramlatba bekerülnie. E kétirányú — belsô és külsô — engedmény nélkül az állam képtelen lesz szembenézni a kétdimenziós erôpárral. A szükségszerû és megvalósított engedmények viszont a nacioanlizmus egyre csökkenô jelentôségét és fokozatos visszaszorulását, valamint a nemzetállam további építésére irányuló törekvések megszûnését eredményezhetik.
Amint láttuk, az etnikum politikai elemekkel való feltöltése a nemzet vagy nemzetiség megteremtését jelenti. E folyamat hajtóereje, a nacionalizmus egyfajta vallásos hevülettel feltöltött ideológia, amely a nemzet önvédelmén túlmenôen az államon belüli bizonytalanság, ellenségeskedés keltôje. Továbbá rámutattunk arra, hogy az etnikai ügyek állampolitikai rangra emelése az államnemzet és az államtalan kisebbségek közötti torzsalkodások élesztéséhez vezet, ami a legmegfelelôbb állapot az etnokrácia burjánzására, amely a maga rendjén nemzedékrôl nemzedékre menti át a belátható és be nem látható károkat. Arra is rávilágítottunk, hogy a túletnizált társadalomszemlélet egyoldalúsága miatt nem lehet a valóság vetülete, ugyanis nem alkalmas a társadalomban végbemenô jelenségek sokrétûségének, komplexitásának a regisztrálására. Az államnemzet és nemzetállam elsôdlegességének hosszas és meddô vitája helyett a nemzet és állam szétválasztásában kell keresnünk a megoldást, ami voltaképpen a nemzeti-etnikai ügyek depolitizálását jelenti. Az etnikumnak a politikáról való lepárlása kulcslépés az egymás elismerése, értékelése, bizonyosfajta egységállapot megteremtése felé vezetô úton. Ezek a tényezôk ma már nemcsak lebegô eszmék, hanem a szükségszerûség legreálisabb elemei. Itt — mintegy befejezésül — ki szeretnénk hangsúlyozni, hogy nem áll szándékunkban az egyoldalúság csapdájába esni. Nem áll szándékunkban azt igazolni, hogy a nacionalizmus megszûntetése maradéktalan megoldás a bajok orvoslására. Más téren is sok minden vár megoldásra (gazdasági, társadalmi és politikai téren egyaránt, mint pl. a túlzottan központosító állam politikai struktúrájának megreformálása, az államhatalom ésszerûségét és hatékonyságát növelni hivatott új módszerek megtalálása és így tovább; valamennyi egy-egy külön tanulmány árgya lehetne), viszont jelentôségénél fogva a nacionalizmus nagyon sok más tényezônél fontosabb problémává nôtt, ezért a vele való foglalkozás indokolt.
A néha túl sokat ígérô elméletek csábítása, úgy vélem, nem ragadott magával. Célom nem ábrándok kergetése, hanem a lehetôségek felfedése. Másként fogalmazva nem a "képzelt jót", hanem a "lehetô jót" tûztem ki célul. Tudatában vagyok annak, hogy a jót magukban hordozó eszmék megismerése még nem jelenti a jó megvalósítását célzó törekvések azonnali megjelenését, viszont a helyes dolgok felismerése szükséges feltétele a jó gyakorlatba ültetésének. A nacionalizmusssal kapcsolatos problémák megoldásának kulcslépése a depolitizálási folyamat. Ha az állampolitikából sikerül kivonni az etnikai problémák megoldásának különbözô módozatait, ha legalább elindul ez a folyamat ott, ahol a nacionalizmus több mint kritikus helyzetet teremtett, akkor valóban reményteljes jövô felé haladunk a harmadik évezredben.
JEGYZETEK
1. Hutchinson, John—Smith, A.D.: Nationalism. Oxford, 1994. 38.
2. Renan, Ernest: Qu'est-ce qu'une Nation. Paris, 1882. 26—29.
3. Franklin, Bruce: The Essential Stalin: Major Theoretical Writings, 1905—1952. New York, 1972. 57—65.
4. Giddens, Anthony: The Nation-state and Violence. Cambridge, 1985. 119—121.
5. Connor, Walker: "A Nation is a Nation, is a state..." In: Hutchinson—Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 36.
6. Weber, Max: The Nation. In: Hutchinson—Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 25.
7. Geerta, Clifford: Primordial and Civic Ties. In: Hutchinson—Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 31.
8. Hobbes, Thomas: Leviathan. In: Garner, Richard T.: Society and the Individual. Belmont, 1990. 104—105.
9. Forbes, H.D.: Nationalism, Ethocentrism, and Personality. Chicago, 22—24.
10. Kedourie, Elie: Nationalism and Self-Determination. In: Hutchinson—Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 52—53.
11. Breuilly, John: The Sources of Nationalist Ideology. In: Hutchinson—Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 105.
12. Hutchinson, John: Cultural Nationalism an Moral Regeneration. In: Hutchinson—Smith: Nationalism. Oxford. 1994. 122.
13. Dickerson, Mark. O.—Flanagan, Thomas: In Introduction to Government and Politics. Calgary, 1990. 63—66.
14. Hayes, Carlton J.H.: Nationalism: A Religion. New York, 1960. 14.
15. I.m. 15—16.
16. Gellner, Ernest: Nationalism and High Culture. In: Hutchinson—Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 63—66.
17. Dworkin, Ronald: Freedom's Law. Cambridge—Massachusetts, 1996. 10—17.
18. Gombár Csaba: Magammal vitázom. Nemzetrôl, etnikumról, az egyes emberrôl. Budapest, 1996. 5—13.
19. Mill, John Stuart: On Liberty. Oxford, 1991.
20. Széchenyi István: Közjóra való törekedések. Bukarest, 1981.
21. Gombár Csaba: i.m. 6.
22. Mill, John Stuart: Considerations on Representative Government. Chicago, 1962. 309.
23. Acton, Lord: Nationality (1862). In: Essays on Freedom and Power. New York, 1949. 193.