A benesi betonerôd után a janovicei kaszárnya valóságos üdülôhelynek számított, annak ellenére, hogy csakhamar át kellett venni a harci technikát a leszerelés elôtt álló "mazákoktól"¹. Megkaptuk parancsban a kinevezésünket, majd átszervezték a rajokat s a harckocsik személyzetét. Elôléptetések is voltak, de ezek, az ismert okok miatt, engem nem érintettek. Maradt vállamon az egy csík, ám ez lényegtelen apróságnak számított. Megint valahol elakad a javaslat, mert új századparancsnokom — vizsgaeredményeim láttán — megtette az elôléptetésre szóló javaslatot. Mivel új ember volt, nem tudhatott a politrukkal való korábbi incidensemrôl. Ezért hát azt válaszoltam neki, hogy ez lényegtelen kérdés, én ugyanis magyar vagyok, s ez elegendô ok a diszkriminációra. E kijelentésem nyomán keletkezett egy kis ribillió, de csak amolyan folyosói, falmelléki zûr, amely ahogy jött, el is csendesedett.

Beosztásom szerint ekkor az elsô szakasz elsô rajának a parancsnoka lettem, de nemsokára — hivatásostiszt-hiány miatt — ideiglenesen kineveztek szakaszparancsnoknak; ôrvezetôi rangban. A "funkcióval" együtt járó többletzsold ugyan jól jött — plusz havi száz korona —, a galiba abban rejlett, hogy az elsô szakasz felderítôegységként mûködött. Ott és akkor az én három harckocsimnak ennek következtében állandó harckész állapotban kellett lennie. S ha riadóztattak, azonnal a megadott lôszektorba verettünk, hogy elálljuk az ellenség útját, amíg a többiek utánunk sietnek, s szétverik az elvetemült imperialista betolakodókat.

Napok teltek el azzal, hogy — bár a terepet ismertem már, akár a tenyeremet — újra és újra bejártuk a kiépített védelmi állásokat, lôszektorokat, sôt a tartalék-lôszektorokat is, hogyha úgy hozza a szükség és a hadihelyzet, bekötött szemmel is célba érjünk. E gyakori utazgatások, szemlék alatt arra figyeltem fel, hogy az egész határzónában a korábbinál nagyobb a mozgás. Megpakolt teherkocsik egész karavánjai zúgtak el mellettünk, jobbára vasbeton elemeket és lôszert szállítva. A levegôben is szinte folyamatosan járôröztek a "migek". Nem volt nehéz arra következtetni e szokatlan sürgés-forgás láttán, hogy valami baj van a kréta körül. Mindezen túl menetgyakorlatok, éleslövészetek követték egymást, s a lekonzervált harckocsikat is menetkész állapotba hozták. Egyébként a nyár szép volt, lusta felhôk pihentek a Sumava dombságai felett, s csak idônként zendült meg a magasság, s szabadt a nyakunkba egy-egy fecskevihar.

E szorgalmatosság közepette adtam be kérelmemet a hivatalosan járó évi szabadságom — tíz plusz három nap — kiadására. Az elôírás szerint tíz nap szabadság járt, s aki ötszáz kilométernél távolabb lakott, az még kapott hozzá plusz hármat az utazásra. De a századparancsnoknak jogában állt még öt nappal megtoldani ezt, ha az illetô katonát erre érdemesnek találta. Bufalo — ez lett a beceneve századunk parancsnokának — élt ezzel a lehetôséggel, ám ez irányú javaslatát a zászlóaljparancsokságon törölték. Bufalo méltatlankodott, sôt még káromkodott is, de kifakadása a lényegen semmit sem változtathatott. Amikor pedig ismételten utaltam a magyar nemzetiségû katonák bizonyos fokú megkülönböztetésére, egyenesen megsértôdött. Valódi internacionalistának tartotta magát, bár akkor már tudott a Kerek Nagyasszonyban való feltûnéseimrôl, nemkülönben a tisztikart megbotránkoztató pezsgôzéseimrôl. Ugyanakkor azt is tudta, hogy az éleslövészetek alkalmával az én szakaszom húzza ki századát a csávából. Merthogy a gyerekeknek valamit sikerült átadni egykori vadászataim tapasztalataiból, például a mozgó célok megsemmisítését illetôen.

Különös érzések közepette készültem a hazautazásra; ahogy megkaptam az erre szóló papírokat, elképzeltem magamban, hogy mi módon töltöm el ezt a tíz napot. Még ilyen-olyan terveket is elgondoltam, amelyekbôl természetesen semmi sem valósult meg. Pontosabban: minden másképpen alakult. Iszonyú hosszúnak éreztem a másfél napos vonatozást... Pilzen, Prága, Brünn, Pozsony... Aztán tíz nap elteltével mindez fordított sorrendben.

— Vole — közölte Laco Hoffmann, aki a legkeményebb szlovák tájnyelvet beszélte, lévén Nagyszombat környéki hazafi —, új zászlóaljparancsnokot kaptunk. — Stary fronták — tette még hozzá, vagyis, hogy öreg frontharcos.

S valóban, Vanek ôrnagy, mert így hívták az új parancsnokot, nem békebeli díszkatona volt, hanem igazi, frontokat járt hadfi. Ez abból is látható és tudható volt, hogy amikor zászlóaljparancsnoki beosztásba hozzánk helyezték a határmenti hegyek közé, már másodízben degradálták, ami nem kicsiség békeidôben. Persze az ital, mondhatnánk, meg egyebek... Ahogy kitudódott — mert végül is minden kitudódik a parancsnokokról —, korábbi beosztásában ezredparancsnok volt valahol a hátországban, állítólag Nyitrán, ezredesi rangban. Aztán — míg mások a ranglétrán békeidôben is felfelé kapaszkodnak — ôt valamiért alezredessé voltak kénytelenek lefokozni. Természetesen az ezredparancsnoki beosztástól is meg kellett válnia. De ekkor még a békés hátországban maradhatott, ahol lényegében a civilizáció minden kényelme elérhetô volt számára. A következô lefokozást azonban büntetés követte, mégpedig áthelyezés a nyugati határra, a mocsarak közé, ahol a civilizációt az általam látogatott Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó s a kissé távolabbi Loreta jelentette; ez utóbbi egy hagyományos cseh vadászvendéglô volt tôlünk kissé távolabb a hegyekben, ahol hétvégeken fúvószenekar játszotta az ismert polkákat, s ide jártak a kimenôs katonák — olykor magam is — meg a környék lányai. Ez jutott osztályrészül az egykori frontharcosnak. Rideg legénylakás a kaszárnyában, több ezer, asszonyra éhes, egyenruhába bújtatott méncsikó körülötte, na és a napi többszöri riadó, teherautók, tankok és terepjárók büdössége és zaja. Vanek ôrnagy nyilván nem örült ennek, de nem is igen bántotta az új helyzet. Volt ô rondább körülmények között is, ahol a tetvek ették a harcosokat; a hôsöket és a gyávákat egyaránt. Mert a ruhatetû alkatánál fogva képtelen különbséget tenni e két emberfajta között. Vanek ôrnagyot kemény harcok edzették, s a mostani állapot egyáltalán nem hozta ki a sodrából. Ami igazán hiányzott, az az a néhány nô volt, akiket korábbi állomáshelyén több-kevesebb rendszerességgel látogatott. Itt most már — az ötvenen is túl — egyre ritkábban fordult meg a szoknya után. Az is igaz persze, hogy a kaszárnya környékén a szoknyát viselô halandó ritka látványnak számított. Az idôben még cigarettáztam, igaz, nem valami sokat, de azért — ahogy a többiek is — egy-egy cigaretta elszívásával néhány percnyi lélegzethez jutottam az általános utálatnak örvendô páncélosok tisztítása közben.

Az egyik magamnak megszavazott cigarettaszünetben odalépett hozzám Vanek ôrnagy, ujjai között egy húszfilléressel, s kért egy Bystricát.² Természetesen tiltakoztam a húszfilléres ellen, de hiába.

— Nem vagyok potyázó — közölte Vanek ôrnagy —, csak elfelejtettem cigarettát venni.

Tudomásul vettem az ôrnagy közlését, sercent a gyufa, s jóízûen pöfékelni kezdtünk, hátunkat nekivetve a koraôszi napon átmelegedett páncélnak.

— Mi a foglalkozásod civilben? — kérdezte Vanek ôrnagy.

— Írok — feleltem tömören és határozottan.

— Írsz?

— Írok — ismételtem.

— Aztán minek?

A kérdésre megpróbáltam szabatos választ kerekíteni, de mire valamiféle értelmes szöveget találtam, Vanek ôrnagy már a harmadik század harckocsiai között baktatott, ahol feszes vigyázállásban üdvözölték a parancsnokot, amire — mellesleg — az ôrnagy csak legyintett. Egyáltalában nem érdekelte ôt, hogy ki s milyen mértékben adja meg a vállapján lévô csillagnak kijáró tiszteletet. A kaszárnya udvarán bárkit megállított, kért tôle egy Bystricát, átadta a húszfillérest, rágyújtott, és ment a maga útján. Legelôször akkor lepôdtünk meg valahányan, amikor valami ünnep alkalmával díszszemlére került a sor, s Vanek ôrnagy vezette a zászlóaljat. Egyenruháján, mint karácsonyfán a díszek, széles sávban csillogtak a kitüntetések. S amikor lépett, még csilingeltek is, összeütôdvén a nemes fémek. A többi nagy sarzsi is meresztgette a szemét ôrnagyunk kitüntetéseinek láttán. Ott és akkor derült ki, hogy a mi új zászlóaljparancsnokunk egy valódi hôs. De ez egyáltalán nem látszott rajta. Tapasztalataim szerint a nagy háború hôsei nem szoktak a közkatonáktól vagy az altisztektôl cigit kunyerálni. Túl sok volt a sugallt ideál és a Vanek-féle valóság között a különbség még nekem is. Persze ezen felismerés értékébôl ezek a hétköznapi, mondhatni közönséges és szürke tények semmit se vontak le. Ha egyszer ilyen hôsök is járnak közöttünk, akkor ezt tudomásul kell venni. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy találkoztam én másféle hôssel is, de amikor egy alkalommal erre utaltam, Vanek ôrnagy csak legyintett.

— Beszari alak — mondta, s eldobta a körmére égett csikket.

Szürkén és kedélytelenül peregtek a végtelennek tûnô napok, semmi szín, semmi érdekesség; az ôsz is megjött a rohadék nyirkossággal, ködökkel, s ilyenkor a hegyek hidegen pipáltak, mint óriási állatdögök. Az egyik reggel ismét riadóval kezdôdött, méghozzá olyannal, amely szerint el kellett foglalni az egyik kijelölt lôszektort a megerôsített körletben. Mivel az ide vezetô utat jól ismertem, hiszen számtalanszor megjártam már, ahogy a legénység behányta cókmókját a tankba, kiadtam a parancsot az indulásra. Önállóan dönthettem, mert járôregységet vezettem, s a többiektôl független feladatokat kellett teljesíteni, meg aztán az idô is számított. Szóval kidübörögtünk a három harckocsival a kapun, neki a nyugati szektornak. Igen ám, de csakhamar vadul dudálva a gazikkal³ elénk került Vanek ôrnagy, és leállította az egységet. Kikászálódtam a tank parancsnoki tornyából, s odacaplattam a "gazban" dühöngô parancsnokhoz.

Csuracsenko⁴ — üvöltötte —, hadbíróság elé állítalak.

Vanek ôrnagy kitörése igen-igen meglepett, mert nem értettem okát, még kevésbé a kilátásba helyezett szankciókat, amelyeket a kezében lévô térkép lengetésével nyomósított.

— Nem értem, miért? — próbáltam védekezni.

— Nem érted, Kokotyenko, nem érted! Hát hová a fenébe vezeted az egységet? Hová?

— A négyes lôszektorba — feleletem —, a parancs szerint.

— A négyes lôszektor az ellenkezô irányban fekszik — tette elém a kezében lévô katonai térképet.

Állítását képtelenségnek tartottam, s ezért alaposabban megnéztem az elibém terített mappát. Akaratom s a helyzet komolysága ellenére, hangosan felröhögtem. Vanek ôrnagy persze rám üvöltött.

— Csuracsenko! Ez neked nevetséges?

Kérdésére nem válaszoltam, csak a kiterített térképet fordítottam meg, összehangolva a megfelelô égtájakat. Így az út s az irányunk is a kijelölt szektor felé mutatott. Vanek ôrnagy a térképre, majd rám vetette tekintetét, s a változás láttán zavarfélét vettem észre szemében.

— Az isten verje meg — csapta össze a térkép szárnyait. — Az isten verje meg!...

Visszahuppant a "gazik" ülésébe, s intett.

— Elôre, nyomás!

Felmásztam a harckocsi parancsnoki tornyába, s lekiáltottam a vezetônek, hogy csapjon a lovak közé. Még látni véltem, ahogy az ôrnagy az imént összecsukott térképet kiteríti maga elé, de aztán a tank elôreszökött, s megindultunk az ismerôs úton a kijelölt lôszektor irányába. Fél óra múlva pedig csôre töltött ágyúval vártuk a további parancsot. Nem sokkal késôbb az ezred további egységei is elfoglalták kijelölt és jól kiépített lôállásukat, s miként mindig az ilyen hajnali dübörgés és kapkodás után, leszállt a csend, amely itt a ködöt pipáló hegyek között valószínûtlennek és egyben varázslatosnak is tûnt. Alig félnapos ácsingózás után — mint annyiszor korábban is — a riadót lefújták, s mi vonulhattunk vissza. Csak most a sorrend volt fordított. A törzs ment elöl, s mi, korai járôrnek kiszalasztott bolondok legutoljára maradtunk. Persze nem is igen bántuk, mert ilyenkor a legelsô falu kocsmája elôtt valami üzemzavar miatt mindig meg kellett állni. Rendszerint a sebességváltó berendezése mondta fel a szolgálatot; aztán se elôre, se hátra, hanem egy kicsit oldalazva az egész legénység bevette magát a kocsmába, s gyorsan kértek egy méter sört. Ahogy errôl már korábban is tájékoztattam a tisztelt olvasót, kilenc nagykorsó meg egy kicsi egymás mellé állítva pontosan egy méter hosszú; innen származik a mondás, hogy "kérek egy meter sört", ami ugyan abszurd, ám mégis igaz és hiteles. Nyáridôben a sebességszekrény megjavítása esetleg napokig is eltartott, attól függôen, hogy hol állt a tank, voltak-e a környéken adakozó kedvû lányok, s hogy zsoldfizetés elôtt avagy után volt-é a legénység. Ha a helyzet kedvezôen alakult, maradtunk, ha nem, gyorsan megjavítottuk azt a vacak sebességszekrényt, s kényelmesen hazakocogtunk a laktanyába. Télidôben legfeljebb egy fél napot idôztünk, vagy ameddig a pénzünkbôl futotta, mert ilyenkor a tankban aludni egyáltalán nem volt kellemes. Ellenben nyáron egyenesen remekül lehetett szunyálni a kiterített ponyván. Mindezt csak úgy mellékesen mondom el, az egésznek nincs sok köze új parancsnokomhoz, csak hát akkor így zajlott az élet, amelynek — bár csak rövid idôre — valamilyen módon Vanek ôrnagy is a részese volt. Olykor meghatározója s egyben fôszereplôje is.

A hazafelé való úton — micsoda butaság a "hazafelé" fogalom a mi esetünkben —, lévén késô nyárutó vagy inkább ôszelô, nem sokat idôztünk a kocsmában, mert azért ilyenkor mégiscsak elviselhetôbb odabent az élet, mint kint a szabadban.

Ennek az elsô közös, mármint Vanek ôrnaggyal közös akciónak az lett a következménye, hogy a késôbbiekben a parancsnok nem használta a térképet. Legalábbis én soha többé nem láttam kezében a mappát. S persze az ígért hadbíróságból se lett semmi.

Egyszer, a kiváltó okra már nem emlékszem, kemény fogadalmat tettem, hogy amíg a Republikát szolgálni kénytelen vagyok, nem veszek a számba cigarettát. Nem tudom, mi vitt rá erre, de elhatározásom szilárd és megmásíthatatlan volt. Maradék csomag cigarettámat — ami pedig egy doboz füstszûrôs Marica volt — a szekrénybe, a fehérnemû-halom tetejére dobtam. Döntésemnek persze következménye lett, mert amikor legközelebb Vanek ôrnagy a körletben elém állt a maga húszfilléresével azért a bizonyos Bystricáért, én már régen elvetemült antinikotinista voltam.

— Nincs cigim — nyilatkoztam az ôrnagynak.

— Hogyhogy nincs? — lepôdött meg.

— Abbahagytam a dohányzást — vallottam be töredelmesen bûnömet.

Vanek ôrnagy összevonta szemöldökét, s úgy nézett rám, mint a világ egyik, éppen most születô csodájára.

— Aztán miért hagytad abba? — szegezte nekem a kérdést.

— Mert a nikotin öl, butít és romlásba dönt — feleltem meghamisítva az alkoholról szóló mondást.

— Ez tiszta hülyeség.

— Persze, mint minden igazság.

— Veled nem lehet értelmesen tárgyalni — mondta, legyintett, és otthagyott. De pár lépés után visszafordult. — Vole — mondta —, ha jól értettem, te írni szoktál.

— Néha.

— Hát ide figyelj. Van itt egy dolog, amit megcsinálhatnál.

— Mikor?

— Valami színjátszóverseny lesz, nem ártana, ha tôlünk is lenne ott egy csapat. Mi a véleményed, Kokotyenko?

— Az, hogy csehül még sohasem írtam. Meg aztán nem is akarok.

— Aztán miért?

— Mert gondolkodni és írni csak magyarul tudok.

— Marha vagy. Akkor csinálj valami olyat, ahol nem kell beszélni. Panyimájes?⁵

— A szocialista hazát szolgálom! — csaptam össze a bokámat az elôírás szerint, s még hozzátettem, hogy: — Panyimáju, tavaris nacsalnyík.⁶

— Inkább cigarettáznál — dünnyögte, aztán magamra hagyott, amiért egyáltalán nem nehezteltem rá.

De csak visszafordult egy mondat erejéig.

— Nu, a tü otkuda panyimájes pa russzki?⁷

— Ottudas — böktem a halántékom felé.

Ez ugye világos beszéd volt, s Vanek ôrnagy meg is értette. Az viszont egyre komolyabban kezdett foglalkoztatni, amit ajánlott; ha nem a kultúraéhség és a közhangulat jobbítása miatt, hanem azért, mert földerengett néhány napi kellemes lógás lehetôsége, a városba ruccanás semmivel sem pótolható esélye és még sok minden más is, amiért érdemes kockázatot vállalni. Fôleg ha az ember udja, hogy egy esetleges bukás sem jelent semmit. Szóltam is még az este Kitzberger közlegénynek, aki ha kellett, Hamlet volt, ha kellett, Svejk, esetleg zenebohóc — civilben a roznovi Tesla rádiószerelôje. De Kitzby tudott festeni is, csupán katonának volt csapnivalóan rossz; ebben a vonatkozásban talán még rajtam is túltett, bár ezt kétségekkel írom le, mert én a sereget, a katonáskodást tudatosan és elvbôl utáltam, ami ugye több az ösztönös utálatnál, amiként erre egyéb helyütt is utaltam már korábban. De most nem ez a téma. Kitzberger közlegénynek — beosztása szerint lövész — elképzeléseim nyomán kigyúlt a tekintete, s egy pillanatra úgy tûnt fel elôttem, mintha egy arasznyira a föld fölé emelkedett volna.

— Vole — lelkesedett egyértelmûen —, ez óriási.

— Az hát — szögeztem le tárgyilagosan —, s az a lényeg, hogy Vanek ôrnagy lesz a patrónusunk.

— Akkor pedig — így Kitzby — akár az egész ôszt is ellóghatjuk.

— Majd kiderül. Arra gondoltam, hogy egy némajelenetet ütünk össze. Azzal nincs sok gond. Öt-hat emberrel meg lehet csinálni.

— Meg hát.

— Te majd muzsikálsz nekik.

— Inkább dobolnék — mondta ragyogva Kitzby.

— Aztán miért, he?

— Miért, miért? Mert az katonásabb.

Egye fene, gondoltam. Aztán hozzáláttunk a kultúrcsoport megszervezéséhez. Azt találtuk ki, hogy a nagyközönségnek bemutatjuk, miként viselkednek különbözô vérmérsékletû emberek — itt történetesen katonák — a moziban különbözô képsorok láttán. Bevallom, nem volt ez valami falrengetô ötlet, de hát ehhez csak pár katona kellett meg néhány szék, na és persze Kitzberger kisdobja, amely a nemlétezô vásznon pergô eseményeket követi majd, amelyekre a létezô katonák különféle módon reagálnak. Ha mondjuk egy harci jelenetet látnak, akkor a szangvinista ezt meg ezt teszi, a kolerikus amazt és így tovább. Egyszóval mindegyik másféleképpen éli meg ugyanazt. A közönség pedig az egészet együtt és egyszerre nézi és élvezi — vagy nem élvezi. Az összhatás bennünket egyáltalán nem érdekelt. Vanek ôrnagyot is csupán addig foglalkoztatta az egész, amíg feletteseinek jelentette, hogy nála dolgozik már a csoport, készülünk a Nagy Versenyre. Számunkra viszont az volt a lényeg, hogy ezt követôen hetente kétszer, délután, amikor a többiek a buzerplaccon a díszlépést verték, mi a klubban a "számot" gyakoroltuk. Ezzel múlt el a nyárvég. A "szám" ekkorra már egészen jól ment. Mint rendezô sem azelôtt, sem azóta nem arattam olyan sikert, mint akkor és ott. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azóta sem rendeztem soha semmit és senkit. De ez nem tartozik ide. Már közeledett a Nagy Verseny ideje, amikor egyszeriben az egész zászlóaljnak ki kellett vonulnia a terepre, éleslövészeti gyakorlat címén. A város, a szép lányok látványa helyett a rohadék lôtér, szeptemberi derûjével és a szeptemberi undorító ködökkel, mikor hogy. Ami engem személy szerint valamelyest megvigasztalt, az az esténként és hajnalonként felhangzó szarvasbôgés volt. Mert az azért csoda ám, hallgatni a bikák szavát — legalább hallgatni! —, ha már vadászni rájuk nincs mód!

Délelôtt mozgó célpontokra lôttünk, ágyúból, betétcsôvel és fedélzeti géppuskával. Nyilván a szarvasbôgés doppingolt fel, mert a mozgó célpontokat a tizenkét milliméteres cementezett acélgolyókkal — amelyeket a háborúban a vadászrepülôk használtak — ripityára lôttem. Az "ellenség" minden jármûvét és katonáját elpusztítottam.

Vanek ôrnagy komoran, maga elé nézve vette számba teljesítményemet, mely az átlagot magasan meghaladta, s amit, úgy tûnt, semmivel sem tud megmagyarázni magának.

— Hát ezt hol tanultad, Kokotyenko? — kérdezte, miután a gyakorlat végén jelentettem az eredményt.

— A Dunánál — mondtam —, a vadkacsákon. Azok elég gyorsan repülnek — tettem még hozzá amolyan felesleges magyarázatként.

Hümmögött, járkált a tank körül egy ideig, látszott, hogy valamin töri a fejét, s amikor egyenesbe jött önmagával, rám szólt.

— Ide figyelj, Csuracsevics. Kihívlak versenyre. Ha te leszel a gyôztes, adok egy hét rendkívüli szabadságot.

— S ha veszítek?

— Akkor nem engedlek haza... Nem ez a lényeg, Csuracsenko. Ágyúból lövünk, igazi töltettel. Mindenki három célra. Megegyeztünk?

A patak mellett, tôlünk mintegy öt-hatszáz méterre állt egy szép, magányos fenyô, alatta pedig az erdészet által kitermelt ölfa összerakott halmai.

— Az elsô cél a fenyôfa — adta ki az utasítást Vanek ôrnagy. — Én ellövöm a koronáját, te pedig a maradékot. Aztán az ölfahalom lesz a cél. Enyém a jobb oldal, tiéd a bal. A szélén kezdjük. Világos?

— Világos.

A zászlóalj három százada a századparancsnokokkal együtt Vanek ôrnagy elôadását fokozott figyelemmel és izgalommal követte. Sok minden megesett már ezen a lôtéren — egyszer még filmet is forgattak —, volt emberhalál, de ilyen lôverseny még soha. Az igazsághoz tartozik, hogy senkinek sem volt fogalma arról, hogy Vanek ôrnagy egyáltalán tud-e tankból lôni...

A személyzet az ágyúból kiszerelte a betétcsövet, a tankkal visszatolattak egy keveset, hogy jó szögben álljon, aztán hallottam a závárzat jellegzetes kattanását. Ezt követôen az ôrnagy eltûnt a páncélkoporsó belsejében. Na, gondoltam magamban, most válik el a szar a májától. Ha nyerek, van egy szabad hetem, ha nem, rohadhatok tovább itt a lôtéren. Semmi kockázat, semmi izgalom. Hanem ekkor Vanek ôrnagy feje felbukkant a páncéltorony kerek nyílásában, tenyerével elfedte fél szemét, mintha célozna, aztán visszabújt, majd ismét elôbukkant, s a következô pillanatban — ez másként nem történhetett — a lábával elsütötte az ágyút. Kisvártatva robbanás rázta meg a levegôt, s a fenyôfa szép, sudaras felsô része eltûnt, mintha soha nem is létezett volna. A három bámészkodó század döbbenten követte az eseményt, Vanek ôrnagy pedig elégedett ábrázattal mászott ki a forgótoronyból, s intett.

— Rajtad a sor.

Ha most mellétrafálok, mehetek krumplit hámozni a konyhára, s még ki is röhög a három század együtt és külön-külön is. Bemásztam a tank gyomrába, lecsatoltam a falról egy lövedéket, s becsúsztattam az acélvaginába. A céltávcsô állásából megállapíthattam, hogy az ôrnagy ahhoz hozzá se nyúlt. Csak azt nem tudtam hirtelenjében kitalálni, hogy milyen célzási módszert alkalmazott, hogy miért kellett kimásznia a tankból s fél szemével bemérni az irányt. Akkor s késôbb se jutott arra idôm, hogy ezt a titkot megfejtsem. Beállítottam tehát a céltávcsövet, majd megnyomtam az elektromos elsütôszerkezet gombját. A löveg visszarúgott, s egy-két másodpercig a céltávcsôben semmit sem láttam. Ám a kinti, bajtársi üvöltés a találatot nyugtázta. Ahogy kikászolódtam a tankból, magam is csodálkoztam találatom eredményességén, mert a fenyôfából csak egy szánalmas csonk maradt. Magamban egy kicsit szégyenkeztem emiatt, de csak egy kicsit.

Vanek ôrnagy dünnyögött-hümmögött, s valami olyasfélét véltem kihallani dünnyögésébôl, hogy a vastagját nem kunszt eltalálni. Aztán újra bemászott a tankba, s megismétlôdött az elôbbi jelenet a szembefogással. A lényeg, hogy lövése nyomán a fahasábok jobb oldali szárnya a levegôbe repült. Igazán szép lövés volt s látványnak sem utolsó a fahasábok levegôbe emelkedése és röpülése, majd zuhanása. Ezek után a találatok után kezdett felderengeni bennem, hogy a Vanek ôrnagy mellét díszítô aranyos és ezüstös fityegôk miért kerültek a zubbonyára. De e megvilágosodás valós értéke felett nem volt idôm eltöprengeni; versenyben voltam, egy egész hét szabadság volt a tét. Amikor újra bemásztam a lôporfüsttôl elárasztott tank gyomrába, egyszeriben ráébredtem, hogy ebben a vetélkedésben nincs esélyem a gyôzelemre. De nem adtam fel. Azt már nem! Vagyis a következô lövedékkel én is felröpítettem az ölfarakás bal szárnyát, akárcsak az elôbb a parancsnokom. Ennek láttán Vanek ôrnagy javasolta, hogy egyezzünk meg a döntetlenben, azzal, tette hozzá, hogy a szabadságot megkapom. Indítványát természetesen elfogadtam, mert hát egyebet nem is tehettem, s a döntés teljes mértékben nekem kedvezett. Ha másként teszek, a többiek hülyének néznek. Ennek ellenére maradt bennem valami meghatározhatatlan érzés, ami szerint ez az egész így, ahogy van, nem egészen tisztességes dolog. Sok idôm azonban nem maradt arra, hogy a megítélt szabadság jogos vagy jogtalan mivolta felett töprenkedjem, mert másnap Kitzbergerrel s a "kultúrcsoporttal" együtt sürgôsen Domazlicére kellett utaznunk a Nagy Versenyre. Mentünk, s láttunk néhány szép lányt, a fiúk bedobtak pár korsó sört, aztán a pódiumon eljátszottuk a számunkat. Még az eredményhirdetést sem várhattuk meg, Vanek ôrnagy sürgôsen felparancsolt a vétrieszkára, s hajdé, vissza a természet lágy ölére. Gondoltam én, hogy Vanek ôrnagy elsiette a dolgot, mert produkciónk nagy sikert aratott; de hát mit tehettünk? Mikor aztán kitelefonáltak, hogy mûfajunkban — némajáték dobkísérettel?! — elsôk lettünk, Vanek ôrnagy ôszintén meglepôdött.

— Nahát — mondta mély baritonján —, hogy mik nem történnek!...

A sikert természetesen meg kellett ünnepelni. Ezt nem én találtam ki, azt Vanek ôrnagy indítványozta. Ha az emberi sorsok alakulását utólag valószínûsíteni lehet, akkor én úgy vélem, Vanek ôrnagy esetében ez a döntés végzetes volt. De akkor és ott ezt elôre nem tudhattuk. Felkászálódtunk a teherautó platójára, s meg sem álltunk az alig húsz kilométerre lévô Zelezná Rudáig, ahol, mint ismeretes, az idôben katonai üdülôtelep is mûködött. A tágas kávéházban gyôztes mûvészeim virslit fogyasztottak, betartva az íratlan törvényeket és hagyományokat, s mellé sört ittak, rummal, katonásan. Én kitartottam következetesen a likôrös fröccsök mellett. Késôbb aztán, ha emlékezetem nem csal, nem sört ittak rummal, hanem rumot sörrel. Mindehhez Kitzberger szájharmonikázott — s micsoda mûvészi szinten! Istenemre csodálatos este és éjszaka volt. Vanek ôrnagy háborús emlékeirôl beszélt, néha Hamletül, néha Svejkül — de mindig ôszintén és hitelesen. Amikor elfogyott a pénze, s a miénk is természetesen, a sokéves hagyományokhoz igazodva hazaindultunk. Azaz indultunk volna, mert ahogy kiléptünk a kávéház fényes ajtaján, abban a pillanatban a bejárat elôtt megállt egy mélyzöld Volga. Még járt a kocsi motorja, amikor felhangzott Vanek ôrnagy ellentmondást nem tûrô parancsa mégpedig szlovák nyelven: "Obkucit' post'at!"⁹ A parancsot késedelem nélkül teljesítettük; körülálltuk a mélyzöld személykocsit, elô a dákókkal, s már ürültek is a duzzadt hólyagok. Uramisten, micsoda felemelô s egyben testi megkönnyebbüléssel járó cselekedet volt ez! Csak az volt a szokatlan és furcsa, hogy a Volgából senki sem szállt ki, senki sem tiltakozott a sikeres hadmozdulat láttán. Hanem amikor ki-ki bevégezte dolgát, mégiscsak kinyílt a kocsi hátsó ajtaja, s kilépett rajta egy piros passzomántos generális. Nem szólt egy szót sem, csak ránézett Vanek ôrnagyra, s bevonult a kávéházba. Nem ment — vonult.

Másnap délelôtt, amikor arról próbáltam meggyôzni Vanek ôrnagyot, hogy a hajnali szarvasvadászat, így szarvasbôgés idején, mily csodálatos, s amikor már-már hajlott arra, hogy az egyik tankkal valamelyik hajnalon megpróbáljuk, megjelent a lôtéren egy terepjáró. A benne ülô hadnagy jelentkezett Vanek ôrnagynál, majd egy borítékot nyújtott át neki. Az ôrnagy feltépte a borítékot, elolvasta a benne lévô levelet, aztán zsebre gyûrte, mintha az egésznek semmi jelentôsége sem volna. Kisvártatva magához intett.

— Na, Kokotyenko — mondta —, a szarvasvadászatból nem lesz semmi.

Beült a terepjáróba a hadnagy mellé, s nemsokára úgy eltûnt közülünk, mintha soha ott se lett volna.

A zászlóalj élére ezt követôen nevezték ki Fischer kapitányt, az én egykori századparancsnokomat. Nem repestem az örömtôl, amikor ezt megtudtam. Korábbi tapasztalataim birtokában a hátralévô esztendô kilátásai felett megkomorodott az ég. A "mazákok" közben leszereltek, s mi fogadtuk az újoncokat. Pörgött a katonai diliház körhintája — arcokat nem, csak uniformisokat lehetett látni. Magamban kicsit sajnáltam Vanek ôrnagyot; rendes fickó volt, különös színfoltja janovicei idômnek, s biztos vagyok benne, hogy ha nem követtük volna el azt a marhaságot, amit ugye elkövetttünk a generális Volgájának levizelésével az ô vezénylete alatt, a hátralevô hónapokban jól kijöttünk volna egymással, s talán egy rendkívüli szarvasvadászat közös emlékét is ôrizhetnénk. Mert azt az egyszeri lehetôséget, hogy tankkal vadásszak a nászukat ülô szarvasokra, csak vele együtt lehetett volna végbevinni. Például Fischer kapitánynak az ilyen elképzelést felhozni sem volt érdemes.

Egyik délután — a T—34-es takarítása közben — összegeztem magamban az utóbbi napok-hetek eseményeit, a szabadság civilvillanásait is ideértve, s arra a következtetésre jutottam, hogy a lehetô leghamarabb fel kell keresnem a Kerek Nagyasszonyt. Kicsit belefáradtam a katonalét üzemzavaraiba, s egyébként is kívánatosnak látszott egy jót beszélgetni von Sternberk munkaszolgálatos egyénnel, akivel, bár ezt nem jeleztem eddig, hellyel-közzel azért találkozgattam. Ezért egy alkalmas pillanatban a garázsok mögötti "titkos" kijáraton kislisszoltam, s a petepákok ügyeletesét megkértem, kerítené elô számomra Sternberk közlegényt, aki nemsokára életnagyságban fel is tûnt a fabarakk mellett.

— Van egy tervem — fogadtam eléggé szokatlan udvariatlansággal, mert siettem.

— Hallgatlak — így von Sternberk.

— Szombatra meghívlak vacsorázni a Kulatá Bábába.

Von Sternberk erre, eltérôen választékos beszédétôl — nyilvánvalóan javaslatom megzavarhatta — mindközönségesen lehülyézett.

— Egy évem van még hátra — fogta aztán civilebbre a szót —, és semmi szükségem arra, hogy a kivagyiságod miatt még rám sózzanak pár hónapot. (Akkor még aligha is sejthettük, hogy ez ettôl függetlenül bekövetkezik.)

— Sternberk közlegény — vágtam vissza keményen —, te, bár született kékvérû arisztokrata vagy, nemcsak hülyébb, de gyávább is vagy nálam.

— A gyávát azonnal vond vissza — szikrázott fel a tekintete —, mert...

— Mit mert? Kihívsz párbajra?

— Megtenném — szelídült kissé a dühe —, de nem lehet. Te ugyanis nem vagy párbajképes.

Miért? Talán mert nincs glasszékesztyûm, vagy mi?! Lôni pedig jobban lövök nálad. Ha párbajozunk, elôbb kilukasztom mindkét fülcimpádat, aztán az orrodat is ellövöm. Profilból — tettem hozzá magyarázatként —, hogy ne hordhasd olyan magasan.

— Mindig csak durrogatnál... De ha kardra mennénk?

— Ez így döntetlen, közlegény — zártam le a vitát, mert siettem. — Szombaton pedig öt után itt várlak. Panyimájes? Ez parancs, értve?

— A szocialista hazát szolgálom! — szobrozott hülyén von Sternberk.

— Marha — váltottam katonásra, s otthagytam a szocialista- arisztokrata-munkaszolgálatos közvitézt.

Ám a tervezett Kerek Nagyasszony-beli látogatást egy héttel kénytelenek voltunk elhalasztani, mert a határ túloldalán az amcsik megint valami marhaságot eszeltek ki, s nekem az egész járôrszakaszommal ki kellett dübörögni a B-II-es lôszektorba, amely egészen közel volt a "vonalhoz"; tisztább idôben a tüskésdrót kerítést is látni lehetett. De mostanában nem volt tiszta az idô; csak köd és köd, hogy az ember az orráig se látott. Ami persze semmiség ahhoz képest, hogy a sumavai köd természeténél fogva hideg, s beveszi magát mindenhova. A tank réseibe-üregeibe, a pufajka alá, a csizmaszárba, s az ember egy idô után úgy érzi, a csontjaiban is köd gomolyog, s hiába tesz bármit, dideregni kezd, fogai összekoccannak, ujjai elgémberednek, s ha netán kesztyû nélkül hozzáér a harckocsi páncéljához, hát a bôre szépen odafagy a fémhez, s mikor onnan erôvel elszakítja, csinos piros sebek virágoznak ki a tenyerén. És ezek a sebek nagyon tudnak fájni, s ha nem is fertôzôdnek el, akár hetekig is eltart, amíg behegednek. Ellenben ha elfertôzôdnek — s ez majdnem biztos —, akkor a gyógyulási folyamat ennél is hosszabb és keservesebb. Fôleg ha a terepen kénytelen az ember élni, ahol még az edzett öregkatonák is napok alatt elveszítik erôtartalékaikat. A nyirkos-ködös hideg, a kialvatlanság, a meleg étel hiánya döbbenetes hatású. Nyáron persze más a helyzet, de akkor már nyakig benne voltunk a sumavai télben, amely a mocsarak szélét jégkaréjjal ezüstözte. Látványnak is szép volt, kicsit dekadens, kicsit szürrealista, ám amúgy realista mivoltában abszolúte életveszélyes.

Itt, ebben a ködös-zimankós valóságban tapostuk a sarat vagy öt napig, aztán kiderült, hogy az amerikaiak megint nem támadják meg a béketábort, amely, mint akkor is köztudott volt: legyôzhetetlen... Nóta is szólt errôl az erôfölényrôl... Nos hát, miután ez kiderült, visszavonultunk a kaszárnyába, s a legénység a masinákat lemosta, letisztította. Én pedig megkaptam a kért hétvégi kimenôt, von Sternberk úgyszintén, s beültünk a Kerek Nagyasszony ebédlôjébe elfelejteni a hadiéletet. A személyzet s a hivatásos tiszti állomány az én jelenlétemet, pezsgôs vacsoráimat, hogy úgy mondjam, eltûrte, ám amikor von Sternberk petepákos közlegény szurokfekete paroliját észrevették, valami idegességfélét véltem észlelni a sörözô-rumozó lampasszákok között. Ennek ellenére étlapot kértem, s miután megkaptuk, elmerültünk tanulmányozásába.

— Figyelj — szóltam a velem szemben ülô kékvérû petepákra —, rendelj bármit, ma nincs garasoskodás.

— Te csak ne pattogj — így von Sternberk —, én — s az "én"-t jól megnyomta — mindig is ezt tettem.

S így lett.

— Kérek egy vermutot — mondta a fôúrnak —, utána omlettet barackízzel, zöldséglevest s egy adag párizsi szeletet rizskörettel s hozzá vegyeskompótot.

Én a szokásos vacsorát kértem.

— Az az igazság — folytatta a megkezdett társalgást von Sternberk —, hogy a párizsi elé zöldséges fácánleves illene, de hát mit lehet tenni, ha ilyen szegényes a választék... Látom, kedveled az olajos halmájat. Egyszer kipróbálhatnád a pontyikrát is. Fenséges!

— Mi azt mindig a macskának adtuk...

— Ilyen nagyúri gesztussal a halmájat is neki adhattad volna...

A pincér hozta az italokat meg az elôételt.

— Fôúr, mi a véleménye a pontyikráról? A barátom azt állítja, hogy kitûnô csemege.

— Még soha nem kóstoltam — így a fôúr —, de elképzelhetô, hogy alkalmas emberi fogyasztásra. Például — mondta — a kínaiak kedvence a mézes kutyasült... Ellenben szeretném megjegyezni, hogy a tiszt elvtársak némelyike a barátja miatt kissé ingerült...

— A barátom Sternberk gróf — mondtam —, gondolom, itt Csehországban eléggé ismert a neve.

— Hát éppen ez az!

— Semmi gond, fôúr, minden rendben lesz... Igaz, ma két üveg pezsgôt kérek meg három poharat, ha szíves lesz velünk koccintani.

Leves után von Sternberk közkatona kortyintott a bíborló vermutból, s a következô kérdést tette fel nekem.

— Ha lehetôséged nyílna rá, mivel szeretnél foglalkozni az életben? Mi az, ami igazán érdekel?

— A lovak — feleltem habozás nélkül, s még hozzátettem — meg a vadászat... Egy ménes, uramisten, az volna az igazi. Valami hasonló, mint a Kladruby volt... Kinemesíteni egy-két vágtázó fajtát vagy szívós ügetôket...

— Hát igen — így Sternberk közlegény —, sejthettem volna, hogy a lovak... A csodaszép lovak... Sajnos egy századot késtél, de errôl nem te tehetsz, barátom.

Ekkor a teremben megjelent a sereg rendészeti ôrjárata, egy hadnagy s két altiszt. Ezeknek az ôrjáratoknak az volt a feladatuk, hogy a kimenôn lévô részeg vagy egyéb rendbontáson ért katonákat összeszedje és beszállítsa a kaszárnyába. Tudomásom szerint a Kulatá Bábába ez az ôrjárat soha nem tette még be a lábát, amibôl nem volt nehéz arra következtetni, hogy valaki megsokallta a mi jelenlétünket. Természetesen igazoltatás következett, de mivel mindkettônk iratai rendben voltak, nem kis csodálkozásunkra békén hagytak, s mi, kicsit ugyan elszótlanodva, de elfogyasztottuk maradék vacsoránkat s mellé a két üveg pezsgôt.

JEGYZETEK

1 öregkatona

2 cigarettafajta

3 terepjáróval

4 férfi nemiszervekbôl képzett szavak

5 Érted?

6 Értem, elöljáró, elvtárs.

7 Te honnan értesz oroszul?

8 Innen.

9 Körülzárni, lepisálni!