Karl Raimund Popper, a kiemelkedô 20. századi tudományfilozófus és szociológus 1902-ben született Bécsben. Soha nem vallotta magát egyetlen filozófiai-társadalomtudományi körhöz tartozónak sem. Tudományos egyénisége, szuverenitása szimbolikusan is értelmezhetô, amennyiben Ausztria sajátos geopolitikai helyzetére gondolunk a századfordulón, illetve a 20. század elsô felében. Akkor válnak majd markánsan láthatóvá a Poppert más társadalomtudományi csoportok között kijelölô koordináták, akkor lesznek a különbözô szellemi tömörülések közötti határok élesebben megvonhatóak, amikor századunk hatvanas éveiben kibontakozik a híres "pozitivizmus-vita".
Az alábbiakban nem annyira Popper tudományelméletével, mint inkább mûvei társadalomelméleti-történelmi-szociológiai alapvetésével foglalkozunk.
Popper nem tagadja, hogy a történelmi megismerésnek kitüntetett szerepe van a társadalomtudományi elemzésben, amennyiben minden emberi tevékenységet filozófiai kontextusba ágyaz. Éles határt von a szubsztantív történelemfilozófia és az általa markánsan képviselt kritikai történetírás között. Szemléletében a szembeállítás a döntô, hiszen éppen a "szubsztantív történetfilozófia" felfogására kíván csapást mérni. A második világháború történelmi-politikai traumái késztették arra, hogy mindörökre leszámoljon a historicizmussal, mert szerinte annak túlzásai mindkét ideológiát — a fasizmust és a kommunizmust — a szélsôségekbe taszították.
Az ötvenes évek második felében írta híres társadalomtudományi alapmûvét, A historicizmus nyomorúságát. Könyve bevezetôjében ezeket mondja: "Emlékül mindazoknak, bármely felekezethez, nemzethez vagy fajhoz tartoztak is, akik a történelmi elrendeltetés megmásíthatatlan törvényeibe vetett fasiszta vagy kommunista hit áldozatául estek." Véleménye és meggyôzôdése szerint az emberiség mai nyomorúságáért az ordas eszméket döntô módon meghatározó "historicizmus" felelôs. Szerinte már maga az elnevezés is vitatható, hiszen kölcsönösen össze nem függô álláspontok megjelölésére szolgál.
A "szubsztantív történelemfilozófia" olyan törekvésekre irányul, amelyek minden emberi történést ésszerû irányítás alá akarnak vonni. E szubsztantív történetírás a társadalomtudományok episztemológiai korlátaira kérdez rá, nevezetesen arra, hogy a tudományos megismerés miért nem alkalmas a jövôbeni események irányítására. Ezek a korlátok a kritikai történetírás episztemológiai elôfeltételeibôl erednek. A historicizmus elutasítja a megismerés elôfeltételeinek és struktúrájának olyan megközelítését, amely az egyetemes emberi természet elméletébôl indul ki. Ehelyett úgy közelíti meg a történetileg változó világról szóló gondolkodás módszerét, hogy az erôteljesen ugyancsak történelmileg determinált megismerést elôfeltételezzen. Popper ezt természetesen nem fogadhatja el, ezért tudományelméleti alapmûvében, A kutatás logikájában azt hangoztatja, hogy a tudományos folyamatban az emberi tényezônek aktív és kreatív, kitüntetett szerepe van. Véleménye szerint nincs passzív tapasztalat, a feltevéseknek (hipotéziseknek) meg kell elôzniük a megfigyelést (észlelést), és figyelembe kell vennünk, hogy vannak bizonyos, velünk született elvárásaink.
Popper érdeklôdése ezért egyre inkább a kritikai gondolkodás felé fordult. Gondolatmenetének középpontjában az a tétel állott, mely szerint tudásunk konstitutív, összetett folyamat, amely ingerek révén aktivizálódik. A tudományok induktív módszerének hadat üzenve azt igényli, hogy a világ tanulmányozása ne az érzéki adatokból induljon ki, mert ez a szolipszizmus, pszichologizmus és a fenomenalizmus csapdáját rejti magában. Kimondja: érzéki adatok nem léteznek, azok fiktívek, kitaláltak. (Erre a gondolatára a késôbbiekben visszatérünk, amikor majd a "tudományos objektivitás" kérdésérôl szólunk.)
Említést érdemel, hogy ugyanaz a probléma fogalmazódik meg a hatvanas években az idôs Popper munkásságában, amikor a pozitivizmus-vitában fejti ki részletesen álláspontját a társadalomtudományok logikáját illetôen.
A jelen írás keretei szûkek ahhoz, hogy elemezzük az ott, illetve az azt megelôzô tübingeni konferencián elhangzottakat. Így most csak arra tehetünk kísérletet, hogy vázoljuk azokat az összekötô gondolati elemeket, amelyek Popper filozófiáját organikusan felépülô rendszerré kapcsolják össze a tudományfilozófiai kiindulástól a társadalomelméletig.
A kutatás logikájában Popper nem gyôzi hangsúlyozni, hogy van határvonal, de ez a demarkáció nem a metafizika és a tudomány között húzódik. Ezzel az álláspontjával Popper élesen elhatárolta magát a Bécsi Kör álláspontjától, és egyúttal támadást indított az indukció és az empirizmus ellen. Alapkövetelményként fogalmazta meg, hogy a deduktív logika a "kritika organonja" is legyen egyúttal. Vagyis: gondolkodásunk a tudományos hipotézisekbôl induljon ki, problémákkal foglalkozzunk, ne pusztán empirikus adatokkal, hogy elméletekhez jussunk, és soha ne érveljünk tényekbôl kiindulva.
Mint azt már az elôzôekben említettük, a tudás aktív, kreatív folyamat eredményeként születik, és minden tudományos elmélet elôvezetésével elô kell terjeszteni annak cáfolatát is. A tudomány módszertana a legszélesebb kritikával illetett megoldáskísérlet legyen. (Ennek kapcsán dolgozta ki híres falszifikáció-elméletét.)
A kritikai gondolkodás reflexív folyamat, magára a gondolkodás folyamatára kérdez rá, arról mond véleményt. A "kritikai elem" központba helyezésével, és a hipotéziseket az empirikus adatokkal kölcsönös kapcsolatba hozó módszerével Popper munkássága úttörô jelentôségû. Így bontakozik ki nála az individuumot a megismerés középpontjába állító új tudományos elmélet, amelyet ô "kritikai racionalizmusnak" nevez.
Popper tudományelméletében központi elemként van jelen az egyén, az alkotó individuum. Ugyanez a gondolat merül fel Popper historicizmust bíráló mûvében is, amelyben az egyént nem pusztán a történelmi folyamatot elszenvedô alanyként interpretálja, hanem az emberi természet egyetemes jellegét kiemelve, konstitutív szerepet szán neki.
"A fizika néhány jellegzetes módszere A historicizmus nyomorúságában — olvassuk — nem alkalmazható a társadalomtudományokban, s ez a szociológiát és a fizikát elválasztó mély szakadéknak tudható be."1 Ez a historicizmus álláspontja, amelyet Popper elutasít. Minden új korszak születése azért történelmi jelentôségû — állítják a historicisták, mivel újdonsága nem magyarázható az ismert elemek újszerû átrendezéseként. "Ha egyszer megértettük a társadalmi újdonság jelentôségét, kénytelenek leszünk lemondani arról az elképzelésrôl, hogy a szokványos fizikai módszerek alkalmazása a szociológiában segítségünkre lehet a társadalmi fejlôdés problémáinak megértésében."2 A historicizmus szerint a társadalmi újdonság az újdonság bensôleg más válfaja: az új elrendezésben ugyanazon régi tényezôk sohasem ugyanazok a régi tényezôk.
A szociológia a tudományok hierarchiájában utolsóként szerepel, ez magyarázza a benne rejlô hihetetlen komplexitást. A társadalmi élet pszichológiát, biológiát, kémiát és fizikát elôfeltételez: a szociológia a folyamat végén szerepel. A fizika vizsgálati tárgyai kevésbé komplexek és tovább egyszerûsíthetôk a kísérleti elszigetelés módszerével. A szociológia sohasem lehet értékes elszigetelési modell, hiszen a társadalom problémái pontosan egyének és csoportok interakciójából fakadnak. (Mindemellett az elôbbiekben felvázolt hierarchia: szociológia — pszichológia — biológia — kémia — fizika is lehetetlenné teszi az elszigetelést.) A társadalmi elôrejelzés a historicista szerint éppen emiatt a társadalmi komplexitás miatt nagyon nehéz, bár ez szerinte a társadalomtudomány egyik legfontosabb feladata. Az Oidipusz-effektus kapcsán (az a hatás, amelyet az elôrejelzés az elôrejelzett eseményre gyakorol) a társadalomtudományi elôrejelzés nehézségeit hangsúlyozza. A historicizmus alapján a társadalmi események egzakt és részletes lajstromának gondolata önellentmondás, és ezért lehetetlen egzakt és részletes tudományos társadalmi elôrejelzéseket tenni. "Állításuk szerint képtelen következményekkel jár az a feltételezés, hogy a társadalomtudományok valaha is olyan fejlettek lehetnének, hogy képesek legyenek bármilyen esemény pontos tudományos elôrevetítésére. Ha az eljövendô társadalmi tények ilyen lajstromozására sor kerülne, akkor ez sokakat olyan cselekedetre indítana, amely felborítaná a lajstromba vett elôrejelzéseket."3
Popper néhány fontos észrevételt ajánl a historicisták figyelmébe. A tudós kijelentései és a társadalmi élet közti kölcsönhatás a szubjektum és az objektum közötti bonyolult viszonyra utal. Ha netán tudjuk, hogy vannak olyan tendenciák, amelyek elôidézhetnek valamilyen jövôbeni eseményt, és az elôrejelzés befolyásolhatja az elôre jelzett eseményeket, akkor az visszahat az elôrejelzés tartalmára. Az elôrejelzés ugyanis társadalmi történés, kölcsönhatásban állhat más társadalmi történésekkel. A társadalomtudósnak törekednie kell arra, hogy mindig meglelje az igazságot. A historicista a tudós véleményét figyelembe véve Popperrel a következôket szegezi szembe: "Ahol a részrehajlás és az érdek ilyen befolyást gyakorolhat a tudományos elméletek és elôrejelzések tartalmára, az elfogultság kiküszöbölése lehetetlen. Tehát a társadalomtudományokban fölöttébb kevés van meg abból az objektív és ideális igazság utáni kutatásból, amellyel a fizikában találkozunk."4 Itt visszakanyarodtunk oda, ahonnan elindultunk: a szociológia és a természettudományos kutatás és vizsgálati módszerek különbözôségéhez. E megkülönböztetés nyilvánvalóbbá tétele érdekében a historicista a "holizmus" módszerét hozza fel. A szociológia nem járhat el atomisztikusan, hiszen a szociológia objektumait, a társadalmi csoportokat nem szabad a személyek puszta halmazának tekinteni. Minden csoport rendelkezik tradíciókkal, intézményekkel, és ezeket kell tanulmányoznunk, hogy megérthessük jelenlegi állapotát. Másfelôl azonban a fizikai struktúrák magyarázhatók részeik puszta "konstellációjaként".
A különbözô történelmi korszakokat összekötô analógiás következtetés alkalmazását a történelmi trendek vagy tendenciák kérdése sugallja. A historicisták elôszeretettel alkalmazzák az intuitív módszert, mely szerint a különbözô társadalmi csoportok történelmének intuitív megértésére kell törekedni. Mit jelent ez a módszer?
Az intuitív megértés módszere a cselekvô egyének és csoportok szándékait és érdekeit veszi figyelembe. Ugyanakkor valamely társadalmi esemény, amellett, hogy bizonyos hatással jár, eseményeket vált ki, már önmagában széles körben megváltoztatja más események helyzeti értékét. Mindezeken túlmenôen korszakos trendek és tendenciák vizsgálata is elengedhetetlenül fontos. A társadalmi események jelentése megértésének túl kell lépnie a kauzális magyarázatokon, és holistának kell lennie.
Popper világosan megkülönbözteti a társadalmi események kvalitatív jellegét a fizikai események kvantitatív jellegétôl. Tehát a társadalomtudományokban a természettudományos értelemben felfogott statisztika lehetetlen. A társadalomtudományok semmit sem ismernek el, ami összehasonlítható lenne a fizika törvényeivel. Ha le akarjuk írni a dolgok viselkedését, akkor a dolgok lényegéhez kell eljutni. Így jutunk el az univerzáliák problémájához, amely régtôl fogva ismert a fizolófiában.
Az univerzális terminusokat megkülönböztetjük a szinguláris terminusoktól. A nominalisták különbözô dolgok halmazára aggatott címkét láttak az egyes elnevezésekben (pl. fehér), míg a historicista esszencializmus szerint valamely dolog alapelve a változás alatti változatlan lényege, szubsztanciája. Minden egyes dologban megtalálható valami belsô sajátosság (például: fehérség). A szinguláris objektumok számos esetleges vonást mutatnak, szemben az esszencializmus egyetemességével. A természettudományok módszere alapvetôen nominalista, a társadalomtudományoké esszencialista.
A történelem viszont csak változásain keresztül ismerhetô meg. A történelem törvényei összekapcsolják az egymásra következô korszakokat, s így csak a fejlôdés törvényei lehetnek.
A szociológia a historicisták szerint kísérlet arra, hogy felvázoljuk a jövô elképzelésének régi problémáját. A társadalomtudományi elôrejelzés nem lehet egzakt. A történelmi elôrejelzések ellenôrzését a gyakorlat fogja elvégezni. A historicisták hisznek a próféciában, olyan esemény elôrejelzésében, amelyet nem lehet megakadályozni. Más a helyzet a "technológiai elôrelátással", amely olyan konkrét elôrejelzések típusát jelöli, amelyek konstruktív jellegûek, és utat nyitnak elôttünk, ha valamilyen meghatározott eseményt akarunk elérni. A historicista módszertannal ellentétben el lehet képzelni technikai társadalomtudomány létrehozását. A historicista szembeszáll a társadalomátalakítás minden fajtájával, ennek ellenére a holizmussal gyakran köt szövetséget.
A holizmusnak két markáns képviselôje volt: Platón és Marx. "A historicizmus és az utópizmus szövetségének legerôsebb eleme a mindkettôben azonos holista szemlélet. A historicizmust nem a társadalmi élet aspektusai, hanem a társadalom mint egész fejlôdése érdekli, és az utópikus társadalomátalakítás hasonlóképpen holista"5 — írta Popper.
A holisták a társadalmat mint egészet akarják tanulmányozni és átalakítani. Az azonban még sohasem adatott meg számukra, hogy a társadalom vagy a természet egészét szemléljék, mert minden leírás szükségképpen szelektív. A holista szemléletet Popper "totalitárius látomás"-nak nevezi. Egyáltalán nem közömbös, hogy a szemlélô a holista-utopisztikus vagy a technológiai-társadalomtudományi álláspontra helyezkedik-e. Egyáltalán nem közömbös, hogy az emberiség a nyílt vagy a zárt társadalmat választja. "Az ember veleszületett joga és kötelessége, hogy elutasítsa a próféciákban beharangozott jövôt, mert a jövônk tôlünk függ, mi pedig nem függünk semmiféle történelmi szükségszerûségtôl."6
Popper elôször Platón Az állam címû mûvében mutatott ki totalitárius tendenciákat, majd megállapította, hogy Platón ideatana is hordoz historicista vonásokat. A historicizmus különféle — szellemi, naturalista, gazdasági — fejlôdéstörvényeket állít fel. A törzsi kollektivizmus hagyományaira hivatkozva kimondja, hogy önálló individuum nem létezik, csak csoportok, osztályok, közösségek vannak. Az egyén boldogulása nem szuverén módon bontakozik ki; Platón meggyôzôdése szerint a dolgok lényege más szférában található meg. A tiszta tudás feladata a rejtett természet felfedezése, a lényeg csak intellektuális vízió révén érhetô el. Ki lehet alakítani egy fejlôdéstörvény által kormányzott történelmi periódusrendszert, amely leírja a társadalmi változás folyamatát. A historicisták utópikus látomása és a konkrét valóság között ott feszül az "ideális társadalom víziója és a dolgok gyûlölt aktualitása"7 közötti ellentét. Ezzel szemben a "személyes döntéshozó" társadalmat "nyílt társadalom"-nak nevezi.
Popper a legnagyobb civilizációs sikernek a zárt társadalomból a nyílt társadalomba való átmenetet tartja. Az elsô olyan "organizmus", amely nem ismeri a mozgást, a mobilitást, míg a második állandó mozgásban van. (Lásd errôl Bibó István elképzelését az európai és ázsiai társadalmi fejlôdés különbségérôl.)
Az emberiség történelme Arisztotelésztôl Hegelig a zárt és a nyílt társadalmak közti konfliktusok sorozata. A francia forradalom érdeme, hogy felújította a harcot a nyílt társadalomért. A marxizmus vakvágány, hiszen a tudományos módszert szigorúan a determinizmus ellenôrzése alá vonta. ("A tudomány csak akkor képes megjósolni a jövôt, ha a jövô predeterminált."8) Marx szerint a társadalmi jelenségeket a történelembôl kell magyaráznunk. Popper szemében Marx álmodozó utópista, aki hitt a haladásban.
Popper fômûvének jellemzô mozzanata az "átfogó racionalizmus" elutasítása. Ez a racionalizmus ugyan jelentôséget tulajdonít az érveknek és a tapasztalatnak, de sem a logika, sem a tapasztalat nem alapozza meg a "racionalista attitûdöt". Ezen a racionalista hiten alapul az a Huxleytól kölcsönvett gondolat is, amely szerint "A tudomány elôbb vagy utóbb birtokába jut az organikus formák evolúciós törvényének [...] amely az összes régi és új organikus forma láncszemeként kapcsolódik eggyé."9 Nem hívhatók segítségül ilyenkor a "történelmi trendek" sem. A trend létezését állító kijelentés egzisztenciális és nem egyetemes jellegû, az egyetemes törvény pedig nem állít létezést.
Popper alapvetô törekvése a historicizmus alapelvét magáévá tevô zárt társadalom ellen irányul, fôleg akkor, ha "zárt társadalomnak" a fasiszta vagy a kommunista politikai berendezkedésû országokat lehet tekinteni. A bécsi születésû filozófus kérlelhetetlen: elutasítja mind az "organikus társadalmakat", a "historicista szemléletet", a "történelmi próféciákat", mind az "induktív módszert" és az "empirikus szociológiát", az "átfogó racionalizmus" elméletét pedig az utópiák körébe utalja. A "kritikai racionalizmus" következetes képviselôjének nevezi magát, aki mind a logikai analízis körének, mind pedig a dialektikus-kritikai társadalomelmélet követôinek kereszttüzében áll.
A "kritikai racionalizmus" elmélete a 20. század egyik legnagyobb tudományelméleti vitájában, a pozitivizmus-vitában fogalmazódott meg, majd késôbb az idôs, érett Popper tudományos hitvallása lett. Popper egész életében a filozófiai iskolák, tudományelméleti áramlatok metszéspontjaiban, a "határokon" mozgott.
JEGYZETEK
1. Popper, Karl: A historicizmus nyomorúsága. Akadémiai Kiadó. Bp., 1989. 20.
2. I.m. 39.
3. I.m. 41.
4. I.m. 90.
5. Popper, Karl: The Open Society and Its Enemies. I. London, 1961, 13.
6. I.m. I., 1.
7. I.m. II. 32.
8. I.m. II. 90.
9. Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlôdése. Szent István Társulat. Bp., 1990.
Cikkünkhöz felhasználtuk még az alábbi munkákat: Filozófiai kisenciklopédia. Kossuth Kiadó. Bp., 1993.
Történelem és filozófia. Szerk.: Huszár Tibor, Bp., 1974.
Dörömbözi János: A filozófia elmélete és története. Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp., 1995.