New York, 1969. július 21.

Drága családom, múzeummérgezésem van, felhôkarcoló-mérgezésem van, highway, subway, Appolo 11 és keep smiling mérgezésem van. Délután ismét itthon maradtam. Roppant érdekes olvasnivalót szereztem, s azonkívül is levelezések, egyebek, nem árt egy fél nap pihenô.

Amint látjátok, zajlik. Rengeteg energia kell hozzá. A mai délutáni pihenôt is azért iktattam be, mert tegnap egész nap úton voltunk, több mint háromszáz mérföldet (négyszáznyolcvan kilométer cirka) jártunk be kocsin, meglátogattuk Andreit [Földes unokaöccse nyári munkán volt mint iskolás, Summerjobon.] Svan Lake-en, ahol pincérkedik, amikor is kiderült, hogy prímán keres, mint egy meglett férfi, de a jövedelme negyedét máris céllövôpisztolyra és egyéb marhaságokra költötte, és én megkönnyebülve lélegeztem fel, hogy azért mégiscsak gyerek. Egy nappal azelôtt volt az eddigi legnagyobb élményem. Lekocsiztunk New Havenbe egy ottani ismerôshöz, aki tanár a Yale-en, és az végigvezetett az egyetemen. Végigvezetett... un fel de a zice [ahogy mondanánk], mert azon nem lehet végigmenni, nem azért, mintha bárki is megtiltaná, de egy egész várost lehetetlenség bejárni ennyi idô alatt. Márpedig az egyetem egy teljes város, óegyiptomitól reneszánszig terjedôen mindenféle lehetséges stílusban. Ott aztán megálltak, nem tudni pontosan miért, vagy mert voltaképpen Cambridge-t maszkírozták át ide, ahogyan a hozzáértôk mondják, vagy mert nem szeretik a barokkot és azt, ami utána következik, tény azonban, hogy a reneszánsz után öt perc szünet, megítélésem szerint a XXI. századig, ami hipermodern tornyokban és négy fordított gúla csúcsán nyugvó, napfényt áteresztô márványfalú kockákban és ehhez hasonlókban fejezôdik ki. Az ember nem is hinné, milyen békésen megfér egymás mellett Apolló temploma és egy alumínium- plusz üvegromboid. Apolló temploma egy a rengeteg diákklub közül, az alumínium- s üvegmicsoda pedig a ritkaságok és unikátok könyvtára. Most már ne kérdezzétek, hogy miért nem fordítva, mert normális az volna, ha a modern alumíniumban a modern gyerekek táncolnának, a papiruszok, inkvizíciós jegyzôkönyvek, a Gutenberg nyomtatta Luther bibliája pedig az Apolló templomában nyugodna. De így is jó. Meg az is jó, hogy a kettô között ott mered egy új op-art sületlenség, aminek az a címe, hogy "Lipstick on a caterpillar", semmi absztrakció, szóról szóra azt ábrázolja, amit a címe mond, egy tíz méter magas plasztikból kimódolt ajakrúzs lánctalpakon, olyan az egész mintha egy tank nem ágyúcsövet, hanem egy hatalmas Chanel-reklámot hordozna. A szépészet és a hadiipar e fattyú gyermekét mindenki utálja, de nem volt mit tenni, oda kellett állítani a térre, mégpedig pompával és propagandahadjárat kíséretében, mert a Yale képzômûvészeti fakultásának egy frissen végzett diákja alkotta, s évszázados hagyománya az egyetemnek, hogy a volt növendékek ajándékait (ide tartoznak mindenekelôtt az alapítványi célokat szolgáló pénzbeli ajándékok) a legnagyobb becsben kell tartani. Na most már ha meggondolom, hogy az ilyen kis szeretetkrajcárokból a Yale Corporation kerek egymilliárd dolláros alaptôkével mûködteti az egyetemet, akkor érthetôvé válik, hogy a Yale konzervatívjai haragszanak a pirosító-rudacskára. Ugyancsak a milliárd dolláros alaptôkébôl következik, hogy a Tudor-stílusú várkastélyokban és a flamboyant gótikus palota falai mögött minden elektronizált, mindenütt komputerek mûködnek, és a várkisasszonyok elektronikus számítógépektôl kapott osztályzatokkal buknak el, ha nem veszik komolyan a tanulást. Ôk pedig nem veszik komolyan, mert a szeméremöv ezekben a várkastélyokban a belsô berendezéssel együtt kiment a divatból. A várkisasszonyok itt feltétlenül gyengébbek, mint miként ôseik is, inkább házasságra akarják alapozni jövôjüket, és a tanulás sokaknál csak társadalmi sikk. De a várúrfiak aztán rogyásig dolgoznak, mert itt tudni kell.

Azt mondja az ismerôsünk, hogy a gasztronómiai fakultásra ezentúl nem vesznek fel lányokat, mert a végzettek elhelyezkedési és elômeneteli statisztikája szerint a lányok szakácsmûvészeti csôdöt jelentenek az utóbbi években. A színmûvészeti fakultásra (School of Drama) sajnos nem tudtam bemenni, mert a nyári vakáció miatt zárva volt. Az egy Erzsébet korabeli épület, abban nemcsak színjátszást és rendezést tanulnak, hanem drámaelméletet, drámatörténetet, színikritikát, egyszóval mindent, amit nálunk teatrologie néven tartanak számon. Amilyen Erzsébet kori kívülrôl, olyan mai belülrôl nézve, például a studiószínpada, ahol rendszeres elôadásokat tartanak a növendékek. Mindezt azonban csak hallomásból tudom, mert mint már mondtam, sajnos nem tudtam bemenni, és nem tudtam megnézni valamit az elôadásaikból. Azt mondják, kitûnô avantgardista dolgaik vannak, természetesen meztelenkedéssel, de decensen, mert ez egy konzervatív egyetem. A drámai fakultás helyett jártam három laboratóriumban (neurológián, biokémián és nemtudomén milyen kísérleti fizikán), ha a drámát is ekkora technikával csinálják, akkor nem nagy jövôt jósolok a mûvészetnek. De ezt nem hiszem, különben nem jönne le hozzájuk minden nagy drámaíró, akinek egy-egy darabját bemutatják.

A jövô év elejére jön Eugen Ionescu. Az utcák és belsô udvarok úgy vannak kiképezve, hogy történelmi hangulatba ringassák az arra járókat, és a diákok autói középkori árkádok alatt parkolnak végeláthatatlan sorban. Én nem tudom, mennyi ebben a múltimitációban a sznobság, mennyi benne a pedagógia, de a Yale mégiscsak a világ egyik legjobb egyeteme. Olyan jó, hogy aki itt diák, az pusztán arra a garanciára, hogy ô ott diák és nem egyebütt, bankkölcsönt kap a teljes hat- vagy nyolcesztendôs tanulmányi idôre, amit majd végzés után törleszt vissza hosszú lejárattal. Mert azt az évi hatezer, esetleg annál is több ezer dollár megélhetési költséget és fôleg tandíjat semmilyen ösztöndíj sem közelíti meg. Arra pedig nincs biztosíték, hogy tehetségek csak a gazdagok soraiból kerülnek ki. Így aztán elvégezheti a Yale-t minden csóró. Egy feltétel van: ôrületesen kell tanulni s tudni. Azt mondják a hozzáértôk, hogy ez a bankkölcsönrendszer érvényes egy csomó másik olyan egyetemre, amelyik már önmagában biztosíték arra, hogy annak a növendékébe érdemes invesztálni. Ezer és egyet lehetne még mondani, de egyszerûen kimeríthetetlen. El vagyok kábulva tôle.

Kedveseim, becsszó többet nem írok levelet, három órámat veszi el, az idô pedig az én esetemben, ha nem is pénz, de tapasztalat. [...]

New York, 1969. augusztus 1.

Drága kicsi hülyökéim,

hosszítottam, ma kellett volna elutaznom, de ráfizettem az Icelandicnél hetven dollárt, és így maradhatok két hetet tovább. Anyagi veszteségem nincs, annyit költöttem volna az alatt a két hét alatt Európában megélhetésre, itt viszont lakás, koszt nem kerül pénzbe, szórakozásra pedig az itt szerzett ismerôsök és barátok hoznak, visznek, tehát ingyenben vagyok. Erre a két hétre nagy szükségem van, ennyi kell, hogy kiismerjem magam a New York-i életben, az az esztendô, amíg kiismerem magam a subwayen is, sajnos nem áll a rendelkezésemre. Számomra a subway a szimbólum, ott, a föld alatt hurkolódik minden a kiismerhetetlenségig össze, az jelképezi nekem a föld alatti világ titokzatosságát. Mindig mérem, most elmentem a Lexington Avenue alatt, most haladok az óceán alatt, tôlem két mérföldre a Midtownon és a Battery Tunellen autók haladnak az óceán alatt, fölöttem a Treeboro-, a Quinsboro- és a Brooklyn-hídon autók haladnak az óceán (mármint az East River) fölött, egy emelettel fölöttem, de persze a föld alatt robog egy másik express, az Long Islandrôl jön, egy emelettel alattam, még mélyebben a föld alatt egy harmadik express, amelyik Bronxba megy, közvetlenül a föld felett, a város szélén, a városi forgalmat szolgáló, nyolcsávos autósztrádák. A fejem felett pedig a város szíve, a Manhattan, ahol az ötesztendôs kishúgom két perc alatt eligazodik a sakktáblaszerûen rendezett utcákon.

Most már az az élet, ami ezen a tökéletesre szisztematizált sakktáblán zajlik, éppolyan titokzatos, átláthatatlan hurokrendszer, mint a földalatti vasút a maga fizikai valóságában. Bámészkodom a Fifth Avenue-n a Saks, a Bond, a Lord and Taylor kirakatai elôtt, és éppen összefacsarodik a szívem, mert innen kéne vásárolnom Áginak meg neked meg mindenekelôtt Gabinak, aki azt a legjobban megérdemli, amikor megáll hirtelen egy sport Jaguar, kiszáll belôle egy lovaglóruhás szôkeség, lehet vagy tizenhét éves, épp a Central Parkból jött, ahol lovagolt egy kicsikét, és bemegy a Sakshoz vásárolni, de elôbb beleütközik három lepelbe öltözött hindu némberbe, ezen a vidéken a marha nagy Cadillacok volánjánál sok az egyenruhás néger sofôr, hátul tekintélyes szivarozó urak ülnek (ugyanez Rolls-Royce változatban), rendszerint nincs ideje kiugrani a sofôrnek, mert az üzletház vagy lakóház portása ugrik, és nyitja ki a kocsi meg a ház ajtaját, a ház elôtt vagányok ülnek mezítláb, a lányok egy melltartószerû felsô ruhadarabban, nadrágban, kilátszik a köldökük, áztatják a lábukat a luxusház elôtti díszmedencében, egy másikban néger srácok, hat-nyolc évesek fürödnek a Park Avenue kellôs közepén.

A hetes avenue-n megvakulsz az eleganciától, egy blokkal nyugatabbra a Hudson felé a nyolcason már elhagyott telkeken berendezett ideiglenes parkolóhely, roncsolt, öreg vöröstégla-házak, az egyiknek a tûzoltólétráján három rendôr mászik fel óvatosan a negyedik emeleti ablakok felé mert — másképp nem tud bejutni a lakásba, ahol nyilván valakit megnyuvasztottak, az egyik ablakban ordít egy asszony, nyilván a soron következô nyuvasztás tárgya, az utcán két riadóautó, száz lépésre onnan épül egy olyan ôrületes üveg- és alumíniummicsoda, most tartanak a negyedik emeletnél. Két hónap múlva az is elegáns vidék lesz, te odaállsz az építôtelep kerítése elé, tízméterenként van egy-egy nagyítóüveggel fedett ablakrésed, azon bámulhatod, hogy emeli az elevátor az egésznek a tetejébe a negyedik emelet szerkezetét, ami odalent épült (értsd a föld szintje alatt tíz emelet mélységben a sziklavájatban). Aztán visszamégy egy blokknyit a keleti irányba, és itt jönnek a kislányok a Jaguarban és az öregurak a sofôrös kocsikban, ahol telefonon szólnak elôre az üveggel elválasztott volánüléshez. A New York Hilton s az Americana bejárójához csak üggyel-bajjal jutsz oda, mert szakadatlan sorban jönnek az autók, szállnak ki a tízpoggyászos szállodalakók, és a forgóajtó megállás nélkül forog, a fotocellára nyíló ajtók csak félig csukódnak, s újabb verébre újból mûködik és nyit a berendezés.

Apropó, az Union Carbide épületben láttam egy pasast, aki beszállt a liftbe, majd belülrôl tizenkétszer kilengette a kezét a liftajtó elé. Azt hittem, hogy Parkinson-kórban szenved, aztán megmagyarázta egyik frissen szerzett haverem, hogy szó sincs vitustáncról, a szóban és liftben forgó úr éppen átejti a fotocellát, mert ez a lift csak minimálisan tizenkét emberrel indul, annak viszont nem volt ideje várni, és tizenkétszer egymásután beintette a fotocellának a nagy jelet, hogy csukódjon be végre az automata ajtó, és induljon egyedül az egekbe.

Elindulsz este kilenckor a Broadwayen dél felôl fel északra, ahogy itt mondják, downtowntól az uptown felé, kihalt a sugárút, mármint autófolyam az úttesten és ötvenméterenként egy-egy gyalogos, aztán felérkezel a negyvenkettes utcához, és egyszerre emberáradatba kerülsz, kb. az 53. utcáig, onnan megint elapadnak, gyalogos szinte semmi, csak a kocsik. Ez a kilenc keresztutca zárja dél és észak között, és a két Avenue, a Broadway és a Fifth keretezi nyugat és kelet között azt a részt, ahol az éjszakai élet zajlik. Központja a Times Square. (Levelezôlapon küldtem.) Itt ad egymásnak találkát este kilenc és hajnal között a világ összes kurvája és stricije. A Radio Citybe egy jó filmhez és egy príma music hall mûsorhoz, ami összesen három óráig tart, két dollár a belépti díj, emitt a legmocsokabb moziba, ahol pornográf filmek mennek, három dollár. Ezeknek a moziknak a száma megszámolhatatlan.

Az Avenue of the Americas és a 47. utca sarkán együtt strichel két kurva, egy gyönyörû szôke fehér lány és egy rassz néger. Munkabeosztásban élnek, a szôke játssza a romlatlanság báját, a néger a vad erotikát. Hajlandók együtt is szállítani a kettôt. Már ismerjük egymást, messzirôl mosolygunk, s mondom a jelszavamat: "Sorry, darling, no money!" És ôk, ellentétben európai kolléganôikkel, nem haragszanak. Roppant udvarias nép. Ezzel szemben a Frick Collection, New York legízlésesebb múzeuma, a megtestesült európai klasszicizmus. Egy klasszicista stílusban épült kis palota, semmi hivalkodás, odabenn, nemcsak a múzeum falai, hanem berendezett szobák, angol dolgozószoba, a falakon Reynolds, Gainsborough, Turner, Romney, egyszóval a legnagyobb angol festészet, mellette olyan reneszánsz bútorokkal, kivált csodálatos faragott ládákkal berendezett szoba, a falakon trecentóbeli olasz mesterek, Filippo Lippitôl kései reneszánszig, aztán ahol a falon Boucher, Ingres, Fragonard van, ott a berendezés rokokó, például Marie Antoinette hasas szekreterei, komódjai és tabernákumulai, a kandallón és a rokokó asztalkákon Houdon-szobrocskák. Meg aztán valami csodálatos németalföldi gyûjtemény, ennyi Van Dyckot, Rembrandtot, Ruysdaelt, Frans Halst és Van Eycket nem láttam még együtt, pedig higgyétek el, már láttam egyet s mást. Mert a Metropolitan és a chicagói meg a clevelandi múzeum se kutya. De a Frick Collection olyan, mint a legkimûveltebb, legrafináltabb és legdiszkrétebben patinás Európa. A Frick család szénnel és acéllal foglalkozik, és hogy miért csinál alapítványt a világ minden tájáról összehordott mûkincseibôl, abban van anyagi megfontolás is. Ha nem csinálna, legalább annyi értéket fizetne adóban. De ez nagyon komplikált, majd személyesen elmagyarázom.

A legnagyobb mûvészi élményem: Chagall, Dali, Brâncusi és Picasso. Itt-ott szerteszórva, a Metropolitanban, a Modern Art Museumban, ami egy csoda, a Modern Art Galleryben s egyebütt. A csúcs: láttam az Avignoni kisasszonyokat (képeslapot küldtem róla) és a Guernicát, amit Picasso kölcsönadott a Modern Artnak. Most mit mondjak? Sok tucat, albumból ismert világhírû képpel találkoztam már, de amikor gyanútlanul belépsz egy terembe, és a szemben lévô falról rád mered a Guernica, akkor földbe gyökerezik a lábad, és nem akarod elhinni, hogy ez eredeti. Erre senki sem figyelemztetett elôre, nincs benne a katalógusban. Mert amikor az ember elmegy a Louvre-ba (ez persze a jövô zenéje), akkor tudja, hogy itt is rá fog mosolyogni a Gioconda, lélekben felkészül a madonnai mosolyra, de amikor orvul rád törnek az Avignoni kisasszonyok, akik épp Washingtonból vannak itt látogatóban, vagy rád mered a váratlan párizsi vendég, a Guernica, akkor az egyetlen válasz a döbbenet. Persze mindezekrôl majd részletesebben élôszóban. De menjek vissza a Frickbe. Pontosabban, jöjjek ki a Frickbôl. Mert a vicces az, hogy ahogy kilépek a XVIII. századi palotából, a Fifthen szemben állok a Central Park 71. utcáról nyíló egyik mellékbejáratával, pontosan ott, ahol a kis állatkert van. (A nagy Bronxban van.)

Na már most Goyától tíz lépésre átlépek a marabuig, sôt a tigrisig, ahol ki van írva, hogy az állatokat nem szabad ingerelni és etetni, mire fel aztán mindenki ingerli és eteti ôket, már csak azért is, hogy bizonyítsa polgári szabadságjogait. A Central Parkban lovas rendôrök poroszkálnak, ügetnek s vágtatnak keresztül-kasul, kevesebb a poroszka és több a vágtatás, mert olykor gyorsan ott kell lenni, ahol kiütött a nagy közbiztonság. A Central Parkban ugyanis nemcsak a nagymamák sétáltatják a kisunokákat, de az idôsebb kisunokák is sétáltatják a huliganizmust, a szadizmust, miegyebeket (köztudott, hogy alkonyattól reggelig mindig) most már olykor déli verôfényben is. De ettôl a Central Park még gyönyörû. A sok szabadtéri színpad egyikén egy csomó jó kuplét énekelnek a holdba repülô emberekrôl, de ettôl függetlenül fogpasztareklámtól kutyaeledel-reklámig minden alkalmazkodott a holdutazáshoz. Ez végtelenül bosszantó, mert azok az Armstrongok nem azért vitték vásárra a bôrüket, hogy jobban lehessen mentolos fogpiszkálót eladni. Az viszont felemelô, ahogy mindenütt, helyenként színes transzparenseken tíz perc alatt megjelentek Armstrongnak a Holdon mondott elsô szavai: A'small step of the man, a giant leap of the menkind. Persze tudom, hogy holnapután már slágerszöveg lesz belôle, és erre fognak shake-ezni, de vannak itt sok százezren, akik tudják, mi a valódi értelme. Ezek a sok százezrek az egyetem körül vannak, amirôl majd beszámolok. Egyelôre a Columbia Egyetem körüli környék hangulatáról csak annyit, hogy az egy más világ.

Egyébként New Yorkban minden negyed más világ. A Forest Hills, ahol lakom, csendes, nyugodt, vidám negyed, éjszaka keresztül-kasul lehet benne sétálni, körülötted öregek mászkálnak, meg szerelmespárok meg kutyasétáltatók. Öt percre tôlünk északra a Rego Park ugyanilyen, öt percre tôlünk délre már a Jamaica, a legvadabb Puerto Ricó-i rumli. Még lennebb a Flushing, az vegyes felvágott, de inkább zûrös. A kettô között a Jamaica Estates viszont a legjámborabb középosztály lakhelye, néhány száz magánház öt-hat-hét szobások, de olyan egyformák kívülrôl, mint a Grigorescu negyed blokkjai. Persze vannak aztán parkvárosrészek, de azok már a gazdag középosztályé meg a még módosabbaké, ott minden villa más-más, van köztük huszonnégy szobás is egy szerencsétlen kicsi család számára. Ezek fantasztikusak. Hatféle stílus váltakozik: a Tudor (középkori angol várkastély), a Colonial (egyemeletes puritán ügy), a ranch (földszintes, lapos, széles, hosszú farmerházak stilizált változata), a williamsburghi (hófehér, körkörös kiképzésû, oszlopos portállal), a New Orleans-i, hófehér facsipkés ablakok, bejáratok, erkélyek, a verandán csipkés, fehér kerti bútorokkal, és végül a modern, amit nem kell leírnom.

Már egy szempillantás alatt felismerem ôket. Egy-egy ilyen parkvárosból azonnal a parkwayen vagy, ami ugyanaz, mint az expressway vagy a highway, csak a neve más, egyszóval egy böhöm nagy autosztrádán, ahonnan ha közelebb van, tizenöt perc alatt, ha messzebb van, egy óra alatt a Manhattan szívében vagy egyetlen stop nélkül, de ott ám (kilométerekben mondom, nem mérföldben) minimum hetvenessel kell hajtani, maximum száztizesig engedélyezett. Ezt nem lépik túl, mert többnyire ki van írva, hogy radarral ellenôriznek. Ha nincs kiírva, elvben akkor sem lépheted túl a speed limitet, de akkor viszont nincs joga a rendôrségnek radarral ellenôrizni téged, csak cirkáló rendôrautókkal. Ugyanígy az alagutakon, amikor beszaladunk például a Holland Tunellbe, ami a Manhattan legdélibb pontjáról vezet át a Hudson alatt New Jerseybe, megfigyeltem a táblát, ami arról szól, hogy lassabban járj, ne válts sávot, és televízió-képernyôn figyelnek, mit csinálsz. Na, mondtam magamban, szépen állunk, az ilyesmihez egyáltalán nem vagyok hozzászokva. Ja persze, én a Holland Tunellbe hajnali négykor szaladtam be egy irtó kedves házaspárral, akivel addig a Greenwich Village bárjaiban mulattunk. Ez egy külön ügy. A Columbia Egyetem vidéke mellett ez New York legkedvesebb helye. A hippyk vidáman szeretkeznek a Washington Square Park pázsitján, de a diszkrécióra nagyon háklisak, elvárják tôled, hogy ne állj le bámulni ôket, tíz lépéssel arrébb eléd áll egy félmeztelen kislány és egy lányhajú, szakállas fiú, és cigarettát kérnek, vagy sportból, vagy mert egy cigarettára sincs pénzük, aztán szemtelenül ottmarad, és jelzi, hogy tûz nélkül nem fogadja el. Adsz neki tüzet, megdicséri az öngyújtódat, megpuszil, és továbbáll.

A bárokban ôrült felhajtás, a képkereskedésekben (azok is nyitva tartanak egész éjszaka) a legvacakabb giccstôl a legprímább szürrealistákig és nonfiguratívakig minden kapható, a kábítószer-propaganda boltban minden van, csak kábítószer nincs, mert a használatát törvény tiltja, de azt nem tilthatja meg senki, hogy brosúrákban hirdessék a hasist, plakátokon szidalmazzák a használatát tiltó törvényt, és melléje égetni való tömjént árusítanak, mert a tömjént ugyan marihuanaszívás közben szokták meggyújtani, de a tömjén nem marihuana, mint ahogyan a pipa sem az, amibôl szívják, és amit nyugodtan vásárolhatsz, mert neked jogod van ahhoz, hogy pipagyûjteményed legyen. Na mondom, hajnali négykor vittek át New Jerseybe, náluk aludtam, mert ha elôbb hazavisznek Queensbe, sose érnek haza. Reggel tíz órára viszont repülôjegyem volt Pittsburghbe, de sajnos a Hudson túlsó oldalától a La Guardia repülôtér körülbelül annyi, mint Kolozsvár—Dés. Ezt a dolgot így kellett megoldani: egy kávéházból éjszaka háromkor felhívtuk a TWA-t (ez egy repülôtársaság), s közöltük, hogy a programálást helyezze át a tizenkét órai járatra. Erre ô azt mondta, hogy just a moment, s azzal már ki is húzta a nevemet a reservation listán az eredeti helyérôl, és átírta egy másik rubrikába, és megköszönte. Másnap mentem Pittsburghbe, onnan Milwaukeeba, onnan Chicagóba, onnan Clevelandbe s onnan vissza ebbe a szalámiszeletelô-gépbe. Összesen kétezer mérföldet jártam be. [...]

Az amerikai kisvárosokról most nem írok részletesen, mert azt nem is lehet levélben elmagyarázni, hogy lehet egy kisváros egy- vagy kétmillió lakosú és ugyanakkor tökéletes provincia. Egonék bûbájosak voltak, szerveztek nekem egy találkozót a Carnegie-Mellon Egyetemen dolgozó szakmabeliekkel, akikkel az egyetem vendéglôjének a fogadószobájában löncsöltünk, és úgy kezeltek, mint egy illusztris vendéget. Végigvezettek az egyetem komputerközpontján, attól seggre estem. Közlöm tudásszomjtól égô gyermekeimmel, hogy itt minden másodéves egyetemi hallgató (kivéve azokat a szakmákat, ahol elektronikus ámítógép nem használható) tud komputerrel bánni, a programot lefordítja a gép nyelvére, feladja a problémát, és értelmezi a választ. Én magam láttam egy kisfiút és kislányt, 18—20 éves srácokat, akik vidáman dolgoztak, és egy csöpp kicsi kínai leánykát, aki nagy truble-ban volt, mert a gép azt válaszolta, hogy az ötödik és kilencedik sorában a programnál is hiba van. Azt is megmondja, mi a hiba. Sajnos arra már nem tud válaszolni, hogyan kell kijavítani. Ez kb. két-három évig még a programáló feladata marad. [...] De most már abbahagyom a fecsegést,valamennyiötöket csókollak, Laci.

Drága figuráim,

itt mászkáltam szinte egész nap. Ez a kép éppen a New York-i Modern Arttól van kölcsönben, de ez a párizsi Art Moderne még annál is sokkal gazdagabb. Egész terem Picassók, Braque-ok, Léger-ek, Mondrianok, Rouault-k, de nem akarok én most esztétikai leckét tartani, most le vagyok nyûgözve, és semmi értelme, hogy innen magyarázzam meg, mi a különbség a szintetikus és analitikus kubizmus között, amikor arra otthon lesz idô, és különben se nagyon értem. Az ember mászkál, bámul, aztán eljön az Île de la Citébe a Prefecture de la Police-ra kérni még öt nap séjourt (mint én most), és miközben vár, gyorsan lelevelezi az új kultúrbenyomásokat.

Mondottam ugye már tegnap, hogy végre Párizs az elsô, ahol nem vagyok turista, hanem lakos, nem rohanok, mint egy ôrült, hogy még ezt is látni kell, meg amazt is (nem mintha nem lenne itt éppannyi látnivaló, mint Rómában, Firenzében), hanem mert itt egyszerûen fel kell adni a turista létformát, különben pont az vész el Párizsból, amiért az egész érdemes. Ennek akkor van varázsa, ha belevaló vagy, és nem jársz idegenvezetôvel, térképpel és egyebekkel a kezedben. Érkezésem másodnapján el is hajítottam ezeket undorral, és azt hiszem, ma már én vezethetném az idegeneket. Persze szörnyû gaffe-okat is fogok, de megéri, és nagyokat röhögök az emeletes és hatnyelvû fülhallgatókkal felszerelt American Express és egyéb turista-autóbuszokon. Ha szerencsém van, hosszítanak talán néhány napot, mert csak tíznapos vízumom van. Úgy rendezem a dolgaimat, hogy szept. 25-re otthon legyek, egyébként itt, ha akarnék, se maradhatnék 15. utánig, mert az anyagi csôd fenyeget. Épphogy van még néhány napra kitartásom. Párizs, 9 szept. reggel 10, csók Laci

Édeskéim,

kezdjem abban a sorrendben, ahogy találkoztam velük. Igaz, már az állomásról bejövet volt Notre Dame, a taxiablakból, és én csodálkoztam, miért nem kiált fel a sofôr, hogy lehet csak úgy elhajtani mellette. Aztán tegnap este a Trocaderóra menet találkoztam ezzel, de már gyalog, és érdekes, az emberek körülöttem ismét csak közömbösen járkáltak. Úgy látszik, megszokták. Ma Nussbaum Lacival itt kóricáltunk, és még most is kóricálunk (fordíts!). Innen indítom a ma esti lapsorozatomat a Le Colisée teraszáról, de azt hiszem, nem érdemes egy ilyen antialkoholistával champs-élysées-i kávéházban leülni. Itt a székeknek kötelezôen szembefordulva kell állniuk az utca felé, hogy mint egy páholyból látszódjék a világ. Egész más a hangulata, mint a Via Venetónak, sokkal szerényebb, komolyabb és tradicionálisabb. Semmi leszólítás, semmi összefutás, semmi nyitott sportkocsiból kikiabálunk, mint amott. Egyébként amikor ülünk rajta, akkor így néz ki (fordíts!), mert most este 11 óra. Ez egy patinás ügy, ennyi diszkrét fény nincs is a világon. A L'Arc de Triomphe-nál, az ismeretlen katona öröklángja mellett, ez áll a plaketten: "Ici repose un soldat français." Itt még az absztrakciót is perszonifikálni tudják. Párizs, szept. 3., este 11. Laci...

Édeskéim, balga famíliám!

Szégyen-gyalázat, elsô nap délután az elsô párizsi nap délután, aludtam, rettenetes fásultságot kellett kialudnom. Este 8-kor... J.H.-nál voltam, aki bûbájosan fogadott, és éjszaka kettôig beszélgettünk. Ezért nem küldtem el tegnap a szokásos esti lapomat. Most a Hotel London ebédlôjébôl írok, ahol N. Lacival és a nagybátyjával reggeliztünk, az egész ügy a Boulevard des Italiens-en van, az Opera tér mellet. J-tôl megkaptam a hozzá címzett lapodat (Rómában is kaptam egyet), príma, hogy bemutatóra érkezem haza, én ugyanis okt. 1-én otthon vagyok. Párizsban sajnos csak 10-ig... esetleg hosszítok vízumot. Párizs, szept. 3., reggel 10 óra. Laci

Drágáim, búbájosaim, akik jó szívvel tûritek, hogy egyedül csak én lássak csodákat, persze az csak természetes, hogy a Quartier Latin-ben lakom, három lépésre Monsieur Barrault-tól, mármint az Odeontól, amirôl nem kaptam képet, elküldöm hát a kôhajításnyira lévô St.-Germain des Prés-t, az egzisztencialisták bölcsôhelyét és fôhadiszállását. A szállodám már drágább az eddigieknél, húsz frank, majdnem 4 dollár, petit déjeuner és service y compris. Elég az hozzá, hogy öt percre van tôlem a Boul. St.-Germain és a Boul. St.-Mich. sarka is és ez a vidéke is (fordíts!). Most a St.-Mich. egy kis bisztrójában ülök, whiskyzek, mert azt iszom inkább tejeskávé helyett, és bámulom a világot. Két hónapja vagyok úton, elôször érzem magam otthon. Már kezdenek visszaszállingózni a diákok, érzed, hogy komoly világban, komoly emberek között vagy. Röhögni fogtok, hihetetlenül Kolozsvár-szagú. Ahány városban jártam, annyi lélekállapot és közhangulat. Az nem halandzsa, hogy egy városnak szelleme van. Leginkább ez az enyém. Pedig csak két órája vagyok benne. Most megyek telefonálni a barátoknak. Párizs, szept. 23. délelôtt 11. Laci

Drágáim, egyetleneim,

van mai eseménynaptáram is, de csak futólag említem, mert noha nagyon kellemes volt, nem az volt valójában az érdekes. És különben is — hangulataim vannak. [...] Ami délután 4-ig volt nem érdekes igazából. Attól vannak hangulataim, sôt szeszélyeim, s azért küldök csupa hangulat-, sôt szeszélyes lapot, ahol a megjelölés legfennebb így lehetne: nosztalgia (fordíts, pixszel megjelölve), egzotikum (kereszttel megjelölve) szellem, autenticitás, tradíció, barátság, szerelem, vágyakozás, fiatalság, romantika, ráció, szuverén gondolkodás, mal du siècle, kollegialitás, vagányság, felszabadultság, világfájdalom stb. (fordíts, pixszel megjelölve). Nahát ez marhaság, mert köztudott, hogy a nosztalgiát nem lehet eggyel, a szellem szuverenitását kettôvel, a szerelmet pedig három kereszttel megjelölni. Mert három kereszt esetén már igaza van a romantikának. Még csak azt sem mondhatom, hogy veszem sorjában, mert azért szeszély, mert sorba vehetetlen.

Ahol én lakom, az Odeon mellett van, s a környéken minden, ami a Latin Negyed, úgy, ahogy könyvekbôl tudjátok. Boul Saint Mich., Saint-Germain, Luxembourg, Pantheon, Sorbonne, és amit akartok, tôlem két percre az a Rue Gay-Lussac, ahol tavaly májusban felszedték a kockaköveket. Természetesen barikád céljából. Azóta beaszfaltozták. Aszfaltból nem lehet barikádot emelni. (Én pedig azzal áltatom magam, hogy már Párizst is ismerem, egyébként a legnagyobb élmény, ahogy fokról fokra otthonosabban fordulsz be az utcasarkon és a metro correspondance-ain, ami itt éppoly egyszerû, mint amilyen bonyolult a New York-i subway, s fordítva, a Louvre termei, ami egy kiismerhetetlenség, szemben a Metropolitannal, ami maga a rend. Úgy látszik, a francia szellem a rendet nem alkalmazza a mûvészetre, inkább a közlekedésre, tehát hiába hencegek, hogy már kezdem ismerni a várost, mert changer-val mentem el a Monge-ra, hogy aztán kiderüljön, megkerültem fél Párizst, gyalog a Rue Sufflot-n két perc lett volna.) De hol is tartottam? Tehát mellettem, a Rue Monsieur-Prince-en bekapok néhány falatot. Chez maître Pierre-nél, miközben nézem, hogy az Orvosi Fakultás falain szemben óriás betûkkel áll, "défense d'afficher, loi du 29 Juillet 1881", de azért a l'Humanité nem messze tôle kiteszi a plakátot, mely szerint szept. 6—7-én, az ô ünnepén szoborkiállítást rendez, így: ...? Béothy, Brâncusi, Ernst, Delaunay, Lipschitz, Matisse, Miró, Mondrian, Moore, Picasso stb. Hát ez nem rossz. Hogy melyik könyvesbolt mellett rohanok el szomorú szívvel (mert nem tudok vásárolni), az teljesen mindegy, könyvesbolt, könyvesboltot ér, egyetlen kirakatban több izgalmas, mint másutt egy év alatt. De kivált a l'Escaliert kerülöm el.

(Apropó: jó sikerem volt legfrissebb szóviccemmel, megvettem a l'Escalier-ban a Shakespeare notre contemporrain-t Jean Kottól, és megkérdeztem: "Combien ça cotte?" No de mindegy. Ha kimegy az ember a Rue Mouffetard-ra, Párizs egyik legrégibb, legnyomorultabb utcája, a hajdani intellektuális bunyók és a mai egyetemi vagányság színhelye (fordíts) ez, a központja a Place de Contrescarpe, akkor abba beleájul. Nem messze tôle van a Rue Gracieuse és a Rue de l'Épée-de-Bois, na látod, errôl van szó, ahol van kecses utca és fakard utca, ott az élet csak autentikus lehet.

Mari, úgyis elmegyünk egyszer együtt a Rue Mouffetard-ra! Ósdi házak, franciák, négerek, spanyolok, kínaiak, japánok, zsibárusok, vietnami vendéglôk, kocsma, a "le batteau ivre", ouvert jour et nuit, poésis, chansons, egy kis zsúpfedeles bár, fölötte egy fa, körös-körül égôkkel, mellette egy butik, a feje felett nincs már ház, mert beomlott, és lebontották, de ô gerendákkal kitámasztotta magát az aszfalt és a padlás között, egy üres telken egy öreg autóbusz 1930-ból, hatalmas plakáttal: "Le bus vous présente sa compagnie d'auteurs et d'interprêtes. Ce soir " 22h Gratuit". És megy az elôadás benn a buszban, a sofôr irányából visszafordított buszüléseken, színpad a kocsi hátsó terasza. Egy lépéssel arrébb egy pici boltocska, elôtte csodálatos festmények, fán, a kirakat mögött a festô dolgozik, bentrôl középkori muzsika szól az utca felé, a kirakaton név: "Jehan (nem Jean!), venu de Normandie", alatta a következô szöveg: "Comme la Mouffe (ne felejtsük el, Rue Mouffetard) l'artist mourra parmis les pelles [olvashatatlan] et les automnes qui enjambent le passé. Ils nous laisseront tous deux leur baluchons de faltes sur notre coeur et nous nous surprendrons a palpiter l'étérnité — Jehan." Bemegyek, megkínál, feltesz nekem egy madrigált, és megmagyarázza, hogy XIV. századi normann technikával fest. Adja már harminc frankért is. Szervusztok, isten velünk. Párizs, szept. 5. éjfél. Laci

[Ez itt 11 levelezôlap tartalma, egyvégtében írott és számozott lap.]

Drága szerényen élô, áldozatos famíliám,

aki megadással tûri, hogy míg ô trage mîta de cod,* közben a családatya tobzódjon, hadd mondom el nektek jelen folytatásos regényemben (Komisz copyright by Földes) a tegnapi estét, onnan, ahol abbahagytam. Hát utolsó hírem szerint Mona Lisa mosolygó üdvözlete a Louvre-ból. Akkor kijöttünk onnan (sajnos nincs központi képem róla), és elindultunk a Rue de Rivolin, a Palais Royalt meghaladva, amit már Balzacból is ismertek, de soha királyi palota nem volt, hanem az Angoulême-i herceg székhelye, azé, aki a nagy forradalomhoz csatlakozott, de 1793-ban kivégezték, és jöttünk felfelé a les Arcades mellett (1. szám két kereszttel megjelölve) a Tuilériák felé. Amikor odaérkeztünk (1. számú lap, három kereszt, az a marha nagy kert), abban öregurak játszottak golyójátékot, és fel se figyeltek rá, hogy a térkiképzés csodájánál gurigáznak, mert onnan dél felé a Louvre-ig ellátni (miként ti is elláttok), észak felé a Place de la Concorde-on át végig a Champs-Élysées-n a Diadalívig, az Eiffel-toronyig (amit már nem láttok ti sem). Nahát elindultunk végig a Les Tuileries-en a gurigázó öregurak között. A végiben, a Place de la Concorde bejáratánál egy kisfiú modellt állt egy árnykép-kivágónak, aki a bámészkodók gyûrûjében egy perc alatt kivágta ôt ollóval, profilból. Én esküszöm, hogy a kisfiú volt, bár a nézôk kommentárja szerint Alain Delont csinált belôle, mint mindenkibôl, mert nem is tud egyebet, csak Alain Delont. De ez rágalom. Akkor áttértünk a Concorde-ra (kettes számú lap), de nem volt pont ilyen, mert délután fél hétkor történt.

Ezen a Concorde-on mondja a városnézô autóbusz idegenvezetôje (csak hallomásból tudom, mert az ilyesmibe én nem szállok bele, én gyalog vezetem magam, és különben sem vagyok itt idegen), nos itt azt szokta mondani ô, hogy: "Íme, itt a tér, ahol a kivégzések végbementek, egyébként nem ez az egyetlen büszke hely, ami ezért nevezetes, ne tessék félni, mert sorra látogatjuk majd valamennyit." Nos hát ezen is átvágtunk, de mi megúsztuk fôvesztés nélkül, majd jobbra térve a Rue Royale-on át, elérkeztünk a la Madeleine-hez (3.sz.lap). Annak a környékén lakik N. Laci, akinek gazdag amerikai nagybácsija van, de a vidék nem errôl nevezetes. Nos, a Madeleine mellett egy egzotikus luxusbár félemeletén, vastag üvegfal mögött két leopárd sétál, belülrôl gin mellôl, kívülrôl tökmag mellôl láthatók. Néztük ôket, majd elmentünk a Folies Bergère-be (4. számú lap), ahol az igazgató-fôrendezô-tulajdonos M. Michel Gyarmati vendégei voltunk, és igen jó helyrôl néztük a revüt.

A revü (5—6. számú lap és millió egyéb, mert ötpercenként változnak a jelenetek) címe: "Et vive la folie", mint a "Nu te lãsa, Stroe", csak néhány százezer frankkal többe kerül a kiállítása, és valamivel jobbak benne a nôk. Különbség még az is, hogy csupasz keblûek, magyarán mondva ágyékkötô leszámítva meztelenek, ami az anzikszon nem látszik, mert Gyarmati úr erkölcsi lény, aki nem propagálja falakon kívül mindazt, ami belül van. Gyarmati úr egyébként kiélt, életunt, balassagyarmati zsidó, aki szeszélybôl mindennap öt-hat Párizsban tekergô idegent lát el meghívóval, de az a szerencse csak keveseket ér, hogy unalomûzésbôl együtt vacsorázzon velük, amiként velünk az Opera mellett, a Café de la Paix-ben elôadás után (fordíts pixszel megjelölve) jól megvendégelt. Párizs, aug. 4., éjjel két óra. Laci

Figyelem. királyi vérbôl való hitvesem és sarjaim,

ez itt a híres Place des Vosges, ez itt az elsô királyi palota, ez az árkádos, csak az a vicc benne, hogy körös-körül végig a téren tökéletes négyzet alakban így megy ez a végtelenségig. Öreg és mocskos és dãrãpãnat, az árkádok alatt kis butikok, pici kávéházak, stílbútor-üzletek, fegyvermûvesek és ötvösök, a ház (mármint az egész komplexum) belül csodálatosan megrenovált luxuslakásokból áll. Most renoválják kívülrôl is, pofára, de úgy, hogy megôrizzék a patináját. Hát arra csakugyan nem árt ügyelni, mert patinája az van nekije. Szervusztok királyi hercegek és hercegnôk. A bientôt, felséges hitvesem. Szept. 9. du. 7 óra — Prince de L.F.

Muzeális értékû családom, ha nem láttátok a villanyvonatot, azt hinnétek, hogy ez már a múzeum folyosója. No nem, naivocskáim. Ez a metro Louvre megállója, de már itt kezdôdik a mûélvezet. A magva aztán odabenn van, de kell hozzá vagy két hét. Nekem pedig összesen hat napom van még hátra. El vagyok keseredve. Hátha hosszítanak nekem vagy öt napot, hogy a Louvre-on kívül még ellátogathassak a Moulin Rouge nevû pinakotékába is. Most itt ebédelünk az elsô emeleti árkádok alatt (fordíts!), megjelöltem a pixemmel, a francia királyok között. Ami a képen látható, egynyolcad szárnya az épületnek, átmenni az egész elôtt a téren kb. húsz perc. Egyébként állva és mozdulatlanul vár rátok a Milói Vénusz, emlékmosolyát küldi a Mona Lisa, a Szamotrakéi Niké pedig egyszerûen csak üdvözli a Földes család kolozsvári maradékát. Én is. Laci. Párizs, aug. 4., délután 4.

Maripofám, aztán itthon (mármint szállodabeli) kollekciómban mégis találtam egyet, tehát pótlólag küldöm. Nahát ez az a Pigalle, ahova tegnap, "szombat este kimentem én a promenádra". Majdnem olyan, mint a Times Square New Yorkban, csak sokkal sikkesebb. De ha már errôl a mûfajról van szó, az igazi a Saint-Germain-des-Prés. Most indulok végighajókázni a Szajnán, mint minden normális turista. Utálom magam. Bár ha meggondolom, hogy pénzhiányra való tekintettel már csak három-négy napom van Párizsban, gyalog pedig minden nem megy ilyen csöpp idô alatt, akkor megbocsátok magamnak. Párizs, szept. 7., reggel 9. Laci.

Kedveseim, ájtatos lelkûek,

csupa Notre Dame-ot küldök, mert ott jártam a délelôtt, itt van nektek mindenféle változatban (Wildermann von forne, Wildermann von hinten), majd megyek a Musée de l'Art Moderne-be is, de az itt nem úgy van, hogy muszáj menni, és ha az ember nem jut el, akkor elvesztett valamit, mert akkor is eljutott az utcára, ez már volt így más városokban is, de sehol úgy, mint itt, mert itt, ha kint van az ember, akkor is benn van, és semmit se vesztesz, ha nem jutsz el, pontosabban nem méred fel, hogy mit vesztettél, mert Párizs mindig körülötted van. Próbálok öt napot hosszítani. Vagy ezt írtam már? Bár az öt nap a katasztrófa szélére sodorhat, a szállodámat végül is ki kell fizetnem valamibôl, és öt nap hosszítással az meglehetôsen problematikus. Persze ez nem rettent el. Minden másmilyen volt, mint ahogy elképzeltem, csak Párizs pont olyan. Vorba lui Farkas Laci: "végre tudom, mirôl van szó". Csak azt nem értem, miért olyan újszerû mégis az egész. Egyre azon töprengek, eljutott-e végül is Deák Tamás, csak éppen nem találkoztunk össze a Place du Tertre-en, vagy pedig vissza kell innunk az üveg pezsgôt.

Pofám drága, ahogy nem tudom, ki mondotta a francia irodalomból: "Nous n'avons pas un Goethe, nous n'avons pas un Shakespeare, mai nous avons la littérature française", körülbelül úgy mondom én: "ils n'ont pas un World Trade Center, ils n'ont pas des highways, ils n'ont pas une Colyssée, mais ils ont Paris". Semmi újat nem tudok mondani róla, közvetlenül a szállodám mellett van az Hotel des Balcons, azon egy plakett Ady-dombormûvel és alatta a tudósítás, hogy itt lakott a lánglelkû költô, Párizs szerelmese, és alatta egy ezt dokumentáló idézet, nem az, hogy "Párizs az én Bakonyom", mert abból a francia nem sokat értene. No de ha az ember nagyon akarja, még Bakonynak is jó. Ezeket a komikszokat kis késéssel fogjátok megkapni, mert vasárnap van, és csak egyszer ürítik ki a postaládákat, azt az idôt pedig már lekéstem. Szervusztok. (Mari, gyógyulj, ne idegeskedj, otthon leszek idejében, nem ülsz be sem az ezerfejû szörny közé, sem a kés alá nélkülem. Gabi, Ági, vigyázzatok arra a dili anyátokra. Laci. Párizs, szept. 7., délután 6.

Figuráim,

én már nem is értem, miért küldök ilyen banális lapot, az Eiffel-tornyot, azt hiszem, eddig is ismertétek, és különben is, higgyétek el, egyáltalán nem jellemzô Párizsra. Hanem a Place Julien le Pauvre és mellette az Hotel Esmeralda, amirôl senki se készít lev. lapot meg azok a kis diákbisztrók meg az a töméntelen sok könyvesbolt, ahol ha objektíven nézem, roppant olcsón lehet príma könyvekhez jutni, de nekem az olcsó is sok. Ha egyáltalán van itt kellemetlen, akkor az, hogy nem vásárolhatok könyveket. Ettôl függetlenül azt mondják, Párizs a világ legdrágább városa, de nekem megéri. Nem élek szakadatlan eufóriában, mint amazokban, úgy élek, mint a saját ruhámban a saját szokásaimmal. Jobb, mint az eufória. Ismerôs vagyok a metrón, a kávéházakban, a boulevard-okon, a középkori utcákon, és fôleg ismerôs vagyok az emberek hanglejtésével és mimikájával, ugyanolyan, mint nálunk a jó intellektüeleké. Azt mondják, az irodalmi és sajtóélet egy dzsungel. Lehet. Én azt tapasztalom, hogy egyszerûen és formaság nélkül bejut az ember bárhova.

Párizs 11 szept. reggel 10. szia

Laci

Édeseim, drágáim, figuráim,

már rettenetesen szûkmarkúan bánok veletek, csak három vacak lap, hát ehhez igazán nem vagytok hozzászokva az utóbbi idôben. Mit mondjak? Már mondtam. Nem turisztikázok, nem városnézek. Lakok. Egész nap az utcán, aztán mászkálok szerkesztôségekbe, kiadókhoz, kávéházi megbeszélésekre, dumapartikra. Kaptam tíz nap hosszítást: "Voil", Monsieur. Bon séjour en France" hozzáadással, én pedig kimentem a Préfecture de la Police-rôl, át a Citén a Pont Neufig, és tovább cirkáltam. Persze el fogok még mászkálni múzeumokba, egyebekbe, de nem ez az érdekes. Mint New Yorkban, itt is késôn kezdem a színházi szezonomat, de három jó elôadást feltétlen megnézek a napokban, az Huchette-ben (Ionescu-színház) a Cantatrice chauve-ot és a Leçont, aztán Saint Martin-ben a Hairt, és mindenképp kíváncsi vagyok az itteni Gondnokra, azt is megspektálom. És természetesen beszámolok. Szia, gyerekek, egyre jobb és honosabb, kb. 19-ig maradok. Aztán Németországba csak épp bepillantok.

Párizs, szept. 10., este 9. Laci

* A jeles fôiskolai tanár, irodalomkritikus hagyatékából.

A "trage mîta de coadã" román mondást egy párizsi fiú mondta így Bukarestben.