1968. augusztus 21.

Munkahelyem, a Csehszlovák Kultúra, hivatalosabban: a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Tájékoztatási és Kulturális Központja, pesti nyelven csekultúra, a volt Singer és Wolfner Andrássy úti átalakított könyvesboltjában mûködött. Meg az újonnan épült Rózsa [Ferenc] utcai elôadóteremben, ahol legendássá vált filmvetítéseinket tartottuk. De errôl majd késôbb.

Most, 1968. augusztus 21-én reggel kisírt szemû nôk, komor tekintetû férfiak, recsegô-ropogó Teslák, szuprafon kisrádiók. A hanglemezes polcok elôtti öblös fotelekben három riadt nagykamasz, nyakig csehszlovák zászlóba burkolva, olyasformán, mint mostanában a nekidühödött fociszurkolók. Ám emezekben most semmi tisztességtelen szándék: ülnek, komoran hallgatnak, félig gyerek, félig felnôtt arcuk maga a kétségbeesés; egyiküket látásból ismerem a mozizásból.

Jöttömre a többiek alig figyelnek fel. Divényi Albin, a körmöcbányai magyar — feleség szlovák — odahív kis Teslájához, felerôsíti, Brünnbôl szól a rádió. Hol híreket mond — merre járnak éppen a megszállók —, hol kommentárt — külföldi visszhang —, hol meg a magyaroknak oly ismerôs intelmeket: ne veszítsük el a fejünket, viselkedjünk méltó módon... Az egészbôl ordít a rögtönzés: recsegés-ropogás, ajtónyikorgás, olykor alig érteni a szavukat. Tisztán, teljes hangerôvel hallható viszont egy másik készülék, a hivatalos Vltava Rádió: kriminális cseh kiejtéssel beszélô bemondója ugyancsak megfontoltságra int... Ezt az adót G. Bauff, a német neve ellenére Pestre nôsült cseh kollégánk hallgatja, afféle ügyeletesként: "tudnunk kell, miket házudnak á hivátálosak". A leghiggadtabbnak Stelczer Árpádné, a nagy cseh szótár egyik szerkesztôjének a felesége tûnik. Azt mondja, menjek fel a dirihez, valószínûleg rendkívüli vetítés lesz a Rózsa [Ferenc] utcában, állandó vendégkörünket épp most verbuválja egyik kollégánk telefonon. Egy darabig még téblábolok a földszinten, még észreveszem, amint bejön Szabó György, a híres magyar író sudár termetû, szép felesége, K. Nagy Magdi; odamegy szlovák druszájához, szó nélkül átöleli, és otthagy a lemezespulton egy termosz feketekávét. Aztán elmegy.

Én föl a fônökeimhez. Az apróka igazgatói szobában alig férünk. Az egész terepet jóformán a turbulens, bôbeszédû, kikopott operaénekes, Frantisek Nemec uralja. Ô az igazgatóhelyettes, nekem közvetlen fônököm. Fel-alá járkál, magasröptû fejtegetéseket ereszt meg a náci német hadsereg és az "úgynevezett" — így mondja — Vörös Hadsereg közötti hasonlatosságról, majd felém fordulva megjegyzi: a magyar alkotmány ünnepének másnapján vagyunk, asszonyom. Az epésnek szánt megjegyzés célba talál: szégyent érzek, mintha csak én rendeltem volna el a bevonulást. Az azelôtt tétovának ismert diri leinti: ugyan, Frantisku, hagyd ezt most. Mire "Frantisku" büszkén: Én csak az igazságot mondom! — Aztán váratlanul elsírja magát. A színházi múltja és kolerikus természete miatt ódivatú teatralitásra hajlamos exoperista még aznap verset ír A Magyar Alkotmány ünnepén címmel. Emiatt majd meggyûlik a baja a NORMALIZÁLÁS éveiben, különösen mert még alá is írt mindenféle tiltakozó iratokat. Aláírásait soha nem vonta vissza, a pártból kilépett. Most, 1968. augusztus 21-én délelôtt minden turbulenciája ellenére hiteles. Sírás, epéskedés, majd bizakodás: — Nem lehet, hogy a nagyvilág ezt eltûrje! Doktor Hájek majd elmegy az ENSZ-be. — Úgy is lett. Ám tudjuk, mit ért el a csehszlovák külügyminiszter.

A diri inkább csak mélységesen szomorúnak látszik. Igyekszik a napi dolgokra koncentrálni: rendkívüli filmvetítést tartunk, mondja. A film kiválasztását rám bízza (mint jó ideje már), a lényeg úgysem a film, hanem az, hogy összegyûljünk. "Ez is egyfajta tiltakozás." Sokan — szimpatizánsok — már maguktól telefonáltak, ezek majd szólnak barátaiknak; látogatókban nem lesz hiány. Igaza lett.

A nap hátralévô óráinak részleteire csak szaggatottan emlékszem. Állandóan hallgattuk a rádiót, rengetegen jöttek: itt rekedt turisták — nyugatiak is — korábban csak lemezmániájukról ismert zeneôrültek, újságírók, követségi emberek — mégpedig mindkét táborból: az óvatosak, akik korábban is mondogatták: túl messzire mentek ezekkel a filmekkel. Meg az optimisták. Ugyan már, ha Prága engedi... Különben is: mi csak a szocializmust építjük. Igaz, emberarcút.

Világosan emlékszem viszont a zsúfolásig megtelt vetítôteremre. Ahol a máskor mindig vidám nyüzsgedelem, vetítés elôtti halk beszélgetés helyett szinte tapintható csend fogadott kettônket. A Csehszlovák Kultúra igazgatója Josef Papulajt meg engem, a tolmácsát.

Az igazgató általában csak jeles ünnepeken jelent meg vetítéseinken; olyankor röviden szólt az ünnepi alkalomról, esetleg az érdemi programról is. Jól beszélt magyarul. Most azonban pár szó után áttért anyanyelvére, a szlovákra.

Jó beszéd volt. — Megrendítették az események, nem érti azok kiváltó okát, mondotta. Azt tudja biztosan, hogy az egybegyûltekben Csehszlovákia ôszinte barátait tisztelheti. Arra kéri ôket, kísérjék továbbra is rokonszenvvel intézményünk tevékenységét. Mi igyekszünk változatlan színvonalon közvetíteni kulturális értékeinket, úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Bár ez nehéz lesz. Még egyszer köszönti a látogatókat — mondotta —, bemutatásra kerül ez és ez.

Hogy mi is valójában? Talán valami mûemlékes film és az elôzô heti híradó, amely persze még az "események" elôtt készült.

A mozi

"Forman Fekete Péterjének leforgatását
eleinte nem akarták engedélyezni, Chytilová
készülô filmjére ráfogták, hogy szocializmus-
ellenes... Reméljük, mindez már mögöttünk van;
a zsdanovi mûvészeti mércék-méricskélések
fölött eljárt az idô."

(MY, 1965)*

Nem volt abban semmi protokolláris nagyképûség, amit igazgatónk az értékek közvetítésérôl mondott: a csekultúra vetítéseit kedvelték a budapestiek. Pedig eleinte itt is a népi demokratikus protokoll jegyében folyt a kulturális akciók szörnyszóval fedett agymosás. Én '66-ban kerültem az intézményhez, elôadóként a film- és zenei rendezvények gondozását bízták rám, ezekhez kellett úgymond érdeklôdô közönséget szerveznem. Hótunalom Dukla-szoros filmeket mutattunk be, meg Kétszer kettô néha öt típusú gyermeteg vígjátékocskákat. A zene: népi együttesek, ezekkel a vidéket jártuk, de elkerültünk a mátyásföldi szovjet kolóniára, többször, hogy ôk is lássák: a "csehek" nem akarnak semmi rosszat, csak táncolgatnak, énekelgetnek...

A tömegmozgatás elôzetes szervezését a Hazafias Népfront helyi szervei látták el. (Másra a HNF úgysem volt jó.) Meg jöttek komolykodó vonósnégyesek, kortárs zeneszerzôk, akiknek mûveit érdemdús kövér énekesnôk kornyikálták; effélék. E rendezvényeket a közönség becsülettel végigunatkozta, majd jött a "baráti fogadás"; pilseni sör, bécsi dobozos virsli, tycinky, susenky. Ripi-ropi. Ennek végeztével az elvtársak emelték poharukat a két nép barátságára. (Vajon melyik kettôjére? Talán hároméra?) A rendezvényekrôl jelentést kellett írnom: ennyien voltak, óriási siker, magyar részrôl megjelentek X, Y, Z. elvtársak. A jelentéseket félévenként továbbítottuk a csehszlovák kulturális minisztérium illetékes osztályára. Ott aztán Prágai Emberünk vagy elolvasta ôket, vagy sem. Inkább talán nem. Ugyanis '66 vége felé, de még inkább '67 elejétôl kezdtek egész rendes dolgokat küldözgetni Prágából. Mert alapanyagot — együtteseket, filmeket — mindig Prágából kaptunk: csak úgy, a magunk gusztusa szerint nem válogathattunk a cseh és szlovák kultúra tárházából.

Eleinte konzervatív felfogású, de tisztességesen megcsinált, nézhetô dokumentumfilmek érkeztek, a mûemlékvédelem tárgykörébôl. Hogy miért éppen ezek? Hadd tegyek egy kitérôt.

Sokak szerint a Prágai Tavasz eszmeáramlata az ottani ikávé [Ingatlankezelô Vállalat] trehány munkájának köszönhetô. Az történt, hogy '67-ben (vagy talán már '66-ban?) egy omladozó belvárosi ház vakolata Prágában agyonütött egy járókelôt. Az esetet az újságok nem közölték, de a közeli strahovi diákotthon lakói hírét vették, és kivonultak az utcára. — Nem elég erôszakkal elvenni a házakat! A háziúr azelôtt köteles volt rendszeresen tatarozni! Követeljük a halált okozó vétkesek azonnali felelôsségrevonását! — ilyesmiket kiabáltak. A hatalom meg tudván tudva, hogy nem jó ujjat húzni a diáksággal, sebbel-lobbal felelôsöket produkált — persze ikávé szinten, no meg a másik oldalról, a hôzöngô diákok közül is kicsaptak egy-két hangadót. Aztán szép csöndben nekiláttak a tatarozgatásnak. Persze csak amúgy szocialisztikusan, ne mondjam: Patyomkin módra. Legalább a belvárosban... legalább a mûemlék [jellegû] épületeket. Ezért is írhatta aztán 1968 kora nyarán Ján Procházka közíró: "Fegyveres harcokra talán nem kerül sor. Csehszlovákia számára Budapest nem járható út. Ez túl nagy luxus lenne. A mi házaink emberi kéz beavatkozása nélkül, maguktól is összedôlnek. A mi sorsunk nem lesz a jakobinusoké. Habár egy Magasságos Elvtárs a minap kijelentette: elég volna lecsukni tizenegy embert, és nem lenne több gond a demokráciával. Hát illuziókban ringatja magát, vagyis téved. A megújulási folyamat már százezereket, milliókat magával ragadott."

Mindkettôjüknek igaza lett. Procházkának abban, hogy Prágát nem lôtték szét, mint Budapestet, bár a Csehszlovák Rádió és néhány más fontos középület kapott találatokat. És halálesetek is voltak, immár nem csak a hulló vakolat miatt. A Magasságos Elvtárs meg csak nagyságrendeket tévedett: nem volt elég tizenegy embert lecsukni! Ezreket csuktak le, nem beszélve az egyetemi tanár kazánfûtôkrôl, akik hiába is áhítoztak ablakmosói "állásra": Hoho! Ott emberekkel lehet kapcsolatba kerülni, míg a kazánok, ugyebár, elhagyott pincékben vannak... De még így is megesett, nem is egyszer, hogy két vagy több kirúgott egyetemi tanár volt egymás kazánfûtô váltótársa, akiket aztán államellenes szervezkedés gyanújával, majd vádjával bebörtönöztek — a Magasságos Elvtárs tizenegye mellé.

Ami pedig a tatarozást illeti, ez a késôbbiekben valóságos fóbiává vált. '82-ben egy prágai utamon találkám volt egy félig cseh, félig magyar ismerôsömmel az egyik Vencel téri kávéházban. Mikor ránk esteledett, és kiléptünk a kávéházból, a frissen festett, díszkivilágításban úszó híres teret különösen szépnek találtam, s ezt meg is mondtam merôsömnek. Mire ô, magyarul: Ugyan már, két hónap múlva le fog ez pattogzani nekik. (Ellenzéki körökben akkor csak így beszéltek: "ezek".)

De térjünk vissza '66—'67-hez, a Nagy Tatarozás kezdeteihez. Nagy értékû, kétszáz-háromszáz éves kolostorok persze várólistások maradtak, hacsak nem alakították át ôket idôközben megyei könyvtárrá. De azért ezt-azt rendbe hoztak! A sikerültebb mûemlékfelújításokról aztán dokumentumfilm készült a jónép épülésére (megnyugtatására?). Ezekbôl kaptunk prágai feletteseintôl. Érdekes: mûemlékvédelem ürügyén a filmkészítôk már itt-ott "kibeszélnek", a nemzeti értékek óvásának fontosságáról példálózgatnak, vagy megszólaltatnak érdekesebb észjárású mesterembereket, valamely ritka, patinás mesterség mûvelôit, akik lelkesen, meggyôzôen tudnak beszéni szép munkájukról, úgy, hogy a laikus is értse. Emlékszem például egy brünni hangszerrestaurátorra, aki régi hegedûket reparált nagy mûgonddal. "Mert a cseh hegedûsök valamikor világhíresek voltak, kérem!" Egy-egy ilyen hiteles mondat, hozzá még a nem is öreg restaurátor jó kiállása, szép szabatos beszéde, barátságos mûhelye... Megvolt mindennek a maga hatása.

A mûemlékes filmek egyike-másika még alkalmazott efféle vörös farkokat: államunk évente milliókat áldoz a nemzeti értékek megmentésére (zene). De már akadtak, nem is kevesen, olyan restaurátorok, akik nem említvén az állam érdemét azt sorolgatták, mi mindent kellene rendbe hozni, méghozzá sürgôsen. Akkor nem tudtam, de most már biztos vagyok benne: ezek már bizony a Prágai Tavasz kezdetét jelezték. Hisz még a közönségünk is átalakult! A partizánfilmek sajátos közönsége (Magyarországon több ezer bejegyzett partizán mászkált akkoriban), a mindenütt jelenlévô fontoskodó nénik-bácsik mellé szállingózni kezdtek a mûvészfôiskolások, általában a fiatalabbak és mindenképp az értelmes, mûvelt rétegek. Gyakori, érdeklôdô vendégünk lett E. Fehér Pál.

És ekkor lép akcióba operistánk! Korábbi kultúrkapcsolatai révén meg persze a velük szimpatizáns követségi emberek segítségével elintézi, hogy értékes filmeket vetíthessünk. "De igazán!" Chytilové, Forman, Jires, Jakobisko, Papousek, Kachyna, Schorm, Jasny, Menzel korai filmjeit elôször nálunk, a budapesti Csehszlovák Kultúrában láthatta a magyar közönség. A filmek szövegét — büszkén mondhatom — én fordítottam, hol dialóguslistáról, hol meg — legtöbbször — keserves kisiparossággal, lista nélkül. Ilyenkor a szöveget filmgépészünk elôször fölvette egy orsós Tesla-magnóra, innen hallgattam le — mondatról mondatra —, majd írtam a magyar változatot egy monstrum Optimán. Mindkettô, a Tesla-magnó meg az Optima írógép zúgott, kattogott; gyakran kellett leállnom, visszamennem a nehezen érthetô helyekhez. Különösen sokat kínlódtam az amatôr színészeket, tájszólásban beszélôket felvonultató filmekkel, pedig egytôl egyig mind kitûnô volt! Szerencsére a Tûz van babám (Forman) fordítása nagyon jól sikerült. Fôleg azért, mert a Lumumba utcai házi vetítôben láthattam a már elkészült, magyarra szinkronizált változatot. A filmet akkoriban nyilvánosan nem vetítették, a házi vetítôben sem az én kedvemért került mûsorra, hanem egy meglehetôsen rosszhírû magyar rendezô miatt, aki Prágában végezte a filmfôiskolát, de saját magától csak ócska agitkákat tudott készíteni. A vetítés végén bárgyú nagyképûséggel megjegyezte: ez nem az én világom (mármint a Formané, istenem...).

Bezzeg a mi közösségünk nagyon is vevô volt rá! Úgyannyira, hogy még rögtönzött pótvetítést is kellett tartanunk. Ugyanis nemcsak a szalmiákszagú meghívó-blankettákon hívottak jöttek el, hanem azok barátai, ismerôsei is. Annyian, hogy még pótszékekkel sem fértek volna be egyszerre a Rózsa [Ferenc] utcai új vetítôterembe. A késô esti pótvetítést túlórapénz vagy egyéb díjazás halvány reménye nélkül végeztük, nemcsak én, hanem a gépész, sôt a portás bácsi is. A várakozók a közeli Rózsa presszóban csapták agyon az idôt.

A játékfilmek elé csakhamar kaptunk Prágából két-három napos filmhíradókat is. Ezeket nagyon szerette a közönség. Miért? Két példa. Szovjet turisták Prágában. A szöveg: a hivatalos. De gyanúsan az! — A legfejlettebb ipari ország fiai és leányai fölkeresték fôvárosunkat, és értékes emléktárgyakat vásárolnak. — Kép: 30—40 évvel korábbi divat szerint öltözött, pohos férfiak, dundi Dunnyuskák rosszul festett hajjal, bajuszkával, hat-nyolc villogó aranyfoggal, amint éppen rávetik magukat a prágai Corvin lábasaira, otthonkáira, egyéb szocialisztikus kacatjaira. És kincsként szorítják magukhoz ormótlan, csöppet sem elegáns csomagjaikat. Akkor, amikor a cseh újságok már egyre-másra közölnek zúgolódó olvasói leveleket a lezüllött cseh ipar termékeirôl. "Fél évi viselés után levált a cipôm talpa! Bata hazájában, kérem!"

Az akkori budapestieknek nagyon is ismerôs volt a látvány: mátyásföldi, hajmáskéri szovjet katonatiszt-feleségek — bordó vagy bilikék szövetkabátban, fülcimpáig érô ezüstróka gallérral —, amint milliom kacatjaikkal izgatottan "kommisióznak" Budapest nagyáruházaiban. Szovjet kiskatonákat persze nemigen láthattunk akkortájt az utcán; ha voltak is — ritkán —, mindig csapatosan közlekedtek, üzletlátogatásról szó sem lehetett; ôk kénytelenek voltak beérni a nyálcsorgató kirakatnézéssel a feltehetôleg jutalomként kapott városi kimenôn...

Vagy egy másik híradó. Egyetlen témája: látogatóban a híres írónál. Bizony Hrabalnál. A híres író otthonában vagyunk. Az "otthon": külvárosi szoba-konyha, falikúttal, WC az udvarban. A kísérôszöveget maga a Mester mondja. Két mondatára még ma is emlékszem: "És íme, itt vesz a Mester és hitvese telente Kneipp-kúrát, ami ugyebár fölöttébb egészséges. (Kép: a budi felé vezetô hólepte ösvényke.) "És itt írja a Mester állítólagos remekeit, amelyekért még pénzt is kap a kiadóktól, ahelyett hogy jól orrba vágnák." (Kép: íróasztalnak kinevezett alkalmatosság, közvetlenül a konyhai falikút mellett.)

A nagyfilmek elôtt eleinte "bevezetôt" tartottam, holmi ki nem mondott, állítólagos elvárás jegyében. De aztán Chytilová Százszorszépekje elôtt, amikor is megengedtem magamnak egy "szimbolikus jelrendszerrôl" szóló lila ködölgést, a közönség bizony szépen kitapsolt. Attól kezdve csak a legszûkebb stáblistára szorítkoztam: cím, rendezô, operatôr, fôszereplôk — pássz!) Nem mondom, hogy jólesett volna, amint a közönség kioktatott. De hát igazuk volt! Ráadásul késôbb sajátosan rehabilitáltak. — Hiányoltuk — mondta volt a festô Korga György felesége, amikor más elfoglaltságom miatt az egyik kollégám helyettesített; nem kellett egyebet tennie, mint felolvasni az általam fordított gépiratot. Meg is tette, gépiesen. Én viszont már annyira belejöttem a mozizásba, hogy nevetésszüneteket tartottam, sôt még "színészkedtem" is, persze módjával. Vagy: amikor már kívánságvetítés is volt — a közönség hallomása alapján ezt-azt bekértünk a cseh meg a szlovák filmlaborokból —, egyszer, még a vetítés elôtti beszélgetés során ennyit mondtam: ezt a filmet kifejezetten az önök kívánságára vetítjük. "Úristen, Irén, érdemes egyáltalán itt maradnom? Hisz magának nem tetszett!" Ez bizony jól esett, annál is inkább, mivel utóbb kiderült: az értô közönségnek sem tetszett a film. Mert értô közönség volt, igenis!

Kik is jártak hozzánk: a Korga-házaspár, Rajk Lászlóné és népes baráti és családi köre, ifjú Rajk Lászlót is beleértve; Gyarmati Lívia és Böszörményi Géza szinte minden alkalommal eljött; Kertész Péter, a költô; Kenedi János, a drága-drága Vujicsics Tihamér, Magyar Jóska grafikus; Bársony Éva újságíró, Sipos András és sok-sok más akkori (és mostani) tévés; szlavista körökbôl úgyszólván mindenki Dobossy professzortól Bojtár Endrén át Szalatnay Rezsôig; írók, színészek. Voltak magyar katonatiszt látogatóink is. Mûvelt kultúros tiszteknek tûntek. A nevetésük nem lehetett színlelés. Mert a közönség orkánszerû kacagását most is hallom, külön benne Dobossy professzor öblös baritonját. Sokszor magam sem álltam meg kuncogás nélkül, de ezt — a hamar elhagyott ideológiai bevezetômmel szemben — senki nem vette tôlem rossznéven. Különösen ellenállhatatlanok voltak Forman és Papousek filmjei. Ez utóbbi volt kezdô korában Forman "bolond embere", jobbnál jobb gegeket szállított a készülô filmekhez, a másokéba meg aztán a sajátjába is. A legszebb kor címû fergeteges komédiáját egy képzômûvészeti fôiskola életébôl — tán háromszor is vetítettük...

A filmexpediálás technikája sajátos volt. Valamirevaló vámosnak égnek állna tôle a haja. A legtöbb film mindenféle hivatalos kísérôokmány nélkül került Magyarországra, majd vissza. Szívességi alapon. Megkértük ismerôseinket, hogy Prágában vagy Pozsonyban jártukban ugyan mennének már el a filmlaborba, és hoznák el a számunkra kikészített filmet, lehetôleg dialóguslistával együtt (ez persze legtöbbször lemaradt; munkakópiákat, utolsó nyers változatokat kaptunk többnyire). Hogyne, hogyne, persze, persze. Hozott nekünk filmet CSA-pilóta, akinek egy ismerôse nyomta a kezébe a dobozokat, ingóságaival áttelepülô házaspár; ha jól emlékszem, Dobos László akkori nemzetiségügyi miniszter is hozott alkalomszerûen egy-két dobozt Pozsonyból. Olykor magam mentem kollégákkal Pozsonyba autón. Ilyenkor persze új könyveket, lapokat is vettem — csupa csemegét; az ENSZ Emberi Jogok nyilatkozatát, Casanova emlékiratait vagy éppen Ján Procházka politikai esszéit és persze újságokat, fôleg a prágai Literárkát, hacsak szét nem kapkodták. Egy szó mint száz: nagyon is szerettem ezt a mozizást. Élveztem a népszerûségemet, hogy hagytak nyugodtan dolgozni. Örültem annak is, hogy a közönség soraiból ôszinte barátaim is lettek — a cseh—magyar Milos Vnuk házaspárral például mindmáig tartjuk a kapcsolatot; jólesett, hogy a képzômûvészek elhívtak a kiállításukra, sôt a Korga házaspár a lakására is, csak úgy beszélgetni.

Hát ezeknek — és még más szép napoknak — vetett véget a nagyhíres bevonulás.

Normalizáció — egy, kettô, három

Normalizáció egy

"Sokért nem adnám, ha valaki
elmagyarázné a szocialista
demokrácia lényegét."

(67-es cseh újságkivágás,
Milos V. gyûjteményébôl)

Augusztus 21. után valóban próbáltunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. És valóban: egyelôre a helyén maradt mindenki. Az izgága operista, a tétova diri, prágai feletteseink, akik szorgalmasan küldözgették a jobbnál jobb filmeket. Most már dialóguslisták is szállingóztak. Kevesebb lett viszont a szívességi "beszállító"...

Aztán egy szép napon telefon Prágából: ezentúl hivatalos úton érkeznek a filmek, "el kell vámoltatnunk" ôket. Vagyis ha megérkeznek a dobozok, azonnal telefonálnunk kell az ilyen és ilyen számú magyar vámszervnek, onnan "kiszáll" egy vámos, és annak rendje-módja szerint "vámkezeli az árut". "Tudod, Frantisku, puszta formalitás az egész — mondta operistánknak a hirtelen kelletlenné vált Prágai Emberünk. — Hát ha formalitás, akkor mi szükség van rá egyáltalán" — vágott vissza Frantisek, akivel akkortájt egészen összebarátkoztunk. Mindazonáltal eleget tettünk Prága óhajának (bár ki tudja: hátha éppen a magyar szervek akarták így). Aztán rám lôcsölték ezt is. A vámos kitöltött sárga, kék és fehér cédulákat (nem vicc!) három doboz filmrôl, pecsétet rá. A procedúra végeztével megkínáltuk ôt pilzenivel, azzal vége is volt az ügynek. Hogy aztán hogyan kerülnek vissza a filmek (azelôtt erre is szívességi "kiszállítókat" találtunk), azzal senki nem törôdött. Csak mi. A krónikus helyhiány miatt örökösen kerülgettük a dobozokat, végre is a kazánházban tornyoztuk fel ôket, a kazán mellé. Ott nem voltak útjában senkinek. Azaz mégis: késôbb e kópiák nagy részét ugyanebben a kazánban kellett elégetnünk, tanúskodó hivatalos jegyzôkönyvezés mellett, már a TOTÁLIS NORMALIZÁCIÓ végén. De errôl majd késôbb.

Hanem az ismerôs vámos kitalált egy újítást: ugyan ne hívjuk ki már minden egyes filmküldeményhez; elég, ha akkor szólunk, amikor megjött az "egyéb áru". Ugyanis rendszeresen kaptunk egy-két láda reprezentációs ellátmányt: italt, kínálnivalót — tycinky, susinky —, apróbb ajándéktárgyakat. ezekbôl a vámos is kapott — még jabloneci bizsut is az asszonynak! Mindenki jól járt. A filmvámolás persze nem jelentett cenzurális feladatokat. A vámos a filmeket meg sem nézte, sokszor még a címüket sem írta fel a papírjaira, darab-darab elv szerint mûködött az egész. Ez még külön bosszantott. A cenzúrának lett volna valami értelme — látni akarják, mivel mételyezzük a népet. De így!? Ha a mostani bolond idôket veszem, akár bomba is lehetett volna a dobozokban. Bomba persze nem volt, de más úton sem kaptunk semmiféle fenyegetést — levelet vagy telefont; annál több együttérzésben volt részünk. (Ismeretes egy pesti ipari tanuló szolidáris önégetése Jan Palach emlékére-mintájára; a fiú temetésén az akkori csehszlovák nagykövet hivatalosan képviseltette magát, s ez a karrierjébe került.)

Az internacionalisták kajánul hallgattak, vagy éppenséggel a "lépés szükségességét" magyarázták a sajtóban, rádióban, ritkábban a tévében, gyakrabban nálunk, az emeleti kisszalonban, cseh vagy szlovák értelmiségi vendégeinknek. A magyar agitátorok érvelésének logikája már akkor elavultnak tûnt, nyelvezetük fûrészporos, akár példának okáért a Csehszlovák—Szovjet Államközi Megállapodás szövege.

E magyar vendégek többségének nevére emlékszem, föl is tudnám sorolni ôket, de eszemben sincs! Ezek az elvtársak ma szinte mind lelkes kapitalisták — és persze multimilliomosok, még ha magyar mértékkel is.

Egy Malnacs nevû, magas rangú mátyásföldi szovjet katonatiszt, akit a néptáncos strabancolásból ismertünk meg, jól beszeszelt a repibôl, majd zavart körülményességgel elbúcsúzott: ô katona, oda kell mennie, ahová a parancs vezényli. Most például a VSZ haderôinek Vltava hadgyakorlatára, amit történetesen Csehszlovákiában rendeznek... Még az igazgatónk nyugtatta: ugyan már, hiszen ez csak egy egyszerû hadgyakorlat. Igaz, az ígérethet képest a katonák kissé tovább maradtak... a lakosság már idegeskedett... De aztán kivonultak! Akárcsak Budapestrôl, '56-ban... — Ezt a szovjet katonatisztet azután többet nem láttuk, mint ahogy a csekély számú maszek szovjet szimpatizáns is elmaradt a háztól. Minden hivatalos ünnepen megjelentek viszont szovjet követségi emberek. Volt fogadás, éltették a "két nép barátságát". Igazgatónk kínos udvariassággal abszolválta az efféléket, operistánk, ha csak tehette, lelécelt. (Ahogy az akkor divatos szlengszót gyakran mondogatta, magyarul.)

Közben folytak a vetítések, mintha mi sem történt volna.

Holott történt. Prágai Emberünk egyre sûrûbben telefonált, és rákapott az árukapcsolás sajnálatos gyakorlatára: megkapjuk ezt és ezt az áhított(!) filmet, akkor viszont fogadnunk kell X. népi együttest, Z. kortárs zeneszerzôt, aki mellesleg veterán kommunista. Felújítottuk hát mi mis a HNF-es nesze semmi fogd meg jól gyakorlatot. Sokat jártunk vidékre, ahol a csehszlovák "kulturális delegáció" érkezése mindig jó ürügy volt az eszem-iszomra — én leginkább a birkagulyás-partikat rühelltem.

Persze kaptunk azért filmeket is, még a régi termésbôl, hiszen az új kurzusfilmek elkészíttetéséhez még nem volt érkezésük, annál kevésbé, mert a cseh és szlovák filmszakma színe-virága színészestôl-rendezôstôl önkéntes belsô (vagy külsô!) emigrációba vonult.

Prágai Emberünk mindinkább kapkodós lett. Egyszer például ránk lôcsölt egy kortárs zenei együttest, amelyrôl itt Budapesten kiderült, hogy szellemes zeneparódisták, ráadásul személyükben is kedves prágai bohémek, persze dubcekista mind. Ha ezt elôre tudom, nemcsak tessék-lássék fellépést rendezek nekik, hanem — mondjuk befolyásos mozistáim segítségével — eljuttattam volna ôket olyan közönség elé, amely vevô az ilyesmire. Vagy: mímes együttest avizált — a régen beígért film helyett! —, amelynek hírét sem hallottam, pedig akkoriban naprakész voltam a cseh kultúra ügyeiben. Most már óvatosabb voltam, annál inkább, mivel a cseh mímeseknek (Fialka, Korlát Színház stb.) külföldön is hírük-nevük volt. Szerveztem nekik egy szakmai bemutatót, utána mûvésztalálkozót, majd másnap látogatást a Mikroszkóp Színházba.

A mímesek Fialka-tanítványoknak bizonyultak, produkciójuk is szellemes; az együttes tagjai pedig, ha nem is zeneparódisták bohém sarmôrjei, de tehetséges, kedves — ámbár kissé szomorkás — emberek. A Mikroszkóp Színház-beli látogatás furára sikeredett. Maga Komlós János fogadott minket. — Csak kevés ideje van — mondta védôpajzsként, majd "elbeszélgetett a kollégákkal". Komlós nem volt fölényeskedô; csak éppen végtelenül nem érdekelte az egész, ezek az emberek itt. Egy darabig Párizsról beszélgettünk, hogy milyen szép város, és mennyi ott a mímes... Prága vagy Budapest neve legföljebb az idôjárás kapcsán említôdött. Aztán kaptunk egy-egy kávét, és húsz perc múlva már kinn is voltunk az utcán. Ahol aztán Gera Zoltán utánunk szaladt. Meghívta az egész társaságot az akkor még elegáns Ádámba, s bár ez sörözô volt, nagyvonalúan több palack egri bikavért rendelt. Rögtön hangot talált a prágaiakkal. Pedig ô sem politizált, legalábbis nem azonnal és nem a napi politika szintjén. Elôször is Gera Zoltán, mímes múltja miatt, nagyon járatos volt a prágaiakat is érdeklô dolgokban. Csakhamar bensôséges szakmai diskurzus alakult ki. Én buzgón tolmácsoltam, Geráék egy-egy szakszót olykor franciául vagy angolul mondtak, szóval "pattogtak a rôzsetüzek". Búcsúzóul, már újra kinn az utcán, Gera valami ilyesmit mondott. — Nézzék, fiúk. Tudjuk, hogy maguknál most nagyon nehéz. De higgyék el, a mûvészet annyi nyûgön-nyavalyán segíti át az embert. Hiszen a pantomim nemzetközi! Nem kell hozzá nyelvtudás, járhatják a nagyvilágot. — Van is egy érvényes szerzôdésünk Svédországba. Kérdés, hogy kiengednek-e — válaszolta az egyik prágai szomorkásan. — Mi az, hogy kiengedik?! — fortyant föl tôle szokatlan hevességgel Gera Zoltán. — Érvényes a szerzôdés, vagy sem?! Nahát akkor! Micsoda beszéd! Csak menjenek el, jó lesz az a kis svéd út, hogy kicsit feltöltôdjenek. Így idehaza is jobban bírják majd.

Leírva olyan banális... De Gera Zoltán hangja, kifejezô arca, egész emberi lénye nagyon üdítôen hatott akkor ránk.

A mímesektôl aztán kaptam egy udvarias-félhivatalos képeslapot. Késôbb hallottam, hogy mégsem tértek haza. Így legalább megúszták a csehszlovákiai totális normalizációt, a hetvenes éveket, amikor a hazalátogató Milos Vnuk barátomat már így fogadták a rokonai: — Na, mi újság Kis-Amerikában? Mármint Magyarországon. Hát akkor lássuk, mi újság.

Kis-Amerika

Milos származása, neveltetése folytán nem volt kommunista érzelmû, sôt. De azért Dubcekéknek drukkolt: hátha mégis reformálható a szocializmus. Így aztán ôszinte lelkesedéssel, a saját szabad idejébôl — nem pedig a kor szokásainak megfelelôen párt- vagy KISZ-vezényletre — kiloholt a reptérre, amikor 1967 júniusában Dubcek Budapestre látogatott. A reptéren megkérdezte az egyik biztonsági embertôl, hogy merre találja a csehszlovák nagykövetség dolgozóit, s ezt megtudván, becsatlakozott. Dubcek Kádár kíséretében ellépett az üdvözlôk elôtt. Mire Milos átfúrta magát a vezetôket és az üdvözlôket elválasztó kötélen, egészen közel került Dubcekhez, kezet nyújtott neki, gratulált eddigi tevékenységéhez, és további sikereket kívánt, persze csehül. Dubcek mosolyogva elfogadta a kéznyújtást, megköszönte a jókívánságokat. Nem úgy Kádár, aki ráförmedt Milosra: maga kicsoda, mit akar itt, mit mondott neki. Mire Dubcek tört magyarsággal: nem kell félni, jó ember. — Kifelé menet aztán ugyanaz a biztonsági, aki az imént még viszonylag barátságosan eligazította Milost, ráförmedt, nagyjából ugyanúgy, mint a magyar fôtitkár. Kicsoda, mit akar, mi van a táskájában? Mire Milos: hisz az elôbb maga engedett be; Budapesten élô csehszlovák állampolgár vagyok, a táskámat pedig megnézheti. — Megnézte. Tízórai maradványok, Népsport, cigi. Se bomba, se röpcédula. A biztonsági valamivel nyugodtabban: — És mit mondott neki (mármint boldogult Dubceknek)? — Azt nem mondom meg — szemtelenkedett az akkor még fiatal Milos. A biztonsági kissé elképedt; majd: — Jól van, elmehet, de ígérje meg, hogy máskor nem tesz ilyet. — Ez nem ígérhetem meg — szemtelenkedett tovább Milos. Mire a biztonsági fáradtan: — Menjen már, menjen már dolgára.

Nem ennyire kedélyes L. kolléganôm esete. 1968 ôszén többször is szemrehányást tettem neki, hogy napközben gyakran magamra hagy, hosszú órákra eltûnik, pedig rengeteg dolgunk lenne, jobban a segítségemre lehetne. L. végre könnyek között elmondta, hogy napközben ô bizony nem randevúzgatni jár, hanem protekció után kajtat, hogy bemehessen az apjához a Kozma utcába. Ama augusztus 21-én este ugyanis kolléganôm apja leszaladt a törzspresszójába, és ott alkalmi ismerôsöknek valami ilyesmit mondott: mi a fenének kellett Kádárnak ebbe belemásznia... Igazán kimaradhatott volna az egészbôl, mint a románok, hisz most ô Brezsó kedvence stb., stb. Az alkalmi ismerôsök buzgón helyeseltek, kontráztak. Ám egyikük utóbb besugónak bizonyult. Innen már ismerôs a történet. A kolléganôm apja másfél évet ült, helyzetét csöppet sem könnyítette meg, hogy a lánya "már akkor" a budapesti Csehszlovák Kultúrában dolgozott. És az sem, hogy az öregúr nem politikai, sem egyéb vétség miatt korábban soha nem volt börtönben. Mindenesetre mi a kolléganômmel többet nem beszéltünk a dologról — az elmúlt harminc év során sem.

Én is kaptam ízelítôt Kis-Amerikából, jóval egyhébbet, mint a kolléganôm, de kicsit erôsebbet Milosnál.

Beiratkoztam ugyanis a Francia Intézet nyelvtanfolyamára, fôleg azért, mert a vetítôtermünk tôszomszédságában mûködött. Az intézmény városszerte ismert volt igényességérôl, kellemes légkörérôl. Szedtek ugyan — a magyar külügyminisztérium kifejezett kívánságára — beiratkozási díjat (a bolgár stb. kulturális intézetek nyelvtanfolyamai ingyenesek voltak), de ezt késôbb sajátos módon visszatérítették: aki csak megnyikkant valami kis vizsgafélén, máris kapott értékes francia könyv- vagy lemezjutalmat, bôven nagyobb értékben, mint a beiratkozási díj. Nos hát elkezdtem a tanulást, szépen haladtam. Egy szép napon aztán hívattak a külügyminisztériumba, hogy melyik osztályra, arra nem emlékszem, csak az Illetékes Elvtársra, akit magamban Nyúl elvtársnak neveztem el: akkora sárga lapátfogai voltak elöl, hogy rendesen be sem tudta csukni a száját — úgy nézett ki, mint egy vigyorgó karikatúra-nyúl. Nyúl elvtárs közölte velem: "Nem szeretjük", hogy a Francia Intézetbe jár. — Nem járhatok a bolgár intézetbe, hiszen nem bolgárul akarok tanulni — feleseltem. Nyúl elvtárs meg sem hallotta. Folytatta: az elvtársnô külügyi vonalon dolgozik (nofene, ezt sem tudtam eddig inci-finci állásocskámról), márpedig a franciák be szokták szervezni a jóhiszemû magyarokat. "Nehogy az elvtársnô is így járjon." Ettôl bizony megijedtem. Annak idején apámat is kémkedés vádjával küldték nyolc évre Szalavki szigetére; nem kizárt, hogy a spionománia, mint haladó szovjet hagyomány, utolérte Magyarországot (újra). "Ezentúl nem fogok a Francia Intézetbe járni" — rebegtem, magam is Nyúl elvtársnôvé lényegülvén. Nyúl elvtárs megkönnyebbültem felsóhajtott — csodák csodája nem kellett aláírnom semmit. De odahaza, magánúton ugye tanulhatok franciául — kérdeztem még. — Odahaza azt csinál, amit akar — mondta Nyúl elvtárs most már szinte nyájasan. Mi nagyon is örülünk, ha a fiatalok gyarapítják idegennyelv-tudásukat.

A történtek után eszembe sem jutott, hogy utat találjak a budapesti ellenzékiekhez, pedig létükrôl nagyon is tudtam, sôt sokukat ismertem. Ehelyett szépen elkullogtam a Francia Intézetbôl. Ezentúl magánórákat vettem egy kitûnô tanártól — a cehhet apám gavallérosan állta. Még csak arra sem voltam kíváncsi, melyik kurzusbeli társam volt Nyúl elvtárs besúgója. Szinte lehetetlen volt elképzelnem bármelyiküket is ebben a szerepben.

Az efféle történetek, hozzá még Prágai Emberünk kapkodása, az egyre silányabb "öntevékeny" népi együttesek, kornyikáns kortárs zenészek — a kitûnô filmek helyett! — bizony mindez kedvemet szegte. Már nem szaladtam haza napközben nagy vidáman, hogy átöltözzem az esti vetítéshez — megtette a napközben viselt ruha is. Operista fônököm is felhagyni látszott kedves szokásával: "Van egy kis ideje? Jöjjön, ugorjunk át a Negróba, na kus reci" (szó szerint: egy darab beszédre, vagyis beszélgetni, dumálni). Ekkoriban határoztam el, hogy doktori értekezést írok valamely huszadik századi magyar irodalmi témából. Így is lett.

Igyekeztem azért továbbra is helytállni. Már nem vezettem ugyan magyar nyelvtanfolyamot a Csehszlovák Kereskedelmi kirendeltség dolgozóinak, de azért a filmekre még mindig odafigyeltem, ügyes-okoska mozigépészünkkel együtt.

Egy napon telefonhívás Prágából: nem szabad vetítenünk a '67-ben küldött Invázió címû kisfilmet. — Micsoda!? Hogyan küldhettek Prágából már '67-ben filmet a '68-as eseményekrôl?! — De bizony küldtek! Igenis '67-ben. Azonnal küldjük vissza, hivatalosan. Punktum.

Szegény Frantisek ig. h. paprikavörösen támolygott ki a szobájából. És persze velem folytatta a mérgeskedést. — Azonnal kerítse elô a tekercset, pani! Küldjük vissza a vacak filmjüket! És legyen már végre rend a dobozok körül! Még egyszer meg ne lássam, hogy...

Kitört a pánik. Mindenki a filmet kereste. Az Inváziót. Erre a filmre még csak nem is emlékeztünk. Pedig akkortájt igencsak jó memóriája volt szinte mindenkinek ott a Kultúrában. Végre is a kazán melletti doboztoronyból elôkerült az Invázió. És nekem derengeni kezdett! Ezt a dokumentum-izét valóban '67-ben küldték, még a szívességi beszállítások idején. Bele is néztem, de csak az elejébe; prágai turistainvázió, afféle kandikamera: amerikai férfi csiricsáré ruhában az orrát túrja, kövér asszonyság lemalacolja a blúzát fagyival, csinos fiatal nô szoknyáját felkapja a szél. Semmi szöveg, csak zógenante kedvcsináló zene; az Orbis idegenforgalmi iroda csinálta, kellemkedô modorban. Annak idején alig nézetten félretettük, nehezebb idôkre. Mi a közönséggel akkor már Papousek fergeteges vígjátékait néztük, meg Hrabal-híradót, kérem!

Most bezzeg végignéztük! Átzúdultunk a Rózsa [Ferenc] utcába, operista fônököm, gépészünk, én, több kollégám. — Ezeknek ott Prágában csak a film címével van bajuk — hüledezett, majd röhögött a fônököm. — Hisz ebben se politika, se katonaság. Igaz, más se nagyon — tette hozzá megvetôen. Mert meg kell hagyni: ízlése, az volt az öreg operistának (jóval fiatalabb volt akkor, mint én most). Aztán szépen kiszínezte, hogyan fog kitolni ezekkel ott Prágában. — Majd rájuk telefonálok, és megsürgetem az ígért partizánfilmet, persze az újabbakból — kajánkodott. — Tényleg ígértek új partizánfilmet?! — hüledeztem. — Ugyan dehogy. Ezek ott azt sem tudják, mit ígértek nekünk. — Ekkor közbeszólt a gépészünk: nem lehetne úgy intézni, hogy a pasi hivatalosan, de a lakására kapná a tekercset, mondjuk éjjel tizenegy után... Fônököm kapva kapott az ötleten! — Hát persze! Berregômotoros futár, szentségelô házmester, gyanakvó feleség... — és már adta is elô a miniszínjátékot, Dôltünk a röhögéstôl. Pár percre visszatértek a régi szép idôk. De csak arra a pár percre. A filmet visszaküldtük, hivatalosan. Nem motoros futárral, nem éjszaka, nem lakásra. Az operista kabinetalakításából csak annyi maradt, hogy háromszor is rátelefonált Prágai Emberünkre: ugyan megkapta-e már az Inváziót. — Meg, meg, de már kérdezted egypárszor — mondta a hívott enerváltan.

Normalizáció kettô

"A bolsevikok mindent fordítva csinál-
nak. Örökké normalizációról papolnak,
közben meg kész káosz az egész."

(Korabeli prágai kiszólás, villamoson.)

Igazgatóinkat visszarendelték, a kor szokásához híven felfelé buktatással bántak el velük — egyelôre.

Megjött az új igazgató, Sarvas Andrej. Büntetésbôl helyezték Budapestre, korábban ô volt a pozsonyi tévé totumfaktuma, de minthogy az ô ötletére vezették be a déli harangszót a tévében...

Sarvas Andrej rendes ember volt, lelkes lakberendezô. Olyasfajta gondolateltereléssel cserélgette Singer és Wolfnerék patinás bútorzatát, mint ahogy én doktori értekezést írtam népi együttesek és kortárs kornyikánsok ellen. Sarvas hamarosan túlköltekezett, de felettesei megbocsátottak. — Ugyan már, ezt a nagyvonalúságot a tévénél szokta meg. (A korszak hivatalosai az esztelen pazarlást sokkal könnyebben megbocsátották, mint akár a legkisebb politikai bakit.) Meg aztán S. A. valódi érdemeket is szerzett: neki köszönhetô a Tanács körúti új csehszlovák ajándékbolt, amelyet csakhamar megkedveltek a budapestiek, fôleg hanglemezválasztéka miatt — Mozartot, Dvorákot, Karajant, Karel Ancelt nem lehetett nagy hirtelen normalizálni; de tartottak itt ólomkristályt, az obligát jabloneci bizsut, egészen elfogadható játékokat, egyéb ajándéktárgyakat. Mindez, akkor szokatlan módon, egészen szép pénzeket hozott a csehszlovák államnak. De ez sem segített Sarvas személyes sorsalakulásában. Elfelejtették valódi partizán múltját (a Szlovák Nemzeti Felkelés idején a hegyekben lótetemek húsát ette, piszkos patakok vizét itta, többszöri operálás után csak a negyed gyomra maradt), s az sem ért semmit, hogy fivére ismert színész, szlovák partizánfilmek fôszereplôje volt. Sarvast tehát visszarendelték, de ôt már lefelé buktatták. Egy közös ismerôsünk késôbb találkozott vele, úgy rémlik, a szlovák külügyminisztériumban útlevélügyeket intézett. Hát sok dolga nem akadt.

Normalizáció három

Totál normalizáció

Sarvas büntetésként, utóda, Oldrích Tesarik viszont jutalmul, afféle zsíros állásként kapta meg a budapesti Csehszlovák Kultúra igazgatói stallumát. A korábbi harmadrangú pártaparatcsik nemhogy a kultúrához nem értett, de a normális emberi viselkedéshez is alig. Kinevezése elôtt elôzetes terepszemlére jött. Úgy viselkedett, mint az indiai alkirály. Körbevezetette magát a titkárnônkkel, akivel úgymond megüzente: egyelôre nem mutatkozik be senkinek, mert még nincs hivatalosan kinevezve. Ott állt tôlünk két lépésnyire, és csak közvetítôn keresztül "érintkezett" velünk. Dr. Czibák Jánosné színlelt buzgalommal mondta-mondta, mi micsoda, ki kicsoda. Oldrích Tesarik faarccal hallgatta, megjegyzés nem hagyta el a száját, mosoly az ajkát... Húsz perc alatt végzett a szemlével, és már söpört is elfele fekete Tátrájával a röptérre.

A faramuci látogatás különben dr. Czibáknéra, a titkárnônkre tett mély hatást. Ez a már nem fiatal hölgy a háború elôtt a GYOSZ-nál kezdte a pályafutását. Ez bizony nem volt jó ajánlólevél az ötvenes években. A budapesti Csehszlovák Kultúra elsô igazgatója, Zádor András mûfordító viszont nagyon is jól tudta, hogy a GYOSZ kizárólag kitûnô munkaerôket alkalmazott. Szívbaj nélkül fölvette dr. Czibáknét. Az asszony valóban kitûnô titkárnônek bizonyult: gyors, precíz, munkabíró, elegáns. Mi ketten ugyan nem állhattuk egymást, de inkább csak stiláris okokból. Dr. Czibákné dámás malomkerék kalapokat viselt — amire én gyakran kaján megjegyzéseket tettem —, ô meg valószínûleg rühellte akkori plebejus allûrjeimet. Közben persze tudva tudtuk mindketten: ô kitûnô titkárnô, én meg értek a filmek menedzseléséhez (akkor persze nem így mondták).

Látnivaló volt: Tesarik közeles direktorunkat és dr. Czibáknét, a titkárnô-fejedelemasszonyt nem egymásnak teremtette az Isten.

Tesariknak, immár hivatalos beiktatása után, elsô dolga volt, hogy valami ürüggyel kirúgja a titkárnônket. No nem a GYOSZ miatt — annak hajdani létezésérôl aligha tudott. Egyszerûen túl sok volt neki dr. Czibákné úrinô mivolta, a malomkerék kalapok, a mindig rendben tartott frizura, a francia parfüm, a krokodilbôr cipô, az a tény, hogy dr. Cz.-né jól beszélt németül. Hogy mi volt a konkrét ürügy dr. Cz.-né eltávolításához? A kora? Aligha. Igaz, közel volt a nyugdíjkorhatárhoz, vagy talán túl is lépte valamivel. De ezerszer különbül nézett ki, mint Tesarik fancsali funkci felesége, a munkájáról nem is beszélve. Akkoriban nagy bûnnek számított, ha valakit úgynevezett védett korban bocsátottak el, volt is erre tilalmazó törvény. Ám ilyen potomságokkal Tesarik nem törôdött. A deklasszált, de tudása révén fölényben lévô titkárnônek mennie kellett. Dr. Czibákné szó nélkül tudomásul vette az elbocsátás tényét, kollégáival azonban közölte: a legfelsôbb helyen fog "interveniálni" (szerette az ilyen régies kifejezéseket). És elôvette a Nagy Adut.

Dr. Czibákné ügyvéd férje valamikor Pozsonyban több perben sikerrel védte az üldözött kommunistát, doktor Husákot.

És dr. Czibákné nem sokat vacakolt. Személyes meghallgatást kért — és kapott — doktor Husáktól, akit egyfelôl tájékoztatott, hogy ô annak a doktor Czibák ügyvédnek a felesége, másfelôl elôadta a rajta esett méltánytalanságot, és segítséget kért. Doktor Husák nem maradt hálátlan.

Jött is ám a prágai telefon, K-vonalon! Dr. Czibáknét azonnal vissza kell venni! Tesarik tudta: K-vonal, annak kérem, a fele sem tréfa. Meg aztán prágai fônökeink bekérték a magyar alkalmazottak teljes névsorát, ez korábban nem volt szokásos. Tesarik tehát sebbel-lobbal visszafogadta dr. Czibáknét. Azzal a kikötéssel, hogy újra "állományba lesz véve", rendszeres fizetést is kap, de az Istenre kéri: a fizetési napokat leszámítva dr. Czibákné ne járjon be! Mert hiszen ô, Tesarik már fel is vett egy fiatal elvtársnôt titkárnô gyanánt. Beláthatja dr. Czibáková elvtársnô, hogy nem lenne emberséges, ha most elbocsátaná az ifjú elvtársnôt... Dr. Czibákné belement az alkuba. És ezzel óriási színjáték vette kezdetét. Dr. Czibákné fizetési napokon mindig izgatottan betelefonált: mikor készül elmenni Tesarik? Úgy akart ugyanis bejönni, hogy Tesarik lássa az új malomkerék kalapot, a krokodilbôr cipôt, az egész, neki oly utálatos kelléktárat. Én két ilyen dr. Czibákné-féle bevonulást éltem meg. Az egyiknél dr. Czibákné a közeli Negróban böjtölte ki, mikor jön el az ô ideje. Valamelyik kollégánk aztán átszaladt érte, és elkezdôdhetett a nagy elôadás, a készséges statisztériával. Én odamentem Tesarikhoz egy hivatalos papírral, hogy kérdezzek tôle valamit — az ilyesmit ô nagyon szerette —, valójában, hogy megállásra bírjam az ajtóban, és hallgathassa, amint a többiek fennhangon dicsérik dr. Czibákné kalapját, frissen kozmetikázott arculatát, egész remek külsejét. Az egyik istentelenül tikkelt, a másik kacarászott.

De az sem volt kutya, amikor Tesarik a Kossuth Klubban tartott elôadást a fasizmusról, s legalább tízszer sz-szel ejtette a fasizmus szót és származékait. A kínos bakira utólag sem figyelmeztette senki.

E — nem is jóízû — mulatságok mellett keserves idôket is meg kell érnünk Tesarik mellett. Prága szigorúan bizalmas levélben értesítette intézményünket, hogy kötelesek vagyunk elégetni a nálunk fellelhetô "ellenforradalmi" filmek kópiáit. Az aktusnál legyen jelen az igazgató, a filmreferens, a gépész. Szabályszerû jegyzôkönyv készítendô. És bágyadt Prágai Emberünk aláírása helyett egy merôben új név.

Két égetésnél voltam jelen. Hogy a tehetetlen kétségbeesésen kívül mit éreztem, arról még most, csaknem harminc év elteltével sem tudnék megindultság nélkül írni. Nem írok tehát sehogy.

Mindenesetre én akkor már réges-rég új állás után kajtattam, a munkámat most már tényleg tessék-lássék módon végeztem. Nehezen találtam magamnak új helyet — talán a mozis múltam miatt. Végre 1972-ben sikerült. Volt kollégáimtól aztán még hallottam egy-két mulatságosnak hitt történetet a Tesarik-féle gyagyatóriumból. Új munkám révén hivatalból néha nekem is kellett találkoznom vele. Ilyenkor úgy tett, mint aki örül a viszontlátásnak. A többiek? A fiatalabbak közül sokan önként távoztak — így mozigépészünk is —, a védett korúak megszokásból maradtak, vagy a neutrálisabb kereskedelmi pályán — a Tanács körúti ajándékboltban kötöttek ki.

*MY: ifjúsági kulturális lap volt.