"A vörös posztótól való félelmet hagyjuk a kétszarvúakra."

(A párizsi Szépmûvészeti Fôiskola falára írott jelszavak egyike 1968 májusában)

Aki harminc év távolából hideg fejjel mérleget készít 1968 májusának eseményeirôl — sztrájkokról, az egyetemek és gyárak elfoglalásáról, a tömegfelvonulásokról, a rendfenntartó erôkkel való összecsapásokról —, kevés eleven nyomra bukkan. A történészek mindent leltárba vettek, sok könyv szól '68-ról, egymást érik a televízió megemlékezô mûsorai, amelyeket annyira kedvelnek a franciák, egyszóval halott történelemmé váltak. Még ami bennük játékosság volt, az sem kerülhette el a kisajátítást, a látványosságok ipara abból is árut csinált.

A diákmegmozdulás egykori vezetôi mára ötven fölött vagy ötven körül járnak: vannak közöttük ugyanolyan politikusok vagy újságírók, mint bárki más, de vannak tekintélyes fôtisztviselôk és befutott üzletemberek is — egytôl egyig megtalálták helyüket a politika és a gazdaság ama polgári rendjében, amelyet egykor akkora hévvel támadtak. Az egykori diákok és diáklányok számára 1968 májusa mára nem több, mint a nagy fellángolás órája, az érzelmek iskolája, olyan pillanat, amikor ôk is kirúgtak a hámból, mielôtt idomultak volna a fennálló társadalmi rendhez. Ha nem is nagy számban, vannak persze olyanok is, akik híven kitartottak akkori elkötelezettségük mellett — mint a divatjamúlt baloldal túlélôi eleven tanúi ôk a kései modernitás történelem elôtti korszakának.

Ahogyan idôben távolodunk tôle, egyre jobban felmérjük, hogy 1968 májusa a forradalom karikatúrája volt. Emlékeztetôül, hogy a történelemben sohasem ismétlôdik meg a korábban felszogált menü, s ha netán mégis ez a látszat, abból csak groteszk paródia sül ki. Szókészlete ellenére ugyanis, amely a baloldal teljes fegyvertárából merített — Lenin, Rosa Luxemburg, Trockij, a szélsôbal, Gramsci, Che Guevara, Mao neve nem zárja le az ide kívánkozó izmusok sorát —, hiába keresnénk közös vonást az 1968-as Franciaország társadalmi és gazdasági valósága, illetôleg az 1917-es Oroszország, 1932 Németországa, 1936 spanyol viszonyai vagy a Nagy Menetelés és a kulturális forradalom Kínája között. De Gaulle Franciaországa 1968-ban történelme során példa nélkül álló gazdasági növekedés részese. Erôs és iparosodott ország, ahol szinte ismeretlen a munkanélküliség. Az algériai háború már a múlté, s jóllehet bizonyos visszásságok még fennmaradtak, de Gaulle tábornok vezényletével az ország határozottan szól bele a világpolitikai alakulásába, és nyíltan szembefordul az Egyesült Államokkal.

Az is a jómód jele, hogy tíz év leforgása alatt megháromszorozódott az egyetemi hallgatók száma. Ám a felduzzadt diáklétszám mûködési zavarokat idézett elô abban a társadalomban, amely egyfelôl — hiába a növekvô jómód és a megváltozott szakmai rétegzôdés — továbbra is a 19. század politikai paradigmája szerint szervezôdött a polgárság és a múltközpontú maradi munkásmozgalom pólusai köré, másfelôl pedig elmulasztotta az egyetem és a kultúra intézményeit hozzáidomítani annak a folyamatosan gyarapodó fôiskolai ifjúságnak a várakozásaihoz, amely a hippi-mozgalomra sajátosan francia módon válaszolt, vagyis az európai szélsôbal történelmébôl kölcsönzött politikai terminológiát tette magáévá. Nem kínálkozik 1968 Franciaországában elegendô társadalmi mozgástér, hogy rohamosan növekedni tudjon a kultúrát kiszolgáló középosztály, amely a késôi modernitás társadalmi alapja. A fennálló egyetemi rendszer ellen lázadók ezt a középosztályt képviselték, hiszen legtöbbjük lélektant vagy szociológiát, etnológiát, történelmet vagy politikatudományt tanult, egyszóval humán tudományokat. A teljes körû foglalkoztatottság szellemében tanulmányaik végeztével olyan munkalehetôségre vágynak, amely számukra is helyet biztosítson a fogyasztói társadalom terített asztalánál, miután ez lett a világ maradéktalanul emberi létmódja.

Kellô rálátással éppen ezért ki kell emelnünk de Gaulle tábornok politikai tanácsosainak éleslátását, akik felismerték az idejétmúlt politikai jelszavak és szövegek mögött meghúzódó valódi törekvéseket, azt, hogy a diákok szeretnének maradéktalanul beilleszkedni a gazdasági fellendülés körvonalazta társadalomba. Ezért a meglehetôsen mérsékelt megtorlást az egyetemek merész reformja és sok új mûvelôdési intézmény megteremtése követte, így azután tíz-egynéhány év leforgása alatt, a nyolcvanas évek elejéig a végzôs diákok mind nagyobb számban találtak olyan munkalehetôséget, amely egyezett a társadalmi felemelkedésrôl vallott elképzelésükkel.

Volt egy pillanat, amikor némelyek azt hitték, hogy a diákok és a munkások követelései összefonódnak, ezt a reményt azonban hamarosan eloszlatták a munkások szakszervezeti vezetôi, mindenekelôtt a kommunista szakszervezet, a CGT fôtitkára, akik felszólították aktivistáikat, hogy zárkózzanak el minden hasonló összefogástól. Nem jött el a forradalom órája, Jean-Paul Sartre pedig hoppon maradt. A diákoktól eltérôen a szakszervezeti vezetôk nem könyvek és elôadótermek szókészletével játszottak. Pontosan tudták, hogy ami történik, az nem politikai forradalom, nem is társadalmi lázadás, hanem olyan megmozdulás, amelyet azzal a céllal szerveztek, hogy a szédületes gazdasági fellendülés jóvoltából meggazdagodott munkáltatók részérôl anyagi elônyöket és jobb munkafeltételeket vívjanak ki. A Georges Pompidou vezette kormány és a szakszervezetek tökéletes egyetértésben aláírták a híressé vált grenelle-i egyezményt, e modernizált változatát a Népfront kormányfôje, Léon Blum által 1936-ban aláírt matignoni egyezménynek.

A társadalmi megmozdulás energiái ezzel ki is merültek. Mihelyt a munkások számottevôen jobb béreket és egyéb jogokat szereztek, a diákok elôtt pedig biztonságosabb távlatok nyíltak meg a szakmai érvényesülés és a szellemi elit státusa szempontjából, a társadalmi rend visszatérhetett a maga megszokott medrébe.

Igaz ugyan, hogy a mozgalom peremén akadt néhány olyan diákcsoport, amely a forradalmi jelszavak bûvöletébe került munkásifjakkal itt-ott kisebb terrorakciót hajtott végre — ezek is többnyire manipulált akciók voltak —, de az ügy egészében már lezárult. A Sorbonne falain 1968 júliusának elsô napjaiban olvasható felirat pontosan tükrözte a mozgalom állását: "A útburkolat alatt — a tengerpart." Csakugyan ideje volt békésen elvonulni a nyári vakáció táborhelyei irányába.

Diákok más csoportjai számára, valamivel keletebbre és valamivel nyugatabbra az a nyár sokkalta fájdalmasabb élményeket tartogatott. Például Prágában, ahol a szovjetek megmutatták, hogyan is értendô a korlátozott szuverenitás elmélete. Vagy Mexikóvárosban, ahol a katonaság tüzet nyitott a Szabadság terén tüntetô diákokra, és az incidensnek több tucat halottja volt. Az egyik helyen csakúgy, mint a másikon, tragikusan súlyos volt a tét. Franciaországban viszont inkább csak játék volt a forradalommal, annak az ábrándnak a jegyében, hogy a történelem ismétlôdés formájában is folytatódhat, miközben a tények világában olyan növekedési válságról volt szó, amely eléggé látványos módon végrehajtotta új társadalmi csoportok alkalmazkodását a kései modernitás létrehozta új világhoz. A forradalom retorikája pusztán játékos nosztalgiát fejezett ki, bizonyságául annak, hogy ez a történelem már régtôl fogva pályája végére ért.

H.A. fordítása

Megjelent a Dilema címû folyóirat 1998. áprilisi számában.