Tóth Pál Péter újabb könyve* értékes adalékokkal szolgál egy lehetséges/szükséges "kisebbségtudomány" kidolgozásához. A könyv alcíme így hangzik: Menekülôk, bevándorlók, új állampolgárok Magyarországon, 1988—1994, s ilyeténképp az olvasó azonnali tájékoztatást kap arról, hogy a szerzô (a kissé talányos cím alatt) milyen problémakört értelmez. Az alcím azt is elárulja, hogy Tóth Pál Péter munkája bennünket közvetlenül érint, hisz a Magyarországon 1988 után észlelhetô nemzetközi vándorlást jelentôs mértékben az utódállamokból az anyaország felé irányuló migráció határozta meg. A Magyarországot érintô vándormozgalom és a határain kívül rekedt magyar kisebbségek helyzetében bekövetkezett változások kutatása elválaszthatatlan egymástól.
A monografikus igénnyel megírt mû két részbôl áll. Az elsô a Menekült-ügyi és Migrációs Hivatal, valamint más állami szervek által rendelkezésre bocsátott adatokra támaszkodik, a második viszont egy 1995-ben végzett kérdôíves szociológiai vizsgálat eredményeit kínálja. E szerkezete révén, de számos kvalitása okán is a Haza csak egy van? címû könyvet eredeti, több vonatkozásban úttörô munkaként értékelhetjük. Persze az elôzmények sem hiányoztak. Tóth Pál Péter nem a semmibôl építkezett, hanem — szintetizálva is — tovább folytatta a tabuizálás alól a nyolcvanas években kiszabaduló tudományos vizsgálódásokat. Évtizedeken át ugyanis a nagy vasfüggöny mögötti — egymástól is elválasztó — zárt határok lehetetlenné tették általában, illetve az anyaországba való na-gyobb méretû migrációt. Egy ilyen mozgás rendszeridegennek minôsíttetett, s ennek következtében kutatása nem csupán tárgytalan, hanem szinte tiltott volt.
Új szakasz kezdôdött a vándormozgalomban, amikor a nyolcvanas évek végén mondhatni tömegessé vált, hogy Magyarországon tartózkodó (keletnémet) állampolgárok nem akartak országukba hazatérni, hanem Magyar-országon kívántak maradni. A fejle-ményhez tartozott az is, hogy ebben az idôben változott a kisebbségekkel kapcsolatos hivatalos álláspont. Az addigi — a proletár nemzetköziségre s a szocialista tábor egységére is hivatkozó — inkább közömbös, "semleges" magatartást felváltotta egy újfajta vi-szonyulás, amely abból indult ki, hogy az utódállamokban élô magyarság a nemzet részét alkotja.
A megváltozott szemlélet s az ennek megfelelô politika a tudományos búvárkodás tekintetében is ösztönzônek bizonyult. Megszülettek az elsô, állami támogatással készült stúdiumok, ilyeténképp e témával foglalkozó kutatás zöld fényt kapott. Nyilván, az 1989-es változások után, a határok átjárhatósága folytán is tömegessé váló bevándorlás nem csupán "nyersanyagot" biztosított a tudományos vizsgálódás számára, hanem komoly társadalmi-politikai gondokat is okozott. Ezek a problémák aztán újabb ösztökélést adtak mindazok számára, akik a sokáig terra incognitának számító terület feltárására vállalkoztak.
Tóth Pál Péter, aki e "felfedezôk" élvonalába emelkedett, nem elégszik meg az 1989-es fordulat elôtti idôk, majd a követkzô évek változásainak a becserkészésével. Könyvének egyik érdeme, hogy a vizsgált doméniumot történelmi megközelítésben mutatja be. Trianon után (de már a századforduló óta) a történelmi demográfia mondhatni nemzeti sorsdokumentálássá vált. Közismert, hogy az 1918 s az 1945 utáni határmódosítások, illetve társadalompolitikai változások (1956!) több százezer magyarnak adtak vándorbotot a kezébe, s ez a kény-szerített, illetve önkéntes mobilitás (a csökkenô népszaporulatra is tekintettel) a nemzeti-nemzetiségi jelen és jövô szempontjából egyaránt meghatározónak mutatkozik.
Szerzônk, aki nehéz fába vágta a fejszéjét, amikor arra a kérdésre próbál választ találni, hogy hány hazája lehet az embernek, interdiszciplináris elemzéshez folyamodik. (Erre kutatói múltja is predesztinálja.) Nem idegen tôle a szociológiai és politikatudományi értelmezés, s noha ez nem jelentkezik explicit módon, megállapításai morális következtetések levonására is sarkallnak. A szakmai kompetencia szigorú ismérveit kielégítô statisztikai kimutatásai erkölcsi tanulságokat és dilemmákat közvetítenek. Fôként számunkra.
Igaza van Tóth Pál Péternek, amikor — a tilalomfák bekerítettségébôl kikerült — immár szabadon fejlôdô migrációs kutatásokat, a számoszlopokból kibányászható tanulságokat a "szakkérdések" kategóriájába utalja. Ami azonban a szakosodó tudomá-nyos kutakodás szempontjából szenvtelenül boncolgatható tárggyá változott, a taglalt folyamat részesei számára érzelmi töltetû, etikai dimenzióját megörzô, sôt egyre tragikusabban megélhetô sorskérdés maradt. Mindkét viszonyulás indokolt és igazolt. Fôként az utóbbinál maradva, Tóth Pál Péter könyvének adatai tényleges arányaiban tolmácsolják a romániai magyarság létszámának a kivándorlások következtében is bekövetkezett apadását. Ez a csökkenés számszerûségben nem tûnik túlságosan riasztónak, ám a tendencia, ha a továbbiakban is (változatlanul vagy felfokozódva) érvényesül, már komoly aggodalmakra ad okot.
Persze ezek a félelmek, ezek a borúlátó jövôképek csak abban az esetben igazoltak, ha az adott viszonyok fennmaradásával számolunk. Nyilván elképzelhetôk kedvezôbb, illetve kedvezôtlenebb forgatókönyvek. A könyvben közölt beszédes számok mindenesetre valóságos összefüggések közé helyezik a Makkai Sándor "nem lehet"-je óta hol búvópatakként elô-elôbukkanó, hol nyílt és heves vitákban kicsapódó kérdéseket. Lehet-e kisebbségiként emberi módon élni? Van-e, elfogadható-e olyan erkölcsi norma, amely — a közösségi érdekek elsôbbségére s az írástudók elkötelezettségére hivatkozva — ittmaradásra, helytállásra szólít? E kérdésekkel és dilemmákkal küszködve a recenzens csak azt ajánlja, hogy — a szabad egyén opcióját tiszteletben tartva — most már a Tóth Pál Péter könyvében található számok és táblázatok ismeretében gondoljuk újra a Makkai-féle "nem lehet" körül napjainkig fel-felhangzó pró és kontra érveket. Ha így járunk el, eleget teszünk mind a tudományos tárgyilagosság igényének, mind egy közösség megmaradását szolgáló impulzusoknak. Az észlelt fejleményeket kommentálva Tóth Pál Péter — igen helyesen — egy korszerû magyar migrációs stratégia és politika kidolgozását szorgalmazza. Jól látja, hogy Magyaror-szág "szívó" hatását döntôen nem a belsô szükségletek biztosítják; ennek az effektusnak a kiváltóit ama népesség helyzetében, közérzetében stb. kell keresni, amely a szomszédos országokban magyarnak tartja magát. Eme ok-okozati összefüggés kimutatása, illetve tudatosítása többek között azt a kérdést is felveti, hogy lehet-e, szükséges-e valaminô "kisebbségi migrációs stratégia" körvonalazása. Vagy talán az anyaország ilyen jellegû koncepciójának a határon túli nemzetrészekre is ki kellene térnie? Nem hiszem, hogy az utóbbi megoldás minden tekintetben kielégítônek bizonyulna. Hiszen az utódállamokban élô magyar népcsoportok tagjainak migrációs késztetéseit az illetô ország konkrét gazdasági, politikai viszonyai, a határai között alkalmazott kisebbségellenes diszkriminációk alapvetôen befolyásolják. Persze nem kerülhetô meg az a kérdés sem, hogy milyen hatékonyságú lehet egy ilyen stratégia. Egyáltalán milyen eszközök állnának — a gyakorlati hatékonyság szempontjából — a rendelkezésére? Tapasztalatból tudjuk, hogy a moralizáló rábeszélés, a lelkiismeret-re, a helytállás erényére hivatkozó felhívás önmagában nem elég. Túl az egyéni döntések feltétlen szuverenitását hangoztató és a közösségi érdekeket fumigáló (tájainkon népszerûvé vált) tételeken látni kell, hogy a szülôföldhöz, a sajátos hagyományokhoz való ragaszkodásnak kedvezô, javuló életkörülményekre, kisebbségbarát légkörre is szüksége van. Ily módon az említett stratégia nagy általánosságban egybeesik a teljes jogegyenlôséget, a nemzeti-nemzetiségi sajátosságok kiteljesedését biztosító törekvésekkel. Az önigazgató, demokratikus intézményrendszer kiépülésével.
A vizsgált komplexummal kapcsolatban Tóth Pál Péter rámutat a kelet-közép-európai agresszív nacionalizmusok szerepére. Megjelenésük fontos tényezôvé vált az európai kelet—nyugati vándorlásokban. Ez a szerepük nem újkeletû (gondoljunk csak a cári Oroszországban megrendezett pogromok elôl menekülô zsidó tömegekre vagy a Trianon utáni Magyaror-szágra távozottak százezreire), ám az államszocialista rendszerek összeomlása után a kialakult ideológiai légüres térben agresszivitásuk rendkívüli mértékben felfokozódott. Végzetes következményekhez vezetett. A véres polgárháborúk közepette végrehajtott "etnikai tisztogatások", a tömeggyilkosságok, deportálások, az erôszak tobzódása menekülôk áradatait indította útnak. Magyarország "célország" lett ebben a vonatkozásban is, ami rengeteg nehézséget, problémát hozott magával. Ez a folyamat nyilván nem maradt hatás nélkül az áttelepülni vágyó, a kisebbségi státustól szabadulni kívánó magyarok iránti befogadókészségre sem.
Távlatilag (egyelôre) nyitott kérdés számunkra, hogy az euroatlanti integráció folyamatában megnyilvánuló ütemkülönbségek, a kedvezôtlenebb helyzetbôl fakadó (manipulálható) kollektív kisebbrendûségi komplexusok milyen hatást gyakorolnak majd a másságok iránti intoleranciában, kirekesztô idegengyûlöletben, etnocentrikus beszûkülésben tetten érhetô nacionalizmusok garázdálkodásaira. Nem tudhatjuk még, milyen konzekvenciákkal jár a jövôben a schengeni egyezmény bevezetése. Az aggodalmak és félelmek azonban máris hangot kaptak, s olyan megoldások is megfogalmazást nyertek, mint a kisebbségi magyarok számára biztosítandó kettôs állampolgárság. Mindez természetesen nem mellôzhetô tényezôként érvényesül a térségünkben zajló, különbözô motivációjú és irányú vándormozgalmak holnapi alakulásában.
A Haza csak egy van? címû jelentôs, kitûnô nyomdatechnikai színvonalon kiadott mû még erôsebben tudatosíthatja a hazai olvasókban és fôként a szakemberekben, milyen nélkülözhetetlenné vált a demográfia, a migrációkkal foglalkozó szakkutatás ama modern önismeret kimunkálásában, amelynek optikájában a kisebbség s az anyaország kapcsolatai az elôtérben szerepelnek. Az Erdélyi Múzeum 1997. 1—2. számában éppen egy igényesen összeállított demográfiai "súlypontot" találunk, s ez a dicséretes teljesítmény már jelzi, hogy az említett felismerés utat tört magának.
Haza csak egy van? Püski. Bp., 1997.