Budapest ötvenegy napig volt 1944—45 telén a Vörös Hadsereg ostromgyûrûjében. Nemcsak magáért a városért küzdött ezalatt a szovjet hadsereg, hanem az utcai harcokkal egy idôben ki kellett védenie a nyugati irányból 1945 januárjában háromszor is megindított német—magyar ellentámadást. A magyar fôváros a második világháború éveiben szovjet hadtörténészek értékelése szerint is amolyan második "sztálingrádi csata" színtere lett.

Budapest ostroma idején mind katonai, mind politikai vonatkozásban kemény harcok folytak szerte Európában. A német hadsereg mindenütt visszavonulóban volt. Januárban azonban csak a Dunántúlon folytatott a Wehrmacht offenzív hadmûveletet.

Érdekében állt-e az összmagyarságnak Magyarország jövô érdekeit tartva szem elôtt a budapesti német—magyar garnizon harca? Mi volt ezzel kapcsolatban már 1944 végén a németek álláspontja? A politikai vezetésé? Az Oberkommando der Wehrmachté? És milyen szerepet játszott e téren a magyar katonai vezetés? A nyugati hatalmak álláspontja — ha egyáltalában volt — miben mutatkozott meg? És végül, de nem utolsósorban: milyen elképzelései voltak Sztálinnak, a Vörös Hadsereg Legfelsô Vezetôjének Budapest meghódításával? Milyen veszteségekkel járt a Vörös Hadsereg számára a "budapesti csata" és az ostrom gyôzedelmes befejezése?

Az utóbbi idôben a témáról fura nézeteket és értékeléseket lehet olvasni. Mindjárt az elején leszögezhetô: a magyar hadsereg kifáradt, az elôzô harcokban lerongyolódott, rosszul felfegyverzett csapatai a német katonai egységek közé beékelve nem lelkes honvédô háborút vívtak Budapesten, ahová nagy alföldi retirálásuk után beszorultak. Életük megmentése volt számukra a fontos — ezért a mai napig nem tisztázódott, hány magyar katona vett részt Budapest ostroma alatt a város védelmében. Hindy Iván vezérezredes (kivégezték Budapesten 1946-ban) Ausztráliában élt vezérkari fônöke, Horváth Sándor vk. ezredes szerint ôk már az ostrom legelején igyekeztek létszámlajstromot összeállítani — már csak az élelmezés megszervezése miatt is. Reménytelen vállalkozás volt. A legtöbb póttartalékos honvéd, ha tehette, polgári ruhát szerzett, és igyekezett eltûnni a város tömkelegében. Horváth ezredes végül is — magával hozott feljegyzései segítségével — mintegy 30—32 000 fôben adta meg Buda magyar védôinek létszámát. Karl Pfeffer-Wildenbruch Waffen-SS tábornok, a "Budapesti Erôd" (Festung Budapest) parancsnoka ugyanakkor 35 000 német és hétezer (!) magyar katonáról beszélt nekem. Ami szintén lehetetlen. Budapest védelme kizárólag német ügy volt. Maga Joseph Goebbels írta volt a Das Reich címû elit náci hetilap 1945. március 1-jei számában megjelent vezércikkében: Budapestnél Bécset védtük.

Szálasi is hajlott arra kezdetben, hogy Budapest ne váljék csatatérré. Amikor 1944. december 4-én Berlinben járt bemutatkozó látogatáson Hitlernél, Friessner vezérezredes, a Magyarországon operáló "Dél" hadseregcsoport parancsnoka sugalmazására fel is vetette a kérdést, a német Führer azonban lesöpörte tétova kérését. "Az Új Európa megteremtése érdekében szükség van arra, hogy Budapestnél nagyobb szovjet erôk horgonyozzanak le. Budapestet mint erôdöt védeni kell. Felmentésérôl gondoskodni fogok" — mondotta Szálasinak, majd hozzátette: készülnek a háborút német részrôl rövid úton eldöntô csodafegyverek. Ha ezek bevetésre kerülnek — megtörik a szovjetek erejét. Szálasi a Berlinbôl Budapestre tartó különvonaton minisztertársaival átbeszélve a tárgyalások menetét, arra a megállapításra jutott, hogy az új csodafegyver csak az atombomba lehet! (Henney Árpád közölte e sorok írójával Innsbruckban.) Így azután, amikor Friessner december 6-án kihallgatáson jelent meg nála a Királyi Várban, Szálasi kijelentette a vezérezredesnek: tisztában van azzal, hogy neki magyar államfôként Budapest "nyílt várossá" nyilvánítását kellene kérnie, de a Führer megerôsítette benne a végsô gyôzelembe vetett hitet. És e szent cél érdekében hajlandó Budapestet "erôddé" kiképezni.

Friessnert Hitler még december közepén leváltotta; a "Dél" hadseregcsoport parancsnoka Otto Wöhler gyalogsági tábornok lett. A budapesti hadszíntér a dunántúli német—magyar seregcsoport parancsnoka, Hermann Balck tábornok kezébe került. Feje felett azonban Heinrich Himmler, SS birodalmi vezetô ekkorra már kineveztette a "Budapest Erôd" parancsnokát Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok személyében. Balck 1980-ban megjelent visszaemlékezéseiben megjegyezte: "Budapesten egy ôrült [sic!] parancsnokolt. Leváltani nem tudtam..." Személyes beszélgetéseink során elmondotta: Pfeffer-Wildenbruch a gyarmati rendôrségtôl (ilyen is volt a náci Németországban!) jött 1942-ben a harcoló alakulatokhoz, és fogalma sem volt egy hadtest vezetésérôl. Addig csak Jugoszláviában a partizánok ellen kellett vitézkednie. Ô, Balck, már 1944—45-ben tudta, hogy az SS-tábornok képtelen lesz feladatának eleget tenni.

Budapesten magyar részrôl az I. hadtest parancsnoka, Hindy Iván altábornagy (1945. II. 15-tôl vezérezredes) ügyködött. Pfeffer-Wildenbruchhal hûvös, kimért volt viszonya, jóllehet a magyar tábornok tudomásul vette, hogy a védelem megszervezésébe neki beleszólása nincs; valójában ezt csak a németek intézték. Ritka esetben informálták e vonatkozásban magyar bajtársaikat. Pfeffer-Wildenbruch szerint a német vezetés nem nagyon bízott a magyar katonákban. Nyitott szemmel jártak: látták a kedvetlenséget, húzódozást és az állandó visszavonulási készséget. Amikor a kiégett Corvin Áruház pincéjében 1945. január elején a magyar polgári ellenállók egy kis csoportja találkozott Hindyvel, és arra akarta rávenni, hogy adott idôben nyisson valahol a frontvonalon egy "kaput" a szovjetek számára, hogy a németektôl kikényszeríthessék Pest feladását, és a pestieket megkíméljék a háború további borzalmaitól, Hindy csak a fejét csóválta: "Higgyék el nekem, uraim, helyzetemben egy német csicskás többet tud tenni, mint én!" Igaza volt. (Nem Budapest védelméért került Hindy bitóra, ahogy ezt egyesek talán hiszik, hanem az 1944. október 15-i Horthy-proklamáció elszabotálása miatt.)

A nyugati hatalmak érdeklôdése Budapest iránt 1944—45-ben egyenlô volt a nullával; 1945-ben a nyugat-európai hadszíntéren és Olaszországban voltak lekötve. A teheráni konferencia óta Kelet-Közép-Európa területei hallgatólagosan a Vörös Hadsereg hadmûveleti terévé minôsültek. 1945. február 12-én és 13-án a brit légierô Drezda városát több hullámban porig lebombázta. A polgári lakosság vesztesége majd 100 000 ember volt. A német keleti területekrôl visszaözönlô német telepesek "treckjei" Drezdában találtak hosszú bolyongásuk után pár napos nyugalmat. Drezdát a háború folyamán addig nem érte bombatámadás. Épp ezért volt döbbenetes a német hatóság számára az a — ma is megmagyarázhatatlan — brit légicsapás, amely ezt az Elba menti "Firenzét" mûkincseivel, palotáival három nap alatt eltörölte a föld színérôl.

A nyugati közvéleményt Drezda pusztulása érdekelte. A Budapesten még zajló harcok, a város eleste figyelmüket sem 1945-ben, sem késôbb nem keltette fel.

Sztálin értetlenül állt a Budapest bevételével kapcsolatos hadmûveletek elhúzódásával szemben. Mit akar az a Hitler a Duna-medencében? Miközben minden oldalról támadják Hitler birodalmát, miért összpontosítanak a németek tíz vagy ennél is több hadosztályt — köztük az elit Waffen-SS páncélos hadosztályokat is — a Dunántúlra? S miért képtelen Malinovszkij és Tolbuhin azt a Duna-parti várost bevenni? A finn—szovjet frontról (amely 1944 októberére feleslegessé vált) hadosztályok tucatjait csoportosították át Magyarországra — pótolni a két ukrán front veszteségeit és újabb hadseregekkel a németek ellen felvonulni.

Budapestnek szovjet részrôl nem járt pardon. Ellenséges város volt, hiszen jogilag — Szálasi kormányzata alatt — továbbra is megmaradt a németek "fegyvertársa". A szovjet csapatok vesztesége Budapest körzetében hosszú ideig titok volt. A legutóbbi idôkben a moszkvai katonai levéltárak anyagai alapján fény derült arra, hogy 72 000 elesett, 80 000 eltûnt, 240 000 sebesült vörös katona vérével fizettek a szovjetek Budapest bevételéért. Csodálkozhat-e valaki azon, hogy ezek után a hivatalos szovjet minôsítés szerint Budapestet a Vörös Hadsereg nem "felszabadította", hanem "bevette"? Leigázta, elfoglalta, birtokba vette. S ilyenkor mi jár a veszteseknek? A jogtalanság. A szabad rablás joga a katonáknak. A nôkkel való erôszakoskodás stb.

Legyünk tisztában azzal, hogy mi, magyarok üzentünk hadat a Szovjetuniónak 1941. június 27-én. És késôbb is hadakoztunk a Vörös Hadsereg ellen Oroszországban. Igaz, fél szívvel és nem lelkesen. 1944 ôszén a nagy német visszavonulás során a Vörös Hadsereg a Székelyföldön, az Úz völgyében már augusztus 30-án elérte a királyi Magyarország határát. Horthy kormányzó 1944. október 15-i kísérlete, amely a háborúból való kiugrás egyedüli lehetôsége lett volna, már a kezdet-kezdetén elbukott. Nemcsak mert laikus és naiv módon tervezték, hanem mert a magyar társadalom többsége inkább vállalta a Vörös Hadsereg ellen a további harcot, semhogy Sztálin hadseregeinek önmagát és családját kiszolgáltassa. Ezért árulta el a hadsereg és a középosztály a kormányzót. Ezért kerülhetett uralomra Szálasi zavaros eszmevilágával, noha ôt sem a német vezetés, sem a magyar társadalom nem becsülte.

Budapest sorsa 1945. február 11-én és 13-án eldôlt. "Budapest Erôd" védôi közül csupán 800 fônek sikerült a budai hegyekbe kitörve és a szovjet csapatoktól szétszórva a saját vonalakat elérnie. Az egykori, kb. 75—85 000 német és magyar katonából február 11-én a budai Királyi Várban kb. 22 000 fô gyülekezett a kitörésre. Ezenkívül kb. 12 000 sebesült maradt vissza a sziklaközpontban, a szükségkórházakban. Ezek túlnyomó többsége a következô napokban megsemmisült. A Vörös Hadsereg kevés foglyot ejtett. Fôleg a Waffen-SS katonáira vadásztak. Ha megadták is magukat kilátástalan helyzetükben — legtöbbjükkel a helyszínen végeztek. Ilyen tömeges kivégzésekre került sor a svábhhegyi fogaskerekû adalaki megállójánál vagy a Szép Ilona villamosremíz környékén. De akik eljutottak Solymárra vagy Budakeszin keresztül Pilisvörösvárra — ott belefutottak a szovjet csapatokba. S ezzel sorsuk megpecsételôdött.

A Balck tábornok és a Pfeffer-Wildenbruch Waffen-SS-tábornok közötti ellentét arra késztette a német 6. seregcsoport dunántúli parancsnokát, hogy 1945. február 13—15 között kísérletet se tegyen arra, hogy a dunántúli német erôkkel egy nagyobb "erôszakos felderítést" kezdeményezve elôsegítse Budáról a dunántúli német állások felé menekülô katonák útjának megkönnyítését. Inkább hagyta ôket pusztulni.

Utószó

A tárgyilagosság úgy kívánja, hogy megemlítsük a román királyi hadsereg budapesti harcainak drámai történetét.

A román VII. hadtest, Sova hadtestparancsnok vezetése alatt a szolnoki hídfôtôl 1944-ben egészen a budapesti Keleti pályaudvar környékéig tört elôre a magyar fôváros területén szovjet alárendeltségben. Kezdetben egy szovjet hadosztály sem kívánt a román csapatok felett bábáskodni. Oka: ha a magyarok észlelték, hogy román csapatokkal állnak szemben, sokkal keményebben védekeztek.

Sova hadteste 1944 novemberében érte el Budapest keleti elôvárosait. Mátyásföldért nagyon keményen meg kellett küzdeniük. Harcoltak a Lóversenypályáért, a Ferenc József laktanya hatalmas épületkomplexe bevételéért, és elérték a Baross teret. Veszteségeik óriásiak voltak. Sova hadteste Szolnoknál még kb. 30 000 fôbôl állott. 1945. január 15-én a hadtest 25%-os veszteséget számolt. Az oroszok is támadták ôket. Fôleg a Lóversenytér elfoglalásánál, amelyet a németek szükségrepülôtérnek használtak, és védelemre elôkészítettek. Amikor itt a többnapos csaták zajlottak, a finn—karél frontról friss szovjet csapatok érkeztek feltöltésre Malinovszkijhoz. Ezeket a marsall — szovjet szokás szerint — minden eligazítás nélkül azonnal harcba vetette. Ezek a szovjet csapatok a románok egyenruháját nem ismerték. Azt hitték, hogy németek. Órákig folyt közöttük a harc: a román hadtest itt közel 100 embert vesztett, köztük — a Keleti pályaudvar térségében — egy ezredest is.

Malinovszkij 1945. január 15-én, amikor úgy látta, Pest eleste napok kérdése, mivel a magyar fôváros bevételének dicsôségét nem kívánta megosztani a román csapatokkal, úgy intézkedett, hogy Sova tábornok csapataival elvonuljon Budapest alól. Sova dühöngött, de végül is engedni kényszerült. Vác fölé, Mohora térségébe kerültek egyelôre pihenôbe. Sováról a szovjetek nem feledkeztek meg. 1946-ban érte jöttek az NKVD-tôl — huszonöt évi Gulágra ítélték. 1955-ben tért vissza a Szovjetunióból.