E dolgozat célja: két mûértelmezési módszer — a szemiotikai és a strukturalista mûelemzés — bemutatása és összehasonlítása egy József Attila-vers (Gyöngy) alapján. Ugyanakkor a dolgozat szemléltetni igyekszik azt a tényt, hogy a különbözô mûértelmezési módszereket lehetetlenség élesen elkülöníteni egymástól. Ez ahhoz a hibához vezetne, hogy a kizárólagos, szikár tudományosság jelszava alatt végül is egyedül a kutatás módjára koncentrálnánk, megfeledkezve magáról a tárgyról. A különbözô mûértelmezési módszerek több ponton is érintkezhetnek egymással, s ezáltal a mûértés gazdagodik. Hiszen végsô soron ez a fontos: a törekvés, hogy megértsem a szöveget, amely mûalkotásként kínálja magát.
Az itt következô mûelemzés során több ponton megkísérlem a szemiotika, majd a strukturalizmus módszerének alkalmazását. Elsôként a szemiotika módszerét, mivel úgy érzem — a strukturalista elemzési móddal ellentétben — nagyobb szabadságot ad a versben levô gazdag jelentéstartalmak feltárásához.
A szemiotika (jeltudomány) irányzatainak egyik közös alapelve a tudatos elhatárolódás az intuícióra hagyatkozó irodalomtudománytól. A szemiotika a jeleket a maguk komplexitásában vizsgálja: az általános szintaktikai elemzésen túl foglalkozik jel és jelentés ún. szemantikai, illetve a jel és a jelet felhasználó ún. pragmatikai viszonyával is, ezeket a viszonyokat rendszerbe állítja, a viszonyokat pedig "a természettudományokhoz hasonló módszertannal kívánja modellálni (Kanyó).
Egy másik közös vonása a szemiotikai alapon álló irodalomelméleti irányzatoknak, hogy — mivel az irodalmi mûveket jeleknek, pontosabban jelegyütteseknek tekintik — az irodalmi mûalkotásban több szint létezését tételezik föl. Eszerint a mûalkotásban a természetes nyelvi alapra másodlagos nyelvek épülnek, rétegzôdnek, amelyek funkciója nem kommunikatív, hanem poétikai, és amelyekben a másodlagos jelentés, a konnotáció kerül elôtérbe a denotációval szemben (R. Barthes).
A szemiotikai mûelemzésnek nincs egységes, kodifikált gyakorlata. Amikor tehát József Attila verse kapcsán szemléltetni próbálom ezt a módszert, elemzésem igazából nem tehet eleget a szigorú tudományosság igényének, hiszen átlépi egy következetes szemiotikai elemzés határait. Valamennyire talán mégis "szabályszerûen" járok el, amennyiben megpróbálom a Kanyó Zoltán által leírt lépéseket követni.
A szemiotikai mûelemzési módszer elsô lépéseként elvonatkoztatunk a szöveg pragmatikai vonatkozásaitól. Ennek az alapvetô követelménynek máris eleget tettem azzal a gesztussal, hogy a szöveget versként olvasom, versnek fogadom el. Az esztétikai magatartás felszabadít engem, az olvasót a vers számára, nyitottá tesz, hogy belelássam mindazt, ami benne van vagy benne lehet megértési kereteim szerint, s ugyanakkor hûségre is kötelez a verssel szemben. Másfelôl pedig azzal, hogy olvasom és értelmezem a szöveget — életet adok neki, amennyiben a benne rejlô jelentéslehetôségeket aktualizálom. Az esztétikai odafordulás az értelmezés premisszájaként mûködik, és érvényes az értelmezés egész során.
Miután eleget tettem az elsô követelménynek — eltekintettem a szöveg pragmatikai vonatkozásaitól —, a következôkben rátérek magára az értelmezésre, a szemantikai és a szintaktikai szint szétválasztásával.
Érdemes megállapodni egy idôre a címnél. Versbéli jelentéskontextusától egyelôre eltekintve, asszociációk egész sora juthat eszünkbe róla. A "gyöngy" egyértelmûen pozitív értékjelentéssel telített metafora. A tenger mélyén, kagylóban megbújó igazgyöngy, amelyet a gyöngyhalászoknak úgy kell felhozniuk sok ezer méter mélyrôl a napfényre, a rejtôzködô esztétikai/erkölcsi értéket konnotálja ôsidôk óta. Pozitív értékminôségek egész sorát társíthatjuk hozzá: apró, szép, csillogó, finom, törékeny, tûnékeny stb. A cím jelentésudvara tehát önmagában is roppant gazdag, s kataforikus funkciója révén bizonyos elvárásokat támaszt az olvasóban.
Az elsô sor metaforájában ("Gyöngy a csillag") a parányi, tengermélyi gyöngy tárgyiassága meglepô módon azonosul a csillaggal, a kozmikus tárgyiassággal. Vagy nem is olyan meglepô módon? Hiszen ugyanazok az attribútumok, amelyeket az imént a "gyöngy"-höz társítottam, a "csillag"-hoz is kapcsolódhatnak. Emberi szemmel nézve, sok ezer fényév távolából a csillag is aprónak, csillogónak, tûnékenynek látszik. Az indítás hatalmasra kitágított térbeli dimenziókat láttat. A "Gyöngy a csillag" metafora mélység és magasság oppozícióját sejteti, azonosításuk viszont a világmindenség egységének filozófiai gondolatát sugallja. Az elsô két sorban, az imént említett oppozíción kívül, ellentétes irányú mozgás dinamikája is megfigyelhetô. Ha a gyöngyöt mint tengermélyi kis parányt fogjuk föl, akkor kezdetben a figyelem a mélységbôl az égre irányul, a második sorban pedig megfordul a mozgás iránya ("gyöngyszilánkokként potyog"), s a figyelem lefelé, a föld felé irányul. A következô sorok érzékletes hasonlatai ("mint a szöllô, fürtösen, / s mint a vízcsepp, hûvösen") mintegy elérhetôvé, megfoghatóvá teszik a kozmikus tárgyiasság, a csillag szépségét, a "szöllô" és a "vízcsepp" szemléletes, "földközelibb" képében mintegy hangsúlyozódik az egység a sokféleségben gondolata. Az elsô szakasz tárgyiasságai a térbeli dimenziók mellett (vagy ezekkel együtt) végtelen idôtávlatokat is felvillantanak. Számomra "potyog" és a "vízcsepp" az idô múlását is konnotálja. A "csillag"-hoz kapcsolódó "gyöngyszilánkokként potyog" képet külön konnotációval kíséri egy szövegen kívüli vonatkozás, a "csillaghullás" népi hiedelembeli szimbolikája, miszerint valahányszor "lepottyan" egy csillag az égrôl, ez valakinek a halálát jelzi. A képnek ezt a másodlagos jelentését a szövegösszefüggés késôbb igazolni is fogja.
Az elsô szakaszban mintha mindvégig érzékelhetô lenne egy lassított, lefelé irányuló mozgás, melyet a "potyog" ige indított el a második sorban, s mely a "szöllô" és a "vízcsepp" egyre földközelibb képein keresztül, a gravitáció törvénye szerint végre földet ér a második szakaszban. A figyelem most megállapodik a "göröngy"-ön. A költô az "is" szócskával párhuzamot von a "fent" és a "lent", a "csillag mint gyöngy" és a "göröngy mint gyöngy" között. Ha az olvasó egy kicsit visszakapcsol, valamiféle egyenértékûségi viszonyt fedezhet fel a második sor metaforájában szereplô "csámpás" jelzô és az elsô szakaszban lévô "potyog" ige között — a meghittséggel társuló szóhangulat mintegy megszelídíti a távolságot ég és föld között. A szubjektum most újból magasabb szférába emelkedik, s mintha madártávlatból tetszéssel szemlélné, amint a föld ékszerré változik: "a barázdák fölfüzik, / a bús földek díszitik". Az olvasó megint visszakapcsolhat, és észreveheti, hogy ezek az érzékletes képek szintén egyenértékûségi kapcsolatban állnak a "szöllô" meg a "vízcsepp" nagyon is földközeli képeivel.
Az elsô két szakasz nagyívû, szemléletes víziója azt sugallja: minden Egy. A jelentésszerkezet szövetén indázó konnotációk a "Minden Egy" élményét hivatottak szuggerálni, a kozmikus ívû képekben a szubjektum mintegy rácsodálkozik a világmindenség egynemûségére és szépségére.
Itt szerkezeti határvonalat húzhatunk, mivel az elsô két szakasz kozmikus szféráját a következôkben az emberi szféra váltja föl. A belsô jelentéskontextusban a "gyöngy" újabb, meglepô konnotációkat nyer a szövegösszefüggés révén. Az emberre vonatkozás konkrétsága ("kezed", "kezem", "fejemen", "sziveden") intimitást sugall, a metaforák ugyanakkor az embernek és a Kozmosznak az egyesülését szuggerálják ("Kezed csillag énnekem, / gyenge csillag fejemen"). Az intim helyzet részvevôi között — szerelmes versrôl van szó — ellentmondásos a viszony. Ezt érzékeltetik az oppozíciós jellegû jelzôs szerkezetek ("gyenge csillag" — "vaskos göröngy"). De mindenféle esetleges távolság megszûnik "én" és "te" között, ha visszakapcsolunk, és felidézzük, hogy mind a csillag, mind a göröngy egyszer már azonosult a központi metaforával, a "gyöngy"-gyel. Roppant érzékletes és meghitt a harmadik szakasz utolsó képe: "Vaskos göröngy a kezem, / ott porlad a sziveden". De az intim helyzetet mélységes dekadencia hatja át. Ha az olvasó újból visszakapcsol, egyenértékûséget fedezhet fel a "porlad" ige és az elsô szakasz "potyog" igéje között — kataforikus funkciójuk révén a kozmikus méretekben tudatosított elmúlásra utalnak. Jelentésük az utolsó szakasz elsô képeiben teljesedik ki. Az elôzô szakasz intim helyzetéhez képest itt újból kitágulnak a térbeli dimenziók ("Göröngy, göröngy, elporlik, / gyenge csillag lehullik"). Míg a "potyog", "porlad" igék az elmúlás általánosságát szuggerálták, az "elporlik", "lehullik" igék a halál konkrétságát, végzetszerûségét sugallják. Itt teljesedik ki, válik igazolttá az elemzés elején említett "csillaghullás" népi hiedelemre utaló konnotációja. Az utolsó két szakasz elsô két sorát ugyanakkor a jelentésszerkezet szintjén még egy másik külsô vonatkozás — szerelem és halál mitikus összefüggése — telíti gazdag tartalommal.
A vers befejezô képe ("s egy gyöngy lesz az ég megint, / egybefogva szíveink") nem egyszerûen csak eufemizálja a halált, több annál: valaminek az újjáteremtôdését, újjászületését jelképezi. Visszaáll a Mindenség harmóniája, amit csak az ember zaklatott föl. Ebben az utolsó, hatalmasra kitágított képben a "gyöngy" metaforája a tökéletesség, a hibátlan egység jelképévé válik.
Ha mármost megvizsgáljuk egy kicsit a vers szintaktikai síkját is, akkor megállapítható, hogy négy szakaszának mindegyike egy-egy mondategészet alkot, a harmadik szakasz kivételével, amely két mondatból áll. Mivel a szintaktikai szinten végzett elemzés több ponton érintkezik a strukturalista elemzéssel, ezért most csak röviden vegyük számba azokat a kapcsolatokat, amelyek a szintaxis szintjén egymáshoz fûzik a versszakokat és ezek mondategységeit. Bizonyos ismétlôdések amúgy is elkerülhetetlenek.
Rögtön szembetûnik a páros rím, amely eleve feszessé teszi a vers szerkezetét (a rímrôl és a ritmusról bôvebben is szó esik majd a strukturalista elemzés során). Egy-egy mondategység egybeszövôdése szorossá válik azáltal is, hogy gyakran azonos szófajú szavakban végzôdnek: ragyog—potyog, fürtösen—hûvösen, fölfûzik—díszítik stb. Mivel ezek minden esetben rímszavak is, egybeszövésük még szorosabb. Az elôre- és hátramutatások különbözô formái szintén szoros kapcsolatokat teremtenek a strófák és mondategységek között. Gondoljunk rögtön a címre, amely kataforikus funkciója révén szintaktikai kapcsolatot teremt maga és a szöveg mondatai között. Maguk a rímszavak is rendelkeznek anaforikus és kataforikus funkcióval (errôl bôvebben a strukturalista elemzésben). Minthogy rímes versrôl van szó, a sorvégek összecsengése önmagában is létrehoz bizonyos szintaktikai kapcsolatokat.
A szemiotikai rendszer utolsó lépése a pragmatikai szint vizsgálatát írja elô. Balázs János szerint "a szöveg igazi értelméhez csak akkor férkôzhetünk, ha magyarázatát nemcsak szemantikai és szintaktikai, hanem pragmatikai szinten is megkíséreljük". Én nem osztom azt a véleményt, hogy az elemzést fontos kitágítani a szöveg tényleges létrejöttének a körülményeire, a szerzôre vagy társadalmi összefüggésekre utaló adatok vizsgálatával; inkább azokkal értek egyet, akik szerint a szöveget "önmagából" kell megértenünk.
A módszerhez való hûség kedvéért mégis érdemes megemlíteni, hogy a vers a Vágó Márta ihlette szerelmes versek sorába tartozik, és úgy is mondhatnánk, hogy az elmúláson gyôzedelmeskedô magasztos szerelmet énekli meg. Szerintem azonban nem "csak" ennyirôl van szó. Mert mirôl is szól hát ez a vers? Szerelemrôl és halálról, két szerelmes végsô, tökéletes egyesülésérôl egy magasabb létszférában, a Világmindenség és a benne parányinak tûnô emberi lét egységérôl, a Minden-Egész egynemûségérôl és harmóniájáról.
A strukturalista mûértelmezô módszer azon a felfogáson alapul, hogy az irodalmi mûalkotás komplex és dinamikus rendszerként mûködik. A rendszer az, amely alkotóelemeit meghatározza; az elem azáltal válik azzá, ami, hogy valamilyen egészben funkcióhoz jut. A strukturalista kutató nem egyszerûen az alkotóelemeket keresi, hanem ezeknek a részrendszerekbe való szervezôdését, a részrendszerek egymáshoz és az egészhez való viszonyát igyekszik feltárni.
A vers mint minden mûalkotás, többrétegû építmény, és a mû hatása annál gazdagabb és erôteljesebb, minél kidolgozottabb, kimunkáltabb mindegyik. Ingarden szerint a mûalkotás többrétegûsége egymástól eltérô típusú esztétikai minôségek különös többszólamúságát, polifóniáját eredményezi. Ingarden modellje szerint az irodalmi mûnek négy alapvetô rétege van, s ezek a következôk: 1) a hangképzôdmények rétege; 2) a jelentésegységek rétege; 3) a sematizált látványok; 4) az ábrázolt tárgyiasságok rétege.
A strukturalista módszer ábrázolásában Hankiss Elemér mûértelmezési modelljére támaszkodom, amely az Ingardenén alapul, és sok tekintetben egyezik azzal, a különbség csak az, hogy ô a 3. lépésben az értékmozzanatok szintjét, végül pedig a szerkezeti összefüggések szintjét vizsgálja.
Elemzésemben abból indulok ki, hogy a cím a struktúra része. Kataforikus funkcióját a strukturalista elemzésben is fontos megemlíteni, hiszen a "gyöngy" központi metaforája mindvégig mintegy a vers szervezôelvét képezi. Ha mármost vizsgálni kezdjük a vers hangzásrétegét, rögtön szembetûnik akusztikai gazdagsága. A hangzás harmonikus, világos szerkezetét a mély és magas magánhangzók elôfordulási aránya határozza meg: közel 70%-nyi magas, tehát világos hangzású magánhangzóra jut alig több mint 30%-nyi mély magánhangzó. A hangszimbolika tehát inkább a derû felé viszi a vers hangulatát. Megfigyelhetô azonban, hogy a második szakaszban feltûnôen megbomlik ez az arány. Az elsô versszakaszban ugyanis 17 magas magánhangzóra esik 8 mély, a harmadikban 19 magasra 9 mély, az utolsóban pedig 21 magasra 6 mély magánhangzó. Viszont a második szakaszban 13—15 a magas—mély arány. Az "égi" gyöngyöt illusztráló hangzáskörnyezet könnyed színpompája után a "földi" gyöngy "halvány", "barna", "bús" jelzôinek hangzástartalma lomha súlyosságot kölcsönöz a második szakasz hangzásvilágának. A sok "b" hang ("barázda", "barna", "bús") szintén ezt a mély-sötét tónust húzza alá. Ugyanez a darabosság, mély-súlyos tónus dominál a harmadik szakasz utolsó két sorában is, az "a" és a labiális, mély "o" hangok többszörös elôfordulása miatt ("vaskos", "ott porlad" stb.). Mindenesetre a mû menete inkább a derû, harmónia felé tart, és ez a hangzásréteg szintjén is az utolsó sorokban teljesedik ki, ahol a magas-könnyed hangok ("e", "i") fokozottan túlnyomó aránya illusztrálja akusztikai szinten a világmindenség egységének, tökélyének gondolatát ("s egy gyöngy lesz az ég megint, / egybefogva sziveink").
A ritmus nagy szerepet játszik a vers réteggazdagságának megteremtésében. A hangzásréteg eleven és dinamikus megszervezése révén mintegy átemeli a hétköznapi szavakat a költészetbe. A magyaros ritmus, a kétütemû hangsúlyos sorok (4/3/4/3) dalszerûséget kölcsönöznek a József Attila-versnek, a páros rím (a/a/b/b) pedig feszessé teszi a szerkezetét. Ezzel az ôsi ritmusfajtával rövid mondatok járnak együtt, amelyek itt négyes sorokba tömörülve négy szakaszt, szimmetrikus kompozíciót alkotnak. Majdnem minden sor teljes értékû mondat, sorátcsengés nincs.
A versben föllelhetô szerkezeti ekvivalenciák szorosan összefüggenek a hangzással. A mondatpárhuzamok a hangzásban is összecsengenek, és hangulatilag kifejezôbbé teszik a költeményt. A sorvégi szavak grammatikai hasonlósága is aláhúzza a hangzásbeli összecsengést (ragyog—potyog, hûvösen—fürtösen, göröngy—gyöngy stb.).
A hangzásréteg szintjén nem lehet figyelmen kívül hagyni a "gyöngy—göröngy" hangzáspárhuzamot. Ezt a fajta ekvivalencia-relációt Jakobson után paranomáziás jelenségnek nevezzük. Feltételezhetô, hogy a "gyöngy" és a "göröngy" hangzásbeli összecsengése szerepet játszott a vers genezisében.
A mûalkotás struktúrájának bonyolult viszonyai közé tartoznak az elôre- és hátrautalások. Maguk a rímszavak is rendelkezhetnek anaforikus vagy kataforikus funkcióval. Elôremutat például a vers elsô rímszava, a "ragyog". Minthogy rímes versrôl van szó, az olvasó joggal hiheti, hogy az ezután következô mondategységek valamelyikének olyan végzôdése lesz, amely összecseng e szóval. Rímváró szó, tehát szükségképpen elôreutal. Könnyû azonban belátnunk, hogy a vele összecsengô szó — a "potyog" — viszont szükségképpen hátramutat, arra a szóra, amellyel rímel. A rímszavakon kívül például a határozószók ("úgy", "ott", "megint") is rendelkeznek anaforikus vagy kataforikus minôséggel. Így például a vers utolsó mondatában szereplô "megint" határozószó visszautal a legelsô sor tartalmára, az "égi gyöngy" metaforájára ("s egy gyöngy lesz az ég megint").
A következô lépésben az ábrázolt tárgyiasságok és a jelentések szintjét vizsgáljuk meg. Ebben a rétegben nyilvánul meg igazán a mû "élete" (Ingarden). A vers szimmetrikus kompozíció, melyet a "gyöngy" kozmikus metaforája foglal keretbe. A költemény szervezôelvét az a mindvégig jelentkezô ekvivalencia-reláció adja, amely a "csillag mint gyöngy" és a "göröngy mint gyöngy" metaforák között fennáll. A "gyöngy" központi metaforájának variációs jellegû ismétlôdésében nyilvánul meg a vers poétizáltsága. Hogyan valósul meg ez a variációs ismétlôdés? Az elsô szakasz metaforikus szerkezetében a gyöngy a kozmikus tárgyiassággal, a csillaggal azonosul, és közvetve a szôlôszemekkel és a vízcseppel is. Egyetlen színre utaló jelzô sincs ezekben a sorokban, s egyedül a "ragyog" ige utal az ábrázolt világ színgazdagságára. A megjelenítés érzékletessége azonban sokféle szín- és fényhatást konnotál — az olvasónak nem nehéz elképzelnie az érett szôlô színét vagy a vízcsepp áttetszô ragyogását. A következô szakaszban a "gyöngy" már a "göröngy"-gyel azonosul, s így egyenértékûségi relációt teremt a "csillag" és a "göröngy" között. A második versszak "világítása" már "halványabb" s egyben komorabb; ezt sugallják a megszaporodott jelzôk is ("barna", "bús"). A vers elsô részében ábrázolt kozmikus világ sokféle tárgyiassága (csillag, szôlô, vízcsepp, göröngy) a gyöngy metaforája révén mind-mind rokonságba kerül egymással, s így válik a központi metafora az "egység a sokféleségben" gondolatának hordozójává. A "gyöngy" újra felbukkan a vers zárósoraiban, és jelentéstartalma itt teljesedik ki, válik a világmindenség egynemûségének, magának a tökélynek a jelképévé.
A harmadik szakaszban ábrázolt egyszeri, intim helyzet érik általánosítássá a költôben. Ezt az általánosító tendenciát képviseli az idô- és térszerkesztés. Két tér- és idôdimenzió mosódik egybe a versben. Kozmikus tágítású képek fogják közre a harmadik szakaszban ábrázolt konkrét emberi helyzetet. A meglepô metaforikus szerkezetek ("kezed csillag", "vaskos göröngy a kezem" azonban egybemossák a két dimenziót. Az idôsíkok egybeolvadását szuggerálja az igealakok szinte kivétel nélküli jelenidejûsége is.
Már a szemiotikai elemzés során is szó esett az elmúlást tárgyiasító igékrôl. A "potyog—porlad", és az "elporlik—lehullik" igék között egyenértékûségi viszonyt állapíthatunk meg, amennyiben az elsô igepár az elmúlást általánosan, míg a második két ige a pusztulást konkrétan ragadja meg. Az általánostól a konkrét felé tartó mozgást szerkezetileg így is ábrázolhatjuk:
potyog porlad
elporlik lehullik
Milyen értékmozzanatokat konstituál a vers világa? A "gyöngy"-höz eleve pozitív értékminôségek egész sora társul (ezeket már fölsoroltuk a szemiotikai elemzés kezdetén).
A vers belsô jelentéskontextusában specifikus értékminôségeket nyer a "gyöngy" metafora. A "csillag"-hoz és a "gyöngy"-höz kapcsolódó oppozíciós értékminôségekbôl külön paradigmákat állíthatunk föl: csillag—égi—ragyogó—fenséges—törékeny—gyenge; göröngy— földi—halovány—barna—csámpás—vaskos. A harmadik szakaszban, amelyben a szubjektum kedvesének kezét a "csillag"-gal, sajátját pedig a "göröngy"-gyel azonosítja, közvetetten bár, de nyilvánvalóvá válik szerény—szelíd önkritikája, hiszen így — áttételesen — a kedves alakjához kapcsolja az összes imént felsorolt pozitív értéket, míg önmagához a negatívnak titulálható attribútumokat társítja.
A halál végzetszerûségében viszont — amely ugyanúgy attribútuma a "gyenge csillag"-nak, mint a "vaskos göröngy"-nek — mindenféle értékkülönbség megszûnik. A végkicsengés azonban egyáltalán nem nevezhetô tragikusnak. A versben mindennek közös metaforája, a "gyöngy" egybefogja a szerelmes szíveket, egyesül benne égi és földi, és újjáteremtôdik a Mindenség tökéletes egysége.
IRODALOM
Cs. Gyímesi Éva: Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba. Pátria Könyvek. Bp., 1992. — Ingarden, Roman: Az irodalmi mûalkotás. Gondolat. Bp., 1977. — Kanyó Zoltán: Irodalmi mûvek szemiotikai elemzésérôl. In: Irodalomszemiotikai tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1979. 130—138. — Mûelemzés—mûértés. Szerk.: Sipos Lajos. Sport. Bp., 1990.