Elôszó

A politikai rendszerváltás legfôbb velejárója a gazdasági átalakulás, amely napjainkig nem fejezôdött be. A magántulajdonon alapuló társadalmi berendezkedés megkívánta a korábban állami kézben lévô vállalatok privatizációját, amelyek közül a nagyobbakra számos multinacionális jelentkezô is akadt. Az országba beáramló külföldi tôke nagysága 1997-re jelentôsen meghaladta a 17 milliárd dollárt, amivel — különösen ha az ország méreteit is figyelembe vesszük — kétségtelenül a térség legkedveltebb befektetési színterévé váltunk: Magyarországra áramlott a kelet-európai régióba érkezô külföldi tôke 40 százaléka, beleértve a FÁK-országokat is. A világ 50 legnagyobb nemzetközi vállalata közül 36 van jelen az országban. A multinacionális vállalatok megjelenése megrázóan hatott a hazai munkaerôre, illetve a réteget képviselô, viszont éppen saját identitásproblémáival elfoglalt szakszervezetekre, és — fôként persze a munkanélküliség fenyegetése miatt — arra kényszeríti az érdekképviseleteket, hogy megreformálják gondolkodásmódjukat.

Amíg a korábbi társadalmi berendezkedésben a munkaidô, a munkabér és a szociális juttatások köre ritkán kérdôjelezôdött meg, és a munkavállaló gyakorlatilag biztos lehetett abban, hogy az alacsony munkabére mellé — ha nem sokat okoskodott — legalább megillette a munkaruha, a túlórapénz, a nônapi virágcsokor és az alkalmankénti üdülés, addig ma a multinacionális munkaadó, részben az anyaországban megszokott munkarend miatt nem tekinti természetesnek a munkavállaló igényeinek kielégítését. A munkavállaló és a munkaadó viszonyát — a bô harmincezer, 10 fônél többet foglalkoztató mûködô gazdasági vállalkozás mellett — csak 417 helyi és 19 ágazati kollektív szerzôdés szabályozza; nem csoda, hiszen az országra általánosan jellemzô az alacsony szervezettségi szint. Amíg a rendszerváltás elôtt létezô egyetlen szakszervezeti tömörülés szinte az összes munkavállaló érdekképviseletéért felelôs volt, addig a mai kilenc szakszervezeti konföderáció a különbözô becslések szerint csupán a munkavállalók 15—25 százalékát tudta meggyôzni a tagság elônyeirôl.

Bevezetés

A rendszerváltás elôtt a különbözô szakmai szakszervezetek egyetlen szakszervezeti tömörüléshez, a Szakszervezetek Országos Tanácsához (SZOT) tartoztak. A kor munkavállalóinak többsége — bár kétségtelen, hogy a szakszervezeti tagság nem volt kötelezô — tagja volt a munkahelyén lévô szakszervezetnek. A többpártrendszerre való áttérés azonban egyszerre felvetette azt az igényt is, hogy ne csak egyféle, hagyományos ideológiát képviselô szakszervezethez, hanem demokratikus érdekvédelmi szervezôdésekhez is lehessen társulni. A már a nyolcvanas évek végétôl szervezôdô alternatív szakszervezetek számos hívet toboroztak, nemegyszer kivívva a kormányzat rosszallását. Az 1990-es választások után sor került a szakszervezetek "rendszerváltására" is: minden tagnak nyilatkoznia kellett arról, megújítja-e korábbi tagságát, vagy másik szakszervezetet választ, esetleg szakszervezeten kívül végzi tovább munkáját. Csak ennek az aktusnak a során minden ötödik ember távozott a szakszervezeti tagságból, amelyet a kilencvenes évek elejétôl egyre fokozódó elbocsátási hullám még tovább morzsolt. Két-három rövid év után a korábbi tagság mintegy nyolcvan százaléka hagyta el az érdekképviseletet. Az óriási elvándorlás oka, hogy a már említett elbocsátási hullámverés a szocialista típusú gazdaságra jellemzô túlfoglalkoztatottság miatt még a legvérmesebb szakszervezeti vezetôk szemében is elfogadható, sôt indokolt volt, így nem léptek fel teljes mellszélességgel a létszámleépítés ellen, bár hozzá kell tennünk, nem is igen lettek volna erre képesek. Csakhogy az a munkavállaló, aki a rendszerváltás hajnalán esetleg éppen azért tartotta meg szakszervezeti tagságát, mert ettôl remélte munkahelye védelmét, munkanélkülivé válva keserûen csalódott. Munkabére nem lévén, nem volt mibôl fizetnie a tagdíjat sem, de korábbi rossz tapasztalatai miatt akkor sem gondolta, hogy ismét belép, ha újra elhelyezkedett. A szakszervezetek annyit mindenesetre elértek, hogy a Munka Törvénykönyvének 1992-es módosítása szerint nagy összegû, a munkabér többszörösét elérô végkielégítésben részesültek az elbocsátott munkavállalók: csakhogy ez a védelem csupán a magas jövedelmû vezetô rétegnek jelenthetett valódi vigaszt.

Már ekkor megkezdôdött a mai napig tartó huzavona a korábbi SZOT-vagyon felosztása körül. Mivel elmaradtak a sok alternatív szakszervezeti vezetô és gazdasági szakértô szerint kívánatos nyilvános szakszervezeti választások, nem derült arra sem fény, hogy melyik szakszervezetnek mekkora a támogatottsága, azaz a korábbi szakszervezeti vagyonból mekkora rész iránt támaszthat igényt. 1992-re a nyilvános szakszervezeti választás ideája már túlhaladottá vált, ám az új szakszervezeti tömörülések kiharcolták, hogy a társadalom- és nyugdíjbiztosítási választásokon tényezôk lehessenek. Az itt elért pozíciók arányában állapították meg a három legjelentôsebb szakszervezeti tömörülés részesedését a SZOT korábbi vagyonából, mégpedig a következôk szerint: a Liga és a Munkástanácsok Országos Szövetsége a központi vagyon harmadára, a SZOT utódja, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) 40 százalékára, míg az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége csupán a vagyon 10 százalékára nyert jogot. Csakhogy az 1992-es rendelkezés kizárólag a SZOT központi vagyonának szétosztását szabályozta, nem ejtett szót az ágazati szakszervezeteknél felgyülemlett tartalékokról, amelyeket a megfogyatkozott tagság miatt egyébként már az SZOT jogutód is alaposan megdézsmált. Hiszen mi is történt? Korábban a munkavállalók zöme havonta befizette munkabérének egy százalékát a szakszervezeti kasszába, ennek egy része a helyi szakszervezetnél maradt, másik része az országos tanácsot támogatta. Eközben szociális gondjainak nagy részét az állam központi költségvetésébôl oldotta meg. A szakszervezetek mûködését a legritkább esetben korlátozták az állami vállalatok, sôt irodát, függetlenített vezetôt tartottak fenn, saját forrásaikat fordították óvodára, sportpályára és így tovább. A szakszervezetek így a tagdíjakból évtizedeken át befolyt összeget felhalmozhatták, abból vagyonra, ingatlanokra — fôként üdülôkre — tehettek szert. A tagság pánikszerû távozása, illetve átpártolása másik érdekképviselethez, valamint ezzel egyidejûleg az állam visszavonulása a szociális szektorból és a tömegesen fellépô munkanélküliség anyagi gondokat okozott mind a korábbi, mind az újonnan alakult tömörülések életében. A vagyon birtokosai megkezdték a folyamatosan pénzzé tett javak egyre intenzívebb felélését, az új társulások viszont nem is tudtak felhalmozni semmit; a helyzet végül az egész szektor ellehetetlenüléséhez vezetett. A ma létezô hat, az Érdekegyeztetô Tanácsban (ÉT) helyet kapó és három azon kívül mûködô tömörülés: a magát legnagyobbként számon tartó, szocialistákkal szimpatizáló MSZOSZ, a közalkalmazottak és a tisztviselôk érdekvédelmére szakosodó Szakszervezetek Együttmûködési Fóruma (SZEF), az elitszakmákat tömörítô, szociáldemokrata érzelmû Autonómok, a kisebb létszámot felvonultató Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT), a Liga és a keresztény eszmeiséget hirdetô Munkástanácsok éppúgy anyagi gondokkal küzdenek, mint az ÉT-en kívüli Munkásszolidaritás, a keresztényszocialista KESZOSZ és az elenyészô taglétszámú Szabad Szakszervezetek Demokratikus Ligája.

A multik viselkedése

A magánosítás ezalatt zavartalanul folyt. Annál is zavartalanabbul, hiszen a munkavállalónak még képviseletén keresztül is csak elvétve sikerült befolyásolnia a folyamatot. A privatizációba az eladón és a vevôn kívül nemigen volt beleszólása senkinek. A szakszervezetek legfeljebb utólag ismerhették meg az adásvételi szerzôdés tartalmát, amelyet módosítaniuk akkor sem lehetett. Az állam mint eladó nem csinált hírverést annak, hogy melyik vállalatnál milyen helyi szakszervezet van, milyen korábban megszokott igényekkel. Udvariasan távol tartotta magát attól, hogy a munkavállalói követelések teljesítésének ígéretét esetleg az alku részének tekintse. Hiszen mi volt a célja? Minél gyorsabban, minél több pénzért eladni a teherré vált céget. Ebbe a stratégiába nem fért volna bele a dolgozói érdekek miatti küzdelem, ami nyilvánvalóan csak anyagi veszteséget jelenthet, ha egyáltalán el nem ugrik ijedtében a vevô. Éppen ezért csak érintôlegesen került szóba a létszám vagy a meglévô kollektív szerzôdés ideiglenes védelme. Érdemes lenne kiszámítani egyszer, hogy a jó pénzért eladott vállalatoktól elbocsátott tömegek munkanélküli segélyére, átképzésére, családjának szociális támogatására vajon mennyit költött a magyar állam.

Amint említettük, a privatizációs folyamatban a szakszervezetek nem kaptak valós, hivatalos szerepet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyes esetekben nem éltek volna sajátos eszközeikkel. Külföldi kapcsolataik révén egyes szakszevezeti vezetôk például részletes információt szereztek be egy-egy eladásra váró vállalat lehetséges pályázóiról, azok munkaadói szokásairól, munkaügyi hozzáállásáról. És ezután következhetett a háttérmunka, a személyes ráhatás: adataik birtokában felkeresték a döntésben részt vevô barátokat és ellenségeket, majd megkísérelték a meggyôzésüket: nem egy esetben sikerrel jártak. Talán ide kívánkozik a Magyar Munkaadói Szövetség egyik vezetô személyiségének véleménye is: hogy kialakul-e mindkét fél számára gyümölcsözô párbeszéd munkaadó és munkavállaló között, az nagyrészt a szakszervezet erejétôl függ.

Ha egyes vezetôknek sikerült is elérniük, hogy ne a leginkább szakszervezetellenes társaságok telepedjenek meg Magyarországon, néhány hírhedten érdekképviselet-irtó multinak sikerült kiépítenie magyarországi bázisát. Van közöttük olyan, amelyik a szakszervezeti vezetôk "megvásárlásával", személyes alkukkal igyekszik gyengíteni a kollektív érdekképviseletet, mások magától értetôdôen kijelentik: itt nincs szakszervezet, megint mások kompetencia hiányára hivatkozva az anyaországba küldenek minden munkaköpeny-fajsúlyú szakszervezeti igényt, hogy azután évekbe is teljen, amí elôször tárgyalóasztalhoz ülnek. Arra is akadt példa az egyik nemzetközi hírû konszernnél, hogy a rátermett szakszervezeti vezetô ugyan látszólag megkapta az ôt megilletô jogokat, a munkaidôkedvezményt, nem gátolták meg abban sem, hogy gyûlést szervezzen, ám érdekképviseleti munkájára válaszul munkaidejében nem kapott munkát — addig ôrizhette munkaasztalát tétlenül, míg feladta a küzdelmet. A munkaadók szakszervezet-leszerelési stratégiái közé tartozik, hogy az üzemi tanácsok létére hivatkoznak: minek a szakszervezet, ha az üzemi tanáccsal is meg lehet vitatni a kérdéseket. Ugye jól hangzik, kár hogy nem igaz. Üzemi tanács ugyanis nem köthet kollektív szerzôdést, béralkut, nem bonyolódhat efféle, a munkaadó számára kellemetlenséggel járó tárgyalásokba.

Tapasztalt szakszervezeti vezetôk a Magyar Suzukit, a Fordot és a Philipset szokták a szakszervezetekkel való bánásmód elrettentô példáiként emlegetni. Az esztergomi telephelyû Suzukinak olyan rossz híre van a környéken, hogy a munkaügyi kirendeltségek az egyébként kimondottan depresszív térségben is legalább másfélszer annyi munkanélkülinek szerveznek ismerkedô gyárlátogatást, mint amennyien hajlandóak elhelyezkedni itt. A berzenkedés oka a hagyományos japán szokásokon alapuló foglalkoztatás, amely elvárja a munkavállalótól, hogy jó családtagként önként és dalolva annyit dolgozzon, amennyit a munkaadó éppen megkíván. Annak is híre ment már a kezdeti idôkben, hogy nagyon kevés a szociális juttatás, s hogy rosszul fôznek a konyhán; ez utóbbit azóta már korrigálták. Azóta sem sikerült lebeszélni viszont a munkaadókat a hazai gyakorlattól teljességgel idegen jelenléti pótlék alkalmazásáról. Ezt a — bér mintegy tíz százalékát jelentô — pótlékot csak azoknak fizeti ki a Suzuki, akik nem hiányoztak három napnál többet munkahelyükrôl, függetlenül attól, hogy távollétüknek mi volt az oka, betegség vagy málnaszüret. A szakszervezet-alakítás ötletét nem nagy lelkesedéssel vette tudomásul a cég, amely inkább a formális üzemi tanácsban, mint a szakszervezetben látja az együttmûködés zálogát. Az üzemet érdekvédelmi terepül kiszemelô Vasas szakszervezet 1996 ôszén tartott szövetségi tanácsi ülésén kimondottan a negatív beállítottságú, érdemi tárgyalásokra képtelen cégek közé sorolta a Magyar Suzukit. Az amerikai érdekeltségû Ford autógyár sem nyerte el a magyar szakszervezetek megbecsülését. A Ford — az amerikai gondolkodásmintának megfelelôen — irtózik a szakszervezetektôl mint olyan szervezôdésektôl, amelyek csak botrányt és zûrzavart okoznak, elvonva a munkaerô figyelmét az értékalkotástól. Ezért kézzel-lábbal tiltakozik a szakszervezetek ellen, s hogy elérje célját, az érdekképviselet-mentes vállalatot, a frontemberekkel személyes alkukat köt az ellenállás megtörésére. Munkaügyi bíróságon keresi igazát az a szakszervezeti vezetô, akit a Philips szombathelyi üzeme bocsátott el, amiért munkaidôben tartott, egyébként elôre bejelentett szakszervezeti gyûlést — egy hárommûszakos üzemben.

Hasonlóképen rossz a megítélése a szakszervezetekkel való bánásmód szempontjából világszerte a Coca-Cola Companynek és az összes gyorséttermi hálózatnak. Közepesen fogékonynak ítéltetett a General Electric magyarországi gyára, a korábban Egyesült Izzóként ismert Tungsram. Bár a multinacionális vállalkozás nemzetközi híre a munkaügyi kapcsolatok terén nem kimondottan jó, kiváló halogatóként tartják számon, de azt elismerik, hogy ha méltó ellenfélre talál a munkavállalók szövetségében, mintaszerû kapcsolatot épít ki velük. Így történt a Tungsram esetében is, ahol a korábbi izzósok erôs szakszervezeti magot hagytak örökül.

Van azonban jó példa is. A már említett Vasas Szakszervezeti beszámoló az elsô helyen említi a Ganz Ansaldo olasz tulajdonú gyárát, és ugyancsak elismerôleg nyilatkozik a Lehel Hûtôgépgyár új tulajdonosáról, a svéd Elektroluxról. Jó a híre az Audi magyarországi gyárának is. Ezekben az üzemekben természetesen mindenütt van rendszeresen megújított kollektív szerzôdés.

Becslések szerint a hazai multinacionális munkaadók harmada utasítja el minden lehetséges eszközzel a szervezôdést, másik harmaduk halogató álláspontra helyezkedik, így végül csak minden harmadik munkahelyen alakult ki jónak vagy akár példásnak is mondható munkaügyi kapcsolat. Ebben nem kis szerepe van a helyi vagy az ágazati szakszervezet erejének, de indokolhatja az adott szakmában dolgozók speciális képzettsége vagy a magánosító vállalkozó korábban megszokott vezetôi stílusa is.

A munkaadó és a munkavállaló közötti kapcsolat egyensúlyát nagyban segítené, ha Magyarországon is mûködne a Munkaügyi Döntôbíróság intézménye, valamint a rendszeres munkaügyi felügyelet, ami ma még csak bizonyos munkavédelmi és környezetvédelmi elôírások betartásának ellenôrzésére szorítkozik. A kívánatos viszont az lenne, ha a nemzetközileg elismert, immár nyolcvan éve tevékenykedô, 168 országban jelenlévô ILO (International Labour Organization) munkaügyi igazgatási gyakorlata honosodhatna meg nálunk is. A felügyelet tagjai jogosultak arra, hogy bármely munkahelyre bármely idôpontban beléphessenek, ott felmérhessék a munkakörülményekre, a munkavédelemre és a munkavégzésre vonatkozó összes körülményt, betekinthessenek — persze a szükséges titoktartási feltételekkel — a munkálatokkal kapcsolatos dokumentumokba stb. A vizsgálatot hivatalos minôségükben, de akár inkognitóban is megtehetik a szervezet munkatársai. Ennek technikai feltételeit az állam biztosítja, panasz esetén pedig a munkaügyi kérdésekben járatos bíróság dönt.

A munkavállalóval megegyezni ugyanis sok munkaadó szerint hosszú távon érdemes, hiszen a dolgozók megnyerése együtt jár terhelhetôségükkel, fokozza megbízhatóságukat, s a kollektív szerzôdésekben a munkaadó is rögzíthet számára megnyugtató garanciákat. Eredményes lehet a megállapodás ugyanakkor a munkavállaló számára is, aki ugyan gyakran alkut kell hogy kössön esetleg a saját jobb meggyôzôdése ellenére, ám a jól sikerült alkuval hosszabb távra is biztosíthatja munkahelyét és munkabérét. Ez persze az egyik legnehezebb kérdés. A multik vonakodnak attól, hogy reálértéket tartó béreket garantáljanak, noha valóban magasabb bérkínálattal jelentkeznek, mint a környezetükben lévô vállalatok. (Még mielôtt elismerôleg bólintanánk, tegyük hozzá, hogy ezek a bérek az anyaországban fizetetteknek csak legfeljebb hetedét, de inkább tizedét jelentik.) Az emelt bérszint különösen a menedzsment fizetésére jellemzô, de átlagosan is elmondható, hogy mintegy 25—30 százalékkal magasabb béreket kínál egy multinacionális vállalat, mint az adott környék jellemzô bérszintje. Ez a többlet — különösen ha nem társul tarthatatlan munkakörülményekkel vagy rendszertelen munkaidôvel és bérfizetéssel — rendszerint megenyhíti a békétlenkedôket. Annak fényében ez még inkább érthetô, hogy azok a szakemberek, akik a nemzetközi vállalkozás megelégedésére dolgoznak, bizton számíthatnak arra, hogy munkaadójuk saját költségén rendszeres és magas fokú továbbképzésben részesíti ôket.

Itt kell megemlítenünk, hogy — bár a multinacionális vállalatokra kevésbé jellemzôen, mint a kisebb társaságokra — egyre terjed a munkavállaló megbízáson, nem munkaviszonyon alapuló alkalmazása. Ilyen esetben a munkát végzô személy mint független vállalkozó végzi el a rábízott feladatot, nem pedig mint a kollektíva tagja. Erre a tömegméretekben fellépô jelenségre a szakszervezeteknek is választ kell adniuk, s ennek egyik útja a vállalati kollektív szerzôdést egyes esetekben felváltó vagy azt kiegészítô ágazati szerzôdés. Sose búsuljunk azonban távozásuk felett — vallják a szakértôk —, hiszen az efféle, gyarmati típusú beruházások sem rövid, sem hosszabb távon nem gyakorolnak kedvezô hatást a gazdaságra. Beszállítói kapcsolatokat nem építenek ki, s fejlett technológiát sem telepítenek: egyetlen céljuk a saját zsebüket mind jobban megtömni.

Összefoglalás

A szervezett munkásság széthullása, az új szakszervezetek fellépése, identitáskeresése és a sokasodó politikai és gazdasági gondok ellenére mára körvonalazódni látszik, melyek a legfontosabb és elkerülhetetlen érdekvédelmi feladatok. Mindenekelôtt a gazdasági megerôsödésre kell koncentrálnia minden érdekvédelmi tömörülésnek, hiszen "pénz nélkül nincs szövetség" — szerepel az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének kongresszusi beszámolójában. E kérdésben újabb fordulóhoz érkezett a szakszervezeti élet, hiszen a "Társadalmi szervezetek által használt állami tulajdonú ingatlanok jogi helyzetének rendezésérôl" szóló törvényt elfogadta a magyar Országgyûlés.

Nem odázható el — már csak az EU-csatlakozás reményében és elôkészítéseként sem — a hazai szakszervezeti tömörülések egymás közötti, regionális és a privatizáció során tulajdont szerzett országokban mûködô társszervezetekkel való szakmai egyeztetés, s amennyire lehetséges, a kapcsolatrendszer bôvítése. Célszerû kiépíteni, illetve továbbfejleszteni a kapcsolatokat a nem kifejezetten szakszervezeti típusú, de a munkavállalók mindennapjaiban részt vállaló szakmai szervezetekkel, szövetségekkel. Törekedni kell arra, hogy mihamarabb kiépüljön az ILO rendszeréhez hasonlóan mûködô, komplex, független, hatékony ellenôrzést biztosító munkaügyi szervezet Magyarországon is.

A mind hathatósabb jelenlét ugyancsak segíti az érdekvédelmi munkát, így az üzemi közalkalmazotti választásokon való sikeres szereplés (az üzemi tanács tagjainak megválasztása) közelebb viheti a szakszervezeteket ahhoz, hogy hatékonyabban terjeszthessék az érdekvédelmi eszméket. Egyes tömörülések szerint — például így gondolkodnak az Alternatívok — üdvös lehet a szakszervezeti vezetôk jelenléte az önkormányzatokban is, de a legnagyobb hatásfokkal akkor adhatnak hangot álláspontjuknak, ha közvetlenül a törvényalkotói munkában vesznek részt. Mások éppen ellenkezôleg, úgy vélik, nem szerencsés, ha a szakszervezeti munka összefonódik a politikával, amint az a szocialista érában volt. Az elôbbiek szerint a közelgô parlamenti választások esélyt biztosítanak a szakszervezeti aktivistáknak is.

IRODALOM

Naumann László: Munkaügyi kapcsolatok a multinacionális vállalatok magyarországi üzemeiben. 1993. (kézirat)

A munka ellenôrzése és a tripartizmus. Ôry Csaba: Külpolitikai tanulmányok. 1996/4. Munkaügy, kiadja a Democracy After Communism Alapítvány.

Tájékoztató a Vasas területén mûködô külföldi érdekeltségû vállalatokról. 1996. október, tájékoztató a Szövetségi Tanács ülésére.

Árva László: Külföldi mûködôtôke, hazai beszállítói kapcsolatok, külkereskedelmi mérleg és technológiatranszfer. Közgazdasági Szemle, 1997. november.

A külföldi mûködôtôke 25 éve Magyarországon. A Joint Venture Szövetség angol, német és magyar nyelven megjelent alkalmi kiadványa.

Fazekas Károly—Köllô János: A külföldi érdekeltségû vállalatok munkaerôkeresletének jellemzôi Magyarországon, 1995-ben. (Kézirat, Közgazdaságtudományi Intézet.)

Szemben a multikkal. Esti Hírlap, 1996. október 8.

"Új évezred felé." A Vegyipari Dolgozók elnökének felszólalása, 1997. november 6.

Az Autonóm Szakszervezetek és a privatizáció. Írásos tájékoztató