Egyáltalán beszélhetünk kultúráról és mai fiatalságról? Van valami kapcsolat közöttük?

Mert egyértelmûen olyan világot élünk, amelyben az egyetlen mozgatórugó a pénz. Nem az számít, hogy ki mennyire mûvelt, hanem hogy kinek mennyi a dohány a zsebében, na meg a mobiltelefon s a lehetôleg minél modernebb autó. Az otthoni tévérôl és videóról már nem is beszélek, hisz az annyira hozzánk nôtt, hogy nélküle már el sem tudjuk képzelni az életet. Persze mi is gyakran érezzük, hogy ez így nem jó, valamit változtatni kellene. De ilyenkor általában hatalmába kerít a tehetetlenség, s továbbra is csak a tévékészülék elôtt ülünk, nyomogatva a távirányító gombjait. Aztán megállapodunk valamelyik félórás komédiánál, jókat szórakozunk a poénokon, s a frappánsabbakat próbáljuk megjegyezni, hogy majd felhasználjuk ôket a suliban is. Ha pedig már minden komédiának vége, rákapcsolunk az MTV-re vagy valamelyik más zenekanálisra, jól felhúzzuk a hangot, hogy a szomszéd bácsi is hallja a zenét, s vadulunk. A szomszéd bácsi pedig több-kevesebb türelemmel hallgatja a mi zenének nevezett artikulálatlan üvöltésünket, s azon mereng, hogy az ô idejében inkább könyvet olvastak a fiatalok, vagy elmentek színházba.

Az ô idejében még nem volt szégyen könyvet olvasni. Manapság viszont, ha nem vagy hülye, az már bûn. Olyan idôket élünk, amikor divat hülyének lenni. S ha nem vagy az, meghülyítenek vagy kinéznek. Rajtad áll.

Egyszóval a kultúrával hadilábon állunk. Hogy ez kinek a vétke? A miénk vagy szüleinké, tanárainké?

A társadalomé. Hisz nekünk pénz kell, nem kultúra. Ha a puszta fizikai munkást jobban fizetik, mint az egyetemi végzettséggel rendelkezôt, miért is vonzódjon a fiatalság a tanuláshoz, a kultúrához. Magunknak tanulni nagyon jó, de belôle nem lehet megélni. Mi pedig csak ezt látjuk, s ráadásul kényelmesek is vagyunk.

Szüleink pedig nap mint nap rohangásznak, pénzt keresnek, s nem sok idejük marad arra, hogy színházba vagy kiállításokra vigyenek. A tanár sem tehet sokat: kötelezi a tanterv. Ha elszakad tôle, elôbb-utóbb neki lesz kára belôle. Így nincs mit tennie: leadja a száraz anyagot, a diák beleolvas a rögtönzés elôtt, aztán teljesen elfelejti, mintha soha nem is tanulta volna. Gondolkodásról, kreativitásról itt szó sem lehet, a tananyag (vagy a tanár) csak nagyon ritkán kelti fel a tanuló érdeklôdését úgy, hogy az kevés szabad idejében utánanézzen a dolgoknak, esetleg betévedjen egy könyvtárba. A tanár parancsára megvett Helikonok és Firkák pedig nem sokat segítenek, bármennyire is szeretnénk.

Persze, mint mindig, most is a külföldre hivatkozunk. Ott egészen más, a tanuló szabadon választhatja ki, mit akar tanulni, s az nyilván érdekli is. Ennek a módszernek megvan az elônye: sokkal eredményesebben fog tanulni bizonyos tantárgyakból. De mi lesz a többivel? Mert így csak amolyan szakbarbárok születnek, s nekik még mindig nem sok közük van a kultúrához, kulturáltsághoz. Hogy a szülô vagy az iskola feladata kultúrára nevelni? Sokat lehetne vitatkozni ezen. Viszont tény, hogy az iskolai oktatás okkal hatékonyabb lehetne ebben, fôleg akkor, ha megtalálná erre a leghatásosabb módszert.

Ráadásul nálunk a kulturálatlansághoz még egy jelenség is hozzátartozik: az értelmiségiek tömeges kivándorlása. Megszámolhatjuk, hány kiváló embert adtunk a Nyugatnak, mi pedig maradtunk a keserû ürömmel. Azok pedig, akik itt maradtak, talán túl kevesen vannak ahhoz, hogy valamit igazán tenni tudjanak, s talán túl hamar belefáradnak a tanni akarásba.

Az idôsebb generáció szemében mi képviseljük a tenni akarást, a változtatni akarást. A kulturáltságot viszont nem.

Pedig, bármilyen hihetetlennek tûnik, az MTV-nek meg a félórás komdéiáknak is van haszna. Nézzék csak meg a magyar vagy egyéb dolgozatainkat, nézzék meg, hány verset költünk át, hány dátumot, költôt, híres embert és stílust keverünk speciális egyveleggé, amin a tanárok nem tudják, sírjanak vagy nevessennek, s amik csakis a mi kreativitásunkat bizonyítják.

Hát van joguk megítélni minket?