1. Egy mítosz létrejön
André Bazin szerint a western a legfilmszerûbb film. És noha ezen kijelentés szuperlatívusza vitatható (hiszen más mûfajok is versenyeztek a tiszteletre méltó titulusért, pl. a Hevesy Iván által méltán piedesztálra emelt burleszk), tagadhatatlan, hogy a western alapfilm vagy — mitológiai analógiájával élve — teremtésmítosz.
A helyszín: Óhollywood. A filmvásznakon felbukkan Tom Mix, aki filmjeiben (A préri gyermeke — 1913; Amerikai vér — 1918 stb.) megteremti a puskáját és igazságát ruhaként viselô magányos hôs alakját. Az örök mozisötétbôl elôtûnik egy romantikus alak: a magányos, igazságos, csak puskájában, valamint a gyors helyzetfelismerésben bízó cowboy. A pozitív hôs romantikus ellentéteként természetesen megjelenik a hangsúlyozottan kisbetûs gonosz lény, a bad guy is, a maga tapintható, pofozható, lôhetô, sôt néven nevezhetô mivoltában (hiszen neve is volt neki, teszem azt, Liberty Valance). A Jó bajnoka örök harcot vív a Gonosz bajnokával egy ideális (mert már nem létezô) harcmezôn, a Vadnyugaton. A bad guy legyôzetésének szükségszerû következménye a gonoszság megszûnése. Az ellentétpár közötti viszonyt a két lábon járó, protestáns neveltetésen alapuló amerikai etika és kötelességtudat határozza meg, amely a történet során mitikus méreteket öltve egyszerûen elsepri a szintén gigászira dagadó Gonosz etikátlan képviselôjét.
Ilyen értelemben tehát elmondható, hogy az etikát leszámítva az óhollywoodi western pozitív és negatív hôsei között mennyiségi és minôségi egyensúly áll fenn.
Lassacskán kialakul a western ipara, amely, mint minden valamit is magára adó ipar, ontani kezdi jobb-rosszabb termékeit. Futószalagon érkeznek a westernhôsök, Clark Gable, John Wayne, Glenn Ford, Robert Mitchum, James Stewart, megannyi rendíthetetlen ólomkatonája az igazságosságnak és a gyors ügyintézésnek. Persze a magányos hôssel együtt a bad guyok is szépen termelôdnek, hiszen ôk teszik láthatóvá a közönség számára az igazság ordító hiányát. Addig-addig, amíg Sergio Leone nosztalgikus megaspagetti-westernjében, a Volt egyszer egy Vadnyugatban Klasszikus Western kiporoszkál a képbôl a Harmonikus Ember lován, hogy átadja helyét egy másik mítosznak, amely gôzmozdony vontatta vasparipán érkezik. Feltevôdik a kérdés: mi történik a klasszikus magányos hôssel? A válasz kézenfekvô: felül a vonatra, és beutazik a nagyvárosba. Igazságát és puskáját itt sem vetkôzi le (bár immár mindkettô kissé viseltes), magánhekusként osztja tovább az igazságot, igaz, naivitása és tiszta tekintete, akárcsak ruházata, kissé megfakult. Az új hérosz szülôatyái között ott találjuk Dashiel Hammettet, majd Raymond Chandlert, aki igazán magas szintre röpteti a mûfaj irodalmát. A magányos hôs alakja körül rövidesen összeáll egy új filmes mûfaj, az urban western. Megszületik A máltai sólyom (Hammett regénye nyomán rendezte John Huston), majd A hosszú álom (Chandler regényét Howard Hawks vitte filmre), benne minden moziidôk legnagyobb magányos hérosza, az örökké cigarettázó, kalap-alól-szúrós-szemû, városi külsôvel, ám cowboy-etikával rendelkezô magándetektív, Philip Marlowe, alias Humphrey Bogart, akit összes ellenfelei közül végül csak a tüdôrák tud majd kiiktatni, persze gyáván, hátulról támadva.
A pozitív és negatív hôs közötti egyensúlyt tekintve az urban westernben nevezett egyensúly továbbra is fennáll, bár mind mennyiségi, mind minôségi szempontból torzulást szenved. A magányos hôs egyre több kisbetûs gonosszal áll szemben (mennyiségi eltolódás), nevezett kisbetûs gonoszok pedig egyre gonoszabbak (minôségi eltolódás). Ám a gonosz még mindig kézzelfogható, ennek következtében aztán a film végén le is gyôzetik.
Ugyanakkor a helyszín is megváltozik: miként a név is jelzi, az urban westernben a magányos hôs átkerül a Vadnyugat elíziumi vadászmezôirôl a metropolisz szürkéskék Alvilágába. Snitt.
2. A mítosz újjászületik
A helyszín ezúttal Újhollywood. A film városa, minden ellenkezô értelmû jóslat ellenére kiheverte a hatvanas évek válságát, és az átrendezôdött alapokon nyugvó "újklasszicizmus" ölén újjászületik a magányos hôs, a férfi az igazsággal és a puskával. Olyan filmekben láthatjuk viszont, mint Stanley Kramer Dominóelve, Sidney Lumet Serpicója, valamint Sidney Pollack A keselyû három napja. A sokat emlegetett egyensúly azonban teljesen felborul. Az újhollywoodi urban western hôse (Gene Hackman, Al Pacino, Robert Redford stb.) ugyan még mindig magányos (sic!), még mindig igazságos, és még mindig bízik a fegyverében, azonban Újhollywood szabászai levagdosták róla a romantikus jegyeket. Serpico nem a prérin vagy a nagyvárosok sikátoraiban bolyongó magányos óriás többé, kisemberré zanzásodott az újhollywoodi filmcézárok álrealista ráolvasásai nyomán. Az igazán nagy változás azonban a másik felet, a bad guyt érinti. Egyszerûen megszûnik létezni. Érintethetetlenné, lelôhetetlenné és ezáltal többé-kevésbé vallottan halhatatlanná válik. Ugyanis a magányos hôs immár nemcsak egy gonosz ember vagy gonosz emberek egy csoportja ellen harcol, hanem egy szervezet ellen. A szervezet pedig névtelen, elérhetetlen és halhatatlan. Rousseau szavaival élve, az egyének meghalnak, a testületek soha. Teljesen jogosult tehát Robert Redford beszólása A keselyû három napjában, miszerint a fegyver és a gyors helyzetfelismerés immár nem elég a gyôzelemhez. Újhollywood magányos hôse outsiderként, amatôrként száll szembe a szervezet által képviselt névtelen, alaktalan profizmussal. Chaplin Monsieur Verdoux-jának jóslata szerint "ezen a világon annak megy jól, aki valamely szervezet tagja". Ennek megfelelôen magányos hôsünknek nem megy valami jól, valamilyen szinten mindig alulmarad a szervezettel való küzdelme során. Snitt.
3. A mítosz átalakul
Mi a helyzet az ezredvég digitális filmgyártásának Compuhollywoodjában? Curtis Hanson L.A. Bizalmasa e korszak jellegzetes alkotása. A posztmodernre oly jellemzô eklekticizmussal a rendezô megpróbálja összeboronálni Ó-, illetve Újhollywood mítoszait, egy hibrid opust hozva létre. A chandleri meseszövés, a kilôhetô gonoszok, a pozitív hôs mitikussá növekvô alakja — ez Óhollywood öröksége. A szervezet elleni harc, a tény, hogy a hôs a szervezet része — ez Újhollywoodé. Persze saját, posztmodern újítás is van a rendezô tarsolyában.
Tétel: manapság nincsenek magányos hôsök.
Ennek megfelelôen Curtis három, többé-kevésbé egyenlô darabra hasítja magányos hôsét, melynek eredményeképpen elénk áll a magányoskodó, elôbb-üt-aztán-kérdez fazonú Bud White, a romlott-de-mégsem Jack Vincennes meg az intellektuál-komisszár Ed Exley alkotta kollektív hôs. Ha az ember jobban megnézi ezeket a figurákat, rájön, hogy a háromba skizózott személyiség nem egyéb, mint egyetlen bonyolult jellem, a klasszikus Bogart—Marlowe pszichológiai típusok szerint való primitív felosztása. Ami a vásznon mozog, nem egyéb, mint EGY virtuális magányos hôs.
Ugyanez a helyzet a szervezettel is. Hanson filmjében a többszörösen hasadt hôs végeredményben egy szervezet ellen harcol, ám ennek a szervezetnek van neve, lelôhetô, és hamisítatlan ír kiejtéssel beszéli az angolt. Egy virtuális szervezetrôl van tehát szó. Virtuális hôs harcol virtuális szervezet ellen egy tökéletesen szimulált helyszínen. Olyan az egész, mint egy számítógépes játék.
Feltevôdik a kérdés: mi a helyzet magával a filmhibriddel? Óhollywood romantikája és Újhollywood álrealizmusa után Compuhollywood filmje virtuálissá válik? Lehet. Bár tagadhatatlan, annak ellenére, hogy a Bizalmasban a rendôrfônökön kívül egyetlen hôs sem visel kalapot, egész film alatt egyetlen kalapos árnyék tornyosul föléjük, az örök hérosz, Philip-Bogie arhetipikus árnya.