Mivel nem tanulmányt írok Jánosi Jánosról, hanem amolyan baráti jegyzetet, eltekinthetek a neve alatt megjelent könyvek felsorolásától — szép számmal vannak, csak 1990 óta is. Kettô található épp kezem ügyében, miközben e sorokat írom. Az egyik publicisztikai kötet (Moralitã‡i. Idei inoportune. Cartea Româneascã, 1995), a másik a román filozófia története (O istorie a filosofiei române. Biblioteca Apostrof, 1996). Bennük két arca mai világunknak, amelyben a filozófusnak — szerényebben: a filozófia tanárának, szakemberének — sajátosan kettôs feladata van. Az egyik, a vonzóbb vagy akár népszerûbb: a közélet porondján való jelenlét, a közvetlen reflektálás a világ dolgaira. Amit ô másoknál jobban tud, az a módszeresség, az ítélkezés szellemi mûveleteinek technikája. Ezért nem egyszerûen az a fontos, hogy mit mond, legalább annyira fontos az is, miként mondja. Amikor például az elôítéletes gondolkodás kérdésében a filozófus mást mond, mint a bornírt fanatikus, nem egyszerûen ellentmond neki, hanem az érvek más rendszerét, más rendjét fordítja vele szembe. A tények mindenki számára ugyanazok, a kérdés pedig az, mit bont ki belôlük a bölcselkedô elme. Mit például a fordulat után divatossá lett párhuzamból a fasizmus és a kommunizmus között. Mit a "zsidókérdésrôl" Romániában. Mit a szenvedélyes vitákat kiváltó harmincas évekrôl, a román szellemi élet jeleseinek — Cioran, Eliade, Noica — rokonszenvérôl a szélsôjobb politikai mozgalmaival. Mit a nemzedékek egymásutánjáról ebben a felfordult, remélhetôleg jó irányba rendezôdô világban. A gyermekeink, mondja egyik írásában, más illúziókat táplálnak, ennek megfelelôen más kiábrándulások várnak rájuk.

Humor van ebben a megjegyzésben és irónia. Itt, Kelet-Közép-Európában a filozófusnak nem az az érzése, hogy véget ért a történelem. A kérdés épp az, hogy mi ért véget, és mi vár ránk a továbbiakban. A tanulságok között pedig, amelyeket mindannyian, filozófusunkat is beleértve, az elmúlt történelemnek köszönhetünk, az elsô helyen éppen az áll, hogy óvakodnunk kell a gondolkodás csapdáitól. Azoktól, amelyeket, kortársaihoz hasonlóan, ô sem kerülhetett el. De azoktól is, amelyeket éppen most állít a történelem naiv, figyelmetlen, tudatlan kortársainknak. Óvni a gondolat józan, módszeres, felelôs szabadságát. Elhárítani mindenfajta megszállottság kísértését, még az igazságtevést is. Vállalni az ôszinteséget és a szókimondás kockázatát. Bölcsnek lenni abban a formában is, ahogyan az magatartást — filozófushoz illô tartást — jelent, tárgyszerû, szenvedélytôl mentes párbeszédet a világgal.

A román filozófiai gondolkodás történetének szentelt munka több évszázad írásos hagyatékának tudományos feldolgozása. Merész kísérlet és rangos szellemi teljesítmény. A szerzôi én ezúttal a háttérben marad, hogy maguk a szövegek beszéljenek és az ôket tolmácsoló rendszerezô tudás. Ez a könyv a komoly szakszerûség arcát mutatja a világnak, amely csupa rohanás, és amely oly könnyen enged a felszínesség, az improvizáció, a dilettantizmus kísértésének. Ahhoz, hogy a világban rend legyen — üzeni minden sorával ez a könyv —, sokat kell olvasni és kitartóan, fáradalom nélkül dolgozni. A filozófia nem csupa mély igazság és átfogó rendszer — úgy is köze van mindennapjainkhoz, hogy ezeket az egyszerû igazságokat idézi emlékezetünkbe.

Filozófusunknak pedig, aki e napokban hetvenedik születésnapját ünnepli, bölcsességéhez mért erôt és munkakedvet!