Ismerjük el, hogy megcsömörlöttünk a kinyilatkoztató költészettôl. Az istenek, melyek nevében beszélni kíván, nem léteznek. Megcsömörlöttünk a bérencek költészetébôl, a csepûrágó költészettôl, mely Bukarest kávézóiban és kiadóiban a parasztról és kövér búzaföldekrôl énekel; a szégyentelen tréfamesterek verseitôl, akik luxusautón járnak, de elszavalják, hogy tisztában vannak egy százlejes értékével; a hermetikus költészet termékeitôl, melyek képtelenek érezni és érzéseket kifejezni, mint ahogy a (vajon véglegesen?) megtért proletkultosokétól is, akik szeretnének így vagy úgy megmaradni az irodalom berkeiben. Az elmeszesedett költôi pózoktól, melyek a jelenlét mereven csillogó zsetonjaivá váltak, buborékokká, melyekért cserébe mégis a föld minden java jár, egy olyan költészettôl, melyben a szavak recehártyáin túl nem tapintható ki mindennapi, személyes életünk lüktetése.

Íme, miért ajánlottam fel, hogy beszéljünk a mindennapok költészetérôl. A megszokott, hétköznapi életünkrôl szóló költészetrôl tehát, mely azonban ugyanakkor fejezze ki az ebben az életben rejlô költészetet is. Az egyetlen költészetrôl, mely szerényen, bosszúsan és mindig túl rövidre sikerülten, de a mienk, az egyetlen, mely sajátunknak mondható lesz valaha.

Természetesen bárhogyan lehet írni, és bármirôl, személy szerint azonban nem értelmezhetem a verset másként, mint kísérletként, hogy értelmet és szépséget vigyek be általa az életembe, mely itt és most zajlik. Melynek 99 százalékát a mindennapok történései adják. A történelmi jelentôségû esemény csak boltíve egy "épületnek", mely ezer és ezer hétköznapi pillanatból áll, szociális viszonylat csupán, a kollektív létezés "forrpontja", mely nem feltétlenül esik egybe az egyén életének fordulópontjaival. Holott a vers leginkább a mi személyes lényünkkel van kapcsolatban, belsô történéseinkkel.

Ez a költészet, ha úgy tetszik, a szellemnek a születés hazárdjával szembeni revansát is jelenti, mely születési hazárd szociális szempontból, indulásból elônyben részesít egyeseket másokkal szemben. Egy egzisztenciális síkon végbemenô, alapvetôen demokratikus gesztus, mely az erô, opportunizmus, szociális struktúrák gerjesztette különbségeken túlmenôen kinyilvánítja a minden emberi lényben benne levô és megnyilatkozó teljességet.

Ugyanakkor emberközpontú ellenhatás, mely az emberi lény integritását és önazonosságát hivatott visszahódítani, a tudomány és a technikai forradalom és ezek vívmányainak egyoldalú uniformizálása következtében született számtalan fanatizmustól összezavarodott emberi lényét.

A mindennapok költészetének kiindulási pontja kikerülhetetlenül saját testi mivolta újrafelfedezése lesz, saját érzéseinek szavak általi birtokbavétele. Mely szavak nem azonosak többé az elôdök szavaival. A technika vívmányai meghatározzák a különbözô érzékelési területek fejlôdését, a köztük levô arányok eltolódnak; külsô ingerek kiváltotta reackcióink ritmusa és természete gyorsan változott az elmúlt ötven-száz évben. A benyomások egy másik világában élünk, mellyel éppen csak hogy elkezdtünk ismerkedni. A szavak jelentése is változott, sokszor már nem ugyanazt az érzéki valóságot jelölik, éppen ezért újraértékelésre szorulnak, kontextusaikkal együtt.

Nem kell csodálkoznunk tehát az erôs érzékiségen, mely a legtehetségesebb fiatalok verseibôl árad, érzékiség, mely vulgárisnak tûnhet egyes "finom" fülek számára, vagy akár egyenesen obszcenitásnak. Van ebben a pánszenzualismusban valami hitelességre való törekvés, igény, mert minden képzelet szülte alkotás azt kockáztatja, hogy ízetlenné és elcsépeltté válik friss érzéki "alap" nélkül. Automatikusan adódik a fordított meghatározás is: a költônek az azonnali valóságról kell írnia, hiszen nem tudunk érzékeinkkel igazán megismerni, felmérni semmit, ami saját látómezônkön kívülre esik. Úgyhogy normálisnak tûnik számomra, hogy a városi költô metaforikus látókörében inkább helye van az "aszfaltnak a trolibuszokkal", mint a "virágzó mezôknek". Persze a tehetség a fontos, és Eminescu mindig Eminescu marad, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ô a saját idejének és egzisztenciális univerzumának megfelelô költészetet mûvelt; nekünk saját jelenünkre kellene gondolnunk. Az örökkévalóság esélye a mulandón és egyszerin vonul át. És végsô soron az számít, hogy mit akar az ember: hogy költônek nevezzék, vagy hogy minél jobban, találóbban fejezze ki azt, amit gondol és érez?

A jelen költészete magától értetôtô módon politikus lesz, mert mára a kölcsönös függések komplexebbé és kizárólagosabbá, szorosabbá váltak. Egy bárki által hozott végzés, döntés 100 vagy 10 000 km távolságból egyenesen és majdnem azonnal kihathat a személyes életemre, befolyásolhatja, meghatározhatja azt.

Természetesen nem agresszív nyilatkozatokról lesz szó, melyek a jóváhagyás, sôt ajnározás retorikáját folytatnák ellentétes elôjellel, hanem egy majdnem zsigeri elutasításról mindazon dolgokkal és mindazokkal szemben, amik, akik bakanccsal gázolnak a lelkünkbe. A költô nem teheti meg többé, hogy ne vegyen tudomást a körülötte történô dolgokról, ugyanakkor senki sem aggathat rá többé kívülrôl mûködési szabályzatot. A költô csak a saját nevében kíván beszélni, a priori képviselô volta megszûnt. Fontos tényezôvé válhat mégis, minél pontosabban fejezve ki azt, amit a hozzá hasonlók is éreznek, de vagy egyáltalán nem tudják, vagy nem tudják jól kifejezni. Szerénységi tanfolyam ez, kúra, mely után a költészet újra visszanyerheti helyét, rangját, társadalmi szerepét

A hétköznapok költészete mindazonáltal a hétköznapokban benne levô költészetet is jelenti, a mindennapi élet banalitásaiban rejlô csodálatosat. A modern ember elveszítette a "képzelet paradicsomait", nem tud már hinni a szakrális térben és idôben, mely irányította és meghatározta az archaikus mentalitású ember életének értékrendjét. De szakralizálni annyi, mint értékkel telíteni; jelentôssé tenni; és az ember nem élhet enélkül, enélkül az élet idomtalanná, kaotikussá válna. A szentség nem tûnik el, csak elbújik, beleolvad a profánba. A szokások, megszokások kérge alatt, az elhasznált szavak mögött forr egy szenzációktól, érzelmektôl, benyomásoktól fûtött ragyogó világ, egy "tündéri realitás"; a költô a banális igazi epifániáit fedezi fel, és viszi majd színre. Mindez bennünk létezik. Tizenhat évesen vajon, csak egy kamaszlánnyal sétálva is, nem volt-e részünk hasonlíthatatlanul nagyobb szellemi (és nemcsak) élményben, mint huszonhat (vagy harminchat, negyvenhat stb.) évesen, szeretkezzünk akár a legszebb nôvel is? A hétköznapi viszont, azt fogják mondani, sokszor nyomorúságos és üres. Azért, mert nem tudunk túlnézni saját fáradtságunkon vagy érdektelenségünkön. A mindennapok igazi költôje meg fogja mutatni a fásult lélek lomtárában "felfüggesztett kerteket". Sôt mi több, nem elutasítva és nem elítélve, hanem megérteni és értékelni akarva azt, emberivé teszi a szupertechnicizált világot, amelyben élünk (s amelyrôl, legyünk ôszinték, egyikünk sem tudna lemondani), megnevezve szelídíti meg furcsa nevû démonait, mint — Elidegenedés, Monotónia, Rosszakarat stb. stb.

Hogy mirôl lehet felismerni a mindennapok költészetét? Gyors, ironikus, találékony, ötletes, ôszinte és egyenes, elôítéletektôl mentes, ugyanakkor rejtetten szemérmes, nem belátható és nem kiszámítható, friss érzékeken és világos értelmen átszûrt látásmóddal, képekkel, benyomásokkal vagy forró világ hôfokán, melyben létezni tanulunk éppen.

Nem hiányoznak természetesen a szimulánsok, a mesteremberek, akik elkapták a fonalat, a tartalmak híján felszínes lelkesültek, rajongók és az egyszerû exhibicionisták sem. De mindez nem egyéb, mint a normális "alapzaj". A fontos az, hogy egy hasonló költészet, a mindennapoké, létezik, még — önhibáján kívül — bátortalan ugyan, de jelentkezett már néhány könyvben, mely könyvekrôl, reméljük, párbeszédbe bocsátkoznunk érdemes lesz majd.

Posztmodernrôl beszélni most Kelet-Európában olyan, mint a fogyasztói társadalmak "paradicsomának" egy szeméttároló vagy egy szemetesgödör anyagaiból való újjáépítésérôl álmodozni.

Ugyanis:

1. Kelet-Európa egésze visszavettetett körülbelül egy évszázaddal (minden szinten, beleértve a mentalitásokét is) az orosz megszállással, a kommunista rendszerek bevezetésével és "normalizálásával" egyidejûleg; miközben Japán, egyes délkelet-ázsiai és dél-amerikai országok gyorsan fejlôdtek, Kelet-Európa mintegy fele a modernizmus elôtti állapotokhoz tért vissza;

2. ebben a kontextusban és mert gazdaságilag Kelet mindig a Nyugat nyomában és árnyékában volt (beleértve a "nagy testvéri szovjetet" is: a sztálini "hôsi eredmények" 90 százalékát nyugati specialistákkal, technológiával, sôt tôkével valósították meg, a hetedik évtizeddel kezdôdôen, a "hidegháború" befejezésével egy idôben, Kelet kezdett hallgatólagosan egy hatalmas szemétlerakatként mûködni, mint egy "hátsó udvar", mint egy olyan hely, ahová egy gyorsan fejlôdô és folyamatosan növekvô életszínvonalú nyugati társadalom "piszkos vagy tiltott ügyeit" számûzték.

Tudjuk, hogy a szemétlerakatoknak is vannak maffiáik, és hogy köztük és az úgynevezett "tisztességes" világ között a legkülönfélébb "kommunikációs csatornák" léteznek, sôt ha a "tisztességes" világ érdekei úgy kívánják, az illetô maffiák vezetôit a legnagyobb elismeréssel illetik (fogadja és megbecsüli ôket Anglia királynôje vagy az USA elnöke is).

A "vasfüggöny" megsemmisülésével egy idôben Kelet-Európa egy erôs többségû provokáció elôtt áll: vagy amilyen hamar csak lehet, remodernizálódik, a kommunizmus elôtti hagyományokra és az itt élô emberek kvalitásaira, képességeire alapozva, vagy megmarad ("örökre") ugyanannak a szeméttárolódnak — gazdasági térképeken feltüntetett határok között egyrészt, másrészt az emberek felfogásában is.

Ilyen körülmények között a "posztmodernek" csak annyit engedhetnek meg maguknak, hogy hû fiai és kulturális talpnyalói legyenek a szemétlerakatok fônökeinek, és boldogok, mint az elbizakodott külvárosiak, "mert megvannak nekünk is a magunk posztmodernjei".

Mégis a kelet-európai írók mûveinek jó része egyenesen posztmodern írásként olvasható. Nézzük meg, miért.

Aki a "szemétlerakatban" van, alkalmasint szoros kapcsolatban áll azzal, ami a fogyasztói társadalomból látszik. Mégpedig a csomagolás révén. Egy kevés fantáziával és ügyesen felhasználva jellegzetességeit, nyugodtan képzelheti, hogy nem Bukarestben vagy Bîrladon él, hanem Párizsban vagy Hollywoodban.

A keleti "posztmodern" irodalmat olyan szerzôk mûvelik, akik "újjáélesztenek" a csomagolás révén egy paradicsomot születési helyük szeméttárolójában akár, vagy pedig hiperérzékeny szerzôk, akik a szövegbe menekülnek a valóság elôl, saját életrajzuk rendezetlensége, nyomorúsága elôl. Mind a "vitalisták", mind az "érzékenyek" nemcsak gyávák, de képtelenek is a posztmodern világ maradéktalan megértétése és vállalására. Ha az igazi posztmodernek közül egyesek, a Pynchon- vagy Barth-félék provokátorok, dacolnak, szembeszállnak a világgal, amelyben élnek, a "made in Orient" posztmodernjei mindannyian "adócsalók" (hatalmuk megszilárdulásával egy idôben, a szemétgödrök maffiái által toleráltan, sôt kimûvelve).

Mi a közös az élénk manufaktúrán, és a szofisztikába rántott technológián túl, Kelet és Nyugat posztmodernjeiben? Az impotencia. A szexuális kényszerképzetek "rejtetten" az elsô tábornál, "fitogtatva" a másodiknál, a mindennemû erotikus kísértetképek állnak a posztmodern regények középpontjában. Ha egyesek a félelemtôl impotensek, mások a jóllakottságtól, és a túl sok munkától (a "Paradicsomban" mindent megfizetnek!).

Csakhogy engem az eunuchok (és irodalmuk) soha nem érdekeltek. Ugyanis nem rajtuk áll a történelem, nem ôk váltják valóra egy nemzet esélyét (mindamellett, hogy tudom, az eunuchok képesek — árnyékból — hatalmas birodalmakat vezetni). A központok vagy a mahalák "dekadenseinek" nyugtalankodása és álmegoldásaik pedig hidegen hagynak.

Mert mi msot egy keresztútnál élünk. Egy másik világban, mint a hipercivilizált Nyugat. A mi itt és most problémáink mások, mint a nyugati emberéi. És amíg az igazi irodalom nem más, mint a valóság felkutatásának, kifejezésének és feltalálásának lényegi formája, addig az én írói figyelmem a saját, személyes világom felé kell hogy irányuljon. Hogy legyen esélyem, esélyünk az "áramkörbe" való újbóli szükségszerû bekapcsolódásra.

Egy kastélyba be lehet lépni szolgaként, szemétesemberként, az úrnô szeretôjeként, de vendégként is, a kastély tulajdonosainak meghívottjaként.

Van köze annak az irodalomhoz?

Van.

Megjelent az Unde se aflã poezia címû tanulmánykötetben. (Aripilag. Marosvásárhely, 1996.)

Jánk Károly fordításai