Ha azt kérdezte volna tôlem valaki, miért László Noémival, Szántai Jánossal és Tomkiss Tamással készítek interjút, akkor nem tudtam volna felelni. Csakhogy a kérdés másképp hangzott: egyáltalán miért szólaltatom meg ôket? Igen, a közönyös embernek semmi sem fontos — morogtam, és azért sem vesztettem el kedvemet. Újságíró-betegség a kíváncsiság: ez kergetett. Hogyan jutottam el interjúalanyaimhoz? Véletlen volt. Leírtam egy lapra tíz-tizenkét nevet — s mindössze három beszélgetésre futotta a kevés idôbôl. Szerencsére... hiszen interjúkötetté dagadt volna az anyag, ha mindenkit "elkapok".

Mi érdekelt? Az, hogyan látják a világot... és magukat ebben a világban. Mit akartam "kimutatni", "bebizonyítani"? Semmit. Vagy mindent. S talán sikerült a félelmetes semmi és a nevetséges minden közötti keskeny útra rátalálni. (Megérkeztünk valahova? Ezt az olvasónak kell eldöntenie.) Útitársaim kisebb-nagyobb hátizsákokkal követtek — vagy vezettek. A poggyászban mindhárman színpompás kincset ôriznek: a verset. Talán még ennél is értékesebb drágakô a fiatalság. Ez persze nem adottság, hanem lehetôség, amivel ügyesen kell gazdálkodni. A többi: egyéniség és küzdelem. Életük egy vers. Egy vers?! A vers.

Ennyi talán máris sok. Többet nem árulhatok el róluk — nem lôhetem le a poénokat. És remélem, József Attila megbocsátja a címlopást...

A százdimenziós szoba

Szántai Jánost arra próbáltam rávenni, hogy Szántai Jánosról beszéljen. Különös mentôövbe, egy versbe kapaszkodott: "miért vagyok a szobában, / mikor nem vagyok a szobában,/miért nem vagyok a szobában, / mikor a szobában vagyok, / miért vagyok szomorú, / mikor nem vagyok szomorú, / miért nem vagyok szomorú, / mikor szomorú vagyok, / miért vagyok kicsi, / mikor nem vagyok kicsi, / miért nem vagyok kicsi, / mikor kicsi vagyok, / miért vagyok gyerek, / mikor nem vagyok gyerek, / miért nem vagyok gyerek, / mikor gyerek vagyok, // miért vagyok, / mikor nem vagyok, / miért nem vagyok, / mikor vagyok". (Oravecz Imre)

— A rengeteg "vagyok" eszembe juttatja, hogy képzettséged szerint orvos vagy. Jelenleg költôként tartanak számon. Miért váltottál "szerepet"?

— Orvoscsaládból származom, tehát erôsek voltak a hagyományok. Akkori utamat nem nevezhetjük okvetlenül kényszerpályának, de irányított pálya volt. Megkínlódtam érte: háromszor fölvételiztem. Utolsó próbálkozás elôtt azt mondtam, bölcsészetre megyek, mert nekem ebbôl elegem van. És abban az évben bejutottam az orvosira. Végigjártam a hat évet... Az orrszarvú szalad így. Meg akar állni, de tehetetlensége még elôreviszi egy ideig. Ez a néhány méter az én esetemben az volt, hogy diplomát szereztem, és vizsgáztam arra a bizonyos szakosodásra (ami öt évet tartott volna). Jó eredményeim voltak. A kórházban kezdtem gondolkozni — valójában elég késôn —, hogy mirôl is szól ez az egész... Mit mûvelek én itt? Egyáltalán miért vagyok itt? Ezzel párhuzamosan kikerültem a szoros családi befolyás alól, elkezdtem a saját gondolataim szerint élni. Eléggé naiv rácsodálkozás következett. Ennek persze komoly következményei voltak; egyszer csak azt éreztem, hogy én nem vagyok itt a helyemen.

— Mi volt ennek az egzisztenciális válságnak az oka?

— Elsôsorban hitbeli kérdés volt. Kevés igazi hittel gyógyító orvossal találkoztam. Sajnos én a másik nagy csapathoz tartoztam, ezt pedig így nem folytathattam. Az orvosi szakmában emberekért felelsz. Élet és halál határvonalán állsz. Mindezt én tudtam, csak nem hittem. Ezért váltottam. Persze ez hosszú folyamat volt. Másfél év...

— Azért hagytad el az orvosi pályát, mert emberéletekért feleltél? Amikor verset írsz, illetve közölsz, ugyanúgy kapcsolatba kerülsz gyógyításra váró emberekkel. Felelsz értük...

— Ez egyértelmû, de nem úgy tevôdik fel a kérdés, hogy bizonyos felelôsségvállalás elôl menekültem. Nem volt hivatástudatom. Ellenben az írásban, a versben teljes mértékben hiszek.

— Második köteted, Az igazi meg a márványelefánt kolozsvári bemutatóján Lászlóffy Aladár PVC-költônek nevezett. Hogyan fogadtad ezt a jelzôt?

— Szórakoztató volt. Kíváncsi vagyok, min volt a hangsúly: a PVC-n vagy azon a bizonyos jelentéstartalmon (permutáció, variáció, kombináció)... Eljátszottam ezzel a két iránnyal. Két ellenkezô dolog. Egy filozófus azt állította, hogy az a posztmodern, amikor minden szônyeget kirántanak a lábad alól. A posztmodern és a PVC- (vagyis szintetikus) költészet jelzô nagyon meglepett. Igen, ô jobban ért ehhez, viszont én éppen e jelzôk ellen szeretnék tenni valamit.

Ugyancsak Ali bácsi beszélt a "százdimenziós szobáról". Ilyen korban, ilyen környezetben, ahol és amikor az ember talpa alól minden szônyeget kihúznak, muszáj megtalálnunk a százdimenziós szobánkat, saját világunkat. Van egy kulcsszó: visszaélés. Muszáj visszaélnie magát az embernek egy olyan világba, ahol értékteremtésre lehetôség nyílik.

— Az is egyfajta értékteremtés, hogy "ébreszteni" akarsz ezzel a kötettel. Ezt hogyan kell értelmezni?

— Nem az avantgárdok hangos, zajos ébresztési propagandájára gondolok. Nézzünk körül! A digitális kontroll és az analóg világ közötti ellentét óriási. A digitalitás miatt elszakadunk a valóságtól. Nincs folyamatosság; az idôben sincs már. Megjelent a számítógép, az Internet. A virtuális valóságban minden felcserélhetô. Én az analóg híve vagyok. Lehet, hogy maradi nézetet képviselek, mégis azt hirdetem, hogy körül kell nézni. Ezen a földön minden analóg; a világ nem digitális. Sajnos egyre több ember válik digitálissá azáltal, hogy elmerül a digitális, virtuális valóságban. Nem "belenyúlás"-szerû ez az ébresztés, hanem: "figyelem!" — itt is van egy sarok, ott is van egy ing, mely történetet rejthet stb.

— Tehát azokat az apróságokat kell észrevenni, amikre "természetesen" nem figyelünk.

— Igen, sôt egyre inkább. Ez már-már tragikus. Ha végigmegyünk a 20. századi mûvészeteken, azt látjuk, hogy szinte minden évtized kitermelte a maga enszerû vonulatait. "Álljunk meg! Figyeljünk! Nézzünk körül!" Nem technikai, hanem szellemi kérdésrôl van szó.

— Ilyen vonatkozásban hogyan látod a kultúra jövôjét?

— Nincs választási lehetôség. Teljesen egyértelmû, hogy a digitalizáció felé rohanunk. CD ROM-on készülnek a könyvek. De mindig lesz egy maroknyi ember, aki megpróbálja az értékeket megôrizni. Kérdés, hogy mekkora ez a "maroknyi"... Az isteni marok elég nagy, az emberi kisebb. Igen, elég pesszimista vagyok: egy adott pillanatban az értékôrzôk kabátjára felkerülhet a sárga csillag. A többség terminus technicusokban fog gondolkozni...

A fényképezôgép feltalálásakor a szem és a valóság közé becsúszott az elsô gép. Aztán a kamera elkezdett mozogni. (Ez még mindig analóg világ!) Egy Fellini-filmben az idô folyamatos, tehát a történet analóg. Ma a kamera már "mindenütt" ott van.

Láttam egy ijesztô filmet (Nirvana). Egy férfi ül a számítógép elôtt. Játszik. A gépbeli figura meghal, feltámad; újabb és újabb játék következik. A végén kiszól a számítógépbôl a szereplô: "Kapcsoljatok már ki! Hagyjatok békén! Töröljetek ki! Nem bírom az újrakezdést, az ismétlést!" Az ismétlés maga a semmi — mondta Erdély Miklós. Az ismétlés által a jelentéstartalmak egy ideig bôvülnek, erôsödnek, aztán következik a Semmi... Ezt hozza a digitalitás. A virtuális valóságban nincs idô, megszûnik a tér.

— A 20. század végefelé kezd felnôni egy új nemzedék, nevezzük "digitális nemzedéknek". Milyennek látod az ifjúsági kultúra helyzetét ebben a korban? Hogyan határoznád meg az ifjúsági kultúra fogalmát?

— Eléggé "jelen" voltam az alternatív mozgalmakban, és figyelemmel követtem mindazt, ami ma történik a világban az ifjúsági kultúra szintjén.

A 20. század végén divatos kifejezés a multikulturalitás, és nem beszélünk kultúráról, csak kultúrákról. Nincs nagy szemétdomb, csak sok kicsi... Furcsa, hogy ifjúsági kultúra szintjén mégis egyetlen "kultúra" alakult ki, ez pedig a Nagy Rágógumi, a Nagy Kommersz, a Nagy Coca-Cola, a Nagy Hamburger kultúrája. Az MTV segíthet az ilyen jellegû kutatásokban. Nézd meg az indiait, az afrikait vagy az amerikait! Azt mondjuk, hogy másfélék, mégis azt tapasztaljuk, hogy Coca-Colát isznak, hamburgert esznek, ugyanabban a dance, techno vagy ambient stílusban rázzák a rongyot.

— Ezek a "zenei" divatirányzatok hetente változnak. A "rajongók" felkapnak egy "sztárt", néhány napig istenítik, aztán következik az újabb és a még újabb... Ez a változatosság az értéktelenség kultúrája. Nincs állandóság. Hogyan válhat ez kultúrává, hiszen még szubkultúrának sem minôsíthetjük?!

— Igazad van. Egyáltalán szubkultúrának tartható-e mindez? Én Nagy Rágóguminak szoktam nevezni. Ez az igazi szubkultúra alatt van. De térjünk vissza az "elavult" kifejezésekhez! Az érték "nem megy át", vagy csak akkor "érvényesül", ha lefordítjuk arra a nyelvre, amely öt perc múlva már nem jó, nem mûködik, mert másféle nyelv veszi át a helyét. Egyetlen nagy átvételi lehetôség létezik: az értéket bevezetjük a számítógépbe. Az befogadja. Olyan virtuális térbe kerül, ahol életre kel(het). Egy lehetôség máris létezik, hogy valaki az Internet jóvoltából belenéz(het) például Tandori Dezsô írásába. Szerintem a kutya sem néz bele... És a nagy kompromisszum mégis létrejött: az érték virtuális térbe került. Miért tartom ezt kompromisszumnak? Azért, mert az érték nem a virtuális, hanem az abszolút térhez tartozik.

— Beszéltél az MTV-rôl és az érték-ellenérték viszonyáról. Akik ismernek, azok tudják, hogy nem csupán a zene világával vagy elégedetlen. Meglehetôsen durva filmkritikákat szoktál írni. Mit tartasz jónak a mai filmtermésbôl? Bizonyára létezik tetszésedet elnyerô film is.

— Elôször is tisztázni szeretném, miért elítélô, sôt durván elítélô hangvételû kritikáim 98 százaléka. (Ez már-már kezd unalmassá válni.) Az ok egyszerû: a romániai mozikba nem jut el a kortárs filmtermés java. A világ mozijainak kilencven százaléka hollywoodi filmeket vetít. Miért? A hollywoodi filmpiac a legnagyobb. Miért nincs mûvészfilmpiac Romániában? Egyetlen ok létezik: nincs pénz. Budapesten jól mûködô mûvészfilm-fórum létezik, és ott kapcsolatba lehet kerülni a kortárs filmmûvészet csúcsaival. Klasszikusokat említhetünk: Peter Greenaway, Abel Ferrara...

— Kusturica, Pintilie.

— Ôk is idôsebbek. Fehér György kiváló rendezô. Danny Boyle az új angol fenegyerek. Hal Hartley az amerikai szabadkômûves filmesek közül. Szász János. Mindig lesznek olyan emberek (s ebben bízni lehet), akik azt mondják: Nem! Nincs kompromisszum. Vagy felkarolja valaki a Nagy Rágógumi eszköztárát, és görbe tükröt tart a nézô elé. A gond az, hogy mindez nem jut el hozzánk, Romániában nincs igazi filmklub...

— Egyetemi központokban sem igyekeznek megszervezni ezt, nem kívánnak új, másféle rálátási lehetôséget biztosítani a diákoknak. Szombathelyen, ami kisvárosnak számít, hetente három-négy mûvészfilmet lehet megnézni.

— Ne legyünk túlságosan radikálisak! Megemlíteném, hogy Szentgyörgyön mûködik egy jó filmklub. Kolozsvárott is van román próbálkozás. Az egyetemen láttam egy kis cédulát: Clubul de filme. Jó filmek sorakoztak egymás alatt. Magyar próbálkozás nincs... El tudnék képzelni egy magyar filmklubot Kolozsváron. Sajnos nincs mindenre elegendô idô. Most készül Budapesten a harmadik kötetem. Rengeteg idôt elvesz az elôkészítése — a távolság miatt.

— Melyik kiadóról van szó?

— Dee-Sign. Fiatal kiadó, ez lesz a harmadik könyvük. Nem támogatott kötetrôl van szó. Szétosztottam barátaim, ismerôseim között a kéziratokat, és ez a kiadó azt mondta: "nekem tetszik". Ôk adják a pénzt. Történetesen elég sok pénze lehet a kiadónak.

— Példányszám?

— Azt hittem, ötszáz vagy ezer körüli lesz. A kiadó számára azonban 1500—3000 között érné meg, ez a minimum. Mondtam, hogy ez sok. Lehet, hogy engem Kolozsváron néhány ember ismer, de Budapesten és a nagyvilágban... Az viszont nagyon nyugtalanított, hogy a kiadó kommersszé szerette volna tenni a kötetet. Legyen pofája, hogy eladhatóvá váljon stb.

— "Engedményeket" kértek?

— Ez volt az engedmény: legyen "kinézete". Én pedig azt mondtam: kérem, nézzenek bele; az, aki kommersz irodalmat akar olvasni, ha megvásárolja az én kötetemet, ki fogja dobni. Vagy kinyitja, becsukja, és leteszi a pultra. Tudom, hogy függôségi viszony van köztünk, mert ha a producer azt mondja, hogy márpedig ebben a könyvben csak a betû lesz, akkor én befoghatom a számat. De elég "engedékeny" a kiadó, nem akar engem engedékennyé tenni.

— Tehát nem kényszerülsz arra, hogy feladd eredeti elképzeléseidet?

— Nem, mert akkor veszem a kalapom, és odébbállok. Nem ragaszkodom hozzá, hogy könyveket adjak ki Pesten — ilyen áron nem.

— Lászlóffy Aladár azon "töprengett", hogy te, nemzedéked egyik legtehetségesebb tagja miért írsz állandóan gyermekverseket. Nincs ebben ellentmondás? Nyilvánvaló, hogy nem azt akarta mondani: a gyermekvers értéktelenebb, mint a felnôttvers.

— Nemes Nagy Ágnest idézhetem. Ô azt mondta, hogy egy jó gyermekvers és egy jó felnôttvers között semmilyen különbség nincs. Csak jó és rossz vers létezik. Természetesen semmivel sem kevesebb a gyermekvers, mint a felnôttvers. Nem írok általában ilyen verseket. Annak idején a Látóban "felnôttverset" közöltem. A Helikonban most kisprózám fog megjelenni. Ezeket a dolgokat nem érzékelem, nálam mindez összefolyik. Aki ezt a kötetet kézbe veszi, bizonyára azt fogja mondani: nem gyermekeknek való. Én rávágom: de bizony nekik írtam! Van ritmusa, a gyermek érzi, veszi a lapot. Viszont arra is nemet fogok mondani, hogy ez gyermekkötet. Egyértelmû: nem az. Nem csak az.

— Szerintem ez annyira szól gyermekekhez, mint A kis herceg.

— Igen, bizonyos vonatkozásokban rokonítani lehet A kis herceggel. Milyen is a gyermekek világa? Az elôbb említettem a kulcsszót: visszaélés. Vissza kell csévélni az idôt. Ez ismét a filozófiához kapcsolódik. Platón szerint a világ teremtésekor a vezetô istenség forgatta a kormányt. Ez volt az aranykor, Kronosz uralkodása. A nap ott ment le, ahol most felkel, és fordítva. Amikor minden elérte a maga mértékét (mondta Platón nagyon elegánsan), akkor az istenek elhagyták a földet. Az emberek egyre inkább elfeledték a jót, és egyre több rossz jelent meg a világban. A magánvilágokat kell megtalálnunk, és ezekben a kicsi világokban fel kell fedeznünk az egyetemes dolgokat. Az újsütetû filozófusok persze kinevetnek, ha egyetemességrôl beszélek nekik. "Egyetemesség? Ideál?" Azt állítják, hogy csak többes számok léteznek... Ez nem így van. Igaz: meg lehet kerülni a problémát, sôt semmisnek is lehet tekinteni. Egyesek szerint manapság klasszikus filozófiai kérdés nincs. Igen, homokba dughatjuk a fejünket. De az egyetemességre vonatkozó nagy kérdések feltehetôk.

A "gyermekkérdés" kapcsán még elmondanék valamit. Közhely, hogy a mûvész örök gyermek. Sajnos ebben a digitális, virtualizálódó korban nem tud már örök gyermek lenni.

— Az idôkérdéshez kapcsolódik némiképp a nemzedék fogalom is. Igazat adsz-e azoknak, akik azt állítják, hogy te egy irodalmi nemzedék tagja vagy?

— Eléggé rossz embert faggatsz errôl, hiszen én kívülrôl közeledtem az irodalmi világhoz. A dzsungel könyvében van egy falkán kívüli; ehhez szoktam hasonlítani magam.

Kolozsváron kialakult az Elôretolt Helyôrség és köre. Nemzedéknek lehet-e nevezni ôket? Nem tudom. Mint "nemzedéket" kevésbé ismerem ôket. Mûveiket persze elolvastam. Hol tetszik, hol nem — ez más kérdés.

— Neked, a magányos farkasnak elôny-e vagy hátrány a csoporton kívüliség?

— Sohasem tudta megdobogtatni a szívem az a jelszó, hogy "na gyerünk, menjünk együtt!" Egy adott pillanatban a csoport ereje visz, magával ragad. De léteznek kevésbé erôs egyéniségek, akik azért tartoznak egy csoporthoz, mert ezáltal rájuk is kerül egy kis ragyogás, némi napfény. Csakhogy minden ilyen csoport felbomlik egy idô után — ha elég határozottak az emberek. Egyesek továbbfognak haladni; csak kérdés, hogyan és merre.

Az egyéni megmérettetést nem is azért választottam, mert imponáló, hanem azért, mert ilyenformán csakis magammal kell elszámolnom.

— A csoport kifejezésrôl eszembe jut a fiatalság gondolata. Amikor interjút kértem tôled, rám kérdeztél, vajon elég fiatal vagy-e. Kit tarthatunk, kit nevezhetünk fiatalnak manapság? Hol húzható meg a határvonal? Egyáltalán lehetséges-e ez?

— (Nevet.)Érdekes dolog. Vissza kell térnem a virtualizálódó társadalom problematikájához. Egyesek szerint az ezredvégre mindenki fiatal lesz. Lehetséges-e ez? Hogyan? Egyszerû: a virtuális térben én eladhatom magam tizenkilenc éves kínai lányként, szilikon cicikkel. És megvesznek, mert nem fontos, hogy ki vagyok. Így hát mindenki lehet fiatal. Ijesztô dolog... Egyre több a "fiatal", aki egyáltalán nem fiatal. Egyre többen játsszuk/játsszák el a fiatalt. A jelentéstartalom egyre homályosabb. Ez a játék pillanatnyi elônyöket hordoz, azonban abból a virtuális térbôl, valóságból, amelybe beléptem, nincs kiút: hova mehetek? Egy helyre térhetek vissza: saját magam/ba/hoz, akkor viszont rájövök, hogy ráncosodom. Ilyenkor vissza lehet menekülni a számítógéphez, s addig ülhetek elôtte, míg rá nem esem a billentyûzetre.

— Ez újabb zsákutca. Nagyon erôsnek kell lenned, hogy ki tudd vonni magad a tömegízlés hatása elól. Nehéz más értékrend szerint élni.

— Itt ismét a sárga csillagos analógiáról beszélhetünk. Amikor valaki más, mint a többi, mint a tömeg, akkor az elsô reakció az, hogy kinevetnek. Nem értem, mit akar, tehát kacagok rajta. A második lépcsô: elkezdem nézni, vagyis elítélem. Harmadik az agresszió. Az az érzésem, hogy a tömeg egyre gyorsabban érkezik el az agresszióhoz, ha másságról van szó.

A mássággal persze mint alternatívával senki nem bajlódik. Nagyszerû! Az MTV átveszi. Beolvasztjuk. Ma már minden alternatív... Nevetséges, de az MTV-t alternatív adónak nevezik. Csakhogy az igazi alternatív zenét, a hatvanas, hetvenes évek zenéjét senki sem hallgatta. "Te jó Isten! Mi az?!" Lássunk egy nagy magyarországi példát: a Bizottság. (Sajnos erdélyi nincs.) Vagy a Talking Heads, az egykori alternatív banda most már hatalmas szuperzenekar... Beolvadtak. A Bizottság is eladható termékké vált. Hogyan mûködik ez a folyamat? Vagy felszívódnak, vagy ujjal mutatnak rá. Ez a sárga csillag. Azokat az embereket, akik nem úgy alternatívok, hogy a technónak hódolnak, hanem az értékek hirdetése, a filozófiai gondolkodás mûvészete által válnak azokká, vagy kinevetik, vagy kiközösítik.

— Te mit tartasz a legfôbb értéknek?

— A hitet abban, amit mûvelsz. Ha hiszel valamiben, akkor azt csináld végig. Nagyon sok fejmosást kaptam váltásomért. "Pont olyan vagy, mint a többi. Elkezdesz valamit, majd félreteszed..." Ez fájdalmas volt. Azzal vádoltak, hogy olyan vagyok, mint az ezredvégi fiatalok. "Ide kapsz, oda kapsz, fogalmad sincs, mit akarsz." Könnyekkel küszködtem. De nagyon sokan továbbra is azzal vádoltak, hogy kapkodok: "Mi ez a posztmodern duma meg cselekvés?" Most találtam rá az én utamra. Lehet, hogy tévedek, de legalább tudom, hogy hittel tévedek.

Sok ember nem a nagy hegyhez hasonlítja a saját kis kupacát, hanem a még kisebbhez, és akkor azt szajkózhatja, hogy "regionálisan nagyon jó fej vagyok!" És volt egy Mozart?! "Ja... Pont olyan, mint a néger rapper." Semmi bajom velük, de ne hasonlítsuk össze ôket azokkal, akiket értékteremtés szintjén követni kellene. Annak a folyamatnak lehetünk tanúi, hogy az igazi értékeket berobbantják. Úgy, ahogy a lebontandó toronyházakat. Micsoda bonyolult dolog — gondolnánk. Nem az. Alárobbantanak, és az egész összeomlik. Ezt teszik az értéktornyokkal is.

— Ugyanez történik a könyvek területén is? A CD ROM-ok kiszorítják a könyveket? Miért részesítik a fiatalok elônyben a tévét a könyvekkel szemben? A tévé mint média, mint közlési rendszer sokkal egyszerûbb, tehát primitívebb szinten mûködik, mint bármelyik könyv. Sohasem lehet elôadni azt, ami elszáll, mert a látvány a fontos, s az elhangzott szöveg mellékessé válik. Igen, az nagyon furcsa, hogy a könyv is médiává kezd válni. Szeretném azt hinni, hogy a hagyományos könyv nem fog eltûnni. Miért nem fogja kiszorítni a CD ROM a könyvet? Egy átlag svéd család könyvespolcán hét könyv található (az egyik a telefonkönyv). Ahogy most nem olvasnak az emberek könyvet, úgy nem fognak CD ROM-ot sem olvasni. Nem azért nem olvasnak könyvet, mert utálják, és "gyerünk, olvassunk CD-t, mert milyen jó, milyen modern", hanem azért, mert minden a tévéé.

A tévé keret. Hogyan avatkozhatunk be? Kapcsolgatom, változik a kép. Kapcsolok. Nem ki-, hanem át-... Ó, a kikapcsolás gyönyörû pillanat. Ez a legnagyobb "lehetôség" a tévében. A moziban nincs ilyesmi. Vagy megnézed, vagy kimész — hál' istennek. A tévé elôtt létrehozod a saját mûsorod. Összevágod az összes mûsort, ami a dróton érkezik. A tudati szintje ennek nulla. Még befogadni sem tudod azt, hogy klikk: híradó; klikk: brazil sorozat; klikk: reklám; klikk: sport; klikk:állat... Egy új klip lesz, videóklip, ami addig mûködik, míg kapcsolgatsz.

Ennél az Internet és a számítógép jóval többet nyújt. Ez a nagy csapda. Bemész, részt veszel, a kereten belül kerülsz. Több az ópiumnál: ez életforma. Felveszed a maszkot. Amikor egy számítógépes játék részévé válsz, és te vagy például Joe, aki öli a németeket, akkor "benn" érzed magad... A következô lépés a virtuális valóság: a maszk segítségével részévé válsz. Láttam egy ilyen filmet Strange Days: a paróka alatt volt a kis gépecske, az ember ment az utcán, és körülötte "történtek" a dolgok.

— Valaha belekerültél ebbe a bûvös körbe? Érezted-e, hogy elkap az örvény?

— Mióta számítógépen dolgozom. (Nevet.) Állandóan védekezem. Óriási húzóereje van ennek a gépnek. Át kellett rendeznem a lakást ahhoz, hogy elhelyezzem a gépet. Nem akartam, hogy a belépô szembeszökônek találja. Olyan, mint egy gyermek. Ha eltûnik az "í", el kell vinnem az orvoshoz. Félelmetes. Felvettem egy játékot, amitôl két napig nem tudtam szabadulni. Kitöröltem. Dolgozni kell. Munkaeszközként kell kezelni.

A versírás — életforma

László Noémit kissé törékenynek képzeltem el. Olyan, mint a versei — gondoltam. Mit kérdezzek tôle? Hogyan és honnan közelítsem meg? Attól tartottam, versben fog felelni. Szerencsémre nem tette ezt. S mit tudtam meg róla? Van-e kutyája, macskája? Lehet. Boldog? Magányos? Talán igen — talán nem. Bizonyára nem kedveli a rózsaszínt. De szereti a szavakat; játszik velük: "míg eltalálsz a házukig/a szavak kétszeresre nônek/a múlt a csonton átbukik/arcába pillant a jövônek". Kicsoda tehát László Noémi? Egy versben fedezi fel magát, emlékezetbôl idézi Verlaine-t: "Különös táj a lelked: nagy csapat/álarcos vendég jár táncolva benne,/lantot vernek, de köntösük alatt/a bolond szív mintha szomorú lenne..."

— Milyen hosszú volt az út a kolozsvári Báthory iskolalapjától a nagy, híres folyóiratokig? Nehéz volt végigjárni? És nehéz-e azon az úton maradni, ahol nemigen viselik el, hogy valaki kotta nélkül játszik?

— Végigjárni nem volt nehéz, megmaradni rajta sokkal bonyolultabb. Nekem szerencsém volt: úgy kerültem az irodalmi körforgás kellôs közepébe, hogy felfedeztek. Nem kellett kínlódnom azért, hogy a versem valahol megjelenjen. De mostanában nem küldözgetem ide-oda a verseimet. Az utóbbi idôben viszonylag keveset közöltem. Mióta végeztem, s nem vagyok már diák, kissé kiestem az irodalmi életbôl. Mondhatni, hogy elhanyagoltam azokat a köröket, amelyekbe az egyetem és környéke miatt természetszerûleg beletartoztam. Az az érzésem, hogy a költôk jelentôs hányadával pontosan fordítva történik mindez. Felküzdik magukat odáig, hogy jelentôsebb lapok megjelentetik a verseiket, és utána "megy minden magától". Én elértem azt, hogy különbözô lapok közlik a verseimet, és ennél a pontnál úgy tûnik, kissé megtorpantam.

— Én mégis azt állítom, hogy elég sok folyóiratban olvasható László Noémi-vers.

— Idén például a Látóban egyáltalán nem közöltem. A Helikonban volt valami. A Korunkban versem nem jelent meg.

— De várjuk verseidet is.

— A Nappali Házban, a Jelenkorban, a Pannonhalmi Szemlében és a Holmiban publikáltam. De ezeket a verseket valamikor a nyáron küldtem... Nem teszek eleget; nem vagyok eléggé jelen az irodalmi színtéren. Úgy érzem, sokkal többet kellene felmutatnom.

— Ez az elvárás elôrelendítô erôvé válhat, viszont téged mégiscsak ismernek és elismernek, ha pedig verset küldesz az irodalmi folyóiratoknak, örömmel közlik. Ez azt jelenti, hogy neved, rangod van ezeken a helyeken. Milyen érzés, hogy bizonyos fokú hírnévre tettél szert?

— Nagy az elvárás. Nem küldhetek akármit. Ritkán adok ki a kezembôl valamit. Az azonban még nem történt meg, hogy kértek, és nem adtam. És ritkán küldték vissza verseimet. Megesett persze, mert kivel nem esik meg ilyesmi?!

— Hol nem fogadták el a verseidet?

— A 2000 adta vissza. Úgy érzem, az hasznos kudarc volt. Máskülönben az, hogy nem szeretek küldözgetni, azzal is magyarázható, hogy félek: nem fogadják el verseimet. Mielôtt rászánnám magam, mindig végiggondolom, hogy én, ha szerkesztô volnék, betenném-e vagy sem ezt a verset a lapba. Nagyon sokszor úgy érzem, nem elég jó a vers ahhoz, hogy x vagy y folyóirathoz elküldhessem.

— Te vagy önmagad legjobb, legádázabb kritikusa?

— Igen. Világéletemben örültem a kritikának, és nem emlékszem, hogy valaha is konfliktus alakult volna ki köztem és bárki más között ilyen vonatkozásban. Én a kritika miatt sohasem sértôdtem meg.

— És hogyan fogadod verseid visszhangját? Van-e személyes, közvetlen visszajelzés?

— Furcsán megoszlanak a vélemények. A negyven-, ötvenévesek fenntartás nélkül elfogadják, befogadják verseimet. Nemcsak az olvasóközönség részérôl érzékelem, hanem szerkesztôségekben is, hogy inkább az idôsek azok, akik értékelik azt, amit én mûvelek. A fiatalok? Nos, pontosan azoknál éreztem, hogy nem tartják nagyra azt, amit írok, akikkel együtt indultam. Nemcsak itthon, hanem Magyarországon is... Mindig az volt az érzésem, hogy kissé komolytalanoknak tartják verseimet.

— Ennek okairól beszéltél-e barátaiddal, pályatársaiddal?

— Komolyan — nem. Csak néha rám legyintettek: "Na megint összehoztunk egy kis blablát?" Szép dallamos forma... Úgy gondoltam, azt hiányolják, hogy nincsen a verseimben valamiféle hatalmas világmegrengetô felismerés vagy intellektuális megvalósítás.

— Elfogadhatónak tartod-e azt a kijelentést, hogy a mai magyar irodalom részévé váltál?

— Ezt még nem mondhatjuk.

— Túl sok? Ma még túl sok?

— Ez nem csak az én esetemben érvényes. Vonakodnék a mai magyar irodalomról éppen most így beszélni. Hol áll? Mit csinál? Merre tart? Igen, kell lennie egy forrongásnak, kell írni egymásról, kell vitatkozni, de semmiképpen sem szabad kimondani azt, hogy a mai magyar irodalom ez és ez, itt és itt, ekkor és ekkor... Mindig nyitva kell hagyni a kérdést, ki kell jelölni a különbözô utakat, aztán ötven vagy száz év múlva majd eldôl, mi is volt a mai magyar irodalom.

— S ha valamikor mégis a tankönyvekbe kerül a neved?

— Nekem ez különösebben nem célom. Azt igenis el szeretném érni, hogy idôvel egy olyan gyermekekhez szóló kötetet tudjak megjelentetni, ami nem kopik ki az irodalmi köztudatból.

— Bármennyire ellenkezel, mégiscsak a "mai magyar irodalomról" foglak faggatni. Látsz-e biztosan kimutatható vonulatokat az irodalmi életben? A fiatalabb korosztály esetében kimutatható-e a Forrás-nemzedékekhez hasonló csoportosulás?

— Merem állítani, hogy itt, Kolozsvár környékén (a Székelyföld felé gyûrûzôen) igenis van irodalmi nyüzsgés a fiatalok között. Az 1994 táján induló generáció (Fekete Vince, Sántha Attila, Orbán János Dénes, Papp Sándor Zsigmond, Kelemen Hunor, Lövétei Lázár László, György Attila, Molnár Vilmos — és sorolhatnám a neveket...) megítélésem szerint végig fogja vinni a saját felfogását, a saját stílusát, ízét, irodalmi ízlését a következô tíz-húsz év alatt. Ez olyan góc, amilyen a Forrás volt.

— Sokan azzal vádolják a most indulókat, a legfiatalabbakat — írókat, költôket egyaránt —, hogy nem politizálnak, valósággal vonakodnak a közéleti szerepvállalástól. A te esetedben egy ilyen kritikai megállapítás elfogadható-e vagy sem?

— Teljességgel elfogadható. Semmi közöm nincs a politikához, és teljesen hidegen is hagy. Valószínû, hogy közéleti szerepem soha az életben nem lesz. Nem is vágyom ilyesmire. Igen, van rá példa a világirodalomban is, a magyar irodalomban is, hogy a nagy író, a nagy költô jelentôs közéleti személyiséggé vált. De ennek az ideje már lejárt — olyan értelemben, hogy manapság egészen más a politikai élet. Például Széchenyi idejében a politikusnak nagy szónoknak kellett lennie. A mai politikus jó, agyafúrt diplomatává kell váljon. Egészen más kvalitásokra van szükség. Nem úgy gondolkozunk, mint például a reformkor embere. Akkor elvárták, hogy aki nagyot alkotott az irodalom területén, az a nemzetéért is tegyen valamit. Ma ez már nem így mûködik...

— Bálint Tibor meglehetôsen kemény bírálattal illette a fiatalokat: "Sok tehetséges fiatal jelentkezett az utóbbi idôben. Ezek iskolázott emberek, formakultúrájuk van. Kicsit azonban az a bajom velük — persze, nem általánosítani akarok —, hogy nem témájuk a társadalmi nyomorúság, amelyben sajnos ma is leledzünk. Egy kicsit a formát tapogatják, az obszcenitás is jobban érdekli ôket — és ismét tisztelet a kivételnek."

— Nem vagyunk érzékenyek a társadalmi nyomorúságra... Ezt azzal lehet indokolni, hogy egyikünk sem tapasztalta ezt. Mindannyian olyan rétegbôl származunk, amely nem éhezett, amelynek tetô volt a feje fölött. Iskolába jártunk, kulturált, civilizált körülmények között nôttünk fel, és egyszerûen nincs még tapasztalatunk. Egyelôre hiába is próbálnánk ilyen kérdések felé fordulni, hiszen nincs alapunk. Nem állítom, hogy erre nem kell figyelni; igenis figyelni kell, de ez nem egy pályakezdô feladata. A kezdô még azon ügyködik, hogy kialakítsa a nyelvét, a stílusát. Ô nagyobb kérdésekre még nem tud figyelni. Ez csak az eszköztár kialakítása, az anyagi biztonság és a mesterségbeli tudás megszerzése után következhet. Akkor már írhat arról, amirôl legjobb belátása szerint írnia kell; ezt pedig úgy kell megírnia, hogy ne kelljen szégyenkeznie miatta.

— Fogadjuk el javaslatod: várjunk. Azonban szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a kommunizmus bukása, a rendszerváltás után Kelet-Közép-Európában az irodalom elvesztette társadalomformáló, összetartó erejét és szerepét. Közhely — sajnos —, hogy író és olvasó, irodalom és valóság között óriási szakadék támadt. Hogyan lehetne/kellene hidakat építeni? Valahogy közelíteni kellene az olvasóhoz az irodalmat.

— Sajnos ezt a mozi és a színház teszi. Mióta megjelent a film, az életszagú dolgokat sokkal kézenfekvôbb ezen a médián keresztül közvetíteni. Nagyon szomorú például, hogy a mai gyermekek nem olvasnak. Miért nem olvasnak? Azért, mert életük java részét a tévé foglalja el. Másrészt pedig nem hiszem, hogy olyannyira elszakadt volna a valóságtól az az irodalom, amit manapság mûvelnek.

— Valóságirodalomnak tartod azt, ami magyar irodalmi berkekben mostanában megjelenik?

— Ha magyarországi viszonylatban gondolkozunk, akkor igen, annak nevezhetjük.

— Éppen Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke az, aki a magyar írókat azzal vádolja, hogy elrugaszkodtak a konkrét világtól; szerinte a közéleti irodalom kifulladása és a posztmodern irodalom elôretörése alakította ki azt az áldatlan helyzetet, hogy nem jelennek meg a nagy volumenû, hiteles mûvek — például '56-ról és '89-rôl.

— Ezek még túl közeli idôpontok ahhoz, hogy ez a generáció beszélhessen róluk. Világirodalmi szinten is megfigyelhetô a széttöredezettség. És a magyar irodalomban sem volt minden kornak ilyenfajta átfogásra való törekvése. A mostani egy olyan kor, amelynek nincs szüksége nagy távlatokra. Egyelôre. Valószínûnek tartom, hogy egy ciklikus folyamatban elérkezik az az idôpont is, amikor az olvasónak majd arra lesz szüksége, hogy valaki egy kétezer oldalas írásban összefoglalja, hol állunk és merre tartunk.

— Amikor arról beszélünk, hogy nincs nagy prózai mû, akkor feltétlenül meg kell említenünk, hogy valósággal elburjánzott a versírás. Divattá vált verset írni. Ennek szerinted mi az oka?

— A versírás nem idô, hanem lelki alkat és beállítottság kérdése. Másrészt a vers könnyû préda. A kívülálló szerint verset írni — könnyû. Csakhogy a vers terén sokkal inkább forradalmasították az eszköztárat, mint a próza terén. Bármennyire is töredezett és furcsa szerkezetû, bármily különös mondanivalójú lett is a próza, azért a leghajmeresztôbb törekvéseket mégiscsak a vers terén láttuk. Sokkal több lehetôség kínálkozik egy verselni akarónak, mint a prózában. A prózaírók persze azt szokták mondani, hogy a prózaírás kemény munka, a vers pedig csak könnyû kis balett. Nincs igazuk? Te mondtad, hogy a vers könnyû préda...

— Igen, könnyû préda, de ugyanilyen könnyen el is lehet csúszni rajta. Attól, hogy kis ritmusos, rímes játékszert húztunk elô a kabátujjunkból, nem biztos, hogy maradandót alkottunk. Verset nem akkor ír az ember, amikor határozottan leül az asztal mellé. A verset úgy írja, hogy észre sem veszi. Ezzel nagyon sokan vitatkoznának, de a vers készül — tudat alatt, anélkül, hogy értenéd, anélkül, hogy tudnád. Apró szálak vannak benned, amelyek állandóan fonódnak, és egyszer csak olyannyira kész van az egész, hogy kikívánkozik. És akkor megpróbálod megadni neki azt a nyelvbeli formát, amiben leginkább otthonos az az élmény. A prózában nem ilyen kis szálakkal dolgozol, hanem van egy nagy gubanc, azt kell kibontanod.

— Kíváncsi voltam, de nem akartam bárdolatlanul feltenni a durva kérdést: hogyan írsz verset? Nem mertem engedély nélkül belépni a költô mûhelyébe, de te gyönyörûen bemutattad, hogy (szerinted) miként születik a vers. Ezt már többen megpróbálták "kideríteni". A legeredetibb az az elmélet, miszerint a vers az életerô kifejezôdése. Amikor az író prózában kezd gondolkodni, élni, lélegezni, akkor következik a vég, a hanyatlás.

— Az eltûnt idô nyomában... Proust volt olyan, hogy a fél életét leélte, akkor pedig bezárkózott a szobájába, és életének a másik felében írt.

— Sokkal elterjedtebb, nagyobb népszerûségnek örvendô "elmélet" az, hogy a versírás gyermekbetegség. Az emberek jelentôs hányada létrehozza (igen, létrehozza, nem megírja!) a maga versét. Legtöbben azonban kigyógyulnak a versírás betegségébôl; csak nagyon kevesen halnak bele a versírásba, vagyis írnak halálukig verset. Éreztél-e olyasmit, hogy "beteg vagy"? És gondoltál-e valaha arra, hogy többé nem fogsz verset írni?

— Erre csak félelemmel gondoltam, úgy, hogy "jaj, istenem! esetleg nem tudok többet verset írni". Az, hogy nem fogok verset írni, sohasem merült fel. Viszont arra sem gondoltam, hogy én meg volnék "fertôzve" a versírás "vírusával". Az én esetemben a versírás teljesen természetes életforma. Lehet, hogy ez nem dicséretes tény, de nem gondolkoztam azon, milyen kapcsolatban állok a versírással mint ténnyel vagy magatartásformával. Azt mondanám, hogy vadon burjánzik bennem ez a dolog. Állítólag nem helyes, de különösebben nem mûveltem azt, nem vezettem be rendszerességet abban, hogy mesteri szinten alkossam, vagyis penzumként írjam a verset. Saját korlátaim között igyekeztem — már amennyire lehetett — egy bizonyos szintet elérni, de ez a törekvés nem volt különösebben tudatos. Sajnos? Lehet...

— "Lazításként" más jellegû témával folytatnám "vallatásodat". Az Elôretolt Helyôrséggel indultál. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinek az volt az érzése, hogy kilógtál a sorból. Mintha nem tartoztál volna ahhoz a csapathoz...

— Nemcsak kilógtam, egy idô után ki is álltam. Számomra már az indulás nagy meglepetés volt; nem értettem, miért hívnak maguk közé. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy ízlésvilágunk, stílusunk, írásmódunk és elképzelésünk nem igazán egyezett. Ettôl eltekintve, mint szerkesztôség kitûnôen mûködött az Elôretolt Helyôrség. Mindig szívesen gondolok vissza arra az idôre, amikor a Helyôrségnél voltam szerkesztô. Jó volt a csapatmunka, a csapatszellem, és mindig megtaláltuk a közös nevezôt. Csakhogy... A gond az volt, hogy úgy éreztem, ez a lap nem én vagyok, mert nem az én ízlésemet, gondolkodásmódomat, magatartásformámat tükrözi. Ezt nem tudtam vállalni. A másik gond az volt, hogy késôbb elvi különbségek is felmerültek. Ennek következtében úgy döntöttünk — mindannyian —, hogy a legjobb megoldás az lesz, ha távozom.

— Az elvi különbségekrôl beszélhetünk? Szabad-e faggatni téged ezekrôl?

— Nagyon egyszerû volt az egész. Nagy naivan írtam egy-egy kritikát. Nem emlékszem, Sántha Attiláról írtam-e vagy sem, de ami nagyon nem tetszett nekik, az Orbán Jánost és Fekete Vincét érintette. Én nagy, ôszinte gyerekszívvel mindent megírtam, amit gondoltam. Való igaz, írásaimban voltak bárdolatlanságok. Például keresztnevükön emlegettem ôket. Ezt a hibát komoly ember nem követi el. A szerkesztô vétkeként is felróhatnám, mert abban az idôben én még nem voltam túlságosan tapasztalt. (Nem minthogyha most az volnék...) Tehát volt egy véleményem, azt papírra vetettem, és vállaltam. Következett a kritika, hogy "meg akartam ôket fúrni". Ez nagyon meglepett, mert bennem ilyen szándék nem volt. A másik szólam az volt, hogy akik együtt indultak, egy bolyban, azok egymást ne kritizálják. Erre azt válaszoltam, hogy ha mi nem írunk egymásról, ha mi nem tisztázzuk azt, hogy mit gondolunk, valamint azt, hogy egyáltalán hogyan viszonyulunk egymáshoz, akkor miként tudnának mások hozzánk férni... Ha mi nem írunk, ki írjon rólunk? Igenis — állítom — olyan kritikát írtam, amit bárkitôl bármelyik pillanatban elfogadnék, ezért nem vagyok hajlandó megtagadni. Különben semmi harag — nagyon jóban vagyunk azóta is, csak a szerkesztôségi együttmûködésünk szakadt félbe.

— Meggyôztél: térjünk vissza a költészethez. Sokkal kellemesebb téma. Hogyan jellemeznéd saját költészeted? És egy még szubjektívebb kérdés: Szeretsz-e beszélni a verseidrôl?

— Nem. Mégis... Mivelhogy jellemzést kértél, csak annyit mondhatok, hogy legtalálóbb a hangulatköltészet kifejezés volna. "Költészet"! Ez kissé nagy szó, de ha már használjuk, hát legyen. Igen, hangulatköltészet. Miért nem szeretek a verseimrôl beszélni? Ha beszélni tudnék róluk, akkor nem kellene megírni ôket. Nagyon egyszerû.

— Valamikor nagyon régen, évekkel ezelôtt azt állítottad, hogy a verseid "lógnak a levegôben", s te is a semmiben vergôdsz. Ezt depresszív kijelentésként kell értékelni?

— Nem. A depresszióhoz ennek semmi köze. Ez az érzés hozzávetôlegesen tizennyolc éves koromtól huszonhárom éves koromig tartott. Az akkor keletkezett versek olyanok is. Igen, a semmiben lógtak. Fantáziaszülemények. Nem sok közük volt a mindennapi történésekhez. Nem evilági dolgokat ábrázoltak, túlságosan elrugaszkodtak minden megfoghatótól. Én is lebegtem, a konkrét mindennapi élettôl elrugaszkodva... Például nem kellett azzal megküzdenem, hogy a mindennapi betevô honnan fog elôkerülni. Ez ebbôl az állapotból következett. Rájöttem, hogy eddig a versírás teljesen attól függött, hogyan éltem. Döbbenetesen, legalábbis számomra döbbenetesen megváltozott a versem. A mai más, mint a három évvel ezelôtti.

— László Noémi, a költô formakultuszáról híres. Egy idô után nem válik-e öncélúvá a szépség, a tökéletes forma? Szerinted a Szép cél vagy eszköz?

— Egyik sem. Élet- vagy megnyilatkozási forma. Nem tudom megcélozni, és nem tudom felhasználni. A Szép kinyilatkoztatás. Persze, tökéletes, nagybetûs szép nincs. Konglomerátum vesz körül minket, amiben mindenbôl van egy kicsi. Pontosan az az izgalmas, hogy ebben minek milyen a koncentrációja. A mai költészetnek pontosan ezt kell visszaadnia. Ismersz valakit, aki megcélozza a nagybetûs szépet? Nem hiszem. Ezt megcélzod a versben, de úgy, hogy mindig ott van mellette a negatívum. Ha formában vagy, akkor bekerül a versbe a keserûség. A jó vers attól jó, hogy valamilyen téren ellentmondásos.

Formakultusz? Végsô soron nem formakultusz, hanem kísérletezés volt. Ezt már nagyon sokan elmondták, költészeti vonatkozásban tehát közhely: az ember addig nem tud szabadon megszólalni, ameddig végig nem járta a forma fáradságos útját. Ameddig a formában nem doktor, addig a szabadversben sem lesz az. Senki. Ezt nem betartandó irányvonalként mondom, de így ismeri meg a költô a lehetôségeit. Mivel mit követhet el? Merre mozdulhat a nyelvben? Így juthat el oda (azon keresztül, hogy egy adott ponton túl már fáradtan szajkózza a ritmust és a rímet), hogy levetkôzi a ritmust meg a rímet. Felfogja azt, hogy melyikbôl mennyi szükséges. És mikor.

— S ha ez a felismerés nem következik be, akkor kiürül, a vers tartalom nélküli formává válik? Féltél-e valaha ettôl a csapdától?

— Nem féltem, hiszen nagyon sokszor benne voltam. Én azzal indultam, hogy a vers tartalom nélküli forma... A forma felôl céloztam meg a vers gondolkodásbeli esszenciáját. Nekem a formával nem olyan gondjaim voltak, hogy nem tudtam "összerakni", hanem olyanok, hogy nem tudtam megszabadulni tôle. Kezdô-verseimben a forma diktált mindent. Hallottam a dallamot, beugrott a rím, és akkor nem voltam képes annyi érettséggel viszonyulni ehhez, hogy azt mondjam: "Nem! Pont. Ezt nem írjuk. Ezt nem így csináljuk, mert én nem ezt akarom mondani." Akkoriban nem volt valami, amit azzal a verssel mondani akartam, csak játszottam a formával, próbálgattam a vers ruháját.

— Elsô köteted címe (Nonó) már-már gyermeki ártatlanságot, öntudatlanságot sugároz. Aztán következett az egzisztenciális ébredés (Az ébredés elôterében). Hogyan tovább? Mi várható? A következô lépcsôfok a felnôttek szürke, fojtogató világa?

— Amire várni kellene, az már elkészült. Lépéselônyöm van: tudom, mirôl beszélek. Sokkal konkrétabb kötet következik. A hétköznapi világhoz kötôdik. Az elôzô két kötetnél éppen azért sokkal izgalmasabb, mert immár nem a forma van elôtérben; ezzel a kötettel mondani akarok valamit. Az elsô két kötet mondanivalója ösztönös volt. A forma volt tudatos. Tudom, hogy különös, de most a forma lett ösztönös. Ez a formának a formáján is látszik; sokkal szeszélyesebb, sokkal szabálytalanabb.

— Mikorra várható ez a harmadik kötet?

— Kiadót kell keresni neki. Ez eléggé fáradságos munka lesz. Remélem, hogy valamikor a következô két évben megjelenik.

— Utolsó kérdéseim eddigi köteteidhez kapcsolódnak. Elsô kötetedben a versek mintha valóban a semmiben lebegnének. Cím nélkül... A feladó ismert, a címzett — nem. Miért maradt el a névadás aktusa? Nem merted (vagy nem akartad) birtokba venni ezt a világot?

— Ezt már hallottam: birtokba venni a névadással. Nem ez a lényeg. Az, hogy a verseknek nincs címük, pontosan azzal függ össze, hogy nem akartam közölni velük, csupán megjelenítettem egy lelkiállapotot, egy hangulatot, valamilyen elmosódó képet, fantáziaszüleményt. Azért nem tudtam címet adni, igenis nem tudtam címet adni, mert az a vers nem szólt semmirôl. A vers volt a cím. Nem akartam odabiggyeszteni egy semleges szót föléje; inkább vállaltam azt, hogy: emberek, ennek nem tudtam címet adni. Azzal is számolva, hogy azt mondják, a legnehezebb, legfrappánsabb és legigényesebb "mesterség" valaminek címet adni. Nem akartam úgy tenni, mintha tudtam volna címet adni. Második kötetedben már érdekes címekkel lepted meg az olvasót. Nekem leginkább az Ellenpontok címû versed tetszett. Milyen az a bizonyos "nem-alabástrom" és az "igen-ében"?

— Ezekkel már annak idején is elég sok gondom akadt. Az életben minden pillanatban, minden helyzetben, minden érzésben jelen van ez a furcsa kettôsség. Fehér-fekete. Igen-nem. Az embernek az a dolga, hogy e sok nyugtalanító kettôsség között valahogy eligazodjék, és ezt elfogadja. Fel kell ismernie azt, hogy ô is kettôs.

— Ilyen lelkiállapotban látsz-e közeli vagy távoli célt magad elôtt?

— Közeli céljaim sajnos nincsenek. Nekem még rengeteg tanulnivalóm van — fôként amiatt, hogy úgy végeztem el az egyetemet, és úgy gazdálkodtam az eddigi éveimmel, hogy azzal nem sokat kezdhetek. Akkor jutottam el odáig (érettség szempontjából), hogy felmértem: mit kellene és mit lehetne egy ilyen közegben az embernek magával kezdenie, amikor már késô volt. Így hát elôlrôl kell kezdeni mindent. Nem vagyok pesszimista, hiszen teli vagyok tetterôvel és tervekkel, csakhogy mindent nehéz lesz megvalósítani. Azt biztosan tudom, hogy nem szeretnék teljesen kikerülni az irodalmi körforgásból. Nem akarom mesterség szinten mûvelni az írást, de az írás végig kell kövesse az életem. És nem kívánok a hétköznapi taposómalomba beletörôdni.

— Reméljük, mindent elérsz, amit magad elé kitûztél. Köszönöm, hogy válaszoltál kérdéseimre.

Már falulakók, még dzsungellakók

Amikor (Zelei Miklós közvetítésével) elküldte a Korunkhoz írását (A bolond posztmodern története), azt hittem, híres, "befutott" író. Hamarosan megtudtam, hogy egyidôsek vagyunk. Ki Tomkiss Tamás? Mivel foglalkozik? Budapesten beszélgettem vele, egy kocsmában. Késôbb megajándékozott "a posztmodern utáni fiatal magyar irodalom antológiájával" (NEM mind egy), amelyben versekkel szerepelt. A rövid bemutatkozó írásból idézek: "Szeretek borsot törni az arra érdemesek orra alá. Kár, hogy drága a sör. A macskák jó fejek. Undorodom a magyar irodalmi élettôl. Alkalmatlan vagyok a beosztotti szerepre. Mûvészetfilozófiámnak a progresszív popularizmust tartom. Dohányzom. Egyre gyakrabban tör rám az emberundor. Több felolvasóesten különböztem már össze a közönséggel. 2016-ig vannak terveim."

Arra kértem, mutatkozzon be kissé hagyományosabban is.

— Az Irodalom Visszavág (fiatalokat bemutató és képviselô) irodalmi, kritikai és társadalmi folyóirat fôszerkesztôje vagyok. Verseket írok. A Könyvhéten fog megjelenni elsô kötetem. Kritikákat és esszéket közöltem, de egy regényen is dolgozom.

— Említetted, hogy a ti csoportotok és a József Attila Kör kapcsolata nem felhôtlen. Minek tulajdonítható kritikai viszonyulásotok? Milyen utakat követhetnek a most induló vagy többé-kevésbé már befutott fiatal magyarországi írók, költôk? Magyarországon a JAK a fiatal írók "hivatalos" összefogó szerve. Könyvsorozattal és folyóirattal rendelkeznek. Olyan mûveket, könyveket adnak ki, amelyeket mi nem értünk, nem tudunk megemészteni. Számunkra az ilyen irodalom nem mond semmit. Az új, a fiatalabb nemzedéknek mást kellene felmutatnia. Információs társadalomban, világban élünk, mindent az információ határoz meg, a JAK pedig tekintélyelvû rendszer. Kénytelenek vagyunk szembehelyezkedni ezzel az értékrenddel. Ezt antiértékrendnek tartjuk. Új megközelítésû irodalmat kívánunk létrehozni. Fontosnak tartjuk a kritikai hangvételt. Ugyanakkor meg kell mutatnunk, hogy ez a generáció, amely a kilencvenes évek második felében végzi el az egyetemet, felelôsségteljesen gondolkodik, s rendelkezik annyi akaraterôvel, hogy meg is tudja fogalmazni, mi tetszik neki és mi nem.

— Beszélhetünk egyfajta nemzedéki ellentétrôl, vagy inkább a gondolkodásmód szintjén léteznek különbségek?

— Erôltetett volna nemzedéki ellentétrôl beszélni, hiszen a JAK-probléma nem ilyen jellegû. Igaz, hogy kulcsfiguráik már a harmincas éveikben járnak, de legtöbb tagjuk velünk egyidôs. A mi generációnk egyik része követésre és folytatásra méltónak tartja közvetlen elôdeink munkásságát, mi pedig úgy érezzük, hogy ennek elmúlt az ideje, nem lehet folytatni. Megtisztult gondolkodásmódra volna szükség.

— Egyáltalán mit jelent a "fiatal magyar irodalom"? És miért tartjátok magatokat a posztmodern utáni nemzedéknek? Miben különböztök a posztmodernektôl?

— Mind a "fiatal magyar irodalom", mind a "posztmodern" értelmetlen fogalmak. Az utóbbi évek vitái alapján kiderült, hogy ezekkel a kifejezésekkel nem lehet semmit kezdeni. Maximum ösztönösen, megérzések alapján lehet ezekhez a problémákhoz közelíteni, ám ez kevés. Mégis, ha például az ún. "posztmoderntôl" való különbözésünk mibenlétérôl kérdezel, azt kell mondanom, hogy mi érthetô, olvasható, emberközeli irodalmat igyekszünk produkálni. Nyilván ez nem túl teoretikus válasz...

— A másik véglet az, hogy nagyon jó viszonyban álltok Zelei Miklóssal és Zalán Tiborral. Hogyan alakult ki ez a kapcsolat?

— Szó sincs arról, hogy mi az ô értékrendjüket képviseljük, folytatjuk vagy elfogadjuk. Azt a fajta nyitottságot, amit mi elvárnánk a fiataloktól, tôlük kaptuk meg. Nem próbálnak beleszólni abba, amit mi csinálunk. Nem akarnak befolyásolni. Lehet velük vitatkozni; méltó módon kommunikálnak velünk, és meghallgatják a véleményünket.

— Különös képet rajzolt rólatok Zalán Tibor. "Fésületlen vadak" voltatok, mindenféle irodalmi hivatalosságot és írói nagyságot utáltatok. "Csak írók akartak lenni, nem irodalmárok." A dicséret mellett mintha szemrehányást is kaptatok volna. Mekkorák voltak a ti kompromisszumaitok?

— Minden kompromisszum. Az is kompromisszum, hogy a Föld nevû bolygót fogadjuk el életterünkként. Ha valaki íróvá válik, akkor akár tetszik, akár nem, az általa legjobban gyûlölt írót is kollégájaként kell elfogadnia. Ha valaki elutasít minden kapcsolatot, akkor elôbb-utóbb be kell látnia, hogy életképtelenné válik. Ha mi "kompromisszumot kötöttünk", azt így kell nézni. A lényeg az, hogy én kínosan ügyelek arra, bármikor bele tudjak nézni a tükörbe. Azt hiszem, menni fog.

— Jelenleg abban a kellemes/kellemetlen helyzetben vagytok, hogy egyszerre látjátok kívülrôl is, belülrôl is a dolgok menetét. Elôny-e vagy hátrány ez a kettôsség? A ti csoportotok helyzete a mai magyar irodalomban a "már falulakók, még dzsungellakók" szókapcsolattal határozható meg. Hogyan értékeled ezeket a jelzôket?

— Valóban, bent is és kint is vagyunk. Ez mindenképpen elôny. Mi, ha bent leszünk, már úgy leszünk bent, hogy nem érhetnek nagy meglepetések. Nagyon hasznosnak tartom, hogy nem kényeztettek el bennünket. Így gyorsabban "ébredtünk fel", élesebbé, kritikusabbá, realistábbá vált a gondolkodásunk.

A jelzôkrôl az a véleményem, hogy aki a dzsungelben született, az már nem tud véglegesen elszakadni tôle. Én sohasem szeretnék egy lenni a sok falulakó közül. Gyûlölöm a "falut", a leosztott szerepeket. Részben ez az alapgondolata elsô könyvemnek is.

— Janoxszal szervezitek azokat a felolvasóesteket, amelyeken a fiatal magyar irodalom körüli vitákat elemzitek. Mi a jelentôsége ezeknek az esteknek? Csupán a viták hátterét vizsgáljátok, vagy gerjesztitek is ezeket? Pozitív értelemben véve: próbáltok-e provokálni? Ha igen, akkor hogyan?

— Óriási félreértések léteznek a mi kezdeményezésünkkel kapcsolatban. Egyfajta kirekesztô politikai magatartást feltételeznek rólunk, míg mi azt szerettük volna bebizonyítani, hogy nyitottak vagyunk. A legkülönbözôbb értékrendet képviselô szerkesztôségeket, csoportokat hívtuk meg.

— Kik kerültek "terítékre"?

— A 70-es évek elején mûködött a Kilencek Társasága. Ez nagy port vert fel. (Az akkori egyetemisták kiadtak egy híres antológiát.) Velük mint a fiatal irodalom problémájának elsô jelentôs ismerôivel beszélgettünk. Késôbb a József Attila Kör alapító tagjaival. Harmadszor a JAK jelenlegi vezetôségével társalogtunk. Utána áteveztünk a jelen vizeire. Így jutottunk el a miskolci Új Bekezdés neoavantgárd társasághoz. Meghívtuk az ELTE Sárkányfû címû folyóiratának szerkesztôit, a kolozsvári Elôretolt Helyôrséget (Orbán János Dénest). Bemutatkozott Az Irodalom Visszavág is. Ezek az estek kiváló alkalmak voltak megoldási javaslatok tételére.

— Milyen megoldási javaslatok merültek fel? Melyek a fontosabb irányelvek és gondolkodásbeli vonulatok a mai magyarországi fiatal irodalomban?

— Az eredmény lehangoló volt. Az emberek gondolkodása ma is a múlt befolyása alatt áll. Kísért a múlt. A mai fiatalok sem tudnak elrugaszkodni ettôl. Ha bekerülnek az irodalmi életbe, azonnal megpróbálnak beilleszkedni a régi rendszerbe. Javaslataink elméleti szinten maradtak, semmi sem valósult meg. Káosz alakult ki bennünk, szervezôkben. Átgondolatlanságot, zûrzavart fedeztünk fel a fiatalok gondolkodásmódjában.

— Ez annak tulajdonítható, hogy a fiatalok mindig az újat keresik, "nem találják" helyüket, vagy inkább irányvesztésrôl, zsákutcáról beszélhetünk?

— A fiatalok nem mernek másként gondolkodni. Léteznek jól bevált praktikák, hogyan lehet bemutatkozni, hogyan tudjuk "eladni" magunkat. Egyszerû koppintás minden. Elveszett a hit, hogy merôben más, új dolgokat egészen újfajta, szokatlan megközelítésben lehet elérni.

— Miben más, hogyan határoznád meg Az Irodalom Visszavág újító szerepét?

— Sikerült elérnünk azt a szintet, hogy anyagi és intézményi szempontból függetlenné válhattunk. Szabadok vagyunk. Nem szabadosságról van szó, hanem függetlenségrôl. Nem kötelezzük el magunkat csoportok és ideológiák mellett. Hogyan körvonalazódik az a bizonyos új, amiért síkraszálltok? Hogyan tudjátok "megideologizálni" ezt? Bármennyire vonakodunk az ideológiától, nem térhetünk ki elôle...

— Az Irodalom Visszavág új folyama az "Irodalom, kritika és társadalom" alcímmel fog megjelenni. Ez a generáció új közegben fog élni. Elôbb-utóbb végbe fog menni a gondolkodásbeli váltás. Igaz, hogy az irodalom elvesztette politikai szerepét — ami az elôzô évtizedekben kiegészítô elem volt. Kik olvasnak manapság? Mennyit? Kevés volna azzal érvelni, hogy az embereknek nincs idejük és pénzük. Az irodalom a rendszerváltás éveiben kifulladt. Reflektálnia kellene az új körülményekre. Meg kellene jelenítenie az új filozófiát, be kellene mutatnia az új életteret. Erre összpontosít Az Irodalom Visszavág.

— Hogyan lehetne az irodalmat ismét a társadalom összetartó erejévé tenni?

— Sehogy. Lehetetlen.

— Pesszimisták vagytok vagy rombolók?

— Az irodalom mindig az elithez szólt, értelmiségi réteget célzott meg. Sohasem vetôdött fel reális elképzelésként, hogy mindenki olvasni fog. Amíg volt közös ellenség, addig a legkülönbözôbb emberek is alá tudták rendelni saját egyéniségüket a közös harcnak. A diktatúra idején jóval egységesebb volt az irodalmi élet. Nem hiszek az egységes irodalomban, éppen ezért a demagógiától mentes értelmiségi réteget célozzuk meg. Ez nem nemzetellenességet vagy nemzetietlenséget jelent.

Engem személy szerint minden taszít, ami eleve megpróbálja egy szóval meghatározni (definiálni) önmagát. Népies? Urbánus? Mi figyelemmel követjük e két vonulatot, éppen azért, hogy kikerülhessük a csapdákat. Ezek a rétegek elvesztették aktualitásukat. Ma nem lehet ilyen kategóriákban gondolkodni; ez csökevény.

— Utolsó kérdésem különös hangzású, kissé talán provokatív is: hogyan vág vissza az irodalom?

— Egyszerûen: a valódi irodalom lenyomja az irodalmat. Pontosabban: az olvasható irodalom mellett fog dönteni a jövô az olvashatatlannal szemben. Az Irodalom Visszavág mindig olvasható irodalmat fog közvetíteni.

Összeállította: Szabó Géza: