A felsôoktatásban résztvevô hallgatók vizsgálatakor állandó visszatérô problémakör, hogy az állami felsôoktatás nyíltan vagy latensen — de mindenképp szükségszerûen — szerepet játszik bizonyos társadalmi helyzetek reprodukciójában. Emellett sokak képzeletében — és a valóságban is — a társadalmi mobilitás egyik legkézenfekvôbb és leginkább igénybe vett csatornájaként is folyamatosan jelen kell hogy legyen.

A modernizáció folyamatának mintegy "melléktermékeként" szükségszerûen nônie kell a generációk közötti mobilitásnak, de a folytonosan változó viszonyokhoz való alkalmazkodással az egyes életutakon belüli mobilitás is egyre erôteljesebb kell hogy legyen. A mobilitási esélyek növekedése azért is fontos, mert a mindennapi tapasztalat számára ez az egyik legkézzelfoghatóbb és leglátványosabb jele az új demokratikus intézményrendszer mûködésének.

Nyilván nem hagyható figyelmen kívûl az a természetes igény sem, hogy a gazdaságilag vagy/és kulturálisan kedvezôbb helyzetben lévôk igyekeznek gyermekeik révén stabilizálni már megszerzett pozícióikat, s ennek során óhatatlanul konfliktusba kerülhetnek a rosszabb pozícióban lévô rétegek felfelé irányuló törekvéseivel. Ha ez a verseny nem kirekesztô, hanem a lehetôségekhez képest tisztán piaci szabályokat követ, akkor minden szereplô nyerhet rajta (ez ugyanis nem zéró-összegû játszma).

Az 1989—90-es évek óta zajló társadalmi átalakulásban egyre markánsabb vitapontként jelent meg e kérdéskör a társadalom- és oktatáspolitikai viták során.

E tanulmány kísérletet tesz arra, hogy feltárja és értelmezze ezen idôszak jellemzô történéseit a tekintetben, hogy a felsôoktatásban résztvevô hallgatók származási háttere milyen elméleti és gyakorlati következményeket vetett fel, illetve vont maga után az elmúlt években.

Az országos átlagokhoz képest a diplomás szülôk gyermekei felülreprezentáltak a mintákban. Az egyetemet végzett szülôk gyermekei inkább az egyetemeket, a fôiskolát végzett szülôk gyermekei inkább a fôiskolát preferálják. Különösen igaz ez a kulturális elitnek tekinthetô többdiplomás szülôk gyermekei esetében (akik 18—24 évig folytattak tanulmányokat), ôk egyenletesen magas (2—3 szoros) arányban vannak jelen.

Az alacsonyabb iskolázottságú szülôk gyermekei — tanulmányaik eszközjellegénél fogva — a fôiskolai képzést részesítik elônyben, hiszen ez rövidebb, s így hamarabb munkába tudnak állni.

Ezek az dimenziók különösen nagy hangsúlyt kapnak a jövôstratégiák (hiszen vélhetô, hogy különféle jövôképeket generálnak), jövedelmi viszonyok, valamint a különféle fogyasztási és vagyontárgyakkal való ellátottság vizsgálatakor,

Az adatok alapján az is megállapítható, hogy fellelhetô a gazdasági elitnek az a törekvése, hogy gyermekei által konvertálja/rekonvertálja elônyeiket (ez összefonódik a kulturális elittel is, hiszen a két mutatót összevetve (a munkajelleg csoportokat az iskolában töltött évek számával) igen magas szinten szignifikánsak egymással. Ez azt is mutathatja, hogy tovább folytatódik az 1990 elôtti elit elônyeinek átörökítése.

Feltehetô, hogy a vizsgálatokban megjelenô tendenciák általánosíthatók, és a változások eltérô stratégiákat, attitûdöket generáltak az egyetemekre/fôiskolákra érkezô fiatalok körében, illetve az ôket kibocsátó társadalmi csoportokban.

E feltevést megerôsíteni látszik, hogy — sok más most nem tárgyalandó átalakulás mellett — a hallgatói létszám az utolsó 8—9 évben megkétszerezôdött. Ekkora expanzió a korábbi idôszakokban — a rendszerváltás elôtt — 15—20 év alatt ment végbe. A növekedési szakaszban tendenciaszerû különbségek mutatkoznak az egyes tudományágak között: a bölcsészkarokon a legdinamikusabb (háromszoros) a létszámnövekedés, a többi karokon kissé alacsonyabb (másfél-kétszeres). Ezek a trendek egyre markánsabban a tömegképzés felé való elmozdulást jelentik, még akkor is, ha a hazai arányok — adott korosztályon belül felsôfokú képzésben résztvevôk aránya — még ma is messze elmaradnak a Nyugat-Európára jellemzôktôl. Ezzel az elmozdulással mégis valószínûsíthetô, hogy az a társadalmi polarizáció, amely a magyar társadalmat a rendszerváltás óta egyre inkább jellemzi, betüremkedik az egyetem falai közé, hogy ott ezeket felerôsítse. Természetesen az sem kizárt, hogy épp ellenkezô folyamat zajlik, és az induló egyenlôtlenségek elmosódnak valamiféle közös egyetemi hallgatói életformában, stratégiában.

Ez utóbbi elképzelést erôsíti, hogy átfogóbb — általános és középiskolák tanulóira is kiterjedô — vizsgálataink1 tanulsága szerint a fiatalok életében mind markánsabb szerepet kap az iskolai életszakasz kitolódása (ez természetesen a különféle rétegekben mást-mást jelent), s ez a mobilitási esélyek növekedésével jár együtt. Ezzel együtt a szelekció is mind korábbra tevôdik, s — különösen a nagyobb városokban — már az általános iskolában megkezdôdik. Minél magasabb szinten vizsgáljuk az oktatási rendszer tanulóinak családi hátterét, annál "aránytalanabb" megoszlást mutat a szülôk iskolai végzettsége és a foglalkozási struktúrában elfoglalt helye. Ez a jelenség nyomon követhetô a felsôoktatási intézmények körében is (pl. a tanítóképzôktôl a magas presztízsû tudományegyetemekig). Ez persze nem azt jelenti, hogy e családok gyermekei okosabbak, kreatívabbak stb., mint a munkás- vagy kispolgári miliôbôl érkezôk, csupán annyit mutat, hogy a kedvezôbb helyzetû rétegekben tudatosabbak a gyermek karrierépítési stratégiái, és a magas iskolai képzettség elérése önmagában is értékként artikulálódik.

Igaz ugyan, hogy a felsôoktatás expanziója nyomán könnyebbé vált a bejutás az egyes intézményekbe, azonban az egyetemek/fôiskolák már a felvételi rendszerek kidolgozásakor beépítenek olyan követelményrendszereket, amelyek a kedvezôbb helyzetben lévô társadalmi csoportok gyermekeinek nyújtanak további elônyöket (pl. gyakori, hogy a magas szintû idegen nyelvtudás feltétele a jelentkezésnek, vagy plusz felvételi pontok járnak érte). Továbbá a diploma megszerzése után a piac gyakran olyan készségeket, képességeket követel a résztvevôktôl, amelyeket intézményes keretek között olykor lehetetlen elsajátítani. Ezek egy részének megszerzése a családi miliôhöz kötôdik. Megfigyelhetô, hogy a nagy multinacionális cégek az egyetemi diplomát szükséges, de nem elégséges feltételnek tekintik munkatársaik kiválasztásakor (szükséges minimum). S piaci helyzetüket kihasználva tulajdonképpen egy párhuzamos képzési-elômeneteli rendszert alakítanak ki. Az elvárt plusz készségek meglétét nem látják ugyanis garantálva a diploma megszerzésével együtt, így többlépcsôs készségfelmérésekkel, alkalmassági vizsgálatokkal és trainingekkel szelektálnak a gyakran 100—400 jelentkezôbôl. Ehhez az elvárási szinthez képest az egyetemek/fôiskolák túlképeznek, hiszen itt a megszerzett tudás töredékére tartanak csak igényt (talán erre reagálva kerül mindinkább elôtérbe az egyre specializáltabb — különösen a posztgraduális szintû — képzések rendszere).

Elöljáróban azért volt fontos minderrôl szólni, mert a vizsgált alapsokaság jövôstratégiáit (emellett sok mást is: pl. kulturális, fogyasztási szokásait, attitûdjeit stb.) a föntebb vázolt tényezôk nagymértékben befolyásolhatják attól függôen, hogy hol helyezkednek el a társadalmi térben.

A társadalmi tér a társadalmi pozíciók szervezett együttese, e pozíciók azonban csak egymáshoz való viszonyukban definiálhatók, tehát értéküket, jellegüket a többi más pozíciótól való mássága távolsága adja meg. Így ezek a pozíciók a társadalmi teret különféle mezôkre tagolják, amelyek mûködési logikájukban eltérô rendszerek ugyan, de van néhány ideáltipikusan közös vonásuk: a pozíciók, betöltôik konkrét sajátosságaitól függetlenek, mivel ezeket a társadalom konstruálta. Az egyes társadalmi mezôk résztvevôi valamilyen viszonyban vannak egymással (pl. konkurencia, együttmûködés stb.), a pozíciók birtokosainak a mezô érdekei határozzák meg cselekvésüket. Ezek általában nem mások, mint a mezôre jellemzô tôkefajták vagy elosztásuk fölötti rendelkezés vagy az erre való törekvés.

Ezek a tôkefajták a következôk lehetnek:

- kulturális tôke (a tudásjavakkal való rendelkezés);

- kapcsolati tôke (melyek mozgósításával tulajdonosuk képes biztosítani a különféle tôkefajták felhasználását);

- gazdasági tôke;

- szimbolikus tôke (a fenti három tôkefajta értékét ez adja meg: biztosítva egymásba való átválthatóságukat.

A különféle tôkejavakkal való rendelkezés vagy ennek lehetôsége más-más habitust alakít ki az egyetemeken hallgató fiatalok körében jövôjükkel kapcsolatban. Ezt hagyományosan a származási háttér határozza meg, hiszen a család az a színtér, ahol a habitus kialakulásához szükséges tudások, készségek inkorporálódnak, s ezek egyebek mellett magukba foglalják a kialakult társadalmi feltételrendszert, illetve hosszú távon — a nemzedékek egymásutániságában — e feltételrendszer reprodukcióját is, vagy legalább az erre való törekvést. Azonban a modern vagy modernizálódó társadalmakban egyre inkább új szereplôk lépnek be ebbe a színtérbe, részben vagy egészben háttérbe szorítva a családot, illetve a család egyes funkcióit. Tipikusan ilyen új szereplônek tekinthetôk: az iskola, a média, a kortárs csoportok, a különféle fogyasztói kultúrák (melyeket épp az említettek közvetítenek), illetve a fejlett nyugati társadalmak mint mintaadók (ezek szerepe az utazási lehetôségek könnyítésével, valamint a média szerepének növekedésével párhuzamosan látványosan növekedett).

Tézisszerûen megállapítható, hogy ezek a szereplôk elmoshatják vagy kiegyenlíthetik a kezdeti — családhoz kötôdô — egyenlôtlenségeket, hátrányokat. Különösen igaz lehet ez az egyetemi hallgatók körében: az egyetemre érkezô fiatal itt szakadhat ki elôször totálisan a szülôi, illetve helyi ellenôrzés alól — ezt az ellenôrzô szerepet azonban rögtön át is veszi valamelyik fentebb már említett szereplô. Másrészt ez az a generáció (a 18—23 évesek), amelynek tagjai már nem tanulják a fogyasztói kultúrát, mint szüleik, hanem többé-kevésbé már inkorporálták azt (habitusuk része!): ui. kevésbé kötôdnek az 1990 elôtti gazdasági és társadalmi rendszer értékeihez, a demokratikus intézményrendszer kiépülésével nyitottabbá és önállóbbá váltak, s ez vissza is hatott rájuk, befolyásolva helyzetértékelésüket, életstílusukat, politikai attitûdjeiket. Ezzel egyidôben valószínûsíthetô, hogy új töréspontok mentén differenciálódnak: a korábban jellemzô tagozódást felváltják a regionális, iskolák és fogyasztás stb. mentén létrejövô különbségek.

Ez azonban — a tulajdonképpeni piac — új lehetôségeket is nyit a felemelkedésben, kérdés, hogy ebben, a már említett tôkefajták — és az ezek mentén szervezôdô frakciók — megléte vagy hiánya milyen szerepet tölt be az egyetemi és fôiskolai hallgatók cselekvési mintáiban.

Igen fontosnak tekintem a hallgatók családi hátterének többdimenziós vizsgálatát, hiszen hipotéziseim szerint ez befolyásolja leginkább a már felvázolt területeken a hallgatók viselkedését, illetve attitûdjeit.

A vizsgálódásba így bevontam a kérdezettek és szüleik:

- vagyoni helyzetét,

- jövedelmi helyzetét,

- a szülôk gazdasági mezôben elfoglalt helyét (képzettség, munkajelleg, gazdasági terület),

- a szülôk iskolázottságát,

- származási helyét (regionális és települési szinten).

A probléma tehát az, hogy megvizsgáljuk, hogy a hallgatók különféle tôkejavakkal való ellátottsága mitôl függ egyrészt; másrészt, hogy ezek befolyása fennmarad-e az egyetem falai között is, vagy feloldódik valamiféle közös egyetemi "ifjúsági mezôben".

Ezek elkülönüléseiben meghatározónak tekintem a kulturális és gazdasági tôkével való rendelkezést, illetve ezek hiányát (ezt természetesen a hallgatók nagy része szüleitôl "származtatja"), hiszen a többi tôkefajta birtoklásának esélye csak ezekbôl adódhat.

Az adatok alapján több dimenzió mentén szervezôdô, egymásnak gyakran ellentmondó, párhuzamosan futó jelenségek figyelhetôk meg:

1. A hallgatók életstratégiáit determinálja a társadalmi mezôben elfoglalt helyük: jelesen, ennek már a szakválasztásban szerep jut. A bölcsészkarok hallgatói között a leggyakoribb a többgenerációs "tradicionális értelmiségi" családnak tekinthetô származási hátterû fiatal, akik esetében a tudásjavak értéke és "mennyisége" jelentôs, szemben a gazdasági javak birtoklásával, illetve az erre való törekvéssel. Ugyanitt — a bölcsészkarokon — a legjelentôsebb azonban a fizikai foglalkozású s így alacsony iskolázottságú szülôktôl származók aránya is, akik mind anyagi helyzetüket, mind kulturális tôkéjüket tekintve jelentôs hátrányokkal küzdenek.

A különféle, leginkább piacorientált intézmények és szakok hallgatói (pl. a mûszaki fôiskolák) döntô mértékben elsôgenerációs értelmiségiek, jelentôs gazdasági háttérrel (körükben 10-15% a diplomás szülôk aránya és kb. harmaduk vállalkozói, tulajdonosi családból érkezik).

2. Jelen van természetesen egy a fenti különbségeket homogenizáló "ifjúsági mezô", amely elmossa a származási háttérbôl fakadó különbségeket. Ennek jelentôsége azonban az egyetemi életformára korlátozódik, tehát ez a homogenizáció nem valamiféle alternatív hallgatói szubkultúra, inkább a piacon (szórakozás, kulturális fogyasztás) való aktív fogyasztói részvétel vagy az erre való törekvés.

3. Megjelent a gazdasági elit gyermekeinek átcsúszása a kulturális mezôbe. Itt arról gyôzôdtünk meg, hogy a különféle elit jellegû (nagy egyetemek piacképes diplomát adó) képzésekben magas az arányuk (pl. közgazdász, jogász), s mint ilyenek, mintaadó szerepük a piacon elvitathatatlan. Ez azonban ahhoz már kevés, hogy valódi elitté váljanak a késôbbiekben. Így kapcsolataik és fogyasztásuk alakításában mintakövetôvé is válnak, s fogyasztási struktúrájuk (különösen a kulturális fogyasztások terén) közelít a kulturális frakció fogyasztási struktúrájához. Erre azért is szükségük van, mert a tisztán piaci részvétel és az ezáltal megszerzett többletjavak e nélkül kiürülnének s öncéllá válnának, ami hosszabb távon a totális elidegenedést hordozza magában.

4. A hallgatók egyes rétegeiben a fentiekkel is összefüggésben megfigyelhetô az ifjúsági moratórium kitolódása, s ez az egyes csoportok képviselôi esetében mást-mást jelent: egyrészt az elônyösebb helyzetû csoportokban az ifjúsági státus professzionális státussá válik, tág teret engedve a különféle kísérletezéseknek, kerülôutaknak (pl. több szak felvétele, külföldi ösztöndíjak pályázása stb.). Ehhez a családi háttér minden lehetôséget és támogatást megad; másfelôl az ifjúsági moratórium kitolódása a tradicionális értelmiségi s leginkább a bölcsész hallgatók számára inkább a kényszer és/vagy parkoló pálya jellegét ölti, mivel az így megszerezhetô szakok és ezek halmozása (pl. különféle tanárszakok, Ph.D. képzésben való részvétel stb.) esetén kerülhet csak kedvezô pozícióba a piacon.

5. Ezzel részint ellenkezô tendencia látszik kibontakozni az alulról érkezô hallgatók esetében: számukra egyfelôl a mobilitás fölfelé elegendô feltétele a diploma megszerzése, s ennek eszközjellege (amennyiben a diplomaszerzés csak a társadalmi beilleszkedést szolgálja) abban is testet ölt, hogy a lehetô leggyorsabban anyagi javakra kívánják váltani elért tudásukat a piacon. Esetükben megfigyelhetô, hogy a családi támogatói rendszer is erre irányul (kvázi befektetés a gyermek iskoláztatásának költsége).

A továbbiakban arra keresem a választ, hogy a családi háttér mutatóiból fakadó különbségek hogyan és milyen mértékben csapódnak le a mindennapokban, az egyes hallgatói csoportok hogyan és milyen sikerrel próbálják meg kompenzálni hátrányaikat, illetve váltják még több elônyre elônyeiket. Ezt a kérdezettek jövedelmi és kiadási struktúrájának vizsgálatával véltem megérthetônek: felteszem, hogy itt válik kézzelfoghatóvá a különbségek egy része. A hallgatók többségénél a szülôi/családi támogatás a legjelentôsebb bevételi forrás (40-50% közötti arányban szerepel minden vizsgált csoportban). Ezek megoszlása: az alacsonyabb státusú réteg gyermekeinek jövedelem- struktúrájában a családi támogatás összege magasabb arányt mutat, mint az "elit" gyermekeinek körében, utóbbiak viszont szívesebben vállalnak munkát, s inkább ebben kapnak szülôi támogatást. Így a két réteg között összbevételeik arányait tekintve nincs igazán különbség (egyedül a vállalkozói réteg gyermekei emelkednek ki közülük, illetve az inaktív és munkanélküli szülôk gyermekei látszanak leszakadni. Az alulról érkezettek inkább az állami vagy kvázi állami forrásokra támaszkodnak megélhetésük biztosítására — pl. különféle ösztöndíjak, tandíj-mentesség stb.

Elsô közelítésre tehát egy állam—piac—család tagolódású függôségi rendszer kialakulása feltételezhetô, s ezek a társadalmi helyzet függvényében alakulnak alulról fölfelé haladva:

- az "államtól" függôk jellemzôen az ösztöndíjakra vagy az ösztöndíj jellegû juttatásokra számítanak, így nincs lehetôségük, illetve idejük a piaci részvételre, hiszen ezeket a jövedelmi forrásokat a többnyire a tanulásra fordított energiákkal lehet elérni (forrásaikat leginkább még a családi támogatás egészíti ki);

- a piacorientált réteg jövedelmi struktúrájában jellemzôen a munkából származó jövedelmek magasak, az ösztöndíj-szerû bevételek alacsonyak, viszont esetükben sem elhanyagolható a szülôi segítség; itt két jól elkülöníthetô csoport figyelhetô meg: az egyik az, amelyik valamilyen oknál fogva elfordul az állam által kínált juttatásoktól, és minden szóba jöhetô munkát elvállal szinte válogatás nélkül; a másik csoportra viszont jellemzô, hogy kapcsolataikat kiaknázva kizárólag szakmai jellegû munkákat vállal — akár jövendô munkahelyén —, s így munkavállalása szakmai karrier építésének része, s nem kizárólag a megélhetés biztosítása; a két csoport jövedelmében is jelentôsen eltér egymástól;

- a családtól függôk kiadásainak döntô hányadát a szülôi ház finanszírozza, számukra minden biztosított (pl. saját lakás, autó stb.), s így nem is szorulnak a két fenti jövedelemforrásra.

Az eddig leírtak többé-kevésbé megfigyelhetôk valamennyi említett kutatásban. Van azonban néhány terület, ahol alapvetô különbségek mutatkoznak a magyarországi és az erdélyi egyetemisták között, amelyek alapvetôen az átalakulás során megmutatkozó történelmi-tradicionális különbségek mentén szervezôdnek:

1. Az erdélyi egyetemisták szülei jelentôs hatalmi és kulturális tôkével rendelkeznek (különösen igaz ez a román fiatalok esetében), míg a magyar származású fiatalok társadalmi összetétele sokkal polarizáltabb.

2. A társadalmi átalakulás és a kiinduló helyzet mássága (a felvétel idején igen magas az iparban és az állami szférában foglalkoztatottak aránya), így feltehetôen a kompetitív piac még nem gyakorol akkora kényszert a felsôoktatásban részvevôkre.

3. A megkérdezett fiatalok társadalom- és jövôképe, illetve az ebbôl adódó különbségek más cselekvési stratégiákat alakítanak, a piac és a fogyasztás szerepe visszafogottabb, s homogenizáló tényezôként inkább a nemzeti identitás szerepe jelentôs.

KÖNYVÉSZET

P. Bourdieu: A társadalmi egyenlôtlenségek újratermelôdése. Bp., 1978.

J. Zinnecker: A fiatalok a társadalmi osztályok terében. In: Civilizációs korszakváltás és ifjúság. (Szerk.: Gábor Kálmán) Szeged, 1993.

Th. Veblen: A dologtalan osztály elmélete. Bp.