Az Aetasban jelent meg Lovorka Coralic tanulmánya, amelybôl a velencei magyarok életvitelét ismerhetjük meg. Az írás a velencei Állami Levéltár (Archivio di Stato di Venezia) forrásaira támaszkodik. Hiánypótló munka, ugyanis a Velencében élt magyarországi betelepültekrôl mindeddig nem írtak.

A 15—17. században jelenségszámba ment, hogy különbözô anyagi lehetôséggel rendelkezô magyarok Velencében telepedtek le. Milyen társadalmi rétegekbôl származtak a bevándorlók? Volt köztük kereskedô, pap, iparos, szerzetes, diák, mûvész, író és tudós. Mekkora volt a betelepedés intenzitása? Milyen volt a betelepedôk élete?

A jegyzôi iratokban kutatók már a nevek elemzésekor nehézségekbe ütköznek. A magyar területekrôl érkezôk saját és apjuk nevével szerepelnek a hivatalos okmányokban (a nôk esetében a férj nevét is fel szokták tüntetni). A családnév csupán a 17. századtól kezd gyakrabban megjelenni. A származás megjelölésére a velencei hatóságok az ország nevét használták: "de Ongaria", "de Ungheria", "de Hungaria". A név mellett megjelenhetett az egyszerû jelzô: "Ongaro", "Ungaro", "Ongarus", "Ongarian", "Ongaretto". A velencei hivatalosságok a 15. század elejéig kevés magyarországi betelepülôt tartottak számon. A 15. század közepétôl egyre több magyar érkezik Velencébe, majd 1500—1525 között a bevándorlások szintje eléri a csúcspontot. A bevándorlások száma jelentôsen visszaesik a 16. században. A bevándorlások intenzitásának a változása a háborús helyzettel magyarázható. A magyarok a török hódítás elôl menekültek. Legtöbben persze a közvetlen török fennhatóság alatt álló területekrôl érkeztek.

Mivel foglalkoztak a bevándorló magyarok? Legtöbben iparosok voltak (posztókészítôk, takácsok, szabók); jóval ritkább volt köztük a favágó, a molnár és a szakács. A magyar kereskedôk állandó kapcsolatban álltak Velencével. Elsôsorban a kisvállalkozók, a kis volumennel, kevés tôkével és korlátozott kapcsolatokkal rendelkezô magyar kereskedôk üzleteltek Velencében. Letelepedtek, mivel ez a vidék biztonságosabb és védettebb volt abban a korban. A magyar kapitányok, hajótulajdonosok, tengerészek, evezôsök ritkábbak telepedtek le Velencében; általában Dalmáciában, Albániában próbáltak szerencsét. Ugyanilyen kevés egyházi személy érkezett Magyarországról Velencébe. Különösen érdekes azoknak a menekülteknek a sorsa, akik a Velencei Köztársaság katonai szolgálatába léptek. (Igaz, nagyon kevesen voltak.) Általában tüzérként (bombardieri) szerepeltek.

A betelepülôk lakhelyérôl is érdekes adatokkal szolgálnak a velencei levéltári anyagok. Velencének hat kerülete volt (sestiere). A magyarországi betelepültek többsége a S. Marco központjában és a Castellóban lakott. Általában egy-egy kerületbe csoportosultak, illetve a kerületen belül egy bizonyos kisebb területen vetették meg a lábukat. Köznapi életük meglehetôsen egyhangú és zárt volt. Az érintkezési pontok fôbb helye a családi élethez, a foglalkozáshoz, a lakhelyhez és a barátságokhoz köthetô. A család, a barát és az üzleti partner viszonylag zárttá tette a velencei magyarok életét. A bevándorlók egy része régi hazájában alapított családot. Ôk tehát családdal érkeztek Velencébe, és az új hazában régi életüket élték. Sokkal gyakoribb volt azonban, hogy a betelepülô magányosan érkezett Velencébe. Vagy otthon maradt a család, vagy Velencében alapíttatott meg. Némiképpen ehhez kapcsolódik az, hogy a magyarországi betelepülteknek a második generációja már asszimilálódott. Nevük mellôl a magyar jelzô is eltûnt. Különös szokás volt azonban Velencében: a legidôsebb fiúgyermek apai nagyapja nevét kapta. Ez némiképp megkönnyítette a harmadik nemzedék esetében a kutatást — annak ellenére, hogy már teljesen asszimilálódott egyénekrôl volt szó. Néhány bevándorlót az új környezetben sem baráti, sem rokoni szálak nem kötöttek senkihez. Ôk szomszédaikat és ismerôseiket tették meg végrendeletük végrehatóivá. Általában ôk voltak a tanúk is. A végrendelkezôvel azonos társadalmi ranggal bírtak (közép- és kisvagyonú polgárok), és társadalmilag kevéssé értékelt iparokat ûztek (takácsok, csizmadiák, szatócsok, tengerészek, matrózok). Ha a végrendelkezônek nem volt családja vagy rokona, akkor ôk kapták az egész vagyont.

Velence lakói az egyházak, kolostorok, kápolnák, vallásos társaságok épületeiben töltötték el hétköznapjaik jelentôs részét. A mindennapi foglalatosság és a vallásos élet összekapcsolódott. Keresztelkedés, egyházi házasságkötés és temetkezés nélkül elképzelhetetlen volt a velencei élet. A szentmisék meghatározták a velencei polgárok látókörét. A betelepültek vallásos élete nem sokban különbözött a velenceiekétôl. A végrendeletekben ugyanúgy szó esik a temetkezési helyrôl és a költségekrôl. A magyar betelepültek elsôsorban a S. Marco kerület templomaiban és kolostoraiban temetkeztek (S. Felice, S. Moise, S. Maria della Carita, S. Steffano). A végrendelkezôk gyakran kifejezték azon óhajukat, hogy a lakhelyükhöz legközelebb álló templomban halotti misét tartsanak értük. A betelepültek néha a templomra vagy a kolostorra hagyták vagyonukat — azzal a feltétellel, hogy ott az elhunytak lelkéért rendszeresen halotti misét tartsanak. A velencei ispotályok is kaptak felajánlásokat, és az árvákat, valamint a szegény családokból származó lányokat is támogatták a betelepültek.

A támogatások kapcsán felvetôdik a kérdés: milyenek voltak a betelepültek gazdasági lehetôségei? Milyen volt vagyoni státusuk, lakáskultúrájuk, öltözködésük? Beszédesek a végrendeletek és a hozzájuk csatolt vagyonleltárak. Társadalmi és vagyoni státusa alapján a legtöbb bevándorló a polgárság közép- és alsó rétegeihez tartozott. A befektetési tôke korlátozott volta és a szerény üzleti lehetôség határozta meg gazdasági tevékenységüket. Jelentôsebb tôkefelhalmozásra nem is gondolhattak a kistermelôk, illetve a kiskereskedôk. Ilyen körülmények között eleve lehetetlen volt nagyobb vállalkozásokba belevágni. A végrendeletek ritkán érintettek jelentôs nagyságú vagyont. (Aetas, 1996. 2—3.)