Furcsa teremtmény az ember. Egyfelôl mindent megtesz annak érdekében, hogy a változás-fejlôdés óriáskerekét mozgásban tartsa, hogy önmagából a legtöbbet kisajtolva hasson, alkosson, teremtsen, másfelôl viszont némelykor megrémül attól, amit létrehozott, és érzelmi-lelki támaszért, tiszta eszmékért, ideálokért majdhogynem szükségszerûen visszafordul egykori zsengébb-gyermekibb-ártatlanabb önmagához. A jelenség korunkban, a ready made-ek, a sorozatra gyártott késztermékek, a tárgyi és olykor szellemi uniformizáló törekvések korában hatványozottan érvényes. A múltbafordulás divatjelenség, de ugyanakkor érzelmi szükséglet is. Pontosabban lelki szükséglet szülte világjelenség, amely tájainkon talán a legmélyebb, a legszerteágazóbb gyökereket eresztette, ereszthette. Mert a motivációja is sokrétûbb volt. Az önkifejezés szükséglete, az egyéni értékek, a sajátosságok felvillantása-megcsillantása örök emberi igény, nálunk azonban közösségi vonzatai sem elhanyagolhatók. A jellegzetesen sokszínû, erdélyi kultúrát meghatározó, egyedi-egyéni szerepkörrel felruházott, nemzetiségi csoportosulásoké, amelyeknek öntevékeny hozzájárulása folytán maradt meg vagy éledt újra mindaz, ami térségünkben sajátos. Ilyen önfenntartó ösztön az együtt muzsikálás teremtette együttlét lehetôsége, öröme. Amely a hetvenes években a régizene felé irányította a zenekedvelôk-mûvelôk figyelmét. És bekövetkezett a reneszánsz muzsika reneszánsza. A valóságos mozgalommá fejlôdött és a Székelyföldön rendezett fesztiválokban kiteljesedett régizenélés. Mûvelôi nem feltétlenül hivatásos zenészek, hiszen a reneszánsz muzsikában éppen az a csodálatos, hogy az amatôrök számára is hozzáférhetô. Ebben rejlett óriási közösségformáló-megtartó ereje, ezért válhatott mozgalommá. És ezért tartotta fontosnak az egyre fojtogatóbb diktatúra a visszaszorítását. Az 1980-tól minden évben megrendezett, rendkívül népszerû, nagy közönséget vonzó seregszemléket 1988-ban betiltotta. Hatalmi szóval meg lehetett ugyan akadályozni egy fesztivál megszervezését, a régizenélést megszüntetni viszont már nem lehetett. Hiszen célja nem annyira a szereplésvágy, mint az együtt muzsikálás öröme, az önkifejezés volt.

Ez a közösségformáló és önépítô, személyiségfejlesztô tevékenység teljesedett ki késôbb, a László Bakk Anikó kezdeményezte, 1992 ôszén alakult reneszánsz klubban, az Amaryllisban, majd fél évre rá a hasonló nevet viselô táncegyüttes létrejöttével. Mindez azonban rendkívül hosszú folyamat eredménye. Hiszen a mozgalom regizenéléstôl fertôzött spiritus rectorát már 1983-tól foglalkoztatta a hang, a mozgás, a zene és a tánc kapcsolata. Talán nem is véletlenül. Zenetörténészként került korrepetitori állásba a balettiskolába; ötletgazdagsága, asszociációs képessége, szervezôkészsége azonban túl nagy volt ahhoz, hogy elôbb-utóbb felszínre ne törjön. Az egykori történelmi táncok, mint koreográfiák, fehér foltnak számítottak. A királyi udvarok ceremóniamestereinek több száz éves ceremóniakönyveiben található feljegyzések és a zene alapján kellett a lépéseket megfejteni, a táncot rekonstruálni, akárcsak egy ismeretlen írásjegyekbôl ismeretlen nyelven írott szöveget. Majd tízéves kísérletezés, keresés után a magyarországi Kovács Gábor, a londoni Guildhall School of Music and Drama diplomásának személyében László Bakk Anikó rátalált arra a szakemberre, aki tudományos kutatóként és koreográfusként a lehetô legszakszerûbb tanácsokat adhatta az antik táncház tagjainak. És az Amaryllis táncegyüttes, Romániában elsôként, elindult azon az úton, amely nemcsak itthon, hanem az országhatárokon kívül is ismertté és elismertté tette.

Volt azonban az alakulást követô hónapoknak egy olyan negatív közösségélményt jelentô momentuma is, amely László Bakk Anikót nemhogy megfékezte, hanem éppen ellenkezôleg, a reneszánsz klub kiteljesítésére, a reneszánsz gondolatiság és életforma kiterjesztésére, ország-világ elôtti bemutatására késztette. Védekezésül a kolozsvári polgármesternek a nagy reneszánsz uralkodó, Mátyás lejáratását, a népek közti egyetértés, a mûvelôdés és az igazság eszméinek a megcsúfolását célzó kísérleteire. Amikor 1992-ben a hely szellemét jelképezô mûemlékre, a Mátyás-szoborra durva kezek felszegezték az eszményképet deheroizálni hivatott táblát, és amikor az RMDSZ tiltakozásul néma körmenetet szervezett az emlékmû körül, s a jóérzésû románok a körön kívül sírtak, a magyarok pedig belül, fogalmazódott meg az Amaryllis alapítójában a Mátyás Napok gondolata. Egy rendezvénysorozaté, amely a nagy király születésnapja táján minden évben az egész várost, sôt még a külföldet is megmozgató mûvészeti-mûvelôdési események keretében emlékezne meg a reneszánsz uralkodóról. Kitalálója szavaival élve: "szellemgyûrût vonna mindazon emberi értékek köré, amelyet Fadrusz János fôtéri szobra szimbolizál". A Mátyás Napoknak, a reneszánsz gondolatok nyilvánosságra hozatalának tehát politikai motivációja is volt. Egy évrôl évre megismétlôdô, a magyarokat, románokat, németeket egy fedél alá hozó, az egyetértés, az egymás kulturális értékeinek a megismerését és megbecsülését célzó rendezvénysorozat hosszú távú befektetés. Gyümölcse a legbiztosabb és leghatásosabb fegyver a köldöknézô, primitív nacionalista-soviniszta Funar-párti mesterkedések ellen.

"A reneszánsz értékek megélése, Mátyás szellemi örökségének ápolása révén jobbak s jobban leszünk" — véli László Bakk Anikó. Mert szerinte az amarylliszesdi életmód, lelki szükséglet. Olyan értékmegôrzô, múltat idézô, de a jövônek szóló, értékteremtô komoly játék, amely mind a játszótársaknak, mind a közösségnek a hasznára válik. S amely szerencsére fertôzô is. Aki egyszer belekóstolt, kigyógyulni már nemigen tud belôle, másokat megfertôzni viszont annál inkább. Ennek eredményeként alapíthatta meg Filip Ignác és Tóth Mari a sepsiszentgyörgyi Kódex együttest, jár kéthetente Enyedre oktatói minôségben és mindennemû anyagi ellenszolgáltatás nélkül László Bakk Áron, és alakult az Apáczai líceumban két együttes is. És ezért maradt Kolozsváron a szatmári informatikus Szabó Anikó és a gépészmérnök-jelölt Orendi István, és reneszánsz koncepció alapján képzeli el a Farkas utca 20. századi kiépítését Macalik Arnold. Lelkes klubtag a képzômûvész Bakk Sári is, aki nem táncol ugyan, de eredeti dokumentumok felhasználásával megtervezte a hatalmas Mátyás-terítôt, amelyet az amarylliszesek együtt varrnak ki. Egyik darabkájára perselyt tettek, amelybe a horvátországi Szent László falu újjáépítésére szánt pénzt gyûjtik. Az emberbaráti segítség ugyanis nem ismer országhatárokat.

A megalakulását követô elsô három évben a Romániai Magyar Zenetársaság és a Német Demokrata Fórum támogatta az Amaryllist. 1996 azonban a sikeres egymásra találás éve volt a reneszánsz klub és Ambrus Gy. Csaba vállalkozó számára. Utóbbinak szívügye volt a mûpártolás, az amarylliszesek pedig pénz- és székházhiányban szenvedtek. A szellemi tôke és az anyagi alap egyesülésébôl született meg aztán a Corvineum Alapítvány, amelynek biztos fedele alatt immár zavartalanul folyhat az Amaryllis fiataljainak jókedvû, komoly játéka, amellyel "jóindulatot vetnek és mosolyt aratnak".