LXXXV

Rodosto, 23 novembris 1756

Amit emberi igyekvés és orvoslás nem ért el, azt megadta a könyörülô Isten; a szomorú sötétség elhagyta a szemeimet. Iam non in perpetuum irascitur mihi, már nem haragszik rám örökké.

Nehéz, de erôs fegyver a kényszer, már megbékéltem az örökös homállyal: a hallásom kiélesedett, megtanultam tapogatózva járni a palotában, életem már lefutott volna ebben a kerékcsapásban.

Néhány nappal ezelôtt a szemeimben szúrást kezdtem érezni, azt hittem, hogy valami szállongó gyommag vagy por hullott bele, és attól jött gyulladásba, de semmit sem tudtam öklömmel kidörzsölni belôle, másokkal is hiába vizsgáltattam. Aztán lassan, mintha csak felhôs égen virradna, vékony világosság derengett fel elôttem. A szúrás is elmúlt, és egy hirtelen könnyfolyás kíséretében a hártyikák leestek a szememrôl. Örökké bánom, hogy nem kerestem meg, hanem hagytam elveszni ôket, pedig talán másoknak is tanulságul szolgálhattak volna.

Ma, nevem napján végre egyedül olvashattam az imádságos könyvembôl, külön imát mondtam a vakokért, kiknek sorsát másfél esztendeig magam is megélhettem. Náluk nehezebb teher alatt csak a lelki vakok sínylôdnek, mindkét csapástól védjen meg minket az Isten, ama nagycselédes gazda.

Megnéztem magam a tükörben; arcomról horpaszt hagyva lehullott a hús, csontjaim kiugrottak, mintha csak halálfejet akarnának mutatni. De megdorgáltam magamat, hogy ilyen nagy bajból szabadulva is átengedem magamat a rossz kedvnek:

— Most már legyél inkább kellemes Kelemen, mint kellemetlen Kelemen! Az Isten tartson meg mindhalálig, és ne csak a lyukat vedd észre a sajtból!

LXXXVI

Rodosto, 4 decembris 1756

Továbbra sem szûnök meg töprengeni elmúlt bajaimon. Úgy találom, az én vakságom története ama bibliabeli Sauléhoz hasonlított, aki hitetlenségben tántorogva élt sokáig, de az isteni kegyelmesség nem hagyta ôt örökké elveszni.

Egyszer Saul, mikor az országúton haladt, testi szemeivel pillantotta meg a fényes ködbe burkolódzó Jézus Krisztust, elveszítette a látását, leesett a lováról, és már világtalanul vezették be Damaszkusz városába. Ott három napig étlen-szomjan és minden egyéb emberi nyájasság nélkül imádkozott, amíg az Istentôl küldött Anunias tanítvány felkereste, és jelentette neki Jézus Krisztus mennybeszállását.

Akkor leesének a hályogok Saul szemérôl, mint ha csak halhéjjal lettek volna lefedve, felkelt imádságához, és ételt vett magához, ereje megújult testében-lelkében. Aztán bement a zsinagógákba, prédikálta a megfeszített Krisztust, és a hitetlen zsidókat gyalázta, megtérésre szólította ôket. Lôn pedig Saul ezentúl a szent evangélium kürtölô szava.

Talán rám is azért mérték egy idôre ezt a legsúlyosabb csapást, hogy edzzék el-eltompuló szándékomat. Lehajtom a fejem, és megcsókolom a botot, mely így végigvert rajtam. Készségesen állok utolsó csepp véremig hazám és a kereszténység szolgálatára, amennyire Isten tudnom és tennem engedi.

Folytatom félbemaradt munkámat, újra nekiláttam a francia könyvpéldáknak, hogy átfordítsam ôket magyarra. Köszönöm a sorsomnak, hogy alkalmas maradtam az írásra, mely ugyan több bánatot hoz, mint örömöt, de mégis tartást ad mindennapjaimnak.

— Támogat, mint akasztott embert a kötél — ahogy Zay úrfi szokta szarkasztikusan mondani.

LXXXVII

Rodosto, 17 april 1757

Bár a lélek kész volna, a test sokszor henye. A vakságomat követô nekibuzdulás után hónapok múltak el sine ducta aligua linea, anélkül, hogy egy sort is leírtam volna. Engem csak a hírek tudnak megmozgatni, és mostanában csak kevés dolog történt a mi sátraink elôtt. A változások legföljebb olyanok, mint az apály és dagály játéka egy pocsolyában.

Most viszont meglehetôsen nagy kô hullott a mi apadó vizünkbe: társunk, Járdánházy Gáspár engedélyt kapott, hogy visszatérjen Magyarországra — otthoni befolyásos rokonai eszközölték ki néki a gráciát. Járdánházy az utolsók között jött a bujdosókhoz, kalapja, melyet érkezésekor felakasztott, talán még mozog a szegen, és néhány kis esztendô után már rakja is össze az úti holmiját.

Mondhatom, hogy az én sorsomat nem érinti az ô szerencséje; mi haszna van abból egy éhenhalónak, hogy Kolozsváron jó kenyereket sütnek?! Én nem töprengek el azon, mit kellene feladnom magamból, hogy visszatérhessek. Egyenes úton jártam, nem a magam vétkeiért kell a kirekesztést elszenvednem, hanem csak úgy, mintha az eredendô bûnért lakolnék.

Nekem nincs külön alkum, nekem már nem kell döntenem, mert az én fejem fölött mások már rég eltörték a pálcát. Jól is van így elrendezve, mert ha nem fújna velem szembeszél, talán orral elôre is esnék.

Istené az egész világ, itt is az ô birtokán járok-kelek, és ha a napjaim elfogynak, néhány lábnyit biztos juttat nekem is belôle.

LXXXVIII

Rodosto, 11 novembris 1757

A sorsunk sokszor elôképekben szokta magát jelenteni, Járdánházy hazatérése után nekem is felcsillant valamilyen remény Zágon felôl. Tegnap eljött hozzánk Ibrahim Müteferrika. Nemrégiben Erdélyben járt, ott töltvén idejét, érdeklôdött a családom felôl, megtudta, hogy Kolozsváron még ott él unokaöcsém, gróf zabolai Mikes István.

A nevére is alig emlékszem, gyerekkorából dereng fel nékem a képe, alázatosan szolgalelkû fiú volt, aki akkor is kopogott, mikor ki akart menni a szobából. Miután felnövekedett, úgy látszik, akkor is meghúzódott a Hatalom óvó árnyékában, útja a magasba vezetett, napjainkban ô ül Fejér vármegye fôispáni székében.

Ibrahim Müteferrika még messzebb ment, abban a hitben, hogy szolgálatot tesz nekem. Kijárta a konstantinápolyi osztrák követnél, hogy ha szigorú cenzúra alatt is, de levelezést folytathassak ezzel a rokonommal.

— Én megtettem a magamét, most már csak a tetszéseden múlik, hogy élsz-e ezzel a kedvezménnyel.

Nem adtam neki azonnali választ, eltûnôdtem, hogy mit csináljak. Ha a sors úgy hozta, hogy lenn a tenger mélyén kell élnünk, szabad-e, érdemes-e felszöknünk a víz színére, hogy egy-egy lélegzetet vegyünk? Nem járunk-e jobban, ha az állapotunkat egyforma állandósággal és békességgel viseljük el?

Amúgy is nehezen erôltettem volna rá a derekamat, hogy alig ismert öcsémet levéllel zavarjam, mintha hívatlan vendégként próbálnék nyájaskodni nála. Mikes István számtalan évekig megvolt anélkül, hogy akár a híremet is hallotta volna, továbbra is jól tudott volna nélkülözni.

Mirôl is írnék neki: rokonokról, ismerôsökrôl érdeklôdjek, vagy inkább arról, hogy miként telelt a búza? Soha nem hinné el, hogy nem a protekcióját kérem a hazatérésemhez, melyet ô magas hivatalában könnyen támogathatna.

Végül mégis úgy gondoltam, hogy az ember ne keressen magának mindig újabb és nagyobb bajokat, még a mostaninál is mélyebb és égetôbb magányosságot. Adjunk módot az Istennek, hogy segítsen rajtunk, ha így áll a szándékában.

Nem írtam mást, mint ami ilyenkor illendô; a régi Mikesek ismeretes végzetérôl, az általános állapotaimról, végezetül mint idôsebb, áldásomat küldtem: ut videas filios filiorum tuorum et pacem super Israel! Lásd meg a te fiaidnak a fiait és a békét Izrael fölött!

Az üzenet továbbítását a károlyvári trinitáriusokra bíztam, és oda kértem az öcsém válaszát is — ôk régi lekötelezettjei családunknak —, annak idején nem egy páter eltartásának költségeit viseltük.

Mikor kiadtam a kezembôl a levelet, rögtön megbántam, hogy megírtam, de már hiába futottam a hajó után.

LXXXIX

Rodosto, 12 novembris 1757

Álmomban újra Zágonban voltam. Hároméves gyerekként álltam a házunk udvarán, és néztem ki a nyitott kapun. Egy nô, akinek az arcát nem láttam, csak a hangját hallottam, amint megkérdezi:

— Legényke, te kimehetsz Zágonból?

— Kimehetek, de én nem akarok! — feleltem, és sütött rám a nap a havasok felôl.

XC

Rodosto, 29 decembris 1757

Az idô olyan sebesen halad, hogy szinte ha mezítláb menne is el, egy borotvának az élén talpát meg nem metszené. El nem hihetem, de letelt már a negyvenedik év is azóta, hogy Gallipolinál partra szálltunk.

Ötvennél többen követtük magyarok a Fejedelmünket akkoriban, és számunk a mostani év végére kettôre apadott. Elôbb Pázmándy uram követte a fiát Bálintot békességes találkozásra, mint Szent Pál doktor mondja: az ô nyájaskodásuk már a mennyekben folytatódik. Egy héttel késôbb Csáky uram, üdvezült Fejedelmünk utolsónak megmaradt tábornoka távozott el, Jézus méltóságos szent nevének segítségül való hívásával temettük el.

Csáky uram katonaként nem tüntette ki magát. Mindnyájan tudtuk, hogy csak a pénze és nem a tálentuma emelte ôt magas rangra. Egy hadjáratot sem szolgált végig, a liptói sáncok feladása miatt a vezénylô tábornokságáról is elcsapták.

Mint oly sok vezérnél tapasztalhattuk már, Csáky uram is látványos hiúsággal próbálta eltakarni a képességei fogyatékát. Sokat beszéltek arról az esetrôl, mikor Bercsényi szemlét tartott az ô csapatai fölött, és elfelejtett szólni, hogy Csáky uram tegye vissza hüvelyébe a tisztelgésre kihúzott kardját, mire Csáky uram olyan dühbe jött, hogy fegyverét a földre dobta Fejedelmünk színe elôtt. Csak Urunk kegyességén múlott, hogy a kardját, akár egy rossz botot, nem törték el a hátán.

Hûsége azonban akkor is, késôbb is kárpótolt a hibáiért, betöltött minden rábízott küldetést. Családját hazaengedte ugyan Magyarországra, de ô panasz nélkül ette a bujdosók kenyerét.

Isten vasegészséggel áldotta meg, mind 81 éves koráig betegséget nem szenvedett, elkerült minden orvost gyógyszereikkel egyetemben, csak az elkerülhetetlenül közelítô halál ingatta meg a lábán.

Csáky uram teste az egyik napról a másikra elnehezedett, szava elhalódott. Este áthívott magához, én szegénynek az ágya elôtt ültem le. Fektében a szemét rám vetette, kezét gyámoltalanul a nyakamra tette, és a fülemet egészen közel húzta a szájához. Nem nagyon szólhatott érthetôen, mert a flegmát a torkából ki nem köphette. Magsajnáltam, és leküzdve irtózásomat gyakorta belenyúltam a torkába, úgy segítettem fel az undokságot. Ezután, ha igen lassan is, de szólhatott már:

— Megkövetem a Fejedelmet, az én édes uramat! Másokat is megkövetek, kicsinytôl fogva nagyokig. Nékem megbocsássanak, ahogy én is megbocsátok mindenkinek.

Aztán harmadnappal tôlem is nevezetesen elbúcsúzott. Fejemet magához emelte, megcsókolta mind a két orcámat, és azt mondta: Az én Istenem és a maradék jutalmazza meg Kegyelmedet!

Így már csak ketten maradtunk Zay úrfival, hogy mire és meddig tartogat még minket az Isten, csak ô tudja.

XCI

Rodosto, 17 january 1759

Egyéves késlekedéssel ugyan, de végre megérkezett Mikes István öcsém válasza a levelemre. Azt csak a jó Isten tudja, hogy hány cenzúrázó kézen küldhette át, míg elnyerhette az erdélyi királyi kormányzó jóváhagyását, a bécsi udvar "olvastam" jelét, talán még valamelyik fôpap is odabiggyesztette a fogalmazványra a maga kifogásokat nem emelô "nihil obstat"-ját. Öcsém rászolgált minden hatalmasok dicséretére, mert soraiból csak úgy áradt a megfelelni vágyás, a dicséretre áhítozó komondorok szolgai igyekvése.

Öcsém letagadja, hogy a híremet is hallotta volna valaha. Mintha egy idegennel közlekedne, bemutatja nekem a Mikes családot, felsorolja a szüleit, akik a katholika vallást gyakorolván, mindhalálukig igen ájtatos és példás életet folytattak.

A maga állapotjaira áttérve megemlíti, hogy épp augusztusban tölt be harminc éve annak, hogy megházasodott. Isten feles számú szép fiú és leány magzatokkal áldotta meg, kiknek sorsát öcsém részletesen leírja, azzal bezárólag, hogy a legkisebb fia Bécsben tanulván regiment-zászlótartóvá lépett elô.

Ezek után Mikes István eldicsekszik hivatali elômenetelével, minden fogyatkozás és gáncs nélkül bírja feljebbvalóinak jóindulatát — igazolásképpen vett egy a Mercurius Veridicus újságból választott citátumot, ahol is a király különleges kegyérôl biztosítja ôt.

Erdély sorsáról annyit ír, hogy a mi kuruc hadaink vereségét jelentô szatmári béke után a király kegyes támogatásának köszönhetôen mindenek fellendültek az országban. Különösen illik ez az építô mesterségre. A Szamos és a Tisza mellett kezdik megtanulni a téglaverést, a sározás helyes módját és a toronygömbölyítést. A házakat már nem egy-két évre emelik, hanem egész nemzedékek élethosszára számítva. Kolozsváron és más fontos székhelyeken minden dicséretre méltó lakónegyedek nôttek ki — valóságosan a földbôl, méltó hajlékot nyújtva Ô Felsége igaz híveinek.

Már azt hittem, hogy teljesen kifelejti levelébôl az én személyemet, mikor sorai végéhez közeledve ejt néhány krokodilushoz illô könnyet a sorsom fölött. Istennek bölcs rendelése szerint — mondja olyan határozottsággal, mintha az Úr kinevezett földi helytartója volna — úgy nyerhetek lelki békét és a jövendô életre elôkészítô boldog halálhoz nagy segedelmet, ha megalázom magamat Isten és a Király elôtt. Közbenjárását érdemben egyetlen nyílt vagy fedett szavával sem ajánlja fel.

Most rághatom újra a kezem húsát szégyenemben, amiért megírtam az öcsémnek szóló levelet, oly fölösleges és kiszámítható visszautasítással alázva meg magamat. Külön bánt, hogy az életem már túl rövid ahhoz, hogy ennek a ballépésnek a tanulságait valaha is felhasználjam.

Csak annyi hasznot tudok felmutatni, hogy ezentúl kevesebbet képzelgek a hazámba való visszatérésrôl, elég arra gondolnom, hogy otthon az öcsémhez hasonló kreatúrák várnának rám, és Rodosto már nem is tûnik olyan elviselhetetlennek.

XCII

Rodosto, 1 maji 1759

Ha lecsapolnak egy mocsarat, ugyan ki törôdik a békákkal?! Az oszmán birodalomnak romlása közepette a kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a mi sorsunkat a szívére vegye.

Zay úrfit ugyan annak rendje-módja szerint elôléptették básbuggá, de míg üdvezült Csáky uramnak napi 360 ákcsét juttatott legutóbb a kincstár, neki már csak 300-at adtak. Ennyibôl nem nagyon dobálhatjuk a kolbászt a kutyáknak.

Segítek Zay úrfinak a kancellárián elintézni egyre fogyatkozó számú ügyeinket — lassan-lassan együgyûek leszünk. Aztán re quasi optime gesta, dolgunkat mintegy a legjobban végezvén, elhagyjuk a palotát és kiballagunk megmártani magunkat a városon túli lapályra.

Itt egy tócsás helyet találni, nem szélesebbet és nem is hosszabbat tizenöt ölnél. Valaha úgy ismerték meg az erejét, hogy egy fertelmes, rühes disznó járt heverni a sárjába, és megtisztult tôle. Meg kell engedni, hogy ez a víz használ a varas, fakadékos, rühes, fráncos embereknek, mi is haszonnal melegíthetjük itt a téltôl meggyötört öreg csontjainkat. Jól érezzük itt magunkat, mivel minden test fô, és minden kívánsága olyan, akár a fû virága.

Valaha alig néhányadmagunkkal jártunk ki ide, azóta sajnos hírre kapott ez a környék. Húsz-harminc szekér is szokott itt vesztegelni, jönnek ide gazdák feleségestôl-gyerekestôl. Sokszor keresnünk kell egy kis szabad helyet, ahol bivalyok módjára beáshatjuk magunkat a kemény fekete sárba.

Fejemet letakarva, arcomat piríttatva a nappal, olyan nyugodtan üldögélek itt, mintha nem is ezer mélyföldnyire volnék Zágontól. Mint a testem az iszapban, a gondolataim is elmerülnek, eltûnôdöm, hogy mit akarok én még kezdeni magammal. Lassan felváltom a nyolcadik ikszemet, hiszem az Istent, hogy sok már nem maradhat hátra.

Valaha azt képzeltem, hogy én egy jobb világot hagyok majd hátra magam után. Erre törekedni volt sokáig a legfôbb becsvágyam, de ezt az illúziómat már fel kellett adnom. Ezen a világon változtatni nem tudtam.

Bár olyan öreg vagyok már, mint a montenegrói gyertyaárusok, jelenleg még nincs okom panaszra, de nemsokára hetvenedik évemet meghaladva mind az erôm, mind az ifjúságom zsírja bizonnyal végképp megfogyatkozik. Míg naponként tovább vonszolom a vénségemet, külsôleg úgy tûnve, mintha biztos rév felé tartanék, valójában a sírba igyekezve. Erôm megszakad, arcom megráncosodik, izmaim többé már nem bírnak, ha leülök is, jaj, ha felkelek is, jaj. Elmúlt örömeim, vigasságaim nyögésre és ordítozásra fordulnak. Sem eget, sem napot nem láthatok a rossz szememmel, valahol járok-kelek, csak a fekete földet nézem, melyben hamar lakásom és változásom lészen. Miért kell nekem ezt a stádiumot megvárni, és ki fog figyelmeztetni engem, hogy már ilyen sorsra jutottam?!

Nem jól van ez így! Úgy kellene inkább elrendezni, hogy ha az ember eléri a hetvenedik évét, az utolsó héten szabaduljon meg minden nyûgétôl-bajától, és kezdjen el mulatni. Tartson ez hat napon át, az utolsón pedig még jobban zendítsen rá, így fogadja az angyalokat, akik eljönnek érte, hogy felemeljék a mennyországba fényes szárnyaikkal. Így érdemesebb volna végigélni azt a nehéz életet.

A sárból néhány óra után kikeltünk, az oldalt álló langyos vízzel teli hordókhoz járultunk, belebújtunk, és hosszú nyelû kefével letúrtuk magunkról a sarat, csak most éreztük meg, hogy mennyire kiszívta a testünket.

Ezzel még mindig nem értünk a foglalatosságunk végére. A traditio szerint a fürdés után savanyúvizet kell innunk, legalább három-négy ejtelnyit, hogy megpurgálja az embert. Bár a görög papok jó pénzért megszentelték a forrását, az ízén nem javítottak, aki issza, siralmas képpel fogyasztja. Nem is emlékeztet a mi pezsgô erdélyi borvizünkre, keserû és fanyar sós ízzel marja az ínyünket.

Egy sátor árnyékában telepedtünk le. Poharunkat összekoccintva Zay úrfira néztem, ô visszanézett rám, mindketten arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg, végül is én törtem meg a csendet:

— Eszébe jut néha Kegyelmednek, hogy az életünk úgy elfutott, mintha nem is éltük volna végig. Mindenhova mások mentek, ahová menni érdemes, minden, ami jó, másnak jutott: család, gyerekek, jószágok, dicsôség vagy csak akár testi béke.

— Ne eméssze magát ilyeneken Kegyelmed — mondta Zay úrfi olyan megfontoltan, mintha már sokat töprengett volna efölött —, senki sem elégedett a sorsával. Ha a halottak beszélni tudnának, éjszaka nem lehetne elmenni a temetô mellett, mert éjfélkor a sírjából kikelve mind azt panaszolná, hogy ô bezzeg rosszul járt itt, mennyi és mennyi méltánytalanság érte. Látott már olyan embert, aki kevesellte volna az átélt szenvedéseit? Feleljen nekem!

— Legfeljebb néhány bolondot.

— Ez így van, de Krisztus Urunk úgy tanítja, hogy sem bolondot, sem barmot mennyeknek országára nem visznek.

— Mit kell tehát tennünk?

— Abba kellene elmerülnünk, ami még a miénk ezen a földön, és nem engedni, hogy a múltunkat a kancsal emlék a jelen rovására szépítse tovább. A nemes vér vagy nyer, vagy veszt, de próbál.

— Értem, ezzel a jelen világgal akkor végeztünk. De ha újra kellene kezdeni, elindulna Kegyelmed még egyszer ugyanezen az úton?

— Ha száz életem volna, akkor százszor. Jobbat ismerek ugyan, de nékem inkább megfelelôt nem. Kívül maradhattam a mindenki mást gúzsba kötô szabályokon, nem kellett küzdenem rossz asszonnyal, hálátlan gyerekkel. Még azt is szerencsének mondhatom, hogy a sorsom nem kényeztetett el kedvezéseivel, mert különben milyen nehéz volna majd megválni tôle.

Ittunk a savanyúvízbôl, és most már végképpen szótlanul bámultunk magunk elé. Alighanem mindketten a legvégsô kölcsönös szolgálaton tûnôdtünk, hogy melyikünk fogja eltemetni a másikat — mert ketten maradtunk, másokra már nem hagyatkozhatunk. Ami engem illet, én szívesen átengedném neki ezt a tisztességet, elég sír szélére kellett már odaállnom, hogy többé ne akarjak.

Lesz, ami lesz, föld fölött nem maradok. Talán akad még egy akkora gödör, ahol minden háborgásom és diszharmóniám nyugovóra térhet. Ha szólítanak, hogy szükség van rám, úgyis kikelek onnan, és szolgálok tovább.

— Meleg van — mondtam, hogy mondjak valamit. Zay úrfi bólintott:

— Igaz, hetedmagával süt a nap.

XCIII

Rodosto, 27 juli 1759

Rodostóban újra felütötte a fejét a pestis, eddig mintha csak erôt gyûjtve lappangott volna, hogy most annál vadabbul támadjon. A halottakat már nem is jut idô eltemetni, csak levetkôztetik és átdobják ôket a temetô kôkerítésén, némelyik fennakad a tetején, és ott csüng tovább elôrehajló karokkal. Testük a melegben hamarabb bomlik, a köldökük melléke már zöldül.

Mindenki menekül innen, aki csak tud. Kötelesség vagy a segítés szándéka senkit sem tart vissza, mint ahogy a híres Galenus doktorról is mondják: a járvány kitörésekor úgy megrémült, hogy elfutott Rómából, holott mint fô-fô orvosnak akkor igényelték volna leginkább a szolgálatait. Primum vivere — az élet vágya mindeneket megelôz.

A cselédjeinkért távoli vidékekrôl is eljöttek a hozzátartozóik hazamenekíteni ôket a bajok elôl. Segítség nélkül maradtunk, én hordom a vizet a "madzsar cseszmé"-rôl, a mi csorgó kutunkról, vénségemre még a fôzéssel is megpróbálkozom.

Nekünk, bujdosóknak nincs hová mennünk, annyi mással egyetemben régi sátraink is elvesztek.

Én futni különben sem fogok. Ha a halálnak ez a neme van rám mérve, elfogadom, egy és ugyanazon veszély elôl nem lehet örökre elbújni. A pestis nem mindenkor öl meg, mint ahogy a kasza elôtt fennállva megmarad a sok fû.

Dolgozom, mintha örökké élnék, nehezen adom fel a sorsom minôségét. Eltöprengek a soron levô textuson, Szent Richárdus és Szent Tamás doktorok ádvent elsô vasárnapjára rendelt episztoláján, melyben az emberi nemzet utolsó ítéletét írják — elsorolva a napokat és a rájuk esô csodákat.

A tizenharmadik napról mondják, hogy napkelettôl napnyugatig minden koporsók megnyittatnak, és kihányatnak belôle a holt tagok, várván a feltámadást. Tizennegyed napon azok a szegény népek, akik akkor még lesznek, kijönnek a földnek vermeibôl, de nem esznek, nem isznak többé, csak futkosnak, mint az eszeveszettek, örömest meghalnának, de még nem érkezett el az idejük. Tizenötöd napon azok is meghalnak, mert mindez a széles világ megég, az égen lakozó holdtól egészen a földnek a fenekéig, semmi teremtett állat meg nem maradhat.

Ha ma este érkezne is el ez a jósolt idô, nekem semmi alól felmentést nem adhatna, továbbra is, utolsó percemig is úgy kell élnem, ahogy egy idegenhez vagy egy világban utazóhoz illik. Ha az estét megérem, nem sóhajtozom a reggel után, és ha megvirrad, nem kezdem el újra az estét várni.

Dolgozom tovább, mintha kint semmi sem történne. Éjfél elmúlt, ha egy kéz a vállamat érintve elszólítana, úgy hiszem, a tollam magától futna tovább a papíron.

XCIV

Rodosto, 20 decembris 1759

Némely eretnekek azt állítják, hogy Isten egy órásmesterhez hasonlóan csak felhúzta a világot, aztán magára hagyta járni. Tudós atyák bizonyítják nekünk nyilvánvalólag, hogy ez nem így van elrendezve, én mostanában mégis ebbe a herézisbe esek, úgy érzem, mintha az Isten az én órámat nyugalomba kívánná engedni.

Csak az Isten lehet az, aki már olyan régen elgondolkodtat engem a halálról. Lassan bont szét minden védmûvet az életem elôtt, átemelt ifjúságomon és férfikoromon, az öregkor éveiben pedig elvette tôlem Fejedelmünket, a kis Zsuzsit, Sibrik, Csáky uramat és annyi másokat — hogy senki se maradjon, akit fájna itt hagynom.

Még a múlt hónapban történt, csak nem volt erôm feljegyezni, hogy Isten végképp kivette a bujdosásból Zay úrfit, a régiek közül végképp egyedül maradtam. Hiteles tanúk nélkül már mindenki elôtt meseszámba megy, hogy volt valaha egy országunk, és volt valaha egy Fejedelmünk. Átok és gyász, hogy itt maradtam bólogatni; de meddig kell még emlékeznem? Huszonkét esztendôs voltam, mikor a lábomat török földre tettem, és most mát a hatvankilencediket taposom. Üresen teszik le majd a koporsómat, Istentôl kapott erôm minden kis foszlányát felhasználtam.

Ami feladat rám méretett, azt továbbra is el kell látnom, Zay úrfi hivatala a generális címmel együtt a nyakamba szakadt. Fel kellett mennem Konstantinápolyba, hogy kinevezzenek a magyarok básbugjának, úgy óhajtottam ezt, akár egy púpot a hátam közepére. Nemcsak a hosszú és fárasztó út taszított, de az is, hogy kérelmemmel újra meg kell alázkodnom a hatalmasok elôtt. Azzal vigasztaltam magam, hogy ez az utolsó, legutolsó szégyen, amit még el kell tûrnöm. Az ördög gyôz folyton röstelkedni!

A Porta élt az alkalommal, hogy még egyet szorítson a nadrágszíjunkon, a Zay úrfit eddig külön megilletô napi 300 ákcse a Kincstár haszna lett. Ami megmaradt, az már csizmapénznek is kevés volna. Mondtam nekik, hogy tegyenek hozzá egy forintot, és adják egy koldusnak — persze csak magyarul, hogy azért mégse értsék.

Napok óta nagy fáradtság erôltet, és fekvésre kényszerít, hévség tör rám, de inni nem kívánok. Rögtön összeszedem magam, felkelek, és folytatom.

CXV

Láttam az angyalt, melyrôl János evangélista beszélt, napnyugtakor leszállt a Bethesda-tóra. Úgy, ahogy megíratott, szárnyával felkavarta a vizet, és gyógyulásra szólította mind a sántákat, bénákat, vakokat, bélpoklosokat és nyavalyatörôsöket.

A szó elhangzott, és visszhangozták azt a hegyek Nébotól Gileádig és Náháletig, Jerikhótól a pálmafák völgyétôl Czoárig megtelt vele a föld, de a part menti öt tornácról senki sem jött elô. Mindannyian elpusztultak a hosszú várakozás alatt, és a csontjaikat már csak porként sodorta a szél.

A felháborodott angyal pedig látva, hogy hiába érkezett, mert a Halál fölött már nem volt hatalma, felágaskodott, talpa a földet, feje a felhôket érintette. Kürtjébe fújt, és maga mellé rendelte Azrailt, a bosszú, és Jafiélt a halál angyalát. Mikor összesereglettek, kivonták kardjukat, maguk elé szegezték, és oroszlánhoz méltó üvöltéssel elindultak az égen Nyugat felé...

brahim Müteferrika feljegyzése:

A fenti sorok elôtt már nem áll ott a szokásos hely- és idôbeli megjelölés, mint Mikes básbug mondaná: sine loco et die írattak, feltehetôleg Rodostóban, 1761. augusztus havában.

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a kézirat itt végleg megszakad. Legszorgosabb kutatásaim ellenére sem találtam további részleteket, nem tudott ilyenekrôl Pápa Antal sem, legyen neki jó vége, aki Mikest követte a básbugi méltóságban. Ha mégis elôkerülne valahonnan, nem mulasztom el ide csatolni.

A teljesség és a végsô bizonyosság kedvéért ide iktatom Dominus Antonio Luvari apostoli küldött bejegyzését a rodostói halotti anyakönyvbe:

"Anno Domini 1761 die 29 septembris confessus sactissimaeque Eucharistiae Sancto (Sacramento) reffectus, eadem Die tactus peste, sensibusque pariter destitutus Dominus Generalis Miques mortuus est 2 octobris et a me sepultus in cemeterio Armenorum."

Az én gyarló fordításom szerint: "Az Úr 1761 évének szeptember 29-ik napján a szentségeket magához vette, majd ugyanazon a napon a pestistôl megérintve, érzékeitôl hasonlóképpen megfosztva meghalt Mikes generális úr. Október 2-án eltemettem az Örmények Sírkertjében."

És ennyi az egész, elvégeztetett ekképpen barátunk, szegény Mikes básbug sorsa. Fáradozásai forduljanak a javunkra, és engedje meg Allah, hogy kegyessége áldozatánál fogva a küszöbe szolgái lehessünk.

Dátum mint legelöl:

Ibrahim Müteferrika

más néven Ali Mahdi, a jó útra vezérelt.

V é g e