A 70 éve indult Erdélyi Helikon történetéhez

A magyar irodalomtörténet-írásban, ezen belül az erdélyiben természetesként hathat egy-egy ilyen hármas társítás: Ady—Kós—Móricz Zsigmond vagy Babits—Kuncz—Kosztolányi. A 20. századi elsô évtizedek irodalmának kutatója, a Trianon (illetve már 1918 decembere) után politikafüggôen önállósuló erdélyi magyar irodalom kezdeteinek ismerôje tudni véli, hogy az intézményteremtô hôskorban meghatározó az Ady-hatás, Ady Endre mellett pedig Móricz (és Szabó Dezsô) játszik fontos szerepet egy új erdélyi (romániai) aktivitás kialakulásában, a valóságkutatás, valóságfeltárás realista igényének érvényesítésében — és a transzszilván szálláscsinálók közt a mindössze pár évvel fiatalabb kortársat, a Budapestrôl hazatérô építész-írót, Kós Károlyt kell az elsôk közt említeni; nem kevésbé kézenfekvô az Erdélyi Helikon és a Nyugat szellemi kapcsolatának bemutatása, ehhez pedig a legfôbb bizonyítékokat Kuncz Aladár Helikon-szerkesztôi idejébôl (1929. szeptember — 1931. június) lehet elôsorolni, fôképpen a Babits Mihály vonalában megtestesülô európai szellemre hivatkozva. A dantei örökségben elmélyülô Babits és a Goethe világpolgárságát hirdetô Kosztolányi a francia kultúrában otthonos Kuncznak, ugye, természetes szövetségese, miként az Erdély az én hazám európaiságot felmutató transzszilvanizmusa ugyanarról a tôrôl fakadt, mint a Babits Mihály által az Erdélyi Helikonban vállalt Európaiság és regionálizmus.

E személyes kapcsolatokra, barátságokra is visszavezethetô szálakat azonban érdemes másképp is összecsomózni, ha teljesebben akarjuk érteni a kort, a húszas-harmincas évek erdélyi magyar irodalmát és e hagyományból valamit még talán ma is ôrzô romániai magyar mûvelôdés irányait, szellemét. Különösen Kós Károly hosszú, hozzánk (a hetvenes évek második feléig!) elért életpályája (1883—1976) feledtetheti, hogy tulajdonképpen egy nemzedékrôl van szó, amely a modern magyar közgondolkozást meghatározta — jóllehet e nagy nemzedék tagjai a 20. század kataklizmákként számon tartott történéseibôl messze nem egyformán részesülhettek. Közülük a legnagyobb formátumúnak, Ady Endrének adatott a legrövidebb történeti szakasz (1877. november 22.—1918. január 27.) — az ország szétesését már súlyos betegen érte meg; igaz, költészete és publicisztikája így is, jóslásokban és figyelmeztetésekben bevezetôje a trianoni idôknek. Kuncz Aladár (1885—1931) és Kosztolányi (1885—1936) még a "béke éveiben" távozott az élôk sorából, de Babits (1883—1941) és Móricz Zsigmond (1879—1942) sem volt már tanúja a második világháború "kiteljesedésének", majd új határrajzolásainak — Erdély sorsának 1940. augusztusi alakulását viszont még személyes ügyként élhették át. Az idôtényezô mellett figyelembe kell vennünk a térbelit, a földrajzit is: egyrészt azt, hogy a századelôn magyar írónak (építésznek is!) Budapest jelentette a tehetség kibontakozásának lehetôségét, így valamennyi említettnek a karrierje a fôvárosban indul, jöttek bár Erdélybôl, a Dunántúlról, a Duna—Tisza közérôl, Bánságból vagy Bácskából. A hazatérésnek is többféle változatát tartja számon az irodalomtörténet: Ady utolsó korszaka Csucsához kapcsolódik, mégis Budapesten hal meg. Kuncz Aladár szintén pesti kórházi ágyon végzi, ô azonban 1923-tól tulajdonképpen haláláig (újra) erdélyi, sôt romániai polgár — az Erdélyi Helikonnak betegágyán is szerkesztôje. Kós Károly útja Temesvártól Budapesten át Kolozsvárig a legkevésbé képezheti vita tárgyát, az ô választása a legegyértelmûbben közösségi meghatározottságú. Kosztolányi számára Szabadka nyilván nem feledhetô, ám nem oly erôs a kötés, hogy a politikai változást követôen a határ túloldalán képzelje el jövendô életét.

A három kiemelt névnél és életmûnél maradva — Ady Endre, Kós Károly és Kosztolányi Dezsô tehát látszólag csak a pályakezdés, pontosabban az elsô sikerek budapesti színhelyén hozhatók össze. Mert ott egyértelmûen igen — a pesti kávéházban. Kós Károlyt, a Találkozásaim Móricz Zsigával címû emlékezést idézve (Erdélyi Helikon, 1939. 604—605.): "Az ember, ha Pesten él és legényember, s kivált, ha mûvész-féle mestersége van, az östéit, sôt éccakáit kávéházban tölti el. A ritka kivételek ezt a szabályt csak erôsítik. Egy ilyen kávéházi cigánytársaságba én is becseppentem: írók, újságírók, színészek, építészek, iparmûvészek közé a Baross kávéház ún. «balszélfogó» asztalához. Egy-két öregen kívül mind fiatalok kerültünk ott össze: Márkus László, Kosztolányi Dezsô, Kárpáti Aurél, Muhits Sándor, Fehérkúthy Bálint, Zrumeczky Dezsô, P. Ábrahám Ernô, Bartos Károly, Kürthy György, Márffy Ödön..." Ugyanitt mondja el, hogy a Baross kávéház egy másik törzsasztalánál látta meg elôször Móriczot.

Kós Károly elsô és egyetlen személyes találkozása Ady Endrével hasonlóképpen esett. Errôl korábban, még az Ellenzékben számolt be (1927-ben): "Amolyan szürke, mindennapos, véletlen találkozás volt, amilyenben csoda nélkül és szerencse nélkül is része lehet mindenkinek. A nagy fekete szemek akkor még rendes ifjúi életvidámsággal csillogtak a pesti kávéház villámfényében, és Ady Endre csendesen, mint más szürke ember, beszélgetett szürke dolgokról azokkal, akik a pesti redakciók és mûtermek hétköznapi munkája után olcsó pihenésre tértek be a körúti kávéház szegletasztala mellé." Jellemzô módon, Kós ebbôl a találkozásból kiemel egy mozzanatot, azt, hogy Ady szeme felcsillant, amikor azt mondta: "Karácsonykor hazamegyek..." (Kós Károly: Hármaskönyv. Buk., 1969. 68.)

Ady, Kós és Kosztolányi életútja más-más irányba mutat, akár ha a korai utazásaikat, élményeiket vesszük irányadónak: Ady Párizsát, Bécset és Velencét Kosztolányi mûvében, Sztambult mint az építész és mûvelôdéstörténész Kós elkötelezô szakmai utazását. Mûfajaikat tekintve (akkor is, ha Kós Károlyt íróemberként nézzük) ugyancsak tetemesek a különbségek, bár a fiatal Kosztolányi lírájában fölfedezhetôk Ady-nyomok. Ami viszont csábító feladat volna — publicisztikájuk szembesítése, a különbözésekbôl kiolvasható egyéniség- és korjellemzôk leírása, összesítése. Hiszen volt olyan (igaz, rövid) szakasz, a ázad legelején, amikor mind a három szerzô megtalálható (a vidéki mellett) a budapesti sajtóban, napilapokban is (jóllehet Kós jelentkezése csak alkalomszerû). Témák, sorsok, stíluseszmények jól szembesíthetôk egy korszakon belül, az elsô világháborút megelôzô, majd a háborús években — Ady történelmi tablóvá összeálló publicisztikájára vetítve Kosztolányi mûvészi formálású pillanatképeit és Kós Károly korai súlyos felismeréseit, Erdély és a magyarság jövôjére vonatkozóan. A következtetések továbbgyûrûztethetôk az Ady Endre halála utáni idôkben: a húszas-harmincas években, sôt a második világháborút közvetlenül követô lehetôségek és lehetetlenségek számbavételével (ez utóbbiak a Kós életmûvön belül értelmezhetôk). A magyar publicisztikatörténet (irodalomtörténet) és stílustörténet tanulságos (rész)monográfiája készülhetne így el, amely sokat mondhatna a kor mentalitástörténetérôl és külön is a régiókról, a magyar nemzet 20. századi történelmének, a kelet-közép-európai térségnek a keretében.

Az Ady, Kós, Kosztolányi témának lehetséges egy másik, könnyebben felvázolható és talán szintén tanulságos megközelítése: az Erdélyi Helikon oldaláról. Meggyôzôdésem, hogy ez sem csupán helyi érdekeltségû témafelvezetés, bár kétségtelenül egyfajta erdélyi gondolkodásmód és magatartás jelzését kísérelhetjük meg általa.

Az Erdélyi Helikon persze nem azonosítható Kós Károllyal, hiszen Kós ("csak") a Helikont is kiadó Szépmíves Céhnek volt alapítója és hosszú távon igazgatója, a folyóirat szerkesztését 1928-ban Áprily Lajos, 1929 szeptemberétôl Kuncz Aladár, Kuncz halála után, 1931. júliusi megbízatással Lakatos Imre végzi, és majd 1932 januárjától szerepel szerkesztôként (Kovács Lászlóval együtt) Kós Károly. (A kolofonban a "Szerkesztésért felel: Kós Károly" — már 1928 májusától kezdve — nyilván a kiadói felelôsségre vonatkozik.) A marosvécsi Helikon-jegyzôkönyvek ismeretében szintén arra következtethetünk, hogy Kós közvetlenül nem szólt bele a folyóirat szerkesztésébe, amikor nem ô volt megbízva vele. Mindezek ellenére Kós irodalom- és mûvészetszemlélete is kiolvasható az Erdélyi Helikonból — nem utolsósorban meglehetôsen nagyszámú saját közleményébôl. Ugyanakkor a szerkesztést folyamatosan végzô írótársak, fôképpen azonban Kuncz Aladár nevét is oda kell gondolnunk az Ady—Kós—Kosztolányi hármas értelmezésekor, és nem csupán 1929 ôszétôl számítva. Mert igaz ugyan, hogy a pár soros Helikon-beköszöntôt Áprily Lajos jegyzi ("Erdélyisége világ-figyelô tetô, nem szemhatár-szûkítô provincializmus"), de a programcikket már Kuncz írja a "tíz év"-rôl, az erdélyi magyar irodalom regionális jellegét összeegyeztethetônek vélve az általános magyar és az európai irodalmak világával; politikumában meg éppenséggel azt vallja, amit a kósi transzszilvanizmus-felfogás is sugall: "A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és mûveltségében maga az egyetemesség." A Tíz év nem említi Adyt (másokat sem nevez meg a változás elôtti idôbôl), és nem találjuk benne azt a feltétlen bizonyosságot, ami — 1905-ben (!) — az Ismeretlen Korvin-kódex margójára Erdély-képét jellemezte, mégis valamelyes, a múltból és jelenbôl táplálkozó hátországra következtethetünk. Kós Károly hite nyilvánvalóan erôsebb volt; Ô Ady Endrével mondta, mondhatta: "...lépteim a Királyhágó erdôit tapossák, s nem érzem magam Julián barátnak, aki visszavágyik Nagy-Magyarországba. Szegény Nagy-Magyarország, talán sohasem is volt, csak Erdély volt mindig, Transsylvania, Erdôelve, Szilágyságon túl. És ha nem nonsens, amit keresünk, akkor az innen korrespondeált mindig a Nyugaton küszködve finomodó idegen emberlélekkel." A különbség csak annyi, hogy Kós Kalotaszeg földjét taposta.

De ez sem különbség. Az Erdélyi Helikon második számának élén Kós Károly írásban és képben (linometszetekben) prezentálja Ady Endre és Kalotaszeg kapcsolatát (1928. 81—88), a csucsai vadászházat, a kalotaszegi fejfákat, a kalotaszentkirályi Visky-portát és a kálvinista templomot rajzolja oda az összegyûjthetô családi örökséghez, nem hagyva ki a Visky Dániel nyárszói lelkészig, a dédapáig visszavezethetô családfát sem.

Egyetemesebb érvénnyel van azonban jelen Ady a Helikonban, már az útra indulás pillanatában — Szekfû Gyula és Makkai Sándor vitatkozó, igazságtevô szándékú szövegeiben. Szekfû "az erdélyi magyar irodalom kérdését" egyenesen az Ady-vitákhoz kapcsolja, pontosabban, elismerve Ady költôi nagyságát, azokkal száll szembe, akik "az erdélyi irodalomnak ma kétségtelenül felismerhetô külön színét [...] szinte teljesen és kizárólagosan az Ady-kultusz hatásának tulajdonítják. Mintha az erdélyi irodalomnak Ady-kultusza volna az az erô, mely leszakítá az erdélyi írókat a magyar haza kebelérôl és elidegeníté, nagy távolba taszítá a központi magyar lélektôl." A történész határozottságával jelenti ki: "Bármennyire tudom is értékelni az Ady-probléma nagy, kortörténeti jelentôségét, az erdélyi magyar irodalom kölönléte és az Ady-kultusz közt semmiféle okozati kapcsolatot nem fedezhetek fel." (Erdélyi Helikon, 1928. 13.) Szekfû a továbbiakban is a budapesti elfogultságokkal néz szembe, a történelmi-politikai tényezôk meghatározó voltát hangsúlyozza, és elhatárolja magát az új országhatár túloldaláról (a Királyhágótól nyugatra) megfogalmazott kioktatásoktól. Ugyanennek a vitának a keretében, a Ravasz László által kifejtett "irodalmi schizma" kérdésében Makkai Sándor, az Adyt értôen elemzô Magyar fa sorsának szerzôje illônek és méltónak tartja, hogy Erdélyben hovatovább csakis az új érvényesül — a régi puszta utánzásából a létharcban nem lehet megélni. Makkai ezzel összefüggésben nevezi meg Adyt, de miként Szekfû, ô sem lát ebben az erdélyi magyar irodalmat a magyarországitól elválasztó jelenséget, "schizmát". A konzervatív irodalomszemlélettel szegezi szembe: "Az erdélyi magyar írók nem hajlandók klasszikusoknak tekinteni az «öreg» utánzókat, hanem Csokonai, Vörösmarty, Arany, Petôfi, Katona, Madách, Jókai és Kemény után egyenesen Adyban látják a láncszemet, akin át az ezeréves egységbe kapcsolódnak." (Erdélyi írók a magyar irodalom egységérôl. Erdélyi Helikon, 1928. 58.)

Az 1928-as Helikon-számokban — és már mindjárt a másodikban, ahol Kós Károly Ady-idézése is található — folytatódnak a kiemelô utalások Ady Endre költészetére, nemzetpolitikai jelentôségére. Az "Erdélyi írók a magyar irodalom egységérôl" ankét újabb megszólalói a klasszikus és modern kori örökség vállalását szintén összekapcsolják Erdély "életre-halálra vívott" küzdelmével. Molter Károly szerint "a két irodalmi árnyalat" (a magyarországi és az erdélyi) közül az erdélyi a nemzetibb. "Talán ebben áll éppen az újsága. Igaz, hogy a nemzeti hagyományokat szüksége szerint eleveníti föl, és azokból a boldog, nagy Magyarországon kissé porlepte igazságokat hasznosit: Petôfit, Széchenyit, Eötvöst és Kossuthot, Adyt, újabban Irányit és Mocsáryt idézgeti szokatlan és frissen ható igékben, mély hálával e roppant váteszek elôrelátásáért." Szentimrei Jenô ugyancsak Ravasz Lászlóval vitatkozva, már-már "megtagadja" Adyt, ám ez nem péteri elfordulás a jelképtôl, hanem az idôben történô meghaladás (kívánságának) bejelentése. "Az Ady-hatás szûnôben van Erdélyben — írja Szentimrei. — Csupán néhány közvetlen kortársa nem tudta levetkôzni még. A többség — horribile dictu — túlhaladta Adyt, és még újabbat akar. A saját korának akar kifejezôjévé válni, nem a tegnapnak és a tegnapelôttnek." Hasonló szellemben számol be a budapesti Ady-ünnepségekrôl, Szabó Dezsô beszédeire utalva, az erdélyi ifjúságot képviselô Jancsó Béla. A három ország fiataljait (a bukaresti, kolozsvári, prágai, brünni és pozsonyi egyetemeket is) képviselô sereglés a "minden magyar bûn megmutatója s a magyar lelkiismeret felrázója" elôtt tiszteleg — olvasható az Erdélyi Helikon 1928. júniusi Irodalmi szemléjében (155.) —, de "a magyar ifjúság továbbmegy, túllép Ady Endrén is, és szembenéz az Ô szellemében a maga életével és hivatásával". Jancsó Béla utal az Adyt jobbról és balról egyaránt kisajátítani próbálókra, velük szemben "az egész Adyt, teljes világirodalmi beállítottságában és egész magyar gyökérzetével" elôször bemutató Szabó Dezsôt és az Ady-problémát "a vádak torz tükrébôl a költészet tiszta tükrébe" emelô Makkai Sándort tartja követendônek.

Egy másik szemlézô (B.Gy.) Jancsó Benedeknek Budapesten, a Magyar Szemlében megjelent tanulmányát ismerteti arról, hogy "Van-e szakadás az itthoni és az erdélyi lélek között?" Jancsó Benedek is arra figyelmeztet, hogy az erdélyi irodalom kérdése nem azonosítható az Ady-kérdéssel; "az igazi adystáknak" a fiatalabb nemzedékhez tartozó transzszilvanista írókat tekinti, a legtehetségesebbeknek Nyirô Józsefet és Tamási Áront nevezve meg. "Ezeknek számára Ady mint költô már történelem, aki eszméiben számukra egy új magyar fajt, egy új nemzetet álmodott, de ezt a megálmodott új magyar fajt és új nemzetet ôk akarják megalkotni, mert azt hiszik, hogy ez az ô legszentebb kötelességük." Megvédve Ady költészetét, Jancsó Benedek meggyôzôdéssel vallja, hogy a szomszédos országokban élô magyar ifjúság "szellemi iránya és életfelfogása demokratikusabb és progresszívebb". (Erdélyi Helikon, 1928. 403.) Ady Endre váteszi cikkeinek háború elôtti magyarországi visszhangtalanságát említi Spectator (Krenner Miklós) a Helikonban közölt fontos tanulmányában. (Az erdélyi helyezkedés. Erdélyi Helikon, 1928. 277—279.)

Ezek után nem meglepô az a mód, ahogy a Helikon reagálja le Kosztolányinak A Tollban megjelent éles Ady-kritikáját, Németh Andor Ady-revízió címû, terjedelmes és eléggé árnyalt írásával (1929. 504—508). Németh (aki Ady örök-fiatalsága címmel az Erdélyi Helikon 1930-as évfolyamában — 645—648. — egyidejûleg elismerô és távolságtartó esszét ír majd Ady Endre költészetérôl) nem csupán Kosztolányi gondolatmenetét ismerteti és értelmezi, hanem az Ady-revízió vitájára is kitér, Ignotus és fôleg Kassák Lajos válaszára támaszkodik. A vitáról szóló beszámoló azáltal válik kiegyensúlyozottá, hogy a társadalomtörténeti-politikai hátteret, a vita elôtörténetét is felvázolja, s így teszi érthetôvé, "hogy a Kosztolányi-cikk, amely elsôsorban mégiscsak egy formamûvész ateliertanulmánya, ily nagy hullámokat verhetett fel". A politizáló Adyról, Ady politikai költészetérôl megoszlanak a vélemények — Németh Andor pro és kontra ítéleteket egyaránt idéz; a Kassákét is, aki szerint Ady forradalmisága szónokias. Kassák ugyanakkor hitet tesz Ady költôi teremtô ereje, zsenije mellett. Szembesítve a két költôt, kijelenthetô: "Kosztolányi törvényekre építi fel költészetét, Ady költészetébôl törvényekre lehet következtetni." A mûvész és a zseni összemérésével zárul Németh Andor írása: "A mûvész világa a valóságos világ, a natura naturata, a közszemlélet világa, amelyet esetleg hangulattá szépít, álommá ken szét, vagy párázattá könnyít, de a zseni világa a natura naturans, a látható dolgok mögött lappangó ôserôk, amelyek a világot szüntelenül alakítják, az ismeretlentôl a pillanatnyilag láthatón át az újra ismerhetetlenbe, s amely erôknek egyike ô is."

Németh Andor Ady-revíziója 1929 szeptemberében, az elsô Kuncz Aladár szerkesztette Helikon-számban található, amelyben az új szerkesztô bejelenti programját (Erdély az én hazám), Tamási Áron (Benedek Elek halálára), Móricz Zsigmond, Bánffy Miklós írásait közli a lap élén. A Németh Andoré közvetlenül megelôzi Kós Károly elbeszélését, A havast és Dsida Jenô versét Kóbor énekek). Vajon hogyan értelmezhetô az Ady-revízió e kiemelt helyezése a szóban forgó lapszámban? Hol állt Kuncz Aladár a vitató és a vitatott, Kosztolányi és Ady Endre között?

Mielôtt Kuncznak 1929. szeptember 21-én keltezett, Kosztolányi Dezsôhöz címzett levelét az Ady-revízióval (Németh Andor cikkével) összekapcsolnánk, futólag bár hasznos áttekintenünk a Nyugat-munkatárs, majd Ellenzék-szerkesztô Kuncz Aladár korábbi méltatásait, kritikáit Ady költészetérôl, illetve Kosztolányiról. A legtanulságosabb az 1920-as, Nyugatba írt Emlékezés Ady Endrére. Nem azért, mert leírja benne, hogy Ady zseni volt, hanem azért, ahogy jellemzi Ady líráját: "Költészete, ez a virágos, tündöklô sárkány, melyet ô eresztett légi útjára, egy ideig még emelte ôt is a fonalakkal, melyeket kezében tartott, de aztán elvált tôle, és Ô a földre zuhant, ma már a földdel egy, és semmi más." Mi más ez, mint kosztolányis szavakból szôtt háló a nemrég távozottról? A folytatás pedig — szinte megelôlegezése a majdani (persze kosztolányis haragú-elfogultságú) Ady-revíziónak. Mert Kuncz már az Ady halála utáni évben így folytatja: "Mi még a volt Adyt siratjuk, és nem vesszük észre, hogy költeményeibôl kibontakozik az új Ady, azok Adyja, kik nem ismerték ôt, és akik másként, talán igazabban fogják ismerni. Az élet pedig tovább megy az útján, az ô álmai valóra sohase válnak, s azért, mert ô szenvedett, másoknak, hozzá hasonlóknak, nem lesz könnyebb vállán a kereszt."

Egy eléggé hagyományos-átlag évfordulós cikk (Az ötvenéves Ady) legfeljebb azért érdemel említést, mert itt is szó van az utódokról, "az új világ emberei"-rôl. Az 1929 januárjában, az Ellenzékben közölt újabb emlékezés viszont (Tíz évvel Ady Endre halála után) már közvetlenül összeköthetô, szöveg szerint is, a rövidesen kiélezôdô vitával. Kuncz tisztelettel, a kortárs, az irodalomértô határozottságával jelenti ki, hogy "az Ady-probléma mindig a legizgatóbb kérdése marad az irodalomtörténetnek. Egyik legérdekesebb fejezete lesz a magyar irodalmi fejlôdés nemzeti vonásának, amely, íme, a tömegektôl elzárkózó szimbolizmusból és dekadenciából kiinduló költôbôl is fajának tiszta reprezentánsát tudta kialakítani; egyik legcsodálatosabb bizonyítéka lesz a korok lelki változásainak, amelyek a költôi szó érthetetlenségét kristálytiszta értelemmé tudják varázsolni, és végül, fennen fogja hirdetni a mûvészetek megváltó és kiváltságos erejét, amelyben nemzetek sorsa elôzetesen és csupán a mûvészi forma keretei között teljességében kiélheti magát." A következô mondat, az új bekezdés élén, már így hangzik: "Ady Endre a múlté." Az élet fekete madara — az emlékek kék madara lett. "Gyönyörû tollazatú, mesebeli madár, amelyen most már, hogy egy letûnt, szép világra való emlékezésen át nézünk rá, észrevesszük a színárnyalatok és a fények ragyogását is." A vátesz által megjósolt, rettenetes szenvedéseket hozó világ azonban a múlté. "Az átélésnek ha vannak kísértô borzalmai is, de van nagy, metafizikai vigasztaló ereje is. Mindezeken túl, mégiscsak élünk. És ahogy Ady költészetét átfonta, beárnyékolta a közeledô pusztulás réme, úgy színezi meg a mi mûvészeti szemléletünket a felfedezett élet öröme. A jövô mûvészet hangja csak ezé a feszült vitorlájú, gyôzedelmes életé lehet. Valahol duzzad már a megcsúfolt életigazságok és az elárult megváltó gondolatok tömlôje."

Persze ez a hang, sôt ez a szemlélet nem azonos Kosztolányi felhergelôdött Ady-kritikájával, de nyilvánvalóan távolodás Adytól, bizonyos revízió szükségességének felismerése. Akit Ligeti Ernô Ady-barátnak tudott (Kunczról írt emlékezésében írta, az Erdélyi Helikon 1931-es emlékszámában: "Így láttuk ôt [...] Egy pesti író, a Nyugat munkatársa, sôt törzstagja, Ady Endre barátja" — 508.), az nem kis mértékben Kosztolányihoz közelít. De hát közel állt ô Kosztolányi költészetéhez 1923-ban is. Az Ellenzékban írta róla, többször is Ady Endre közelébe emelve irodalomtörténetileg: "Még huszonkettedik életévét sem töltötte be, s a Négy fal között c. kötetével — egy évvel Ady Új versekje után — máris a legismertebb új költôk közé került. Ennek talán az a magyarázata, hogy nem szakított annyira a múlt hagyományaival, mint Ady és Babits. Mert bár elsô kötetében találunk több, nálunk egészen új hangú verset (Megáll az óra, Fekete asszony, Szekerek a holdfényben: tiszta szimbolikus képek oly idôben, mikor még Ady szimbolizmusa is csak bátortalanul keresett), azért mégis a költeményeknek Tompára, Reviczkyre emlékeztetô melankóliája, a jelzôknek vörösmartyasan látomásos ereje s különösen az Arany formamûvészetével megírt szonettek és rímbe csendülô idômértékes sorok Kosztolányi költészetét még az új hangoktól idegenkedô kritikusok szemében is értékessé tették." (Más értékskála ez, mint amelyet pár év múlva Németh László használ a Helikonban, Kosztolányi lírájának irodalomtörténeti helyét keresve. És alighanem Kuncz járt közelebb az igazsághoz, semmint a Kosztolányitól láthatóan idegenkedô Németh László, 1928-ban és 1929-ben.)

E kitérô után olvassuk újra Kuncz Aladár 1929. szeptemberi levelét, amelyben visszaigazolva Kosztolányi sorait, mindjárt a friss Helikon-számra tér. Csöppet sem szabadkozik Németh Andor cikke miatt (nem is említi), a további együttmûködést sürgeti (az Ellenzékben megkezdett folytatását, nyilván), az "atelier-program", illetve a "harcos irodalmi irányzat" fölé emelkedve: "Úgy gondolom, hogy most inkább bizonyos szintézisre volna szükség, amelynek alapja a tiszta irodalmi erkölcs. Az itteni kisebbségi helyzetben ennek az ideális programnak a megvalósítása szinte kézzelfoghatóan adódik. Itt tudniillik a világszemléleti különbségek elenyésznek, és maga a kisebbségi sors megköveteli, hogy az írók egymással szemben politikai, világszemléleti vagy személyi különbségeket ne élezzenek ki. Minthogy irodalmi életünk bizonyos tekintetben valóságos fizikai létünk is, egy manifesztáció a világ felé, tehát ezen a fronton könnyûszerrel találkozhatunk itt mindnyájan. Azért gondoltam, hogy az egyetemességet Erdélybôl a magyar írókkal is könnyebben meg lehetne csinálni." És itt tér rá a "kényes" — de Kuncz Aladár felvezetésében egyáltalán nem annak mutatkozó — kérdésre, az Ady-revízióra, az irodalmi újraértékelésekre, szélesebb ölelésben. Ezt egyenesen "másik színünk"-nek nevezi a szerkesztô, az egyetemesség érvényesítése mellett. Íme, az általános, az irodalompolitikai felvezetés: "Másik színünk volna: az irodalmi revízió, szóval bizonyos mértékig a Te programod, de nem csupán egy költôvel szemben, hanem általában minden magyar irodalmi értékkel szemben, ami természetszerûleg revízióra szorul egy olyan nagy korszakos változás után, amilyen a háború volt. Mit szólsz Te mindezekhez? Alig hiszem, hogy volna valaki, akinek e tekintetben a véleményére oly súlyt helyeznék, mint a tiédre. Azért nagyon kérlek, hogy ôszintén és komolyan tedd meg ezekre vonatkozólag észrevételeidet, adj tanácsot, és bármilyen irányú munkásságoddal támogass."

Itt aztán rátér magára az Ady-revízióra, Kosztolányi (a Keleti Újság vasárnapi mellékleteiben egész terjedelmében újraközölt) írásának kolozsvári visszhangjára. Elôbb Reményik Sándor Ady-értékelését ismerteti ("...a nagy költôk értékelései mindig ki vannak téve korok véleményhullámzásainak, és igaz élô érték csak az, akinél, mint Adynál is, a megítélés mindig új és új alapokra helyezkedik"), majd a sajátjáról számol be olyan természetes tárgyszerûséggel, mintha nem egy irodalmi és részben politikai viharról és a levélváltók személyérôl volna szó. "Az én nyilatkozatom is (ez nem volt leírva, hanem Ligeti Ernô csak jegyzetek alapján foglalta össze azt, amit mondtam, és így nem mondható kifogástalannak) határozottan Ady mellett foglal állást. Párhuzamot von a poeta doctusok és a nyers zsenik között. A Te Ady iránti ellenszenvedet is ebbôl az örök ellentétbôl magyarázza, amelyre különben analóg esetül felhozza a múltból Kölcsey és Berzsenyi esetét. Nyilatkozatomban nem vonom kétségbe az általatok felvetett Ady-revíziónak jogosságát, csupán idôszerûségét. Szerintem azoknak a zaja, akik Adyt irodalmon kívüli (politikai, világszemléleti) okokból támadták, még mindig nem ült el, úgyhogy ugyanaz az irodalomellenes botfülô banda, amelyik nemzeti és egyéb okokból Adyt ütötte, most az irodalmi revízió zászlaja alá áll, és azt, amit ti jószándékból kezdtetek, kellemetlen tetszésnyilvánítással elrontja. Legalábbis Erdélyben ez volt a helyzet. És az én nyilatkozatom erre mutatott rá."

Meglepô, hogy az Ady-revíziót Kosztolányi-könyvében (Az érett Kosztolányi. Bp., 1979.) részletesen tárgyaló Kiss Ferenc nem tud errôl a fontos — 1929-ben bizonyára, sôt bizonyíthatóan Kosztolányinak is fontos! — levélrôl, sôt egyáltalán nem említi Kuncz Aladár és az Erdélyi Helikon állásfoglalását. Kuncz levelezésének gyûjteménye, ahonnan a szöveget idéztük — Kuncz Aladár: Levelek (1907—1931) —, igaz, csak 1982-ben jelent meg a Kriterion kiadásában, ezt megelôzôen pedig 1979-ben A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924—1944) I. kötetében, Marosi Ildikó szerkesztésében; Jancsó Elemér azonban a kolozsvári Nyelv- és Irodalomtudomány Közlemények 1965. 1. számában már közzétette a levelet. Kuncz Aladár állásfoglalása az Ady-revízióval kapcsolatban azért hangsúlyozandó, mert fényt vet az Erdélyi Helikon és szerkesztôje (szerkesztôi?) szintézisteremtô, egyetemességre törekvô programjára, amelyben természetesen helye van Ady Endre örökségének, ugyanakkor pedig az örökség kritikai olvasatának — és nyilván a kritikai olvasat érvényesítôjének, Kosztolányi Dezsônek is. A magyar irodalom egészének (magyarországi, jugoszláviai és csehszlovákiai íróknak is) átfogását ígérô, bejelentô, Kosztolányitól támogatást kérô levél — némiképpen ellentmondásba keveredve a "harcos irodalmi irányzat" kikapcsolásának bejelentésével: "Mai napság nehéz olyan folyóiratot csinálni, amelynek valamelyes atelier-programja vagy harcos irodalmi irányzata volna. Úgy gondolom, hogy most inkább bizonyos szintézisre volna szükség..." — "novella, vers, harcos írás, minden nagyon kellene" szöveggel (és a barátságukra utaló családi jókívánságokkal) zárul.

Kuncz Aladárhoz írt Kosztolányi-levelek nem kerültek (még) elô 1929-bôl, 1930-ból, noha az 1923-ban és 1924-ben küldötteknek nyilván folytatása volt. (Legalább egy zárójeles utalással az 1924. június 25-i Kosztolányi-levélre, emlékeztetnünk kell arra, hogy Kuncz a zilahi és érmindszenti Ady-ünnepségekre invitálta barátját, ezt azonban Kosztolányi "ezer és egy ok miatt" nem tudta elfogadni.) Az 1929. szeptember 21-i felkérésnek viszont Kosztolányi hamar eleget tett: a novemberi Erdélyi Helikont a szerkesztô már egy — nem akármilyen súlyú! — Kosztolányi-írással nyithatja. A Káté az anyanyelvrôl teljes mértékben beleillik Kuncz Aladár szerkesztôi programjába (miként a másik nagy nyugatos, Babits esszéje, két hónappal késôbb): a magyar irodalom, a magyar kultúra egységét hirdeti meg költôi vallomásában — és ("utolsó szavával") természetesen hitet tesz az egyetemesség mellett. ("Minden nyelv az emberi szellem tükre és remekmûve. Mindegyiket bámulom.") A meghatározó azonban, amit elsô mondatával jelent ki ("Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható."), és amit a "Szellemi testvériség" alcím alatt közöl. A Kuncz-program költôi prózába öltöztetett, kosztolányis változata ez: "Semmi se változtathat ezen, se külsô erôszak, se belsô belátás. Ez a nyelv fûz össze az emberiséggel, mert általa teljes ember lehetek, ösztönösen, csorbítatlanul fejezhetem ki magam, ennélfogva érintkezhetem a népek hazájával, a nagyvilággal, sokkal inkább, mint ama nyelvek által, melyeket idôközben értelemmel, jól-rosszul megtanultam. Ez a nyelv eltéphetetlenül köt össze mindazokkal, akik magyarok, élôkkel, akik itt járnak közelemben, és holtakkal, akik már régen elmúltak, öregekkel, akik a múltat, és csecsemôkkel, akik a jövôt jelentik. Titokzatos szellemi testvériség ez, olyan lelki atyafiság, melyet sem az életsorsok és nézetek, sem a mûveltség és hajlandóság különbözôsége nem dönthet meg soha."

Kosztolányi az Erdélyi Helikonban — ez persze jóval gazdagabb fejezet, mint amit eddig felvázoltunk. Mindenekelôtt vissza kellene térnünk 1928-ba, Áprily Helikon-szerkesztôi évébe, amikor (a 3. lapszámban) Verssorok cím alatt hat miniatûrje megjelent (Fohászkodás, Fészek, Koratavaszi délután, Nénike nevenapja, Kirakatok, Kérdések munka közben). Hogy itt is Kuncz volt-e a közvetítô, vagy nem volt szükség közvetítôre, ezt alighanem az Áprily-kutatás tudja, tudhatja; egy Kuncz-idézet azonban ide vág, az Áprily Lajos címû értékelés, kötetbevezetô (1926) elsô mondata: "Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezsô, Juhász Gyula és a holnaposok nélkül a mai erdélyi líra el sem képzelhetô." Áprily maga bizonyára tudatában volt ennek az esztétikai igazságnak. Németh László kétszer is ír a Helikonnak, 1928-ban, majd 1929-ben Kosztolányiról; hogy miért oly idegenkedve, errôl külön tanulmányt kellene írni. 1929 tavaszán megjelent tanulmányának zárópasszusa kiinduló pont lehet a magyarázathoz: "Újfajta embertípus tûnt fel benne a magyar irodalomban, aki véletlenül a franciákra emlékeztet. Embert adott a Bácska, akinek páratlan érzéke van az elôadás meglepetései, a stílus klasszikus világossága, a könnyed mélység iránt. Intuícióját biztos formaérzék fegyelmezi, elôkelô, sima és fölényes. Irodalmunkban talán az elsô született, vérbeli világpolgár." (190.) Egyértelmûbb elismerés olvasható ki, persze, Kuncz Aladár könyvismertetésébôl, az Édes Anna német fordítása kapcsán írottakból, 1930-ban; és Kovács László sorozatos méltatásaiból, akár a Shakespeare-fordításokról, akár a Zsivajgó természetrôl (1931), akár az 1936-ban lezáruló Kosztolányi-életmû egészérôl legyen szó. Az Erdélyi Helikon Irodalmi krónika rovatába ô, a Kosztolányi-hívô Kovács László másolja be a "Szegfû" szájába adott Kosztolányi-szöveget: "Nem tudom, ki hozta elôször vonatkozásba családunkat a politikával. Ha tarka ruhában járunk, töröknek neveznek, ha vörösben, szociálistának, ha fehérben, antiszemitának. Kérlek, tiltakozz ez ellen a nevemben. Nekem nincs semmi hitem, semmi meggyôzôdésem. Megvetem az alacsonyrendû szellemek e silány szórakozását. Élek, és semmi több. Még gomblyukakban, politikai gyûléseken is az életet imádom, mely páratlan, mint a természet." (1931. 254.) Más klasszikus Kosztolányi-sorok, -versek lelôhelye is az Erdélyi Helikon — például az Ilonáé (1932), japán miniatûröké, Kosztolányi Dezsô fordításában (1930).

Ha valóban érteni akarjuk e sokféle — de legalább élesen kétféle: Ady Endre és Kosztolányi Dezsô nevével megnevezhetô — irány jelenlétét az Erdélyi Helikonban, mindenekelôtt a folyóirat elsô évfolyamaiban, akkor a koronatanúhoz, Kós Károlyhoz kell fordulnunk magyarázatért. A Helikon nagy halottját búcsúztató emlékszámban, 1931 nyárutóján Kós is felsorakozott a tisztelgôk között (Bánffy, Reményik, Makkai, Áprily, Benedek Marcell, Ligeti, Hunyadi Sándor, Dsida, Laczkó Géza, Spectator, Németh Andor, Tamási Áron, Szentimrei, Molter és mások mellett), s a rá jellemzô nyíltsággal írta le: Ahogy én láttam (1931. 543—544.). Iskolás kori emlékek, a kolozsvári Farkas utcából, rendszeres kávéházi és véletlenszerû szerkesztôségi találkozások az Ellenzéknél — nem jelentettek közeledést a "fölényeskedô" Kuncz Aladárhoz. "Évek múlva — írja Kós —, talán éppen a Helikon megalakulása óta (1926), korrigáltam kicsit ezen a megállapításomon: átminôsítettem Kuncz Aladárt — más embernek, mint mi vagyunk: nyugatibb, városibb embernek. Késôbb még tovább jutottam: kultúrembernek léptettem elô. Sôt: megállapítottam, hogy nagyjában igaza van, amikor minket — általában — egy cseppet lenézett, mert ô határozottan — európaibb volt, mint általában mi." Az idegenkedés mégsem szûnt meg Kós Károlyban Kuncz iránt. "Valami humbugfélét éreztem rajta, amolyan «pesti» ízt. Nem éppen csalást, de valami enyhe szemfényvesztésfélét." Aztán, amikor Áprily lemondott az Erdélyi Helikon szerkesztésérôl, mindenki csak Kunczra gondolt, mindenki — Kós is — ôt akarta. És jött a két (utolsó) esztendô; "két esztendeig szinte naponta láttam ôt és dolgoztam vele együtt. [...] meg kell állapítanom, hogy nem vitatkoztunk egymással soha olyan dolgok felôl, melyek az ô vagy az én szakkörömbe vágtak. Ezekben a kérdésekben respektáltuk egymást. Viszont ôszintén bevallom, hogy két esztendô folyamán a szerkesztôi és a vele összefüggô közös munkánk közben talán senkivel sem veszekedtem többet, mint vele, és bizonyosan tudom, hogy ô talán minden ember között a legtöbbet velem veszekedett...

És ma, hogy már nem szerkeszt, és nem veszekedünk többet, tudom azt is, hogy ha lesz is az Erdélyi Helikonnak ezután még jó, sôt nagyszerû szerkesztôje, de számomra Kuncz Aladárral meghalt az egyetlen és páratlan szerkesztô. Meghalt utód nélkül, örökre, és az ô helye üres marad az én lelkemben."

Kós Károly végül úgy búcsúzik halott embertársától, mint akit nagyon-nagyon szeretett, és benne utolsó szívbeli barátját temette el.

Ady Endre és Kosztolányi Dezsô barátját, de ami ennél több: értôjét veszítette el Kuncz Aladár halálával Kós, az Erdélyi Helikon — és nagyon korán az erdélyi magyar irodalom.