Az európai civilizáció egy újabb korszaka?

Válaszkísérletek

Ha igaz az, hogy annak idején a reneszánsz kultúrát az új lehetôségek sokasága és a hagyományos kultúra válságára adandó válasz szüksége hozta létre, akkor ugyanez elmondható ma a "proletár reneszánszról". Egyszerre sokasodtak meg az emberek életlehetôségei és az emberi lét válasz nélkül maradó, szorongató kérdései. A huszadik század egyszerre volt az emberi életlehetôségeket megsokszorozó technikai és gazdasági fejlôdés diadalmas százada (nemcsak Firenze és Velence gazdagodott meg, hanem New Yorktól Tokióig városok ezrei és országok tucatjai) és a hagyományos európai kultúra alapvetô értékeit, normáit, eszméit leromboló, kétségekkel küszködô, háborúk és népirtások félelmetes és véres százada. Égetô szükség van ma is az új értékekre, normákra, válaszokra.

Ez a válaszadás alapvetô funkciója minden civilizációnak. Meg kell magyarázniuk azt, hogy hogyan jött létre a világ, mi emberek hogyan kerültünk bele, hol a helyünk, mit kell tennünk, hogyan kell viselkednünk ahhoz, hogy életben maradjunk. Meg kell magyarázniuk, hogy milyen erôk mozgatják a világot, és ezzel lehetôvé kell tenniük, hogy kezelni tudjuk a világot. Ki kell jelölniük a jó és a rossz határait, és el kell fogadtatniuk velünk a szenvedés, a mulandóság, a halál tényét. Értelmes szerepeket és célokat kell kínálniuk nekünk, hogy úgy érezhessük: fontos tagjai vagyunk a társadalomnak (és fontos alkotóelemei a világmindenségnek). Meg kell határozniuk azokat az alapértékeket, amelyekre rá lehet építeni az emberi-társadalmi együttélés szabályrendszerét. El kell hitetni velünk, hogy életünknek van célja és értelme. És így tovább.

Egy-egy civilizáció válságát többek között az jelzi, hogy már nem képes választ adni ezekre a kérdésekre. S következésképpen az emberek magukra maradnak, a társadalom atomikussá válik. Megzavarodnak az emberi kapcsolatok, felbomlik a társadalmi szolidaritás, erejüket vesztik az erkölcsi normák; az emberek nem találják a helyüket, szerepüket, önmagukat; életcéljaik elhomályosodnak, életük értelme bizonytalanná válik. Vagyis eltûnnek a társadalmi létbôl és az emberi életekbôl olyan tényezôk, amelyek hiányát a társadalmak és emberek súlyosan megsínylik. Eltûnik, hiánycikké válik a bizalom és a biztonságérzet, az emberi méltóság, a tartalmas szerep, az emberi élet értelme.

Ha a válságot a civilizáció megújulása követi, az adott civilizáció egy új korszaka, akkor ez az új civilizáció fokozatosan kiforrja, megteremti ezeket az értékeket; újra képes betölteni integráló, biztonságot, szabadságérzetet, értelmet adó funkcióját. Ha nem képes erre a megújulásra, akkor elôbb-utóbb felbomlik, elpusztul.

A mi esetünkben — és lehet, hogy ez a cvilizációs váltások szokásos szerkezete — kettôs tendencia figyelhetô meg: ma még mélyülôben van a válság, még bomlófélben van a hagyományos európai civilizáció, de már megindult az új válaszok keresése; megindult egy új típusú európai—nyugati civilizáció kialakulása.

A mélyben a 12. század óta épültek az új civilizáció szerkezetei, magatartásformái, érték- és eszmerendszerei, de — az elmúlt évtizedek nagy változásai ellenére sem állt még mindez össze mûködôképes egésszé, új civilizációvá. Már sugároz bizonyos új magatartásformákat, célokat, értékeket, de még nem képes átfogó értelmezését adni a világnak, nem tudja miben lehorgonyozni értékrendszerét, életszemléletét, magatartásformáit, nem tud kielégítô magyarázatot adni az emberi lét, a szenvedés, a halál végsô kérdéseire, nem tud a rövid távú érdekeken túl célokat kitûzni s megindokolni, nem tudja értelemmel feltölteni az emberek életét. S következésképpen az emberek még válságként élik meg a kiútkeresésnek ezt a korszakát.

A hagyományos válaszok már hitelüket s erejüket vesztették, a válaszadásra hivatott intézmények többsége — család, egyház, iskolarendszer, az írástudók egyetemessége — gyengélkedik, önmaga is elbizonytalanodott. Nem ismeri, már és még, a válaszokat.

Voltak s vannak azonban kivételek.

Az évszázad elsô felének totalitariánus ideológiái például értelmezhetôk úgy, mint válaszkísérletek erre a válságra, erre a hiányra, a hagyományos világkép széthullására. Miközben a nyugati civilizáció már egyre kevésbé volt képes választ adni az emberi élet és a társadalmi lét nagy kérdéseire, a fasizmus és a bolsevizmus, a maga torz és ördögi módján, teljes világképet, teljes világmagyarázatot ígért, a jó és a rossz tudását, új öntudatot, szabadságot, az igazságosság gyôzelmét, az emberiség végsô nagy kibontakozását. Választ adott arra, hogy milyen a világ, mi s hogyan mozgatja, honnan jövünk, hova megyünk, mi a jó, és mi a gonosz, mit kell tennünk, hogy a jók gyôzzenek, és az élet teljességében legyen részünk. Mindkettô véres és pusztító ôrület volt; de minthogy választ adtak az embereket kínzó kérdésekre, évtizedeken át tíz- és százmilliókat nyûgöztek le s láncoltak magukhoz.

A század második felében hasonló forrásból fakadnak, és hasonló szerepet töltenek be a fundamentalista mozgalmak. Az emberi élet átfogó magyarázatát, a teljesség, a bizonyosság és egy igazságos világ reményét ígérik. Vonzásuk ezért ellenállhatatlan milliók és válhat ellenállhatatlanná százmilliók számára. Mindezenközben az európai és észak-amerikai liberalizmus, konzervativizmus, neokonzervativizmus vagy szociáldemokrácia jobbára csak egy-egy gazdasági, politikai vagy társadalmi részkérdésre tud választ adni. Az emberi élet "végsô kérdéseivel" pedig hivatalból és/vagy meggyôzôdésbôl nem is foglalkozik.

Egy sajátos formában azonban a nyugati világ is kiforrta a maga védelmi rendszerét. A maga válaszát önnön válságára. Egy sajátos civilizációt (vagy legalábbis "virtuális" civilizációt), amely a maga módján választ ad a nyitva maradt kérdésekre, amely a maga módján és bizonyos fokig betölti azt az ûrt, amelyet a hagyományos európai civilizáció válsága teremtett.

A fogyasztói civilizációra gondolok. Arra a fogyasztói civilizációra és fogyasztói iparra, amely ma már világszerte huszonnégy órán át sugározza, harsogja százmilliók és milliárdok számára — különös, új, torz formákban — a hajdani reneszánsz eszméit, értékeit, magatartásformáit, mítoszait. Az önmegvalósítás, a "Teljesítsd ki az életed" parancsát. S teremti meg a proletár reneszánszot.

Az a folyamat, amely a reneszánsztól elvezet a proletár reneszánszig, természetesen sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt egy ilyen rövid vázlat kifejtheti. A két korszak rokonításával csínján kell bánnunk, mert félreérthetô. Mindenekelôtt azért, mert a köznapi tudatban hamis kép él a hajdani nagy reneszánszról. Az életöröm és életigenlés, a harmónia és a pompa, az emberméretûség és emberi kiteljesedés korszakaként él képzeletünkben. Méltán, mert mindez valóban megvolt benne.

De a maga történeti valóságában a reneszánsz nem volt a harmónia, a derû, a béke korszaka. Vad ellentétek, véres konfliktusok, nagy meghasonlások korszaka volt. Pusztító háborúk perzselték föl a büszke városokat, tartományokat, kicsinyes érdekek és aljas cselszövések tizedelték a reneszánsz udvarok hercegeit és udvaroncait, járványok pusztították lakosságát. És, túl a zaklatott mindennapokon, az eszmék területén is folyt a kíméletlen küzdelem. Megütköztek, egymást kölcsönösen kiátkozták a "humanisták" és az "orvosok", Platón és Arisztotelész tanítványai, az idealisták és a naturalisták, a Morus Tamások és a Machiavellik, a katolikusok és a protestánsok, a pápák, királyok és császárok hívei. Egyszerre volt ez az EMBER megdicsôülésének és emberek kerékbetörésének a korszaka.

Furcsa módon ez a kettôsség is rokonítja a majdani proletár reneszánsszal. A fényeknek és árnyaknak, a harmóniának és a diszharmóniának, az emberi boldogságnak és a rettenetnek ez a kettôssége, éles kontrasztja a reneszánszt ugyanúgy jellemezte, mint a mi korunkat.

Gondoljunk csak egyfelôl a késô reneszánsz kori, Erzsébet kori drámára, amelybôl sugárzott az önfeledt életöröm (Sok hûhó semmiért, Windsori víg nôk), de jelen volt benne, sötét kontrasztként, a rettenet, az élet szörnyûségeinek iszonyata is. Elég, ha itt csak Seneca rémdrámáinak divatjára, Webster, Ford vagy akár Shakespeare tragédiáira utalok, amelyekben elszabadul a pokol, lealjasul és elnyomorodik az ember. És gondoljunk, másfelôl, a mi saját korunkra, a történelem egyik diadalmas, de egyben legvéresebb századára. Hadd utaljak itt csak — jellemzô példaként — a televízióra: sugárzik belôle a szappanoperák és a hirdetések álomvilága, tobzódó életöröme és mennyei harmóniája, zeng benne az emberi szépség és nagyság himnusza; de közben, a bûnügyi és kalandfilm sorozatokban nap mint nap elszabadul itt is a pokol; egy sivár és félelmetes világban már csak a cirkáló rendôrautók jelentenek némi biztonságot, kéjgyilkosok üldözik az ártatlan embereket, túlvilági szörnyek falják föl elevenen áldozataikat, földrengések, lángtengerek, vízözönök pusztítják el az emberi világot.

A magára maradt ember kettôs látomása ez. Azé, akinek már nincs kibe s mibe kapaszkodnia, aki vergôdik a diadalmas öntudat és a félelem végletei között. Korábban a kiváltságos keveseké volt, ma az átlagember élete, élménye, küzdelme ez. A mindennapi kenyérért küzdô milliók számára a "lenni vagy nem lenni" annak idején még nem filozófiai probléma volt. Ma az élet értelmetlenségének és hiábavalóságának kérdése már milliókban és százmilliókban sajdul újra és újra fel.

A fogyasztói civilizáció ebben a helyzetben siet a maga szimbólumrendszereivel, mítoszaival, üzeneteivel az emberek segítségére.

A szimbólumok forradalma

A "digitális forradalomtól" hangos manapság a világsajtó. A digitális forradalomtól, amely úgymond egy-két évtized leforgása alatt gyökeresen átalakította és még inkább át fogja alakítani életünket s társadalmainkat. Jóval kevesebb szó esik viszont egy másik forradalomról, amely legalább ilyen nagy változások hordozója. A "szimbólumok forradalmáról". Arról a folyamatról, amelynek során hagyományos szimbólumainkat drámai gyorsasággal sodorták és sodorják el új szimbólumok.14

Minden általunk ismert civilizáció megalkotta a maga szimbólumrendszereit. E szimbólumrendszerekbe s különösképpen központi, domináns szimbólumaikba óriási energiák sûrûsödnek bele. Gondoljunk csak a keresztre a nyugati civilizációban, vagy a félholdra az iszlám világban. Érzelmek és eszmék, tudatos és tudattalan elemek, magatartásformák és értékek, a világnak és az emberi életnek sajátos látomása, félelmek és remények, szenvedések és gyôzelmek emléke, közös élemények örvénylenek bennük, sugároznak belôlük. Lenyûgözô olvasmány az, ahogy évszázadok során a kereszt, a félhold, a hatágú csillag és más ilyen központi szimbólumok feltöltôdtek ezekkel a tartalmakkal. És ahogy bizonyossággal, biztonsággal, erôvel töltötték föl híveiket.

Vakmerô találkozás volt, amikor például a reformátorok kiiktatták a maguk világából a keresztet mint központi szimbólumot; elsôsorban azért, mert meggyôzôdésük szerint az évszázadok során már-már mágikus eszközzé vált. Ôk egyáltalában idegenkedtek a szimbólumoktól, mert úgy vélték, hogy a gondolkodó ember és Isten tiszta s szigorú viszonyát homályos tartalmaikkal megzavarhatják. De törvényszerû volt, hogy késôbb a protestáns és nem protestáns polgárságnak is meg kellett teremtenie a maga domináns szimbólumait.

A 19. század középületeinek, bankjainak, biztosítóintézeteinek homlokzatán, frízein, freskóin megjelent a méhkas, a kéve, a fogaskerék, a körzô, a könyv, a bôségszaru a szorgos és takarékos polgári élet jelképeként. S ott lengett az égen a Union Jack, a Brit Birodalom zászlaja, a polgári világ diadalának szimbóluma. A század második felében már a munkásosztályok is kiforrották a maguk jelképeit — a sarlót, a kalapácsot, az üllôt, a kaszát, a kapát; s lassan lobogni kezdett a forradalmak vörös zászlója is. E jelképek egy részét a polgárságtól vették át, de más érzelmi, gondolati, ideológiai tartalommal töltötték fel ôket. A polgárság szimbólumtárában a polgári öntudat és hatalom jelképei, a munkára, szorgalomra ösztönzés eszközei voltak; a munkások önnön emberségük, erejük, szolidaritásuk szimbólumait látták bennük.

A hagyományos polgári szimbólumok, legalábbis Európában, még az 1930-as években is éltek. A munkásosztály szimbólumait — újakkal, például "fasces"-szel, a horogkereszttel vagy Lenin- és Sztálin-képekkel kombinálva — a parancsuralmi rendszerek sajátították ki maguknak. Velük szemben egyre fényesebben s egyre diadalmasabban kúszott fel az égre a késô huszadik század két fontos szimbóluma: az amerikai $ és az ugyancsak amerikai csillagsávos lobogó. Jelentôs késéssel megjelent mellettük a japánok felkelô napja, majd — valamivel sápadtabban — az Európaiak kék mezôs csillagkoszorúja is.

A század második felében azonban még egy, más jellegû fontos változás is lezajlott. A korábbi, morális tartalmú gazdasági és társadalmi szimbólumok fokozatosan elhomályosultak, a háttérbe szorultak, és helyükbe a fogyasztói társadalom neonfényben ragyogó szimbólumai emelkedtek fel az égboltra, a û és a csillagsávos lobogó mellé. A MacDondald's diadalmas M-je, a Coca-Cola üvege, a Mercedes csillaga, a Sony SONY-ja.

Vagyis: a vallási, társadalmi, politikai szimbólumok után ma elsôsorban az ipar, a kereskedelem, a fogyasztás szimbólumai töltik be tudatunkat, képzeletünket, érzelemvilágunkat.15

A szimbolikus piac

A tárgyaknak — a maguk fizikai létén túl — mindig volt szimbolikus tartalma is. Különösen nagyra nôtt, nôhetett ez a szimbolikus töltés a szertartások tárgyi elemeiben, a kegytárgyakban, varázserejûnek vélt amulettekben, kabalákban, az emléktárgyakban, az ajándékokban, a bûnjelekben és a tárgyak még megannyi más fajtájában.

De nagy szimbolikus tartalma volt a mindennapi élet fontos tárgyainak is. Egyetlen példaként hadd említsem a lakóházat. A ház mindenkor több és más volt, mint a hideg és a meleg, az esô és a hó meg a betolakodók ellen védelmet nyújtó, falak s tetô által határolt tér. "Otthon" volt, az otthon minden érzelmi s gondolati tartalmával, bölcsô és koporsó, az emberi élet kerete a születéstôl a halálig, emlékek tárháza, a világ közepe, az azonosság forrása, a meghitt emberi kapcsolatok kerete, a tûzhely lobogó lángja, a folytonosság egy változó világban; ember teremtette világ.16

A fogyasztói civilizációban a piacra kerülô árukban a fizikai és szimbolikus tartalom mérlege ez utóbbi javára billent el. Jelentkezik ez az áruk árában is: egyre nagyobb hányada fejezi ki az adott áruban lévô szimbolikus tartalom értékét, és egyre kisebb az "anyagi-fizikai" értéket.

Más szóval az áru használati értékének egyre nagyobb hányada származik az áru szimbolikus tartalmából, és egyre kisebb a fizikai hordozóból. Relative egyre többet fizetünk a szimbolikus tartalomért, és egyre kevesebbet a fizikai "vázért".

Egy kifejezetten triviális példán mutatom be azt — s kérem az olvasót, ne vegye ezt zokon —. hogy még a legjelentéktelenebb árucikk is milyen nagy szimbolikus töltéssel rendelkezhet. Legyen a példa: a fogkrém.

Sokakban él még az a hit és tévhit, hogy fogkefét és fogkrémet azért vásárol, vagy legalábbis elsôsorban azért vásárol az ember, mert fogat akar mosni. Tévedés. A fogkrémnek ez a tulajdonsága, hogy jobban lehet fogat mosni vele, mint nélküle, használati és piaci értékének csak töredékét teszi ki. Ennél sokszorta fontosabb funkciói vannak.

1. Állampolgárság. Fogkrémmel fogat mosni társadalmi elvárás a nyugati civilizációban. Azzal, hogy kellô mértékben, de azért ízlésesen habzó szájjal fogat mos az ember, megerôsíti állampolgárságát, csökkenti azt a szorongását, hogy a közösség esetleg nem tekinti ôt teljes jogú s értékes tagjának.

2. Önkép. Mindannyian bajlódunk az önképünkkel és az önértékelésünkkel. Különösen reggelente. A megfelelô fogkefével és fogkrémmel gyönyörûen fel lehet fényezni nemcsak a fogsorunkat, hanem öntudatunkat s önképünket is. Minden ellenkezô információ ellenére szépnek láthatjuk magunkat. El tudjuk fogadni önmagunkat. E nélkül az érzés, öntudat, illúzió nélkül nehezebb s rosszabb volna élnünk.

3. Hely a világban. A megfelelô fogkrémmel elôkelô s kitüntetett helyet vásárolhatunk magunknak a világban. Emlékszem, a hetvenes évek elején, amikor az elsô Signal vagy Colgate fogkrémet megvette az ember, itt a világ végén, ezzel a krémmel, néhány forintért, megvette a világszínvonalat. Még akkor is, ha az Isten háta mögött, nagyon is a béka feneke alatt élt. Úgy érezte, úgy érezhette, hogy New Yorkban, Hollywoodban, Párizsban van, vagyis a világ csillogó közepén, magában a "jetset"-ben, a világ legfelsô tízezrében. Ha ráadásul még egy farmernadrágra is szert tett, meg egy doboz Colára, akkor már végképp James Deannek vagy Marilyn Monroe-nak képzelhette, képzelte magát. És ez még mind semmi. Mert a megfelelô fogkrémmel az ember még sokkal nagyobb teljesítményre volt képes. Legyôzhette a halált. A következôképpen.

5. Halál, hol a te fullánkod? Ha ezzel a remek fogkrémmel mossa az ember a fogát, akkor az örökre fehéren csillogó és egészséges marad, akkor nem fog rajta az idô, akkor az ember örökre fiatal marad, akkor legyôzi a mulandóság rettenetét, legyôzi a halált. Minden reggeli fogmosás, ezzel a remekül habzó, friss, tavaszillatú, felpezsdítô fogkrémmel újjászületés, új élet kezdete. A mulandóság felett aratott gyôzelem.

A reklámipar és a televíziós mûsorok (elsôsorban a szappanoperák és a bûnügyi sorozatok) segítségével a fogyasztói civilizáció legyôzi az "idegen világot", segítségére siet a kor meghasonlott emberének, embertömegeinek. Az elveszett értékek, világmagyarázatok, mítoszok helyett új értékeket, új világmagyarázatot, új mítoszokat kínál.

A Dallas vagy a Dynasty típusú szappanoperák az Olümposz mítoszát elevenítik föl. Emberfeletti lények gazdagságát és pompáját, szenvedélyeit és cselszövéseit, boldogságát és boldogtalanságát. A Melrose Place típusú szappanoperák viszont a bûnbeesés elôtti édenkerti állapotot idézik föl, amikor is gyönyörû, fiatal, korahuszonéves ádámok és évák még csak kedvesen és hamvasan incselkednek a bûnnel; az életnek még minden lehetôsége a szemükben s elôttük ragyog, gyönyörû üvegpalotákban, kertekben, házakban jönnek-mennek, sportautóikban pálmafák alatt suhannak, s ha megsuhintja ôket a hûtlenség vagy a fájdalom, könnyeik szempillantás alatt eltûnnek egy szép mosolyban, a Sátán még a leanderbokrok és bougenvilia-zuhatagok között bujkál elegáns és szívdöglesztô fiatalember képében.

Ugyanezek a boldog ifjak hancúroznak, táncolnak, robognak, szállnak boldog eksztázisban a televíziós reklámokban. Szökellnek, repülnek, legyôzik a gravitációt és az élet minden nehézségét, nevetve isszák az istenek csillogó nektárát, és egy-egy elkápráztatóan habos fagylaltot habzsolva mennyei gyönyörben már-már üdvözülnek.

Nincs bûn és bûntudat, nincs rossz és gonosz ebben a világban. S ha a mindennapi életben gyakran érezzük úgy, hogy a gondok, bajok s önnön gyengeségeink beszennyeznek mindent, hogy valamit vagy akár életünket menthetetlenül elrontottuk, a reklámvilág itt is segítségünkre siet. Mert ebben a világban nincs kudarc, nincs tisztátalanság, vagy ha van, játszi könnyedséggel megszabadulhatunk tôle. A mindennapi életben elromlanak, megöregszenek, megsérülnek a dolgok. A reklámok világában a rossz, a gonosz, a romlás csak pillanatnyi és esetleges. Könnyedén legyôzhetô. Csak egy remek mosópor kell hozzá, egy pillanat, és máris eltûnik az a csúnya folt, vörösbor vagy olaj, amelyrôl ár azt hittük, örökre tönkretette az ártatlanság, a tisztaság, az élet szimbólumát, a patyolatfehér abroszt vagy a fehér selyemruhát. A mosópor nemcsak az abroszt, hanem magát az életünket is patyolattisztára mossa. Újra és újra átéljük vele a megtisztulás ôsi, mágikus szertartását.

Ez a szabadság világa. Itt semmi sem végleges. Minden megoldható. Minden akadályt le tud gyôzni az ember. Ebben a világban nincs jóvátehetetlen bûn vagy baj. Itt minden jóvátehetô, visszafordítható. Nemcsak a fogkrém, a mosópor is legyôzi a rontást, az elmúlást, a halált, legyôzi kétségeinket és félelmeinket. Annál is inkább, mert a mosástól még langymeleg, habosan puha és illatos frottírtörölközôk vesznek körül minket, puhára, lágyra, otthonosra bélelik ki egyébként nagyon is szögletes, hideg, fájdalommal és kétségekkel teli világunkat.

A proletár reneszánsz világa olyan szép, ragyogó és harmonikus, mint Boticelli, Leonardo vagy Holbein képeinek a világa.

Ámítás? Önámítás? Új civilizáció?

Könnyen s gyakran intézzük, hárítjuk el ezt a reklámvilágot és a fogyasztói civilizációt mint valami silány illúziógyárat. Ám ha az is, az nem vitatható el tôle, hogy a maga módján választ ad azokra a kérdésekre, amelyekre mások egyre kevésbé, vagy még nem tudnak választ adni. Csökkenti az emberek szorongását, örömteli s fontos szerepekkel vagy szerepek illúziójával szolgál, hirdeti, hogy az ember nagyszerû, erôs és szabad, hogy az életnek van értelme és célja, hogy itthon vagyunk ebben a világban, miénk a világ, legyôzhetô a rossz, a gonosz, a mulandóság, a halál.

Óriási hatása jelzi, hogy az embereknek szükségük van ezekre a válaszokra, vagy ezekre az illúziókra ahhoz, hogy ép elmével és érzelemvilággal élni tudjanak. Minden bizonnyal szükségük van igazabb, hitelesebb válaszokra is, olyanokra, amelyekben kevesebb az ámítás és önámítás, és több az adott világot és az ember lehetôségeit jobban figyelembe vevô, józanabb, tárgyilagosabb ítélet. De amíg az emberek és társadalmak nem találják meg, nem forrják ki a maguk igazabb válaszait hagyományos civilizációjuk válságára, addig a "proletár reneszánsz" szimbólumai, céljai, vágyai, erôi mozgatják s kormányozzák majd ôket.

Lehetséges, hogy a maga módján a proletár reneszánsz egy igazabb reneszánsz alapjait rakja le. Lebontja a hagyományos civilizáció beidegzôdéseit, intézményeit, és fokozatosan kifejleszti azt az emberi magatartást, világlátást, cél- és normarendszert, amelyre a nyugati civilizáció egy újabb korszaka épülhet rá.

De lehetséges az is, hogy veszélyes zsákutca, amely pusztán vágyakat, magatartásformákat, illúziókat teremt, de nem építi ki az emberi életnek és együttélésnek azokat a szabályozó rendszereit, önkorlátozásait, egyensúlyait, amelyek nélkül ember tartósan nem lehet meg, emberi közösség tartósan nem maradhat fenn. Nem tudjuk még, hogy zabolátlan individualizmusa és hedonizmusa hogyan reagál majd arra, ha az anyagi javak bôségét, akárcsak átmenetileg is, a szûkösség korszaka váltja föl. A harmadik világ — ahol a proletár reneszánsz gerjesztette vágyak szegénységben és nyomorban élô emberek szívében és agyában lobbannak fel — ijesztô például szolgál. Figyelmeztet.

Annál is inkább, mert van valami alapvetô ellentmondás az ösztönöket, vágyakat, aspirációkat felszabadító fogyasztói civilizációban. A "kultúra" és a "civilizáció" fogalmának kezdetektôl fogva lényege, nélkülözhetetlen alkotóeleme volt a korlátozás, a természetes, ösztönös lény pallérozása, az ösztönök, vágyak visszaszorítása17. Ha a fogyasztói civilizáció az ösztönök és vágyak szinte korlátlan felszabadítását hirdeti meg, akkor vajon egyáltalában civilizációnak lehet-e nevezni?

A kérdés indokolt, de a válasz nem egyértelmû. Mert a civilizációk megmerevedhetnek, nyomasztóvá válhatnak, következésképpen a civilizációs béklyók elleni lázadás (a reneszánsz, Rousseau, a romantika, a századvég, a 20. századi avantgárd voltak ilyen lázadások, kitörési kísérletek) emberi szempontból érthetô és indokolt lehet.18 Lehet, hogy a fogyasztói társadalom egy ilyen kitörési kísérlet.

Az azonban ennek ellenére elgondolkoztató, hogy annak idején a reneszánsz az emberi személyiségnek nemcsak felszabadítását és kiteljesedését szorgalmazta, hanem azt is, hogy ez az új ember kitartó munkával megformálja, formába öntse, megalkossa önmagát, önnön szerepét a világban és a társadalomban. Jelen van ez a törekvés a proletár reneszánszban is (az aerobic, a body building, a pszichológiai tréningek és a transzcendentális meditációk s más hasonló gyakorlatok például ezt a célt szolgálják).

Lehetséges, hogy a fogyasztói társadalom ideológiája és általában a proletár reneszánsz még csak egy korai válaszkísérlet a hagyományos európai civilizáció válságára és az új helyzetre s lehetôségekre. Az igazi válaszok, egy igazi reneszánsz vagy reformáció válasza még várat magára.

Ha mindezt hallaná, Shakespeare forogna a sírjában? Nem biztos. Képzeljük csak el, milyen remek szappanoperákat írna a Makrancos hölgybôl vagy a Szentivánéji álomból. S milyen remek thrillereket a Macbethbôl vagy a Hamletbôl. S abba már nem is jó belegondolni, mi lenne, ha a kezébe kaparinthatna egy filmkamerát.

A teendô?

Tengernyi.

Az egyes embernek: gondolkoznia kell, a mulandóság égisze alatt, életének értelmérôl; amennyire lehet, összhangba kell hoznia vágyait és a valóságot; erôt kell gyûjtenie ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a sikerrel és a kudarccal, a szenvedéssel, a halállal; meg kell teremtenie életének azokat az egyensúlyait és önkorlátozásait, amelyek nélkül nincs emberi méltóság, nincs emberi együttélés, és még a lehetségesnél is kevesebb esély van a boldogságra.

A közösségeknek és intézményeknek: segíteniök kell az embereket ebben a keresésben, igazi célok és szerepek kialakításában, a világ újraértelmezésében, abban, hogy döntéseiket és cselekedeteiket igazi értékekben horgonyozhassák le, s hogy békességben együtt tudjanak élni egymással.

Hol vannak ezek az intézmények? Hol vannak ezek a közösségek? Az egyházak még ma is fontos szerepet játszanak e téren. A nyugati világban a megújulás és az útkeresés több hulláma futott át rajtuk, keresik az új válaszokat. Nálunk, Magyarországon a megújulásnak ez a folyamata nagy késéssel indult el, és még ma sem bontakozott ki teljesen.

Az értékeket, életszemléletet kiforró és sugárzó közösségek közül a fundamentalista mozgalmak és a gettósodott szubkultúrák a legerôteljesebbek, ôk gyakorolják a legerôsebb hatást tagjaikra, de a társadalom egészét inkább zavarják, mintsem segítik az útkeresésben, a válaszok megtalálásában.

A médiumok elsôsorban közvetítôk, s manapság az útkeresés ezernyi kísérletét közvetítve inkább fokozzák, mintsem csökkentik a zûrzavart. Az iskolák is csak közvetítôk, s ha nem tudják, hogy mit közvetítsenek, akko elbizonytalanodnak, és bizonytalanságban hagyják diákjaikat is. Világszerte ez s nálunk különösen ez a helyzet.

A véleményformálók? A világ értelmezésén és újraértelmezésén fáradozó értelmiség? A harmincas, negyvenes, ötvenes, hatvanas évek jobboldali s baloldali kalandja meglehetôsen szétzilálta, megalázta, elbizonytalanította. Az elmúlt két-három évtized neokonzervatív politikája a perifériára számûzte. Nálunk 1989 után a társadalom túlpolitizálása háttérbe szorította, a nyugati ideológia beözönlése elbátortalanította és elnémította.

Mi következik mindebbôl a stratégiai program számára?

Mindenekelôtt arról kell meggyôzni a társadalmi szereplôket és az embereket, hogy:

A civilizáció nem fényûzés. Nem merül ki a civilizált viselkedésben és a Parthenon vagy a firenzei Dóm szépségében. Több, mint a rokonsági alakzatok és a rituálék összessége, a platóni és kanti eszmék ragyogása, Hollywood színes örvénylése, percre pontosan járó vonatok suhanása és a háttérben felcsendülô Mozart-szonáta dallama.

A civilizáció: élet és halál kérdése. Ez így egy kicsit fellengzôsen hangzik, de valószínûleg igaz. Az emberek és emberi közösségek nem tudtak volna megélni ezen a bolygón, ha nem vették volna körül magukat nem pusztán váraik, városaik és házaik falaival, fegyverekkel és szerszámokkal, törvényekkel és intézményekkel, hanem — szimbólumok védôszféráival is: mítoszokkal és vallásokkal, hiedelmekkel és értékekkel, eszmékkel és teóriákkal, mûalkotások ragyogó csillagképeivel. Egyszóval egy brilliáns konstruktummal: civilizációjukkal.

A nyugati civilizáció drámai átalakuláson megy át, hagyományos világszemlélete, értékei, magatartásformái megrendültek, erejüket, hitelüket vesztették, s ami nyomukba léphetne, még nem alakult ki. Az emberi lét nagy kérdéseire az új vagy megújuló válaszokat még nem találta meg.

Nem a tudományos kutatók fogják megtalálni ezeket a válaszokat. Nem is az ô feladatuk. A válaszokat az embereknek, a társadalmi közösségeknek kell kiforrniuk. A kutatás azzal segíthet, hogy felhívja a problémára a figyelmet, elemzi a hagyományos civilizáció válságát, a válság okait, feltárja a folyamatban mûködô erôket, elemzi azt, hogy a különbözô intézmények, társadalmi, gazdasági és politikai szereplôk mit tesznek e téren, és mit tehetnének az új magatartásformák, értékek, eszmék kialakítása terén. És így tovább.

Civilizációnk sikeres átalakulása és stabilizálódása ugyanolyan fontos, mint politikai és gazdasági intézményrendszerünk sikeres megújulása.

JEGYZETEK

14. A korábbiak helyén fontos új szimbólumok jelennek meg a társadalmi tudatban, és ezek az új szimbólumok hordozzák, sugallják azokat az értékeket, érzelmi tartalmakat, üzeneteket, amelyekre az embereknek és társadalmaknak nélkülözhetetlenül szükségük van. Ma a leghatalmasabb erejû szimbólumokat — a fundamentalista mozgalmak zászlóin és jelvényein kívül — a fogyasztói civilizáció, a fogyasztói ipar és ezen belül a reklámipar teremti meg.

15. Szociológusok-politológusok között sokan vannak, akik ebben a szimbólumváltásban annak a jelét látják, hogy a felelôsségteljes, tudatos állampolgár fokozatosan átalakul passzív fogyasztóvá, akit tehetetlen bábuként rángatnak kényük-kedvük szerint a gazdasági hatalmak. Lásd például: Schields, Rob, szerk.: Lifestyle Shopping. The Subject of Consumption. Routledge. London, 1992. — Brittain, A.: The Privatized World. Routledge. London, 1977.— Mitroff, I. and W. Bennis: The Unreality Industry. Lyle Stewart. New York, 1989. — Postman, N.: Amusing Ourselves to Death. Viking. New York, 1985.

16. A házak s építmények szimbolikus tartalmával hatalmas irodalom foglalkozik. Lásd például a következô mûveket: Norberg-Schulz: The Concept of Dwelling. On the Way to Figurative Architecture. Electa-Rizzoli. New York, 1985. — Heidegger, Martin: Das Ding. Der Ursprung des Kunstwerkes. 1—72. In: Holzwege. Klostermann, 6. Auflage. Frankfurt am Main, 1980. — Bachelard, Gaston: La poétique de léspace. Presses Universitaires de France. Paris, 1957. — McClung, William A.: The Architecture of Paradise. Survivals of Eden and Jerusalem. California University Press. Berkeley, 1983. — Patai, Raphael: Man and Temple in Ancient Jewish Myth and Ritual. Thomas Nelson. London, 1947. — Panofsky, Victor: Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás. Ford. Szegedy-Maszák Mihály. Corvina. Bp., 1986.

17. Az "agricultura" fogalma például azt a tevékenységet jelezte, amelynek folyamán a természet vad erôit az ember befogta, megzabolázta, megszelídítette, fegyelmezett rendbe állította. De már a rómaiaknál megjelenik a "cultura deorum", majd Cicerónál a "cultura animi" fogalma. Késôbb, a reneszánszban és a felvilágosodás korában, kiterjesztve e fogalmat az emberre, az emberi természet megzabolázását, korlátok közé szorítását, pallérozását jelentette ez a fogalom. Hasonlóképpen a "civilizáció" fogalma a vad, pallérozatlan ember fegyelmezett, rendezett életû s gondolkodású, tudatos és erkölcsös városi polgárrá való átalakulására utalt.

18. A nyugati civilizáció történetében valójában egy ide-oda lengés figyelhetô meg a civilizációs pólus és a "természetes állapot" pólusa között.

A tanulmány elsô része a Korunk 1998. 4. számában jelent meg.