Valóban gyökeresen újító korszak-e a reneszánsz, illetve radikális törést jelent-e az elôzô korszakhoz viszonyítva, és hordoz-e valamilyen, a középkoritól strukturálisan különbözô hagyományt? Amennyiben elfogadható, hogy a reneszánsz számos tekintetben az elôzô idôszak tapasztalatainak haszonélvezôje és éltetôje, akkor nyilvánvalóan a kor történetírása sem tekinthetô a középkor historiográfiai gyakorlatától merôben idegen kezdeményezésnek. És ha elfogadható is a közhely, miszerint a reneszánsz az a történelmi korszak, amely újrafelfedezi az ókor kulturális örökségét, nem hagyható figyelmen kívül a tény, hogy a historiográfiában ezek igenis folyamatosan jelen vannak a keresztény történetírás egyes szakaszaiban, fôképp Bizáncban e klasszikus örökség jelenléte nem számolódik fel, mi több az új — reneszánsz — történetírás az elôzô analisztikus formákból és a középkor esemény- s érzelemvilágából táplálkozik, a kereszteshadjáratok, a városi életforma tapasztalatait dolgozza fel, illetve azokat a kapcsolatrendszereket, melyek a középkor hanyatló szakaszában domináns szerepet játszva elôkészítik a középkorról az újkorra való átmenetet. Találóan állapítja meg Huizinga e kontinuitásra vonatkozóan, hogy "a reneszánsz szellemiségben a középkor jóval mélyebben gyökerezik, amint ahogyan azt hinni szoktuk".

A reneszánsz mentalitás természetesen, a megelôzô korszakénál szorosabban kötôdik a klasszikus történelmi kurzushoz, e kötôdésnek azonban pragmatikus háttere van. Az elôtérbe kerülô — és egyre inkább kulcsszerepet játszó — polgárság új társadalmi viszonyokat és életformát gyökereztet meg, mely újszerû, más, az elôzônél szélesebb körû és realisztikusabb életszemléletet hordoz, s ezzel egyidejûleg a történetírás funkciója is módosul. A történelem nevel, magyarázatot és megoldási alternatívákat nyújt a kor politikai valósága számára, okulásul szolgál államférfiaknak, a múltat gyakorlatilag a jelen valóságának szolgálatába állítja — ezek és ehhez hasonlóak a reneszánsz historiográfia kialakulásának rezonjai. S mivel az új államtípus számára a prioritás már nem a tökéletes lovagiasság eszménye, sokkal inkább a gazdagság, a jólét, e szemlélet elnyomja, háttérbe szorítja a középkorban olyannyira felmagasztalt heroizmust.

A humanizmus racionalizmusa a providencia-elvet antropocentrizmussal váltja fel, a Civitas Dei Civitas hominissé válik, és ez az emberközpontúság a földi létre helyezi a hangsúlyt, minden dolgok mértékévé maga az egyén válik. Ezzel párhuzamosan masszív laicizálódási folyamat veszi kezdetét, mely a reformáció újító tendenciáinak segítségével a történetírás számára oly elengedhetetlen kritikai szellem fölerôsödését vonja maga után. Ez mind az interpretáció, mind a módszer tekintetében megnyilvánul; a pragmatikus történelemszemlélet összeegyeztetletetlen a teologikus láttatással — ez az inkompatibilitás azonban a reneszánsz kor történetírói vonatkozásában másként nyilvánul meg, mint késôbb, a felvilágosodás idején. Míg az utóbbiak nyíltan elutasítják a vallásos koncepciót, az elôbbiek csupán hallgatólagosan nem vesznek tudomást róla.

A történeti folyamat racionális interpretációja és ennek az államérdek szolgálatába állítása formamódosítást is eredményez. A történeti mûveknek egyéniséget kell adni és mûvészi értekhordozókká kell tenni ôket, ugyanis csak ilyen formában felelnek meg a korszak hangsúlyos individualizmusa követelményeinek. Az ókori — fôként latin — hagyományok felelevenítése teszi lehetôvé ezt a formaváltást, amelyben a meghatározott szerkezeti egységek tiszteletben tartása súlyt ad az új mûveknek. Az ókori Róma prominens történetírója, Titus Livius ilyenformán a reneszánsz historiográfia megkérdôjelezhetetlen és sokak által követett nagymestere lesz.

Az ókori törtenetírás modelljének továbbéltetése, a strukturális forma iránti hirtelen fellángoló érdeklôdés számos esetben meghaladja a tartalom iránti fogékonyságot. A reneszánsz törtenetírók elbeszéléseinek "egy Seneca-tragédiához vagy egy Aeneas-énekhez hasonlóan lelki és szellemi katarzist kell okoznia" (Fueter). A narratíva drámai elbeszélésként prioritást nyer, ami azonban sok esetben az elbeszélt történetsor megcsonkítását eredményezi; egy szépirodalmi ambíciójú munka ugyanis csak szerkezetéhez-stílusához "méltó" témát dolgozhat fel. Ezzel magyarázható a "nagy horderejû" témák elônyben részesítése, az, hogy a humanista történetírók jobbára politikai-katonai jellegû eseményeket elevenítenek fel, kevés figyelmet szentelve a társadalmi-gazdasági, netalán mûvelôdési problematikának. A civizmus jegyében íródott munkák szépirodalmi igényén túlmenôen e korszak historiográfiája vonatkozásában kiemelhetô a pragmatikus értékrend felkarolása, a politikum kérdéskörében az etikum és moralitás elôtérbe állítása, a már nem teológiai kauzalitás, hanem a nagy emberek erkölcsiségének glorifikálása, végül a hazafias érzület kifejezésre juttatása, mely ez esetben az egyes államok (többnyire itáliai városállamok) történetének formáját ölti.

A humanista történetírás elôfutáraiként Itáliában a 14. századi Petrarcát és Boccacciót tartják számon, dacára annak, hogy egyikük sem igazi historiográfus a szó valódi értelmében, a történelem elsôsorban morális vonatkozásban foglalkoztatja ôket. Azonban bevezetnek néhány új elemet, amit a továbbiakban a humanista történetírás továbbfejleszt. Petrarca híres férfiak életérôl szóló gyûjteményt szerkeszt (Liber de viris illustribus), mely fôként Titus Liviusból ihletôdik. A középkori történelemszemlélettôl eltérô módon, a szerzô munkájában személyes állaspontot képvisel. Itália feldarabolódása — mely Petrarcának és kortársainak közvetlen élményanyagot szolgáltat —, a belharcok realitása elôl az ókor idealizált valóságában keres menedéket, mely — hite szerint — modellértékûnek bizonyulhat az olasz egység visszaállítása tekintetében és reményt nyújthat az ókori Római Birodalom újjáélesztésére. Mûvét Boccaccio folytatja a híres asszonyok életét egybegyûjtô munkájával (De claris mulieribus) , majd a La vita di Dantéval, mely az elsô mûvészéletrajzok egyike.

Az kor itáliai historiográfusainak sorát gyakorlatilag azonban a humanista analisták nyitják, köztük kiemelt helyen Leonardo Bruni, Poggio Bracciolini, Flavio Biondo da Forli, illetve a humanista tudós, Aeneas Sylvius Piccolomini, aki sajátosan humanista történelmi mûfajt honosít meg: a földrajzi-történelmi-etnográfiai leírást.

Munkáik az új, hazafias történelemszemlélet iskolapéldái, melyeket világi látásmód szô át, és amelyek szakítanak a keresztény, illetve középkori univerzalitás interpretációmódjával; figyelemmel kísérik az emberi tényezôt és a természeti kauzalitást.

A firenzei Bruni (alapmûve a Historiarum Florentinarum) az ókori nagyokhoz hasonlóan rendkívüli jelentôséget tulajdonít a történetírásnak. Ha a kortársak jobban ismerik Demosztenész és Cicero világát a jelen valóságánál, ez annak tulajdonítható, hogy a kortárs szerzôkbôl hiányzik az íráskészség (facultas scribendi) — vélekedik Bruni. A következtetés logikus: a jelen eseményeit olyan minôségi szinten és formában kell bemutatni, ahogyan azt az antik világ historiográfusai tették. Ennélfogva Bruni nemcsak módszereket, de magatartásformát is kölcsönöz az elôbbiektôl. A régi latin purizmus híveként néha még tartalmi módosításokat is eszközöl csak azért, hogy az általa annyira nagyrabecsült és kedvelt klasszikus latin idézeteket beleszôhesse az elbeszéléssorba. Elôadásából hiányoznak a Firenze történetében oly jelentôs gazdasági kérdések, elsôbbséget a politikus láttatása nyer, mely — így Bruni — irányt szabhat az emberi megismerésnek az "egyetemes valóság" vonatkozásában. Biondo egyfajta középkori történelmet ír, s fejtegetései középpontjába — természetszerûen — Itáliát helyezi. És bár az interpretációra, szerkezetre és stílusra talán nem helyez kellô súlyt, kompenzál a precizitással, az eredeti források gyakori idézésével. Jelentéktelenebb mûvei (Roma instaurata, Italia illustrata, Roma triumphans) jobbára törtenetkritikának alá nem vetett szöveggyûjtemények. A munkáiban fellelhetô gazdag információs anyag ellenére is, Biondo kevésbé népszerû a retorikus iskolán felnôtt kortársai körében. Követôi közül Calchi említhetô, aki a Historiae patriae címû munkajával azonban túlszárnyalta mesterét a használt forrásanyag és a történetkritika alkalmazása tekintetében.

Mind Bruni, mind Biondo a humanista történelemszemlélet úttörôinek számítanak, akik az itáliai államok törtenetének bemutatását földközelbe és emberközelbe hozzák, mely módszert Machiavelli és Guicciardini tökéletesebb formában alkalmazza a továbbiakban. A historiográfia mindkettôjüknél világi alapra helyezett elbeszéléssor, amit mélyen áthat az analitikus szellem.Velük indul a "harmadik olasz humanista hullám", mely az írás nyelvében — olasz — és egy újfajta percepció meghonosításában különbözik az elôzô gyakorlattól. A történelem — esetükben — explikatívvá válik, miközben vizsgálódásuk homlokterében a katonai és belpolitikai intézmények állnak. A magyarázat azonban, ez esetben is, mint Bruninál, az emberi ambícióhoz kapcsolódik, a historiográfus tehát az egyéni cselekedetben fellelhetô pszichológiai tényezôkre apellál.

Niccolò Machiavelli, a kor legszámottevôbbnek tartott olasz történetírója valóságos iskoláját alapítja meg a briliáns politikai gondolkodóknak. Legismertebb munkája, az Il Principe valójában az 1500-as évek itáliai kormányzatának, politikájának és diplomáciájának a felvázolása. A nem oktató célzatú munka , illetve a tapasztalati tényeknek a szerzô általi szintézisbe foglalása számára — mely gyakorlatilag az államhatalom hatékonyságát kívánja elemezni — tulajdonképpen egész Itália anyagot szolgáltat. Machiavelli kortársai közül a legvilágosabban ismeri fel a kül- és belpolitika, a katonai tevékenység és politikai fejlôdés közti köcsönhatásokat. Az eseménysorok között belsô kohéziós összefüggés mutatható ki, mint ahogyan kimutathatók a dolgokat mozgató törvényszerûségek is. Machiavellit — aki számára a történelem ismeretének praktikus haszna megkérdôjelezhetetlen, aki egész részleteket másol át Polübiosztól, és aki pragmatikus szemléletet vall magáénak — fôképp azok a törvények érdeklik, melyek a politikum területén fejtik ki hatásukat. A kormányzati formák elemzésekor ezek ciklikus váltakozásának képét nyújtja (monarchia—arisztokrácia—köztársaság—monarchia), meglátása szerint azonban az ideális államforma ezek keveredésébôl alakítható ki. A firenzei köztársaság sorsa nem választható el Itália egészének sorsától —vélekedik. Olyan történelmi pillanatban, amikor feltûnnek a nagy központosított monarchiák, mint Franciaország vagy Spanyolország, csak a félsziget államainak egyesülése révén volnának elháríthatóak ezek beavatkozási tendenciái. Machiavelli törtenelmi elemzése részletesen kitér Itália feldarabolódásának okaira, illetve az egységesítés módozatainak lehetôségeire. A félsziget politikai megosztottságáért a lesúlyosabb felelôsség a pápaságot, illetve a zsoldoshadsereget terheli, mely utóbbi átvette a nemzeti hadseregek helyét és szerepét. Az ideális megoldás a római köztársaság modelljére való vissztérés volna, ez az idôszak ugyanis az egyetlen, melyet Machiavelli a latin ókorból valóban becsül. Az új és megváltozott közrülmények azonban lehetetlenné teszik a régi formához való vissztérést. Ezért a republikánus Machiavelli arra a következtetésre jut, miszerint az egyetlen lehetséges megoldás az energikus emberi cselekvés, akkor is, ha egy határozott személyiség elôtérbe állítása zsarnokságot eredményezne. A hatalomgyakorlás utolérhetetlen kézikönyve az Il Principe — tanácsai gyakorlatiasak, ridegek, józanok, nem ismernek semmiféle erkölcsi vagy érzelmi szempontot, csak magát a célt tekintik, a raggione dello stato, az államérdek elôtérbe állítása dominálja a munkát.

Mind A fejedelemben, mind egyéb munkáiban (Discorsi sopra la prima Deca ti Tito Livio; Istorie Fiorentine; La vita di Castruccio Castracani — ez utóbbi fôszereplôje modellértékû A fejedelem alakjának megrajzolásakor) Machiavelli ötvözi a törtenetírást a történetfilozófiai esszével, módszerében szakít az analisztikus formával, úgy, hogy a leírtak rendezôelve maga a tartalom lesz.

A szintén firenzei Francesco Guicciardini az utolsó nemzedék másik számottevô humanista törtenetírója, a Storia fiorentinának és a Storia d'Italiának szerzôje. Utóbbi munkája, mely olyannyira népszerûvé teszi kortársai között, a 16. század folyamán 10 olasz, 3 latin, 3 francia kiadást ér meg, majd angol, német, holland és spanyol fordításban is terjed. A Firenze története sokkal késôbb, a 19. században válik ismertté. E munkára vonatkozóan jelenti ki Fueter, hogy valójában e történettel veszi kezdetét az újkori törtenetírás.

Machiavellivel ellentétben, Guicciardini nem kíván filozófiai-politikai rendszert felállítani. Kortársainál jobban érdeklik a módszer kérdései, s információs bázisa is sokkal szélesebb Machiavelliénél. A humanista történetírók zömével ellentétben — akik jobbára csupán narratív forrásokat használnak — Guicciardini hivatalos iratokból, diplomáciai levelezésekbôl nyert információkra is hivatkozik. Interpretációja az oligarchia érdekeivel cseng egybe, nem torzítja, nem csonkítja azonban a tényeket-eseményeket egy-egy elôregyártott elmélet kedvéért. Jelentôs teret szentel ugyanakkor Itália gazdasági élete bemutatásának, a pénzügyi és kereskedelmi problematika taglalásának — ezzel is gyarapítva a reneszánsz kor historiográfusai közti kivételek számát. Történetírói tevékenysége azonban nem egységes. A Firenze története és Itália története közt módszertanilag-szerkezetileg lényeges különbözôségek mutathatók ki. Az elôbbi valóban eredeti munka, melynek stílusa szinte teljes mértékben szakít a bruni-i iskola retorikus hangvételével — ennek magyarázata talán abban rejlik, hogy eredetileg nem a nyilvánosság számára, csupán a szerzô okulására íródott; a munka egyébként nem is befolyásolja a törtenetírás fejlôdését, mivel — mint említettük — csak 1859-ben kerül közlésre.

Guicciardini hírnevét az Itália története alapozza meg, mely azonban az elôbbivel ellentétben — éppen, mert a nyilvánosságra hozatal igényével íródott — kénytelen engedményeket tenni a retorikus hangvételnek; ugyanakkor azonban több szempontból felülmúlja az addig megjelent munkákat. A szerzô meghaladja a provinciális láttatásmódot s egy tágabb, a félszigetet egybefogó képet nyújt — ez az elsô ilyen, Itália egészének történetét ismertetô munka. A választott téma, a tartalom és szerkezet lehetôséget kínál Guicciardininak ahhoz, hogy nyomon kövesse az államok fejlôdési és hanyatlási szakaszát , az ezek közt fennálló kölcsönhatásokat, a nemzetközi kapcsolatok alakulását és a politikai fejlôdés folyamatát, az ok-okozati kapcsolatok kifejtésében Itália történetét kontinentális összefüggésrendszerbe ágyazva. A szerzô — aki egy ideig a pápai hadsereg tisztje volt — érthetô módon rendkívüli érdeklôdést tanúsít az ütközetek részletekbe menô leírása iránt. Történelemszemlélete azonban sokkal kevésbé filozofikus, mint a Machiavellié, s a társadalmi fejlôdésben sem hajlandó törvenyszerûségeket keresni. A politikai harc nála a véletlen függvényében alakul, amelyben a jelentéktelen okok nagy horderejû okozatok kiváltói lehetnek.

Machiavelli és Guicciardini két, egymástól jól elkülönülô síkon járul hozzá a történetírás fejlôdéséhez. Munkáik mintegy kiegészítik egymást, s mindkettôjük életmûve erôs befolyást gyakorol a közvetlenül utánuk következô nemzedékre. Esetenként "Machiavelli- és Guicciardini-iskoláról" beszélnek, követôik azonban természetesen más hatásokkat is percipiálnak. Elsôsorban a retorikus hangvétel ôrzi meg a továbbiakban divatját, ami a politikai konjunktúra alakulásával magyarázható. Az a nagyfokú és széles körû szabadság, melyet a nagy firenzei történetírók még élvezhettek, eltûnôben van; Toszkánában és a többi olasz államban a hatalmi körök egyre szigorúbban felügyelik a mûvelôdési életnek ezt a területét, mely abban az idôben szoros kapcsolatban áll a politikummal. E tevékenységükben az egyház hathatós támogatására számíthatnak, hiszen ez az intézmény érdekelt a reformáció térnyerése következtében megingott pozíciójának újbóli megszilárdításában.

Az itáliai államok politikai helyzete rányomja bélyegét a történetírással rokon mûfajokra is, elsôsorban a reneszánsz által olyannyira kedvelt életrajzra. Suetonius követôiként a humanista életrajzírók az ókor nagyjaihoz hasonló személyiségjegyekkel ruházzák fel hôseiket. E kísérlet azonban nem minden esetben hozza meg a várt eredményt, a kor politikai életrajzai ugyanis sokszor nem érik el a kívánt minôségi színvonalat. Jobb a helyzet a mûvészéletrajzok terén, amihez nem kismértékben járult hozzá a reneszánsz virágzó mûvészeti élete, mely kiforrott egyeniségekkel gazdagította a mûvészet- és mûvelôdéstörténetet. A kor mûvészéletrajz-írói közül a legismerett Giorgio Vasari, aki a jelentôsebb itáliai festôk, szobrászok és építészek életét dolgozza fel munkájában. Írása, bár nem kifejezetten történelmi jellegû, az egyik legautentikusabb forrás a reneszánsz mûvészeti élet bemutatása tekintetében. Az életrajzok mellett a naplók és önéletírások is fénykorukat élik, melyek léte szintén a kor történelmi meditációra való hajlamát példázza. Mindezek a mûfajok tanúsítják, hogy a történelem antropocentrikussá vált, függetlenül attól, hogy láttatásukban az emberi tényezô és akarat aktív részese a történelmi folyamatoknak vagy hogy az egyén, a történelmi munka szerzôje vizsgálat tárgyává teszi a történelmet, illetve önnön személyét. A humanista historiográfia talán legnagyobb érdeme ez, mely visszautasítja a sorsszerûséget és a történelmet az egyén történelmeként tételezi.

Ugyanakkor az ókori modellhez közelítve feleleveníti azokat a részelemeket, melyek alátámasztják az új, explikatív történetírói stílust, figyelembe véve a természeti kauzalitást, pszichológiai tényezôt, környezeti realitásokat. Teszi ezt elsôsorban az itáliai városállamok civilizációja valóságából, a konjunkturális körülményekbôl kiindulva, olyanformán, hogy a történelem világi szemléletû, e realitások között élô egyének által írt históriává válik. S bár a szerzôk nem helyezkednek nyíltan szembe az egyházzal és a vallással, a történések mellé már nem természetfeletti, hanem valós okokat rendelnek, mint ahogyan elvetik a providencia-elvet is, és az emberi cselekvést emberi okokból származtatják.

E történelemszemlélet laicizálódása egyrészt az ókor felé fordulás eredménye, másrészt a szerzôk társadalmi hovatartozásából eredeztethetô, akik kereskedôkként, diplomatákként, politikusokként — az itáliai városállamok polgáraiként — világi álláspontról írják munkáikat, melyek az itáliai polgárság eszmerendszerének tükrözôi.

Az új szemléletû történetírás térhódítása, természetesen hosszantartó, komplex folyamat, tele bizonytalan útkereséssel, színvonalbeli egyenetlenségekkel, kudarcokkal, sok esetben epigonizmussal, olyan munkák sorával, melyek már nem középkori, de még nem is újkori ihletettségûek és struktúrájúak. Mindezek ellenére egy szemléletében, tartalmában, szerkezetében és stílusában újító szemlélet honosodik meg és nyer teret a reneszánsz történetírás által, mely fokozatosan kiszorítja a régebbi orientációkat. A középkori világot az újkori váltja fel, a krónikát természetszerûen a "történelem". És a reneszánsszal kezdôdôen ez a történelem nagymértékben az egyén történelmévé válik.