A fejedelemség korabeli Kolozsvár a városfalak védôrendszerén belül épült és terjeszkedett. Így természetes, hogy e korszak stíluseszményének, az erdélyi reneszánsznak emlékeit a fôtér körüli házakban s az onnan nyíló utcákban lelhetjük föl. Egy belvárosi sétával bárki kísérletet tehet reneszánsz faragványok, épületrészek földerítésére, rábukkanhat az íves kapualjak alatt az udvarok belsô terében rejtôzködô 16—17. századi emlékekre. Fejedelmeink korából való reneszánsz házak Kolozsváron teljes épségben nem maradtak fönn. A faragványok, mûrészletek gyakorisága azonban meggyôzôen mutatja, milyen gyarapodásnak indult a város a 16. századtól, és kialakuló korai polgársága, kereskedô- és kézmûves-rétege milyen ízlésbeli egységben alakította otthonait.

Ajtó egy tûzfalon! Reneszánsz emlék a városfalakon kívül, a Széchenyi téri piac környékén. Hogy kerülhetett oda?

Nincs benne ellentmondás: ami a falakon kívül van, az már semmiképp sem a fejedelmeink korabeli Kolozsvár eredeti építészeti tartozéka. Az a körülmény, hogy ez a faragott ajtó ilyen lehetetlen helyre került, csupán azt bizonyítja, hogy sok idô múltán, a száz év elôtti Kolozsváron fölismerték a történelmi jellegû építészeti maradványok értékét. Már nem hagyták sorsukra közömbösen a lebontott épületekbôl kikerülô faragványokat. Ajtó- és ablakkeretek, címeres emlékek épültek be másodlagos elhelyezésben az új házakba.

Pontosítva a helyszínt, a mai Mihai Viteazul tér 25. szám alatti épületben, az udvarra nézô tûzfalon mintegy 6 méter magasan faragott kôkeretû ajtó helyettesíti a padlásbejáratot. Ez a reneszánsz mû nem egészen ismeretlen, de a rá való utalások pontatlanok, leírása hiányzik. Csak egy vázlatos, elnagyolt rajza maradt meg, azzal a megjegyzéssel, hogy a Magyar-kapu közelében levô házak lebontásából származik, és a Hosszú-szappan utca egyik épületének tûzfalába illesztették be. A rajzot Kolozsvár egykori fôépítésze, Pákei Lajos készítette, és Balogh Jolán közli a Kolozsvári kôfaragó mûhelyek címû könyvének 168. képén. A Hosszú-szappan (a mai Brassai) utcában hiába keressük ezt a reneszánsz emléket. Nyilvánvalóan elírásról van szó, nem a Hosszú-szappan utcában, hanem az akkori Hosszú utcában (ma a Mihai Viteazul tér keleti oldalán) áll az a ház, ahova befalazták.

A nagy forgalmú, zsúfolt piactéri utcában alig vehetô észre ez a kúriaszerû, manzárdtetôs, kellemes arányú épület. A ház a századfordulón épülhetett, a Hosszú utca 5. szám alatt. Tulajdonosára Kolozsvár lakóinak egyik névjegyzéke utal (1914), amely dr. Nagy Zoltán ügyvéd birtokában jelzi.

Stílusjegyei alapján az egyszerû faragású ajtó a 16. század derekán készült, és a Balogh Jolán tanulmányaiból ismert kolozsvári kôfaragó mûhely terméke. Anyaga könnyen romló homokkô, mint számos korabeli munkáé. Romló, lepusztult állapotban ugyan, de egészében megmaradt a kôkeret. Díszítése világosan olvasható, legjobban sérült, málladozó profiljai is felismerhetôk még. Szélessége 129,5 cm, magassága 226,5 cm, a nyílásméret 83,5 x 161 cm. A pilaszterek, a keret oldalsó zárópillérei kannelúrás díszítésûek, tehát félkör-keresztmetszetû függôleges vájatokkal barázdáltak. Ez esetben hiányzik a korabeli reneszánsz kereteknél gyakran alkalmazott pálcatagos kitöltése a vájatok alsó részének. A pilaszterek lábazata és fejezete kiszélesedô, egyszerû tagolású. A szemöldökkô kétoldalt fecskefarkú fogsordíszítéssel kezdôdik, mely fölött lapos faragású akantuszlevéllel díszített pillérfô áll. A szemöldökkô tengelyében a reneszánsz faragványok kedvelt motívuma, a lófej formát utánzó címerpajzs látható, alsó részén liliomdísszel. Az ívesen tagolt szélû, növénymotívumot utánzó címerpajzs teljesen üres, nincs rajta sem az építtetô személyét jelzô monogram, sem évszám. A kartus két oldalán két hatszirmú rozetta ékesíti a felületet. A zárópárkány erôsen tagolt, a pillérek fölött kiszélesedô, hangsúlyos osztatú.

Ez a reneszánsz ajtó, ha nem is tartozik a díszesebbek közé (megrendelôje szerényebb polgára lehetett a városnak), és hiányzik róla a sok helyütt olvasható felirat, történelmi jellegû építészeti emlékeink egyike, és azok sorába tartozik, melyek belvárosi épületeinkben, illetve történelmi múzeumunk kôtárában maradtak meg. Felmérését és rajzi ábrázolását azért vélem fontosnak, mert állapota különösen veszélyeztetett. A magas tûzfalon, fedél vagy védelem nélkül, az idôjárás viszontagságának kitéve pusztul, málladozik.

E reneszánsz emlék történetét követve a 19. század hatvanas éveitôl fölgyorsult városfejlesztés folyamatát kell vizsgálnunk. Útban állottak a középkori falak, bástyák és kapuk. Az alig ébredezô magyar mûemlékvédelem még nem tudta meggátolni a nagyarányú és késôbb annyira sajnálatosnak bizonyult bontásokat. A Magyar-kapu és Híd-kapu megmentésére hiábavaló volt még Henszlmann Imrének, a magyar régészet és mûemlékvédelem úttörôjének tiltakozó interpellációja is. 1872-ben mindkettôt lebontották. Csákány alá került ezután a kapuk és városfal környékén álló házak egy része is. A város hajthatatlanságát idézi az 1869. július 21-én kelt tanácsi jegyzôkönyv: "A régi várfal e maradványai történelmileg nem oly fontosak, mint a város jelenlegi azon feladata, hogy területén az idôszerû közlekedési könnyebbítések, utcza és térrendezések minél czélszerûbben végbemenjenek."

Negyed századdal késôbb Pákei Lajos, a város jeles építésze volt az, aki ezt a szemléletet elutasítva lépett föl az építészeti emlékek megôrzéséért. Saját villájába (a mai Botanikus Kerttel szemben) reneszánsz faragványok sorát építette be, másokat múzeumba vitetett, megmentve a pusztulástól. Példája követôkre találhatott. Így került mai helyére az itt bemutatott reneszánsz ajtó.