A mûvelôdéstörténet alapvetô fontosságú jelenségeként a reneszánsz jelentôsége túlmutat a mûvészeten, amiért is ez az egyetlen stílusirányzat, melyet némely nyelveken nagy kezdôbetûvel írnak. Fejlôdése nem független a humanizmus eszmeiségétôl, s ilyenformán egy komplex és széles körû mozgalomba épül bele, mely Itáliából kiindulva fokozatosan elterjed az egész európai kontinensen. A görög-római antik világ filozófiai és irodalmi alkotásaiból ihletôdve — melyek szabad és harmonikus emberideált tételeznek — a humanizmus kidolgozza a maga emberközpontúságát, mely szöges ellentétben áll a középkori vallásos fanatizmussal. Figyelme középpontjába az alkotó, tökéletesíthetô és önmegvalósításra képes embert helyezi, aki bizonyos fokig kezében tartja önnön sorsát. Nemes és felszabadító eszmerendszer ez, mely felkínálja az embernek egy esetleges önálló és individualista létezés lehetôséget, és a világi támogatottság fölerôsítésével ellentmond a teológiai determinizmusnak.

A reformáció különféle elágazásai révén a vallás maga is egyfajta mentalitásbeli megújuláson ment keresztül, amely békésen megfért a humanizmussal. Ezek a körülmények megkönnyítik a reneszánsz szellemiségnek a városlakók mûvelt rétegei sorában való meggyökerezését. Az új felfogás stimulusai a városi életformában tükrözôdnek, összhangban a polgárság vezetô rétege gazdasági és társadalmi-politikai célkitûzéseivel. Kettôs — anyagi és szellemi — prosperitás mutatható ki egy olyan létezési forma jelentôs szintjein, mely számottevô fejlôdést feltételez.

Nem csupán a mûvelôdésrôl mint olyanról van szó, hanem az egyre nagyobb stílûvé és pompásabbá váló lakások belsô tereinek kényelmérôl, bizonyos gyakorlati erkölcsi kódexrôl, mely az ajtó- és ablakkereteknek, a kandallók márványlapjainak kôbe vésett szentenciáiban és maximáiban jelenik meg. Lassan egy új etikai szemlélet kezd teret hódítani.

Ez a jelenség Kolozsváron a 16. század második felétôl bontakozik ki egy erôteljesebbé váló kulturális folyamat serkentése következtében. Az új kezdeményezések hordozójaként Heltai Gáspár 1550 körül létrehozott nyomdája — mely egyike volt az egyik legaktívabbaknak Erdélyben — lehetôséget nyújt nemcsak kálvinista, de számos görög—római munka kiadására. A mûvelt humanista Heltai nemcsak kiadó, egyszemélyben olykor evangéliai jellegû, máskor nevelô-moralizáló munkák szerzôje is.

A küllfödrôl származó könyvekkel együtt az itt nyomtatottak is bekerülnek az iskolákba és könytárakba, folyamatosan emelve a mûveltségi színvonalat. E folyamat kezdetben a humanista Itáliával való közvetlen kapcsolattartással indult, s intézményi és magánkönyvtárak létesítését, illetve ezek gazdagítását eredményezte. A kolozsvári Domonkos rendi kolostorban néhány olasz szerzetes jelenléte (Lucas Italicus, Nicolaus de Mirabilibus) nyilván hozzájárult a kolostori könyvtár gyarapításához, amint azt források is tanúsítják (domum liberariae pulcram et amplam, sic!). Nem kevésbé jelentôsek a református (1571), illetve a jezsuita kollégium könyvtárai (1581). S bár nem annyira gazdagok, a kolozsvári magánkönyvtárak — a Hercegh Istváné, Münich Sebestyéné vagy a borbély-sebész Egidiusé — szintén említésre méltóak. Viczey György szappanosmester hagyatékában (1655) Vergilius, Cicero és Rotterdami Erasmus mûvei is szerepelnek, mintegy a görög-római és humanista mûvek iránti, a 17. századra átnyúló érdeklôdés bizonyítékaiként. Ezt igazolja a maga idején Halics György könyvtára is. A reneszánszból táplálkozó szellemiség légköre hosszan tartó és hathatós Kolozsváron, ami bizonyos fokig az itáliai egyetemeken tanuló kolozsvári fiataloknak köszönhetô. A késôbbi gyulafehérvári püspöki vikárius és kolozsvári plébános, majd budai udvari tanácsos, Adrianus Wolphard a bolognai egyetemen tanult, megszerezve a magister artium liberalium et juris altriusque doctor címet. Az itáliai reneszánsz mûveltséget és akadémiai címet szerzett kolozsvári fiatalok között szerepelt a világi Jordán István is.

A humanizmus eszméi többféleképpen jutottak el Kolozsvárra, illetve Erdélybe. Mivel a nyomdahasználat és a teljes mûvek behozatala költséges volt, elônyben részesültek az antológiaszerûen válogatott munkák. Az antológiák, maxima- és aforizmagyûjtemények, melyek a nyomdatechnika alkalmazását megelôzôen is léteztek, most valóban divatba jöttek. A kompendiumok és szemelvények fokozott mértékû kiadása jellemezte kezdetben az erdélyi nyomdák tevékenységét. Ilyenformán megtöbbszörözôdött az állhatatosan és kitartóan olvasott szerzôk száma. A kolozsvári könyvtárak polcait a erôsödô bibliofil szenvedély jelzéseként olyan szerzôk mûvei díszítik, mint a filozófus Arisztotelész vagy Epiktétosz, a történész Plutarchos, Caesar, Tacitus, Suetonius, Sallustius és Quintus Curtius, tragédiaírok, elsôsorban Euripidész, valamint az újra divatba jövô antik költôk, hogy csak Héssziodoszt, Horatiust, Catullust, Propertiust vagy Ovidiust említsük.

A maxima- és aforizmagyûjtemények kinyomtatásának ötlete 1539 körül születik, amikor Johannes Honterus Brassóban két hasonló munkát publikál, majd késôbb Seneca és Arisztotelész maximagyûjteményébôl egy-egy válogatást (1555). Ugyanakkor Valentin Wagner kiadja Terentius vígjatékait (1557).

A saját papírmalommal is rendelkezô Heltai Gáspár nyomdájában készült többek között Jesua Sirach antológiája és Salamon példabeszédei (1551), Cato Erkölcsi gnómái (1566) és egy fabulagyûjtemény, melynek szerzôi között természetesen Aiszoposz fô helyen állt. Ezeket Plutarchos és Lukiánosz követte 1598-ban.

A 16. század elsô felétôl kezdôdôen a kolozsvári patríciusok kényelmes kôházakat kezdtek építeni, melyek Givanandrea Gromo, János Zsigmond testôrsége olasz parancsnokának a csodálatát is kivívták. E házakat — a nyugati divatot követve — márványba vésett bölcs mondások díszítették. Itáliai és helyi kôfaragók (mint például Seres János) készítették ezeket, akik a toszkán vagy lombard mintára faragott díszítést gyönyörû ad antiquam betûs felirattal látták el.

Bár csak egy részük maradt fenn, a többnyire ajtók párkányzatába vésett szentenciák száma rendkívül nagy lehetett. Jelentésük függvényében — mely majd mindig emblematikus és moralizáló — ezek egy békés világnézetbôl fakadó jelentôséget hordoznak. Az antik bölcsesség és a vallásos szellemiség kölcsönösen kiegészíti egymást, a váltakozva fennálló hangsúlyeltolódás ellenére.

Úgy tûnik, a legrégebbi, a 16. század elsô felébôl datálható márványba vésett szentenciák a Wolphard-Kakas és Püspöky házban találhatók. Ezek vallásos jellegûek, s jó néhány európai pénzverde hosszú idôre, a 13. századig visszanyúló hagyományát követik, latin körirattal. Ezek a zsoltárokból ihletôdve gyakran feltûnnek, fôképp Spanyolországban Aragóniai Jakab, valamint Ferdinánd és Izabella uralkodása idején. Az egy ezüst-, illetve egy aranyérmén olvasható feliratok: Fortitudo et salus mea Dominus (Zs. 17; 14) és Sub umbra alarum tuarum protege nos (Zs. 16; 8) közeli rokonságot mutatnak a Wolphard-Kakas ház kapuzatának feliratával (mely az építés elsô szakaszából származik, és jelenleg a kolozsvári Történelmi Múzeum középkori kôtárában található). Ez a következôkeppen hangzik: DOMINVS REFVGIVM MEVM ET VIRTVS 1536 (Zs. 17; 3) (Az Úr az én menedékem és támaszom). Bár a mondás katolikus jellege nyilvánvaló és bár az erdélyi protestantizmus hivatalos térhódítását megelôzôen jelenik meg, egybecsengése a jól ismert protestáns himnusszal: Ein fester Burg ist unser Got, mely a maga során a Turris fortissima nomen Dominiból (Példabeszédek, XVIII, 10) inspirálódott, nem lehet kétséges.

Hasonló, bár hangsúlyosabbban protestáns eredetû egybecsengést jelez a Püspöky ház (Fôtér, 20. szám) egy másik szentenciája: VERBVM DOMINI MANET IN AETERNVM ESAI 40 (Istenünk beszéde mindörökre megmarad. Ésaiás 40, 8.) Ez a leggyakrabban idézett bibliai bölcsesség a református Európában, bár a reformáció megerôsôdése elôtt is ismert volt. Eredetileg a II. Frigyes sziléziai herceg által veretett érméken, még 1480-ban, majd 1553-ban a II. Sziléziai György és felesége, Brandenburgi Borbála birtokában lévô briegi kastély homlokzatán jelenik meg. Ez a legelterjedtebb, ugyanakkor azonban a legvitatottabb protestáns jelmondat volt, melyet 1552-ben a szász választófejedelem, Bölcs Frigyes és a reformációt híven támogató utódai, valamint Fülöp hesseni tartománygróf tettek népszerûvé. A schmalkadeni liga (1535) zászlóin e szentencia kezdôbetûire rövidített formában jelenik meg: VDMIE. Ez fegyvereken, vértezeteken és természetesen pénzérméken egyaránt olvasható volt, és elterjedt mindenütt a protestáns Közép-Európában, fôként a reformáció évfordulóit követôen (1617, 1630).

Erdélyben e szentencia megjelenése megelôzi a vallásszakadást. A szebeni evangélikus — korábban katolikus — templom narthexében (a fôhajó elôtti csarnokban) egy, a 15. század utolsó negyedébôl származó ívzárókövön jelenik meg. Kolozsváron a szabók valószínûleg 1548-ból származó céhpecsétjén fedezzük fel, tehát egy olyan idôpontban, amikor a kézmûvestestületek és általában a városi rétegek a reformációhoz csatlakoztak. Elképzelhetô ilyenformán, hogy a Püspöky ház feliratához hasonlóan ez a legrégebbi kolozsvári, protestáns ihletettségû szentencia.

Megyjegyzendô ezeknek egy közös témához való ragaszkodásuk, ami egyébként az antik inspirációjú maximáknál is megfigyelhetô. Egyik elterjedt téma az emberi lét mulandóságát idézi. A sorsát elkerülni nem tudó ember láttatása az antik irodalomban elégikus formát öltött.

Vergiliusnál, Horatiusnál és Ovidiusnál ezek állandóan visszatérô motívumok. Petronius (Satiricon) a Trimalchion lakomájában csontvázszerû ezüstbábot idéz, mely a társaság lakomaasztalán táncol. Ez egyébként egyik elôdje a középkori dance macabre-nak. A halálfélelem, az elmúlástól való rettegés évszázadokon keresztül domináns téma maradt.

A Wolphard-Kakas ház egy másik ajtajának frízén az építkezés második szakaszából a következô felirat olvasható (Középkori kôtár): VIVE. MEMOR. LETHI. FVGIT. HORA. M D LXXIX (A halálra emlékezve élj. Az idô szalad. 1579). Az aforizma A. Persius Flaccus szatíráiból (V. 153) ihletôdött. A Nero kortársaként élô Persius, aki a mértékletesség híveként némiképp a horatiusi Carpe diem-szerû hedonizmussal is rokonszenvezett, nagyon népszerû volt a középkorban. A reneszánsz kor általi reaktualizálása egyidejû egy Vergilius-aforizmáéval: Fugit irreparabile tempus (Georgica, 3, 234. Az idô visszafordíthatatlanul elszalad), illetve Horatius soraiéval: Eheu, fugaces, Postume, Postume / Labuntur anni ... (Ódák, 2, 14, 1—2.). Sôt, az alábbi Ovidius-sorokéval is: Nihil est annis velocius és Tempus edax rerum (Metamorphoses, 10, 520; 15, 234; Semmi sem múlik el gyorsabban, mint az évek, illetve Az idô felemészti a dolgokat).

E gondolat továbbélését igazolja egyébként e maximának az újbóli feltûnése a szebeni szíjgyártócéh 1731-es sírkövén, melyen a szavak felcserélôdnek: HORA FVGIT, s mellette egy vízióra látható.

Az ezüstmûves Hensler házának ajtói (melyek közül ma egy sem áll in situ, az egykori Híd, ma Dózsa György utca 22 szám alatt) arról árulkodnak, hogy a tulajdonost nyomasztotta emberi létezésének véges mivolta, hiszen minden aforizma ezt igazolja.

Az egyik ablakkeret frízén (mely a Pákei házba került, volt Majális, ma Bilaƒcu utca 37) olvasható feliratot; MEMENTO MORI 1584 két olyan puttófigura veszi közre, melyek épp az élet lángját oltják ki. A halál angyalát megszemélyesítô ilyen alakok az ókorból származnak, s a korai ôskeresztény szarkofágokon is fellelhetôek, ahonnan is majd a reneszánsz ikonográfia átveszi ôket. A lakonikus szentencia azonban középkori ihletettségû. A 12. században ez a franciaországi trappista szerzetesek szokásos köszönése volt. Ezeket ugyanakkor kis, elefántcsontból vagy fából faragott koponyákra vésték fel, emlékeztetôül az emberi lét mulandóságára. A reneszánsz korban újra divatba jönnek, s a kis amulettek memento moriként kerülnek forgalomba. Német változatban, O bedenck das End formában fellelhetjük a mainzi piac 1526-os kútján.

Hasonló jelentése van a Hensler ház egyik ajtófeliratának (mely a Pákei házhoz került), mely a következôképpen hangzik: HODIE MIHI CRAS TIBI 1584 (Ma nekem, holnap neked), ami a német Heute mir, Morgen dir megfelelôje. Az aforizma, mely egy régi héber közmondásból származik, megtalálható a jeruzsálemi antológiaszerzô, Jesua Sirach gyûjteményében. A mondások zöme archaikus szájhagyományból ered, népi jellegû, másokat maga Sirach alkotott, Salamon példabeszédei alapján. Gyûjteményébôl származik a Memento morival egyenértékû Heute rot, Morgen tot egy plasztikusabb és melankólikusabb változata: Das Haus ist mein und doch nicht mein, ich gehe aus, du gehest ein, Mein wer wird wohl der letzte sein." (Sic!)

Ugyanazon az ajtón egy másik, az elôbbivel és az említett ablakkal kortárs felirat is olvasható: FORTVNA VITREA EST CVM SPLENDET FRANGITVR, 1584. Az idézet szerzôje Publius Syrus (Sententiae 236: A szerencse üvegbôl van. Mikor csillog, eltörik.). Az Antióchiáaból származó szerzô a Kr. e. 1. század közepén telepedik meg Rómában, ahol nagy sikerei vannak. Következésképpen maximáit tartalmazó elsô antológiája még a 2. században lát napvilágot. A középkor elején ezt más forrásokból származó elemekkel egészítették ki, és a latin nyelv oktatására használták.

Rokon értelmet hordoz Hensler ezüstmûves háza egy másik ajtajába vésett maxima (Középkori kôtár): SIC TRANSIT GLORIA MVNDI A - D - 1586 (Anno Domini 1586, Így múlik el a világ dicsôsége). A 14. században szerkesztett, latin nyelvû gyûjteményben, az Imitatio Christiben (I. 36) szereplô gondolat azonos értelmû a vanitas vanitatummal (hiúságok hiúsága). Ezt is használták rituális szövegként egy-egy új pápa megválasztásakor, mintegy emlékeztetôül a hatalom idôleges és a dicsôség mulandó voltára.

E filozófiai bölcsességekkel fûszerezett szentenciák mellett Kolozsváron számos aforizma is feltûnik, ezek kevésbé figyelemre méltó jelentésûek, nagyon hasznosak azonban egy olyan etikai útmutató megôrzésére, amely a városlakók életét szabályozta, s távol tartotta ôket olyan káros cselekedetek elkövetésétôl, melyeket önmaguk vagy a közösség szenvedett volna meg.

A nevelôszándék a legnyilvánvalóbb egy kapuferiraton, mely in situ található a volt Belmagyar utca, ma 21. December sugárút 12 szám alatt: AVDI VIDE TACE SI VIS VIVERE PACE 1559. Nem ismerjük pontosan az eredetét, gyakoriságát azonban a más nyelveken látható változatok is igazolják. Olaszul, sôt szicíliai tájszólásban ennek egy közeli variánsa ismert: Chi é cieco, sordo e tace, vive cent'anni in pace. S ugyanennek német parafrázisai: Viel sehen, hören, wenig sagen, ist gut Nutz in allen Tagen vagy Wer seiner Zunge hat Gewalt, der wird in Ehren grau und alt.

Heltai Gáspár a szerzôje egy 1552-ben megjelent nevelô-moralizáló munkának, melynek címe A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus. A fôtéren lévô valamikori fogadó homlokzatának felirata Heltai könyvének szellemiségével rokonítható: COMMORANDI NATVRA DIVERSORIVM NOBIS NON HABITNANDI DEDIT — ANNO SALVTVS 1571 (A természet azért adta a kocsmát, hogy megpihenjünk, nem hogy lakjunk benne.)

A hajdani Szappan utcabeli volt bástyán, mely Kolozsvár védelmét szolgálta, egy, az erôt és a morális tartást dicsôítô aforizma olvasható: FORTIOR EST QUI SE QUAM QUI FORTISSIMA VINCIT MOENIA NEC VIRTVS ALTIVS IRE POTEST 74 (vagyis 1574). (Erôsebb az, aki önmagát gyôzi le, mint az, aki a legerôsebb falat. Nincs is ennél nagyobb hôsiesség.) A szöveg megelôzi a Carminum proverbialium totius humanae itae-beli variánst, mely 1576-ból datálható, tehát két évvel késôbb, Seyboldban, a Viridiarum selectissimis Paroemiarum et Sententiarum Latino-Germanorum flosculis (Nürnberg, 1677, Nr. 190).

A Wolphard-Kakas ház építésének második szakaszából származó kapun (Középkori kôtár) két figyelemre méltó felirat olvasható. Az elsô Vergilius Bukolikáiból (I. 6) ihletôdött: DEVS NOBIS HAEC OTIA FECIT (Isten adta nekünk e nyugalmat), mely egy keresztény hitvallás adaptációja (Isten adta nekünk az otthon nyugalmát). Célzás ez az Isten nyújtotta lelki békére, mely a Mindenható kegyességének ajándéka. Ez esetben az eredeti jelentés módosulásáról van szó, ugyanis a vergiliusi mû, mely Kr. e. 42—39-ben íródott, Octavianus Augustus leendô uralkodóra vonatkozik, aki véget vetett a polgárháborúnak, és békét teremtett Itáliában. Egyébként Vergilius mûve, mely roppant népszerûségnek örvendett nemcsak az ókorban, de a középkorban is, széles körben elterjedt a reneszánsz Erdélyben is.

Ugyanannak a kapunak a második felirata: NIHIL TAM ALTE NATVRA CONSTITVIT QUO VIRTVS NON POSSIT ENITI CICERO 1590 (A természet semmit sem helyezett olyan magasra, hogy azt a bátorság ne érné fel). Figyelmen kívül hagyva a szerzô személyére vonatkozó relatív tajékozatlanságot, ez ugyanis nem Cicero, hanem Quintus Curtius Rufus, Claudius császár kortársa és egy híres, Nagy Sándor életérôl szóló munka szerzôje, a maxima a tökéletesség elérését célzó vágy kifejezôdése. A makedón hôs személyisége az ókoron és középkoron keresztül a reneszánsz korra is áthagyományozódott. Az idézett aforizma épp az említett munkából származik (Historiarum Alexandri Magni Macedonis libri qui supersunt. VII. 11, 41).

Pragmatikus üzenetet hordoz egy ajtókeret felirata a Fôtéren (20. szám): SERA IN FVNDO PARSIMONIA 1593 (Késô takarékoskodni akkor, amikor már a zsák fenekét éred). A felhívás természetesen a hosszan tartó és nem csupán alkalmi mértékletességre vonatkozik.

A Filstich ház (Fôtér 27. szám) in situ kapuján olvasható felirat a következô szentenciát tartalmazza: VIRTVTIS COMES INVIDIA 1597 (Az érdem kísérôje az irigység). A szintén hibásan Cicerónak tulajdonított mondás tulajdonképpen egy ismeretlen szerzôtôl származik , Kr. e. az 1. századból, melyet Herrenius Retorikája vett át (Rhetorica ad C. Herrenium — Incerti auctoris de ratione dicendi a. d. C. Herrenium libri IV, 26). Ennek rokon verziói megjelennek a magyar és német nyelvben is: A jó szerencsének mindenkor irigye vagyon, vagy Der Baum mit guten Nüssen wird Steine nicht vermissen — e variánsok árnyalják, de nem torzítják az eredeti jelentést.

Egy utolsó példa késôn jelenik meg a volt Belmonostor, ma Memorandumului utca 15. számú ház kapuján, a következô felirattal: FIDE SED CVI VIDE 1654 (Bízzál, de nézd meg, kiben), mely elôvigyázatosságra és óvatosságra int az emberi viszonyok tekintetében. A mondás hosszú idôn át tartó fennmaradását a kolozsvári ezüstmûves Brassai Mihály egy késôbbi, gravírozott fejléce igazolja.

A Kolozsváron fennmaradt bölcs mondásoknak e kis gyûjteménye a városi értelmiség adott intellektuális színvonalát tükrözi, illetve ennek olvasmányélményeirôl árulkodik. Egy széles látókör kristályosodik ki, mely meghaladja a város határait, és egy európai közösség humanizmustól átitatott gondolkodásmódját példázza. E kis etikai útmutató, mely a sztoikus határozottságot a bölcsességgel, az ókori szellemiséget a keresztényivel ötvözi, egy olyan életmód általános koordinátáit nyújtja, melyet magasabb rendû eszmék vezérelnek.

Kovács Kiss Gyöngy fordítása

VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA

B. Nagy M.: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest, 1970.

Balogh J.: Kolozsvár mûemlékei. Budapest, 1935.

Balogh J.: Az erdélyi reneszánsz. I. Kolozsvár, 1943.

Bitay I.: Antik elemek a késô humanista erdélyi mûveltségben. Studia Universitatis Babe-Bolyai. Series historia. 1963. 2. 21. skk.

Bitay I.: Contribu‡ii la studiul culturii antice în Transilvania în secolul al XVI-lea. Acta Musei Napocensis. 1966. III. 185. skk.

Chiril,F.—Marica, V. Guy: Lateinische Inschriften aus Cluj (16.-17. Jh.). Anuarul Institutului de Istorie ƒi Arheologie. 1978. 319. skk.

Goldenberg, S.: Clujul în sec. XVI. Bucureƒti, 1958.

Jakó Zs.: Az otthon és mûvészete a XVI—XVII. századi Kolozsváron. Kelemen Lajos Emlékkönyv. Bukarest, 1957. 374. skk.

Marica, V. Guy: Lapidarul medieval. Ghidul Muzeului de Istorie din Cluj. Bucureƒti, 1967. 45. skk.

Marica, V.—oca, M.: Renaƒterea artisticã. Istoria Clujului. Cluj, 1974. 159. skk.

Sebestyén G—Sebestyén V.: Arhitectura Renaƒterii în Transilvania. Bucureƒti, 1963.

Teuffel, W. S.—Kroll, W.—Skutsch, F.: Geschichte der Römischen Literatur. II. Berlin, 1910.

Walther, H.: Lateinische Sprichwörter und Sentenzen des Mittelalters in alphabetischer Anordnung. Teil 1-2. Göttingen, 1963-1967. (Series Carmina Medii Aevi Posterioris. II/I)