Összefoglaló mûvek és kézikönyvek sora utal a gyulafehérvári humanisták tevékenységére, jelntôségére, majd a reneszánsz felvirágzására a 16. század során. Aprólékos munkával számos kutató próbálta megrajzolni a reneszánsz kori mûvelôdési állapotokat az elpusztult történeti források töredékeibôl. Kevéssé ismert tanulmányok, ritka folyóiratokban eldugott cikkek és dolgozatok ismertetik a Gyulafehérváron mûködô humanisták törekvéseit, torzóban maradt vagy akár nyomukat vesztett mûveit. Ennek ellenére kevéssé ismertek a gyulafehérvári humanista kör törekvései; szerepük és jelentôségük nem él a köztudatban.

A hazai fejlôdés és - a múltban bekövetkezett pusztulás következményeként - a hazai viszonyoknak megfelelô teljesítmények, nemkülönben az ezeket feltáró részeredmények - töredékes jellegük miatt - jobbára ismeretlenek maradtak mind itthon, mind külföldön. Nem léteznek olyan hazai összefoglaló, illetve elemzô mûvek, amelyek bemutatnák a humanizmus, majd a reneszánsz elterjedését, ennek sajátosságát és fôleg eredményeit a mi tájainkon. Még kevésbé ismert e mûvelôdési áramlatok elterjedésének mechanizmusa, ok-okozati rendszere. Csak eredménycsúcsok tûnnek elô a múlt homályából, ám ködbe vész az emberi erôfeszítések sora, az intézményi keret és maga a folyamat, amely végül is kitermeli, lehetôvé teszi a "történelmi" eredményeket. Nem ismert az adottságok rendszere, nem azok a szívós törekvések, amelyek korokon átívelve villantják fel fejlôdési sajátosságainkat, egyben fejlôdésünk belsô erôvonalait. Miért is lesz Gyulafehérvár az erdélyi humanizmus egyik, ha nem éppen legjelentôsebb központja? Miért is olyan ez a humanista, majd reneszász központ, mint amilyen? Mi határozta meg e központ milyenségét, az itteni törekvések jellegét? És fôleg, hogyan jut el Erdélybe legjelentôsebb reneszánszabb uralkodónk, Mátyás király udvarából a kortárs Európa szellemi törekvéseinek számos eleme? Jelen tanulmányunk, ha vázlatosan is, erre kíván válaszolni.

A humanizmus, majd a reneszánsz elterjedésében és felvirágzásában Magyarországon döntô szerepe volt Mátyás királynak. Balogh Jolán, a korszak egyik legjobb ismerôje, aki több alapvetô fontosságú mûvel adózott Mátyás nagyságának és mûvészetpártoló, mûvészetszervezô szerepének, lényegében ezért is azonosítja a korszak elsô szakaszát Mátyás uralkodásával (1460—1500). Az is igaz, hogy a reneszánsz törekvések további fejlôdése közvetve változatlanul a Mátyás által lerakott alapokra vezethetô vissza. Ezt egy második - 1541-ig terjedô - szakasz követ, amelynek folytatása már a háromfelé szakadt ország fejlôdésének korszaka. Az erdélyi reneszánsznak még ebben a korszakban is rendkívül nagy a jelentôsége.

A 14. századi Anjouk, majd Zsigmond udvarának európai kitekintésû politikáját folytatva Mátyás király az addigi hazai hagyományhoz képest gyökeresen új életvitelt és egy új típusú érdeklôdést honosít meg Magyarországon. Nemcsak a nagyhatalmi politikát és az ehhez kapcsolódó hadviselést tartotta elsôrendû és hazafias kötelességének, hanem - és ez a gyökeresen új a Mátyás-jelenségben - a humanista és a reneszánsz törekvések pártolását is.

Miközben képviseli, sôt továbbfejleszti a magyar politika hagyományait, elsôsorban az ezt megtestesítô hadviselést, kitárva Európa felé az ország kapuit, humanizmus- és reneszánszpártoló mûvelôdési politikájával Mátyás király valami olyasmit honosít meg, amit az egyik történész Beatrix hasonló törekvése kapcsán ír le, nevezetesen hogy "a humanizmus általános kultúraélvezése él benne". Mátyás valóban éli és halmozza - nap mint nap - a kultúrát, ennek termékeit gyûjti maga köré, ennek jelentôs európai képviselôit hívja meg udvarába. Nem tud már ezek nélkül élni. Hétköznapok és ünnepek mind-mind magukon viselik az új stílus jegyeit.

A társadalom vezetôrétegének, elsôsorban király környezetének egyes tagjai nem tudják kivonni magukat a nagy uralkodó mûvelôdéspolitikájának" hatása alól és felkarolják ezt az új életvitelt.

Heltai Gáspár, Mátyás humanista történetírójának, Bonfini magyar történetének átdolgozója is felfigyelt a magyar társadalom legmagasabb régióiban lejátszódó minôségi változásra. Tévesen Beatrix személyéhez kapcsolja ezeket, holott ezek elsôdlegesen Mátyás egyéniségébôl következnek. Heltai - feltehetôleg a Mátyás korabeli magyar közvéleményt visszhangozva - szembeállítja a két korszakot és viszonyulást, nevezetesen hogy az addig csak hadakozás iránti érdeklôdést felváltja egy merôben új felfogás és érdeklôdés. ("De Mátyás király az Beatrix királyné asszonnak eljövetele után nemcsak az országi törvéneket megváltoztató, hanem az egész életnek módját mind más állapatra rendelé. Mert azelôtt a magyari királyok a nemesekkel és urakkal együtt nyájaskodtanak... A pénzt csak a hadiköltségre tartják vala és az országnak megoltalmazására. A hadakozásban megmutatják vala az ô gazdagságokat.").

Mátyás uralkodásával kezdôdôen sajátos kettôsség jellemzi a magyar királyi udvart, miként a király személyiségét is. A középkor és a reneszánsz, a lovagi kultúra és a humanizmus keverednek, élnek egymás mellett. A királyi udvarban találkoznak a magyar társadalom hagyományai Európa új szellemi törekvéseivel. "Lovagok nevelkednek itt, a humanista szellem levegôjében, olasz mûveltségû fôpapok élnek nyers katonaélethez szokott fôurak mellett, a magyarság találkozik Európával, Európa egyik fele a másikkal."

Balogh Jolán teljesen megalapozottan szögezi le Mátyás személyiségével kapcsolatban: "egyrészt családi hagyományai és az ország akkori mûveltsége a késô gótika kultúrájába kapcsolta be, melyhez haláláig ragaszkodott. De másrészt neveltetése, a haladás iránti fogékony szelleme korának legmodernebb áramlatába, az olasz renaissace kultúra körébe vonta be." Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Mátyás tudatában volt annak, hogy "a mûvészet a hatalom legnemesebb kifejezôje, a dicsôség növelôje, a halhatatlanság megôrzôje".

Valójában a régi és az új találkozásáról van szó, amely azonban nem szûkíthetô le egyértelmûen csupán a király humanizmust és a reneszánszt kedvelô egyéni törekvésére. Egyéni kedvtelésén és ízlésén túl még valami hajtja Mátyás királyt, és ez az ország felemelése, pallérozása. Nem véletlen, hogy Heltai a következôket írja a Magyar Chronica bevezetôjében: Mert látja vala, hogy a magyarok barbarusok és csak bárdolatlan parasztok volnának, és semmi egyébre igen jelesek nem volnának, hanem csak az egy nagy vitézségre. Ennek okáért hozá be a sok tudós embereket Magyarországba, ezek mellett egyébféle sok jeles mûves mestereket, külemb-külembféle tudományokban s mesterségekben, hogy az magyarok meglátnák azoknak szép tudományokat, nagy emberséges voltokat és az ô bölcs mesterségeket, ôk is megszelídülnének, és a régi ostobaságból kitérnének, és tanulnának naponként szép emberséges és bölcs tudományokat és mesterségeket, hogy az ô országa is megépülne és megékesülne."

Mátyás mûveltsége, érdeklôdése, nemkülönben munkabírása olyan gazdag mûvészeti központtá avatta Budát, de magát az országot is, hogy méltán terjedt el híre Európában, méltán tartották egyesek a korabeli Európa - nem Közép- vagy Kelet-Európa! - legmûveltebb és a mûvészeteket leginkább pártoló uralkodójának.

Hírnevét Mátyás nemcsak könyvtárának és a benne fellelhetô páratlan értékû kéziratoknak és könyveknek köszönhette, hanem építkezéseinek is, amelyek pompájukkal, változatosságukkal méltán keltették fel a kortárs uralkodók irigységét és elismerését egyaránt. A reneszánsz életforma olyan gazdag és választékos anyagi készletét sejtetik a napjainkig csak töredékesen fennmaradt források, hogy teljesen megalapozottnak tûnik nem csupán a kortársak dicsérete, hanem érthetôvé válik Mátyás ténykedésének és uralkodásának korszakos, ugyanakkor lenyûgözô jellege is. Tudományok és ókori szerzôk, grandiózus, egyben mûvészi építkezések sokasága, mûvészi alkotások és a mindennapi élet tárgykészletének esztétikája mind-mind olyan lenyûgözô személyiség képét idézik, aki oly mértékben meghaladta korát és kortásait, szinte hajszolva magát és környezetét, hogy halála után évszázadokon keresztül ô lett a mérce, amelyhez viszonyították mind az országot, mind az elért eredményeket.

E korszerû kortárs európai tudományos és mûvészeti törekvések magyarországi meghonosításának legfôbb intézménye a mecénási intézmény, míg közege a királyi udvar volt. A humanista és reneszánsz törekvések támogatása a király mecénási tevékenysége révén valósult meg.

Ennek a mecénási szerepkörnek, illetve udvarnak a közvetlen elôzménye és részben mintaképe is egy adott pontig Zsigmond király, illetve Vitéz János váradi püspök, késôbb esztergomi érsek udvara volt. Az ô mecénáskodásukat fogalmazza át, fejleszti tovább megtöltve egyénisége magával ragadó lendületével Mátyás király, aki pénzt s fáradtságot nem sajnálva egy magasabb - európai! - fokon fogalmazza át mindezt és hajtja be könyörtelenül a környezetében elôforduló humanisták hadán. Ha kicsit szûkkeblû is Horváth János jellemzése, a lényeget tekintve igaz. "Ami Mátyás humanizmusát illeti, az természetesen nem azonos a hivatásos humanisták rendszeres tudományos készültségével. Inkább humanisztikus színezetû mûveltség az, mely otthon érzi magát ez új mûveltség tudósai körében s kellôkép meg tudja becsülni tanultságukat, mûveiket és finom, szellemes, klasszikus mintákon gyakorolt társalgásukat.. Nem annyira tanultsága terjedelmével tûnik ki köztük, mint a humanista sablonon belül is eredeti, egyéni gondolkodásával, kritikai önállóságával, minek vitatkozó kedve is bizonyítéka." Ennek ismeretében a teljesítmény mai mércével még jelentôsebb.

Mátyás egyénisége, érdeklôdése igazi mûhellyé teszi a királyi udvart. Ez a légkör vonzza a kor alkotóit és teszi lehetôvé számukra az alkotáshoz szükséges légkört és anyagi feltételeket. Király és udvar így teremti meg és élteti a mecénási intézményt, az azt körülövezô alkotásra serkentô légkört.

A reneszánsz udvari kultúra elengedhetetlen kellékeként a királyi udvarban nem csupán a támogatás sajátos folyamata zajlik le, hanem a mûvészek versengése és a mûvek megmérettetése is. A királyi udvar sajátos közegében születnek meg a humanista mûvek, ugyanakkor a reneszánsz mûalkotások is, vagy innen továbbítják az ilyen irányú megrendeléseket Európa udvaraiba. De itt kerül sor elbírálásukra és az újabb tervek, rendelések kivitelezésére.

A király nemcsak támogatója volt az egyes alkotóknak, igénylôje, megrendelôje, egyszóval fogyasztója a humanista vagy reneszánsz mûveknek, hanem egyben elôteremtette az ehhez szükséges anyagiakat. Mátyás közismerten súlyos adópolitikája nemcsak fedezte a hadjáratok költségeit, hanem biztosította a mûvészetek és a korabeli tudományok pártolását. Ezáltal egészül ki a mecénási kép, ezáltal kerül be újra ô a kép középpontjába mint döntô tényezô, mint fôszereplô. Ô fedezi fel az alkotót és követi a mû megalkotásáig.

A király személyisége, igényei és a szükséges anyagiak teremtik meg együttesen azt a légkört, azt a feltételrendszert, amely vonzza majd a korabeli Európa jeleseit Budára. Mátyás érdeme, hogy akiket nem tud vendégül látni udvarában, azokat otthon keresteti fel megrendeléseivel. Németországban, de fôleg az olasz városállamokban szerte mûködnek Mátyás megbízottai, könyveket, kéziratokat vásárolnak-másoltatnak, díszes könyvkötéseket rendelnek, építészeket, mûvészeket hívnak a király udvarába, mûvészi alkotások és ezekhez illô használati cikkek sorát rendelik meg, majd küldik a királyi udvarba. A király és a királyi udvar hírneve bejárja Európát. Tér és idô kitágul, hiszen Mátyásról beszélnek, Mátyásnak dolgoznak a földrész legjelesebb alkotómûhelyeiben. A királyi udvar határa az európai fô"-városokig ér el. Magyarország ekkor valóban nagyhatalom és már nem csak haderejének köszönhetôen.

Mecénás, udvar és alkotók együttesébôl olyan mûvelôdési jelenségcsoport jött létre Mátyás uralkodásának ideje alatt, amely - a humanizmus és a reneszánsz hazai fejlôdésének vonatkozásában - arányait és értékben kifejezôdô eredményeit, összetettségét és tagoltságát tekintve méltán nevezhetô az ô modelljének. Ez a modell nemcsak Mátyás hírnevét öregbíti a világban, hanem követésre ösztönzi udvarának, fôleg Mátyás környezetének egyházi és világi tagjait. Tehetségükhöz, mûveltségükhöz és anyagi lehetôségeikhez mérten próbálják meg utánozni a királyt a fônemesek és a fôpapok a mecénási szerepkörben. Így válnak ôk maguk is a humanista, illetve a reneszánsz mûvészet terjesztôivé, meggyökereztetôivé. Így jelennek meg szerte az országban azok a nemesi vagy fôpapi udvarok, ahol humanisták élnek humanista mûvek társaságában, ahol reneszánsz mûalkotások sorjáznak az ezeket igénylôk környezetében.

Miért voltak elsôsorban a fôpapok a mátyási modell átvevôi és meggyökereztetôi?

Ôk tartózkodtak rendszeresen és huzamos ideig a királyi udvarban a királyi tanács tagjaiként vagy a király közvetlen környezetének tagjaiként, és ott - ha már nem elôbb, egyetemi tanulmányaik során - ismerték meg és sajátították el azt az életvitelt, amelynek oly jeles képviselôje volt maga a király. Ezt a tárgyi és szellemi közeget kívánják majd meggyökereztetni saját püspöki udvaraikban ezek a püspökök és kívánnak, természetesen, fôszereplôivé válni e folyamatnak. Sokan azért térnek vissza újra meg újra a király környezetébe, hogy feltöltôdjenek mivel a királyi udvarban elidôzve azt a a légkört élvezték, amely hosszú ideig csak Európa legfejlettebb - fôleg egyetemi - városainak volt a sajátja.

Magyar vonatkozásban rendkívül nagy jelentôségûek a püspöki székhelyek, ahol a reneszánsz hatására alakulnak ki a püspöki udvarok. 1989 elôtt különbözô áltudományos meggondolásokból egyesek azt hangoztatták, hogy a püspöki székhelyként mûködô városok nem fejlôdtek és nem fejlôdhettek éppen ennek az intézménynek a jelenléte miatt, amely fékezte volna e városok fejlôdését. Valójában sajátos városfejlôdési típussal állunk szemben, amely a mezôvárosi fejlôdés nyomán vagy azzal párhuzamosan kettôs - gazdasági és mûvelôdési - visszacsatolással lendíti fel e városok fejlôdését.

A püspöki székhelyek nem voltak a humanista reneszánsz mûveltség egyedüli gócai. Azonban teljesítményeik révén túl tudták szárnyalni a mezôvárosoknak vagy a szász városoknak humanista vagy reneszánsz törekvéseit, amelyek egyetemet járt lakosaik aránya dacára sem voltak csúcsképviselôi az új mûvészeti áramlatoknak. Mátyás uralkodásának idején, majd az ez után következô korszakban Magyarországon a püspöki székhelyek ennek a magaskultúrának az elsôdleges letéteményesei. Ezekben ekkor oly nagy az anyagi, intézményi és szellemi koncentráció, hogy ott ki tudnak fejlôdni a korszerû európai mûvelôdési irányzatok. Számos más, fôleg egyházi intézmény, így kolostor és rendház székhelyei voltak a püspöki központok. Ugyanitt mûködtek az általában magas oktatási színvonalat képviselô káptalani iskolák. Ezeknek az intézményeknek, nemkülönben a püspöki udvarnak és a káptalanoknak a személyzete olyan, az új mûvelôdési törekvések befogadására alkalmas közeget hozott létre, amely megfelelô táptalaja lett a humanista, majd a reneszánsz törekvéseknek.

A mûvelôdési élet fejlôdésének másik fontos tényezôje az elôzô korokhoz képest a jövedelmek növekedése volt. Az anyagi jólét és biztonság jelentôs mértékben hozzájárul az ország felvirágzásához. Mátyás súlyos adópolitikája valójában azt bizonyítja, hogy volt honnan kipréselni az adókat. És a királyi udvar jövedelmeinek növekedésével párhuzamosan az egyházi javadalmak is jelentôsen megnônek a 15. században. Ez teszi majd lehetôvé a magasabb életszínvonalat, az igényesebb életmódot. Az egyházi jövedelmek keretén belül a püspökségek javadalmai jelentôsen gyarapodnak. Míg az erdélyi püspökség jövedelme a 14. század elején mintegy 5000 aranyforint, a 16. század elejére ez már eléri a 24 000 forintot. Ugyanakkor az is tény, hogy a középkor folyamán az erdélyi püspökség jövedelmei szempontjából a 4—5. helyet foglalta el a magyarországi püspökségek között, azaz a legmagasabb jövedelmû püspökségek közé tartozott. Majd 1524-re jövedelmei alapján Esztergom és Várad után már a harmadik helyet foglalja el. Kétségtelen, hogy ez a rangsorolás a püspökség potenciálisan megnôtt lehetôségeit tükrözi a bennünket illetô korszakban.

A magyar püspökségek javadalmai kiemelkedô pozíciót, egyben a mecénáskodáshoz szükséges teret biztosítottak a magyar fôpapságnak, elsôsorban a püspöki karnak a magyar társadalmon belül. Nem véletlen az a kép, amelyet Mátyás udvarának egyik humanista szerzôje, Galeotto Marzio fest a magyar püspökökrôl: ...Magyarországnak tizenkét olyan gazdag püspöksége van, hogy nagyobbrészt hercegségekkel hasonlíthatók össze, akárha számos hadaikat, hatalmas jövedelmüket vagy földjeik termékenységét vesszük tekintetbe. Úgy néznek fel rájuk, mint valami hercegekre: a királyi tanácsban nagyszámú mûvelt kísérettel jelennek meg, és elsô helyet foglalnak el; fejedelmek módjára csak elôre megízlelt ételeket fogyasztanak."

Ez a kép a rendkívül gazdag, sorrendben a királyt követô püspökök helyzetét és társadalmi rangját idézi a királyi udvaron belül, és szinte sugallja, hogy a püspökök semmilyen tekintetben sem kívántak lemaradni a királyi törekvések ögött, amit alátámasztanak ismereteink az esztergomi érsekek vagy e kor püspökeinek mûvészetpártoló törekvéseirôl. A mátyási modell hatásának érvényesülése megkezdôdött már a király életében. Tanú erre ugyanaz a Galeotto Marzio, aki leírja a kor püspöki udvarának prototípusát, amikor Báthori Miklós váci püspök udvaráról számol be. Nem mesélem el, milyen bôkezûséggel építette újjá templomát, Itáliából behívott mesteremberekkel és óriási költséggel, hogy a templom és a püspöki palota méltó visszfénye legyen nemes lelkének. De egyet nem hallgatok el. Mikor idestova két évvel ezelôtt Magyarországon voltam, meglátogattam Miklóst. Olyan emberséggel fogadott, és úgy tett kedvemre, hogy magam is elcsodálkoztam ezen a vendégszereteten. Ezenkívül mindig buzdított, hogy írjam meg Mátyás király tetteinek történetét, nehogy a nagy király dolgai, melyekkel hazáját dicsôvé tette és hírnevessé, a feledésbe veszve tespedjenek. Igen tetszett nékem környezetének tiszteletet keltô választékossága:az ô házában állandóan vagy elôadnak, vagy tanulnak, vagy énekelnek lantkísérettel, vagy tisztes társalgás járja: ott nem látni gyûlölködést, gyávaságot, idôpocsékolást. A gyakori séták a várból a kertekbe, melyeket ô ültetett és látott el halastavakkal, majd a kertekbôl a várba föl, soha nem esik derék emberekkel való beszélgetés és könyvek társasága nélkül, úgyhogy az utat észre sem lehet venni a viták hevében. Néhanapján a püspök kikocsizik, hogy felkeresse a szép, napsütötte, szôlôkkel és gyümölcsfákkal beültettett dombok koszorúját; olvasás és vita nélkül ez sohasem esik meg, és jólesik hinni abban, hogy Bacchus e virágzó halmain ott lakoznak Minerva és a múzsák."

Aki ismeri Gyulafehérvárt és környékét, a gyulafehérvári püspökség, az itteni humanista kör tevékenységét és tagjainak élettörténetét, szinte azt hiszi, hogy a leírás nem Vácról, hanem az erdélyi püspökség székhelyérôl szól. Arról a székhelyrôl, ahová az a Várdai Ferenc kerül 1514-ben püspöknek, aki 1509-1514 között éppen Vácott volt püspök, és aki átkerülve az erdélyi püspökség élére egyik felvirágoztatója lesz az itteni humanista körnek.

A mátyási modell erdélyi meghonosodása két püspök nevéhez kötôdik elsôsorban. Az egyik Geréb László, Mátyás király unokaöccse, aki 1475-1501 között volt erdélyi püspök, majd azután kalocsai érsek, a másik a már említett Várdai Ferenc, aki 1524-ig, haláláig volt Erdély püspöke.

Erdélyben Mátyás uralkodásáig, illetve Geréb püspökké kinevezéséig nincs arról tudomásunk, hogy valamelyik püspök ott igazi püspöki udvart hozott volna létre. A 15. század közepéig Gyulafehérvár püspöki székhely, elsôsorban az egyházmegye központja, ahol azonban ez idáig nem alakult ki igazi és állandó jellegû és valóságos püspöki udvar. Egyes püspökök ugyan elég gyakran megfordulnak székhelyükön, igazgatták egyházmegyéjüket egyházi és világi szempontból egyaránt, ám ennek a jelenlétnek átmeneti jellege van, hiszen a püspökök java idejüket, ha nem éppen annak legnagyobb részét a királyi udvarban töltik el. Ritkán és inkább kötelességbôl, elsôsorban és fôleg ügyintézni keresik fel püspöki székhelyüket, de a 15. század utolsó negyedéig nem építenek ki igazi püspöki udvart, ezért nem is szeretnek huzamosabb ideig ott tartózkodni. Gyulafehérvárt akkor még az elhanyagoltság jellemzi.

A püspöki udvarok személyzete, sôt maga a káptalan is, melynek egy részét az egyházmegye fôesperesei alkotják, hosszú ideig a püspökök beosztottjai, parancsaik végrehajtói, de ennél nem többek. Legfeljebb egyesek tûnnek ki közülük irodalmi vagy tudományos érdeklôdésükkel. A püspökök eddigi tudomásunk szerint nem kötôdnek különösebben székhelyükhöz, nem törôdnek vele különösképpen. Mi több, a legtöbben - a magyar egyházi élet hagyományainak megfelelôen - csakis arra várnak, hogy mikor cserélhetik fel püspökségüket nagyobb jövedelmûre. Ezért nem is érdekük nagyon törôdni, netalán anyagiakat áldozni a püspöki székhely csinosítására.

A 15. századi erdélyi püspökök közül Upori István (1403-1419) ugyan számos egyházi tárggyal gazdagította egyházát, de mai tudomásunk szerint csak Lépes György építtetett - ám ô is "csak" - templomokat, nem Gyulafehérváron. Jellemzô, hogy Erdélyben és fôleg Gyulafehérvárt a reneszánsz mûveltség kiemelkedô támogatóját, Geréb László püspököt, nem pedig az ôt tisztében megelôzô két olasz származású püspököt foglalkoztatja a város, a püspöki székhely szépítése. Veronai Gábor erdélyi, utóbb egri püspök, majd bíboros ugyan nevét egy kápolna építésével kívánta emlékezetessé tenni, ám azt a szent Bonaventura tiszteletére emelt kápolnát se nem Gyulafehérváron, se nem Egerben építette, hanem Rómában, a Capitoliumon levô Ara Coeli templomban. Külföldi származása, diplomáciai küldetései, visszavonulása Rómába csak fokozták eltávolodását, érdektelenségét, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy jelentôs egyházi jövedelmét tovább élvezze és ott költse el.

Kétségtelen azonban, hogy az új szemlélet kialakulására, az új európai mûvelôdési irányzatok térhódítására, a reneszánsz és humanista törekvéseket pártoló igazi püspöki udvar kialakulására Mátyás király uralkodása alatt kerül sor.

Igaz, már a 13. század végétôl Gyulafehérváron mûködik egy Ágoston-rendi és egy Domonkos-rendi konvent, s ezek mellett egy apácakolostor is 1293-tól kezdôdôen, amiként ugyanott egy a Szent Lélekrôl elnevezett ispotály is mûködött. Ám ezeknek súlya a középkor folyamán önmagukban nem túl nagy a püspöki székhely életében. Hosszú ideig a gyulafehérvári székeskáptalan mûvelôdési szerepe is középkori jellegû. A tatárjárás, majd a szászok többrendbeli támadása vetette vissza fejlôdésében jó idôre. Pedig mind a létszáma, mind a mintegy 30%-nyi egyetemet járt, valamint az ezekhez csatlakozó hazai képzettségû káptalani tag a város, egyben azonban a kor értelmiségének volt a képviselôje. Ezeknek a káptalaniaknak rendkivül nagy volt eleve a szerepe a hazai írásbeliség kialakulása szempontjából, mivel ôk voltak a kolozsmonosori benedekrendi konvent mellett Erdély legjelentôsebb hiteleshélyének, a gyulafehérvárinak, tagjai, akiknek döntô szerepe volt a hazai értelmiség kialakulásában és kialakításában, mely folyamatban kiemelkedô szerepe volt a gyulafehérvári káptalani iskolának. Ennek a rétegnek a potenciális szerepe akkor növekszik meg és éri el a minôségi váltás szintjét, amikor a püspökök - a reneszánsz szellemiség jegyében, amely felszabadítja az egyéni érvényesülés igényét - rádöbbennek arra kihívásra, egyben versenyhelyzetre és lehetôségre, amelynek a részeseivé tette ôket a Mátyás-kori királyi udvar a maga magasra állított mércéjével.

A sajátos magyar fejlôdés eredményeként és a királyi kegyúri jog fejlôdése nyomán ebben a korszakban a püspöki székek betöltése nem csupán a rokoni kapcsolatok, hanem mindinkább a humanista mûveltség, ezen belül is a külföldi egyetemi tanulmányok vagy a királyi kancelláriai szolgálat figyelembe vételével történt. A külföldi, illetve hazai tanulmányokat végzô tehetséges kancelláriai tisztviselôk szolgálataikért egyházi javadalmakat kaptak. És idôvel, ha bizonyságot tettek tehetségükrôl, hûségükrôl és ügyszeretetükrôl, elôrehaladásuk az egyházi ranglétrán elvezethetett a püspöki tisztig.

Geréb Lászlóval kezdôdôen több mint fél évszázadon keresztül az erdélyi egyházmegye élére többnyire egyetemet járt püspökök kerülnek, akik elôremenetelüket nem csupán családi összeköttetéseiknek köszönhették, hanem tanulmányaiknak, mûveltségüknek, nemkülönben jártasságuknak a közigazgatási kérdésekben. (Geréb László Ferrarában, Kálmáncsehi Domokos Bécsben, Thurzó Zsigmond Párizsban és talán Páduában, Várdai Ferenc Rómában, Páduában és Bolgnában folytatta tanulmányait, Gosztonyi János Bécsben, Ferrarában, Párizsban és Bolognába. De meg kell jegyeznünk, hogy mûveltségük megnyilatkozásaiban szinte alig különböznek az olyan erdélyi püspököktôl, mint Bácskai Miklós, Perényi Ferenc, Gerendi Miklós vagy Statileo János, akiknek egyetemi tanulmányairól nincs tudomásunk.)

A kancelláriai tevékenység, elsôsorban a királyi titkári szerepkör segítette hozzá az ügyesebbeket és tehetségesebbeket egy-egy magasabb egyházi tisztség eléréséhez. Nem véletlen, hogy Thurzó Zsigmond, Várdai Ferenc, Gosztonyi János, Statileo János erdélyi püspökök elôzôleg mind királyi titkárok voltak, amiként Gerendi Miklós is kancelláriai referens volt, Kálmáncsehi Domokos a kincstartóság keretében mûködött, Statileo kezdetben Beriszló Péter veszprémi püspök provizora, Bácskai Miklós pedig a király diplomatájaként tevékenykedett. Gerendi Miklós, a majdani erdélyi püspök, aki 1523—1526 között volt királyi titkár, ugocsai fôesperes lesz, majd, s ezután kapja meg a budai káptalan kegyuraságát. Mindez jelzi a közigazgatási jártasság és szolgálat, de az ezzel párosuló mûveltség jelentôségét a püspökök kinevezésénél. Ugyanakkor a királyi udvar biztosította mindezek és még sokak számára azt a légkört, amely a közös élmény színtjén tette számukra lehetôvé a királyi udvar légkörének élvezetét egyben szellemének élményszerû elsajátítását.Míg egyesek számára a királyi titkári cím már egy magasabb egyházi - amint láttuk püspöki - cím elnyerését tette lehetôvé (Várdai Ferenc ugyanazon évben lesz váci püspök és kincstartó), mások - feltehetôleg a rövidebb szolgálati idôvel rendelkezôk vagy az alacsonyabb származásúak - a kevésbé jelentôs, középszintû egyházi tisztségeket kapnak szolgálataik elismeréséül. Ilyeneket töltött be, püspöki kinevezése elôtt Thurzó Zsigmond és Várdai Ferenc, de erdélyi préposti tisztet Zeremlyéni Miklós, fôesperesit Oláh Miklós jó barátja, Kálnai Imre, amiként ugyancsak királyi - és püspöki - titkár Megyericsei János és Lászai János, a két erdélyi fôesperes, akik a gyulafehérvári humanista kör legjelesebbjei. Mindez akkor válik még érdekesebbé, ha tudjuk, hogy a kancelláriában, az egyes bírói kancelláriákban, illetve a kincstartói hivatal keretében szinte mindenki megfordult azok közül, akik - legtöbbször mint Magyarország fôpapjai - nevet szereztek maguknak mint a humanizmus és reneszánsz képviselôi.

Azonban a mátyási modell alkalmazásának igénye összefüggött nem csupán a püspökök származásával, hanem egyházkormányzati idejével is. Az alig pár évet püspökösködô egyháziak nem különösebben kötôdtek Erdélyhez. Nincs is tudomásunk város- vagy egyházszépítô tevékenységükrôl. A 15. században az erdélyi vajdához, illetve a dalmáciai bánhoz képest, akiknek átlagos tisztségviselése 3,1 év, 1270-1526 között az erdélyi püspökséget igazgató püspökök átlag egyházkormányzati ideje 10,3 év. Ez az állandósági tényezô, amely maga után vonja a huzamosabb - és korszakunkban a még hosszabb - tartózkodást Gyulafehérváron, megmutatta a hatását. Nem véletlen, hogy a jelentôs teljesítményeket Geréb László, illetve az 1514—1524 között az erdélyi egyházmegyét igazgató Várdai Ferenc éri el. Mindez pillanatra sem jelenti, hogy ezek a püspökök csakis Gyulafehérváron tartózkodtak volna. Ellenkezôleg. Várdai Ferencrôl biztosan tudjuk, hogy saját háza volt Budán, és abból nem hiányoztak a reneszánsz mûalkotások sem, amiként reneszánsz érdeklôdését tükrözi végrendelete, illetve a gyulafehérvári püspöki palota leltára is, nemkülönben és ha csak részben is a Szent Anna kápolna építése.

A mátyási modell elterjesztése a püspöki udvar révén elsôsorban a mecénási intézmény felvállalásának segítségével valósult meg. Mind Geréb, mind Várdai humanista mûveltségûek. Ôk maguk humanista mûveltségû egyháziakat gyûjtenek maguk köré Gyulafehérváron, biztosítva számukra a megélhetéshez és érdeklôdésük kielégítéséhez szükséges anyagiakat, megfelelô egyházi javadalmak révén. Megyericsei János, Geréb László püspök, majd kalocsai érsek titkára, aki követi urát az érseki székhelyre, ahonnan azután visszatér Gyulafehérvárra és a kolozsi fôesperességet bírja. Lászai János, a másik jeles humanista, aki szintén Geréb püspöksége idején kapja meg a telegdi fôesperességet és haláláig bírja azt. Mindketten folytatják tevékenységüket Várdai püspöksége alatt. Várdai hívására jön Erdélybe és lesz hunyadi fôesperesi, majd vikárius az alamóci,Taurinus Stieröchsel István, a jeles humanista, aki eredetileg Bakócz Tamás esztergomi érsek köréhez tartozott és akimegírta költeményben a Dózsa parasztháború történetét.Várdai püspöksége idején lesz küküllôi fôesperes az az Erdôdi János, aki királyi titkár volt Gosztonyi János majdani erdélyi püspökkel, Megyericsei Jánossal és másokkal.

A mecénási szerepkörben a püspökök tehetséges egyháziakat támogatnak a humanista mûveltség elsajátítása végett, támogatva a fiatalokat akár egyetemi tanulmányok elvégzésében is. Várdai Ferenc püspök segítségével végzi tanulmányait elôbb Bécsben 1509-1512 között, majd Bolognában 1521-tôl Wolphard Adorján, a majdani kolozsvári plébános és krasznai, dobokai, illetve Kolozs megyei fôesperes, püspöki vikárius. Ugyancsak Várdai Ferenc küldi egyetemi tanulmányok folytatására Bécsbe azt a Bornemisza Pált, aki sokkalta késôbb, 1553—1556 között lesz Erdély utolsó, ám a mátyási hagyományokat folytató püspöke. Nincs kizárva, hogy összefüggés van Bornemisza és Várdai egyi öccse, János ugyanott folytatott tanulmányai között. A maga rendjén, amikor már nem erdélyi, hanem nyitrai püspök, Bornemisza egy Pozsgai Zsigmond nevû fiatalt taníttat két fiatalt taníttat a bécsi, párizsi, majd a bolognai egyetemen. Gosztonyi János két rokonán kívül azt a Csáki Mihályt is segíti krakkói tanulmányainak elvégzésében, hozzásegítve a majdani vikáriusi tiszthez, akit utóbb Izabella királyné nevez ki az erdélyi kancelláriába, ahol II. János király kancellárjaként végzi életét. A megfelelô utánpótlás biztosítása az egyház, de egyben a hazai mûvelôdési élet számára legalább annyira foglalkoztatja a püspököket, mint megfelelni a mátyási hagyományoknak.

Érdemes felfigyelni a reneszánsz püspököknél tapasztalható szemléletváltásra, arra a törekvésére, amely már nemcsak az akkori jelen vonatkozásában kívánta meghonosítani az új törekvésket a püspöki udvarban, hanem szerette volna ezt a jövô számára is biztosítani.

Geréb Lászlóval kezdôdôen a legtöbb erdélyi püspök - elsôsorban olaszországi - egyetemekre járt, ami szintén hozzájárul a mátyási modell elterjesztéséhez, amelynek legfôbb összetevôje az olaszországi humanizmus és reneszánsz.

A külföldön tanuló fiatalok fôleg irodalmi mûveket jelentetnek meg egyetemi éveik alatt, akár mások mûveit, akár saját eredeti alkotásaikat, amelyeket támogatóiknak dedikálnak. Mások viszont, a humanista szokás jegyében saját kedvtelésükre vagy barátaiknak kívánva kedveskedni foglalják versbe érzelmeiket, hangulatukat. Kitünô verselô volt Lászai János, kinek epigrammaköltô tehetségérôl egy zarándoktársa számol be. Feltehetôleg saját költésû verseit olvashatjuk -ma már csak töredékesen - a gyulafehérvári Lászai kápolnán. Fennmaradt nemcsak Lászainak a római Santo Stefano Rotondo templomban található sírfelirata, hanem humanista társáé, Megyericsei János saját költésû klasszikus formájú sírverse,nemkülönben Várdai Ferencé is, melynek szerzôje ismeretlen. Ugyanakkor fennmaradt Kálnai Imre több Oláh Miklóshoz vagy családjáról írt verse. Ma is olvasható Taurinus verses elbeszélô költeménye a Dózsa György vezette parasztháborúról, amelyet a kortársak által ekevesztô" püspöknek nevezett Várdai Ferenc egyházmegyéjében fejez be. 1526-ban Bornemisza Pál Várdai Ferenc halálának emlékére külön kötetet jelentet meg, benne saját prózában írt búcsúztatójával. Számos vers maradt fenn Wolphard Adorjántól, akár mások által kiadott kötetekben, fôleg 1512-bôl, akár külön, mint amilyen 594 soros Miksa császárt dicsôítô verse. Egyik levelében Wolphard utal arra, hogy írt volna egy verses mûvet Dózsa parasztlázadásáról, amelyben dicsôítette jótevôje, Várdai szerepét a felkelés leverésében. Számos vers maradt fenn Verancs Antaltól, a késôbbi erdélyi préposttól, ám ennek egyetemi éveibôl. De ismeretes az általa írt Wolphard sírvers, amiként több olasz verse is. Sajátos - a reformáció - törekvéseit tükrözi annak a Kálmáncsehi Sánta Márton kanonoknak 12 magyar nyelvû zsoltárfordítása, aki utóbb a kálvini tanok terjesztôjeként püspök lesz.

A külföldi egyetemeken tanulmányaikat folytató magyar diákok nem feledkeztek meg poéta elôdeikrôl sem, ezek mûveinek megmentésérôl. Wolphard így adja ki Janus Pannonius több mûvét, melyeket, mint mondja, Gyulafehérváron és Enyeden olvasgatott ottani barátaival, a káptalan egyes tagjaival.

Visszatértük után jóval kevesebben írnak akár verseket, akár más mûfajú irodalmi mûveket. A súlyos, fôleg Mohács utáni helyzetben, mintha Erdély is az ókori mondást példázta volan: "inter arma silent Musae". Talán az egy kivétel a történetírás.

A humanista mûveltség egyik fô jellemvonása és egyben alkotóeleme a történelem- és elsôsorban az antikvitás iránti érdeklôdés volt. Mátyás király udvarának humanista légköre fokozottan érvényesítette ezt a törekvést A királyi kancellária, illetve kúria, amely már az elôzô korszakban a történetírás egyik mûhelye volt, ekkor válik a humanista mûveltség egyik fô letéteményesévé, itt tevékenykednek számosan Erdély késôbbi püspökei, illetve kanonokjai közül. A történelem iránti érdeklôdést csak fokozta az a tény, hogy Mátyás megkülönböztetett figyelemmel viseltetett nem csak a történelem iránt (lásd Galeotto Marzio, Bonfini és Ransanus foglalkoztatását), hanem a múlt emlékei iránt is.

A király kedvelte - mondhatnánk gyûjtötte - a régi, azaz ókori pénzeket és talán nem is véletlenül Erdélybôl hozat fel udvarába római feliratos köveket. Ez az érdeklôdés magyarázza, hogy Geréb László, Mátyás unokatestvére miért helyeztett el a gyulafehérvári székesegyház falába egy ókori feliratos követ. Gosztonyi János, a késôbbi erdélyi püspök történeti mûveltségét Taurinus verses mûve idézi: "Itt van Gosztonyi, mint tenyerét, úgy ismeri régi/ Újkori történelmünk s tudja a csillagok útját". Gerendi Miklós püspök pedig "nemcsak a latin történetírásért rajongott, de érdeklôdött Thuküdídész és Polübiosz mûvei iránt is". Wolphard maga ki is adott 1522-ben egy Plutarchos kötetet.

Méginkább érthetôvé válik a gyulafehérvári humanisták érdeklôdése az ókor emlékei iránt, ha mindezek mellett figyelembe vesszük, hogy Gyulafehérvár az ókori Apullum castrum, illetve város területén virágzott fel.

A Gyulafehérváron szinte úton-útfélen szembeötlô ókori emlékek és épületek akkor még látható nyomai és a reneszánszt annyira meghatározó ókor, illetve a latin nyelv iránti érdeklôdése öltött testet a római régiségek, elsôsorban a feliratok feltérképezésében és másolásában, illetve ezek díszítôelemként történô felhasználásában.

A szinte mindenütt látható feliratos kövek érlelhették meg a fiatal Megyericsei János kolozsi fôesperesben az elhatározást már 1495-ben, röviddel Erdélybe érkezése után, hogy elkezdje gyûjteni és másolni az Erdélyben fellelhetô ókori feliratos köveket. 1495. szeptember 1-én lemásolja Algyógyon az elsô ókori felatos követ. Gyûjteményében szerepelnek tordai, szászvárosi és szászsebesi, kolozsvári karánsebesi, szörényi feliratok, mint ahogy nem hiányoznak Pécs, Gyôr, Buda Székesfehérvár, Örkény feliratai sem. Ugyanakkor a feliratok lelôhelyébôlkiderül, hogy Meggyericsei bejárt még számos Hunyad megyei (Algyógy, Felgyógy, Hátszeg,Várhely!!!) és Fehér megyei (Nagy-Enyed, Oláh-Boros-Bocsárd, Borberek, Abrudbánya, Zalatna, Tótfalu, Alvinc) helységet is. 1516-ban, kevéssel halála elôtt, ô maga ássa ki és szállítja el az egyik római feliratos követ Várhelyrôl (Grãditea), a hajdani Dácia provincia központjából.A mintegy 130 ókori felirat egybegyûjtésével és lemásolásával, lelôhelyének a lehetôségekhez mérten pontos megjelölésével Megyericsei János az erdélyi római epigráfia megalapítja, amiként ô az elsô aki hírt ad a hajdani római provincia fôvárosáról, Ulpia Traiana Sarmisegetuzáról. Nincs kizárva, hogy az 1489-ben Mátyás udvarába felszálított három feliratos kô kiválasztásban 1489-ben Gerébnek esetleg Megyericsei segédkezett volna.

A fiatalon elhunyt fôesperes feliratgyûjteménye Megyericsei halála után még néhány évig Gyulafehérváron maradt. Valószínûleg ez alatt az idô alatt , ha nem éppen Megyericsei jóvoltából használhatta Taurinus, aki elbeszélô költeményének magyarázó jegyzeteiben tíz dáciai feliratot is közöl, megemlékezve Megyericsei rendkívüli képességeirôl és gyûjtôszenvedélyérôl. Gyûjteményének lemásolásáról és kijuttatásáról Velencébe hajdani királyi titkártársai gondoskodtak.

Megyericsei kanonoktársai közül többen is kedvelték a feliratokat, így mind Budai Udalrik, mind a szintén Budához kötôdô Tordai Szalatiel, aki ott jegyzôsködött a királyi udvarban. Zeremlyéni Ferenc prépost, aki éveken át királyi titkár volt, a préposti udvarban helyezett el ókori feliratokat.. Utóda, Verancsics Antal sem hazudtolta meg a humanista hagyományokat. Ô is gyûjtötte, illetve másolta az ókori feliratos köveket, még konstantinápolyi követjárásai idején is.

Az ókori pénzek, érmék gyûjtése, amelynek Mátyás király és budai várkapitánya is hódolt, Gyulafehérváron sem volt ismeretlen. Tudjuk, hogy I. János király kincstárában ôriztetett egy zsákban és egy zacskóban ókori pénzeket. Ám hogy ez az érdeklôdés nem csak a világiak körében dívott, s nem is csupán nemesfém tartalmuk miatt becsülték ôket Gyulafehérváron, bizonyítja az a tény, hogy serlegek dísztésénél alkalmazták ezeket.Budai Udalrik ôrkanonoknak volt ilyen serlege, amelyet János király meghagyott a székesegyház tulajonában. A korabeli ízlést tükrözi egy másik serleg, amelyet 1577-i végrendeletében Bornemisza Pál nyitrai - volt erdélyi - püspök említ végrendeletében: a gyulafehérvári egyház régi kincsei közül egy-két megmentett tárgy ma is kezeim közt van. Ilyen a többi között az az aranyozott ezüst kehely, melynek alsó és felsô részét a régi nemzeti uralkodóknak tizenhat aranyérme borítja."

A múlt értékeinek megôrzéséért és fôleg Mátyás király jeles humanista történetírója - Bonfini - mûvének megmentésén fáradozik a kor számos magyar - egyházi és világi - értelmiségével együtt Verancsics Antal erdélyi prépost. Ô nemcsak érdeklôdik, de feladatának is érzi Bonfini mûvének felkutatását, megismerését és megismertetését. Miután az erdélyi származású Brenner Márton 1543-ban kiadta Bonfini mûvének elsô három decas-át, ô az aki 1549-ben Krakkóban nyomára bukkan a befejezetlen ötödik decas-nak, majd Révay Ferenctôl kölcsön kéri Bonfini mûvének IV. decas-át , amely felöleli Mátyás király o Achillis nostrifortissimi") tetteit. Az addig lappangó decas-t tizenöt évvel késôbb Verancsics jó barátja, Csáki Mihály példánya alapján Heltai Gáspár nyomtatja ki Kolozsvárott 1567-ben.

A gyulafehérvári humanisták történelem iránti érdeklôdése nem rekedt meg ezen a szinten, hanem tevôlegesen fordult a történetírás felé. Ennek olyan mûfajaira lelünk, mint a történeti bejegyzés, amely magában hordja a nagyobb lélegzetû történeti mûvek lehetôségét. Ilyenek Megyericsei János és Wolphard Adorján bejegyzései általuk fontosnak tartott korabeli eseményekrôl.

Átfogóbb történeti mûvek megírására is történtek prbálkozások. A gyulafehérvári humanistákat koruk egyik legjelentôsebb eseménye, Dózsa parasztháborúja foglalkoztatta. Ezt írta meg a Stauromachia"-ban Taurinus. De ugyanez a téma foglalkoztatta Wolphard Adorjánt is, aki szintén írt egy - ma már elveszett - verses költeményt a parasztlázadásról, amiként erre utal feljegyzéseiben Pelei Tamás ózdi fôesperes.

A gyulafehérvári történetírás Erdély határain is túlmutató egyénisége Verancsics Antal, aki nagyarányú adatgyûjtése ellenére, a tervezett Res Pannonicasból csak egyes részleteket tudott megírni. E mellett azonban rendkivüli jelentôségû Verancsics tudományszervezôi tevékenysége. Tervezett mûvéhez - mintegy elômunkálatként, egyben forrásként - ô biztatta kortársait, hogy írják meg az általuk megélt események történetét. Így állt össze a 16. század története szempontjából oly jelentôs úgynevezett Verancsics-gyûjte- mény.Verancsics 1550-ben még káptalani társát, Csáki Mihályt is bíztatta, írja meg kora erdélyi eseményeinek történetét. Figyelembe véve Csáki több mint három évtizedes egyházi, majd politikai tevékenységét, csak sajnálhatjuk, hogy nem fogadta meg Verancsics tanácsát.

Ugyanerrôl a korszakról nem maradtak fenn Bornemisza Pál történeti feljegyzései sem (Commentariola, Observationes rerum Hungaricarum), noha tudjuk, hogy Forgách Ferenc, Báthory István történetírója, felhasználta ôket. Azonban szintén Bornemisza Pál nevéhez kapcsolódik egy másik historiográfiai jellegû kezdeményezés, amely mintegy jelzi a gyulafehérvári káptalanon belül meglévô lehetôségeket és törekvéseket.. 1555. augusztus 23-án Gyaluból keltezett levelében Bornemisza püspök felszólítja a gyulafehérvári káptalant, hogy gyûjtsék össze az erdélyi egyház múltjára vonatkozó adatokat, többek között, mikor, miért gyújtották fel a székesegyházat és mely káptalani tagok vesztették ott életüket. Figyelemre méltó, hogy meghagyta a káptalaniaknak, gyûjtsék egybe az erdélyi egyház történetére vonatkozó összes okleveles anyagot és azt másolják le. E vállkozás további sorsáról sajnos nem tudunk többet. A katolikus egyházi javak 1556-ban törvénybe iktatott szekularizációja és Bornemisza kényszerû és végleges távozása Erdélybôl valószínûleg megakadályozta e kétségkívül jelentôs historiográfiai vállakozás kivitelezését.

A gyulafehérvári humanisták könyveket, humanista kéziratokat gyûjtenek. Irodalmi érdeklôdésüket könyvek és kéziratok beszerzésével, saját könyvtáruk gyarapításával próbálják kielégíteni. Ugyanis az egyetemi tanulmányok befejezése vagy a királyi udvar elhagyása után ezek azok az eszközök, amelyek biztosítani képesek a humanista mûveltség elsajátítását, illetve megôrzését vagy felfrissítését. Az is kétségtelen, hogy az egymásnak megküldött vagy a lehetô legváltozatosabb utakon megszerzett könyvek és kéziratok teremtik meg a kapcsolatot az európai kontinens humanistái között.

Jelenleg rendkívül töredékesek az ismereteink a gyulafehérvári humanisták könyvkészletérôl. Csak sejtjük, hogy nem csupán az adatolt Várdai könyvtárban, hanem a káptalaniak, illetve a káptalan és/vagy káptalani iskola könyvtárában jelen volt számos ókori szerzô mûve, amelyeket haszonnal forgattak káptalani tagok és diákok egyaránt, amiként jelen voltak a kortárs humanisták jelentôsebb mûveibôl is a legfontosabbak. Erre egyrészt analógiásan következtethetünk, másrészt ezt támasztja alá a Pelei Tamás ózdi fôesperes olvasmányairól kialakított kép. Ez a rendkívül gazdag olvasmányanyag azért oly jelentôs, mert Pelei domidoctus, azaz egyetemet nem járt, a hazai okatatási körülmények között képzett egyén volt és aki ennek ellenére hihetetlenül gazdag humanista - és, persze, nem humanista - irodalmat halmozott fel olvasmányai során.

Amint láttuk, a gyulafehérvári humanisták egyik törekvése a jelentôs és ritka kéziratok megmentése, illetve kinyomtatása volt. Ennek a törekvésnek köszönhetjük ma nem csupán Janus Pannonius vagy Bonfini mûvének fennmaradását, Megyericsei feliratgyûjteménének a lemásolását, majd kiadását, hanem olyan jelentôs történeti forrás megjelentetését 1550-ben Fráter György által, mint a Váradi Regestrum. A mûvelôdési értékek mentésébe beletartozott a korvinák mentése, amennyiben erre alkalom adódott. Már I. János király alatt sikerül egy Flórencben illuminált kéziratot visszahozni. Konstantinápolyból visszatérve Bécsbe 1557-ben Verancsicsnak sikerül Aquinói Tamás egyik Bolognában illuminált mûvét, illetve egy Horatius, Juvenalis és Propertius mûveit tartalmazó kötetet megszerezni és visszahozni. Valószínû ekkor hozza magával Verancsics társa, Zay Ferenc Arisztotelész egyik mûvét. Egy másik Gyulafehérvárra jutott korvinát Szamosközy István az egyik Kolozsváron székelô jezsuitának kölcsönözte, ám ez a kézirat elpusztult a kolozsvári jezsuitaellenes támadás során.

A Gyulafehérváron egykor létezett könyvekre következtethetünk abból is, hogy mely gyulafehérvári humanistáknak dedikálták mûveiket az egyes kortársak. Wolphard Adorján Várdai Ferenc püspöknek, illetve gyulafehérvári barátainak - Budai Udalriknak és TordaiSalatielnek - ajánlja Janus-kiadásait, míg a szász Georg Reichestorffer Chorográphiáját Gerendi Miklósnak. Gosztonyi Jánosnak tudása elismeréséül több külföldi is dedikálja mûveit. Várdai Ferencnek váci püspöksége idején bolognai tanára, Romulus Amaseus, aki testvérét is tanította,ajánlja egyik dicsôítô versét. Zeremlyéni Ferenc erdélyi prépostnak viszont egyik olasz tisztelôje, Joanantonius Modestus ajánlja egyik kiadványát . Az egyik korabeli jeles humanistának számító Camerariusnak írott levelében Gyalui Torda Zsigmond azt írja 1547 április 15-én, hogy Euripidész Oresztész címû nemrégiben befejezett darabjának fordítását volt tanárának, Kálmáncsehi Sántha Mártonnak akarja ajánlani, amibôl egyértelmûen kiderül. Ez valamint az eddig felsoroltak is eléggé bizonyítják mind a gyulafehérvári humanisták mûveltségét, mind pedig elkötelezettségét a humanista alkotások mellett. A fennmaradt szórványpéldányok a hajdani püspöki, illetve fôesperesi vagy kanonoki könyvtárakból ha nem is képesek sejtetni az egykori könyvtárak arányait, jelzik a hajdani tulajdonosok érdeklôdésének széles körét. Ezek közül, tulajdonosa bejegyzéseinek és ezeknek köszönhetôen, messze kiemelkedik Erasmus Adagiájának az a példánya, amely Pelei János ózdi fôesperes tulajdonában volt, s amelybe ô feljegyezte olvasmányélményeit, egyben az ezzel asszociálható életével kapcsolatos egyes eseményeket, amelyek megvilágítják nemcsak a szellem örömeit, hanem a gyulfehérvári hétköznapokat is.

A humanista szolidaritás és kapcsolattartás számos formájáról lehetne beszélni, mint a levélírás, a zarándoklatok, az utazások, a diplomáciai megbizatások stb. Külön tanulmányt igényelne a reneszánsz szellem meggyökerezése és érvényesülése az építészetben, például olyan épületek esetében mint a Lászai- vagy a Várdai-kápolna a gyulafehérvári ékesegyházban. És az ízlés és az érdeklôdés mind hangsúlyosabb változásáról számolhatnánk be a lakásbelsôk, a reneszánsz stílusú használati tárgyak és -cikkek bemutatása kapcsán. És akkor még nem is beszéltünk a kertkultúráról vagy a reneszánsz életvitel számos más összetevôjérôl.

Egy dolog kétségtelen. Ez a folyamat Erdélyben sokkal lassúbb és késôbb még jobban lelassul, amikor mind súlyosabb lesz Erdély, a töredék-oszág gazdasági helyzete. Az anyagi lehetôségek megcsappanása hosszú ideig újabb elemek meghonosítását már nem, hanem csak a mátyási modell révén elért eredmények továbbfejlesztését tették lehetôvé, de azt is már csak a hazai feltételek biztosította körülmények között

A mecénáskodást jelenleg elsôsorban püspöki szinten tudjuk követni. De ki kell emelnünk azt a tényt, hogy a fiatal korukban támogatott papok akár a kancelláriai gyakorlat, akár saját tapasztalataik, akár a hagyományok alapján maguk is ugyanazt a mátyási modellt terjesztik vagy kívánják tovább hagyományozni, még akkor is, amikor a körülmények már messze nem alkalmasak erre. Erdély utolsó középkori püspöke, Bornemisza Pál, aki erdélyi püspöksége után (1553—1556), nyitrai püspök lesz ugyanazt a mecénáskodást folytatja, történeti feljegyzéseket készít, fiatalokat taníttat, az erdélyi püspökség kegytárgyait próbálja megmenteni az enyészettôl a reformáció térhódítása és a mind nagyobb létbizonytalanság és erkölcsi romlás idején.

Az erdélyi püspöki udvar hagyományait egyházi téren megakasztja a reformáció, a mohácsi csatát követô események, Buda eleste és a katolikus püspökség javainak szekularizációja 1556-ban. Ennek ellenére az Erdélybe áttelepített királyi, késôbb fejedelmi udvar a gyulafehérvári humanista és reneszánsz hagyományok egyenes folytatója lesz számos vonatkozásban. Azonban ekkor is a fejedelemség kori Erdély legmûveltebb értelmiségiei tudatában voltak a Mátyás kora rendkívüliségének, hiszen a király halálát mérföldkônek, mintegy korszakhatárnak tekintették Magyarország történetében. Aki csak tehette Mátyás korának eredményeihez mérte magát, s a tisztelet a királlyal szemben akkora volt, hogy mint oly sokan mások Erdélyben, ôk is ôriztek mátyási relikviákat, erdélyi értelmiségiek kódexeket mentenek meg a Sztambulba elvitt korvinák közül, így róva le hálájukat az akkor már csak közvetve mûködô mátyási modellel szemben, melynek jelentôségével akkor még tisztában voltak.

Száz évvel Mátyás király halála után, a reneszánsz törekvések teljében az erdélyi fejedelmi udvarban, ám a történelmi helyzet súlya alatt, az egyik erdélyi fejedelmi tanácsos kifakadása tanusítja a magyar társadalomban tovább élô kettôs értékrendet, annak a Heltai által említett - a hadakozás hagyományát és becsületét hangoztató - szemléletnek a továbbélését, amely lenézte a szellemi foglalkozást, a tudománnyal, irodalommal és mûvészetekkel való foglalkozást. Geszti Ferenc 1594-ben azt hangoztatta, hogy " a filozófusok az országot a török martalékává dobták. Szerinte a filozófia sohasem volt hasznára az államoknak, mert elpuhítja az erkölcsöket és gyávává teszi az embereket. Nem voltak ostobább emberek, mint Szókratész vagy Platón, akik hiába próbálnák meg homályos bölcsességükkel kiengesztelni az Erdély ellen fenekedô pasákat. Egy közönséges lovász, ha fegyverforgatáshoz ért, többet ér, mint valamennyi pedagógus, minden bölcsességével és könyvekkel teli zsebeivel. A legnagyobb igazságtalanság tehát a skolasztikusoknak közhivatalt adni vagy a fejedelmek titkos tanácsában nekik helyet biztosítani."