Az Isztria-félsziget 1918-ig osztrák, 1919 és 1944 között olasz uralom alatt állott. Amikor a második világháború után a terület — Szlovénia és Horvátország között megosztva — Jugoszlávia része lett, az ott élô olaszok nagyobb hányada, 250-300 ezer személy, kivándorolt, és vagy Triesztben telepedett le (mintegy 60 ezren) vagy szerte Olaszországban, kisebb részük Amerikába vagy Ausztráliába távozott. Például Fiume/Rijeka városában 60 ezren éltek — 58 ezren elhagyták a várost. 1948-ban még 75 ezer olasz élt Tito Jugoszláviájában. Trieszt szabad övezetté való nyilvánitása (1954) az emigráció újabb hullámát váltotta ki. 1981-ben már 14 ezer alatt volt a magukat olasznak valló jugoszláv lakosok száma. Az isztriai olasz diaszpóra 1995-ben, Polában tartotta elsô világkongresszusát. Miután a fasizmus traumája sokáig feledtette ennek a közösségnek a tragédiáját, az olasz közvélemény újabban kezd odafigyelni tanulságaira. Nem csupán arról van szó, hogy egy viszonylag nagysszámú közösséget a történelem kényszere távozásra birt, hanem arról is, hogy az érintett területen megbomlott a kultúra hagyományos többszinûsége.
Isztriát jelenleg a szlovén-horvát határ osztja ketté — olykor úgy, hogy a családi ház az egyik oldalra esik, a földbirtok a másikra. A helybéliek fájlalják a történelmileg összetartozó táj-egység kettéosztását — a három kultúra egységét hirdetô politikai mozgalom (jelképe három kecske) szembehelyezkedik a kétféle nemzeti elfogultsággal. Az olasz közösség igyekszik megôrizni és ápolni kulturális egységét, érvényesiteni jogait, az új állami hatóságok azonban olykor azt emlegetik, hogy az olasz földön élô szlovének jogi helyzete nem rendezett.
A szlovén alkotmány szerint az "egységes és oszthatatlan" államot az állampolgárok közössége alkotja, de ötödik cikkelye kimondja: az alaptörvény "védelmezi és szavatolja" az olasz (valamint a magyar) "nemzeti közösség jogait". Ennélfogva ott, ahol olaszok élnek — fôképpen három kisvárosról van szó: Capodistria, Isola és Pirano — az olasz is hivatalos nyelv, és a kisebbség gyakorolhatja az anyanyelven történô oktatás jogát.
A horvát alkotmány olyan nemzeti államként határozza meg a köztársaságot, amely nyitott más nemzetek (szerbek, szlovének), illetôleg kisebbségek (magyarok, olaszok) irányában, s az emberi jogok mellett a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait is szavatolja. A kisebbség nyelvét beszélôk számarányától függôen a kétnyelvûség kiterjed egy-egy közigazgatási egység — megye, város — egészére vagy annak egy részére.
Az 1974-es jugoszláv alkotmány lehetôvé tette, hogy bárki nemzetisége megjelölésével vagy anélkül vallja magát jugoszláv állampolgárnak. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy miközben az 1981-es népszámlálás adatai 13 800 olaszról tudnak, számuk 1991-re elérte a 22 ezret. Származhat ez a növekedés továbbá abból, hogy korábban az országból eltávozottak hazatértek, másokat viszont az újonnan megnyilt üzleti lehetôségek vonzották oda. A nyugati modell fölértékelôdésének érdekes kisérôjelensége az is, hogy kétnyelvû helységekben szlovák vagy horvát szülôk olykor olasz nyelvû iskolába iratják gyermekeiket.
Az újonnan elôállott helyzetben felvetôdött a kettôs honpolgárság kérdése, annál inkább, hogy 1992-ben Olaszországban új törvényt fogadtak el az állampolgárságról, amelynek értelmében a világ bármely országában élô olasz megkaphatja az olasz állampolgárságot is. Ez Isztriában vitákat váltott ki, szlovén és horvát részrôl pedig kedvezôtlen fogadtatásra talált, mivel a tájegység "újraolaszosítására" irányuló kísérletet láttak benne. Rontotta a légkört, hogy akadtak Isztriában szélsôjobboldali olasz fiatalok, akik egy-két alkalommal az Olaszországhoz való visszacsatolás mellett tüntettek. A jobboldal Olaszországban is megpenditette a határrevízió kérdését.
Ilyen körülmények között a szlovén és horvát nacionalista körök aggodalommal követték a kettôs állampolgárság elnyerésére vonatkozó kérelmek benyújtását. A capodistriai olasz konzulátuson 1994 augusztusában négyezer kérvényt tartottak nyilván, ami meglepôen nagy szám, ha figyelembe vesszük, hogy addig Szlovéniában a hivatalos adatok kétezer olaszról tudtak. Ljubljánában az eljárást ellentétesnek itélték az 1947-es római szerzôdéssel, amely elôirta, hogy Isztria lakóinak dönteniük kell, melyik állam polgárai kivánnak lenni.
Horvátországban szintén voltak hangos reakciók. A zágrábi Vjesnik 1994 szeptemberében teljes oldalt szentelt az ügynek, a lap értesülései szerint állitólag százezren kérték az olasz állampolgárságot, jóllehet e kisebbség teljes létszáma húszezer fô. A téves információk csak tovább izgatták a felborzolt kedélyeket. Politikusok azzal érveltek, hogy a kettôs állampolgárság nem kivánatos elônyökhöz juttatna egyeseket.Mérsékeltebbek úgy vélik: e követelésben helytelen csupán irredenta és fasiszta törekvést látni.
Maguk az isztriai olaszok sem gondolkodnak ugyanúgy. Van, aki érzelmi és kulturális alapon lojális állampolgárnak és olasznak vallja magát és igényli a két útlevelet, van, aki beéri azzal, hogy ô két nyelvû, két kultúrájú isztriai, akinek egy útlevél is elegendô. (Gilbert Bosetti: Statuts politiques et conditions de vie de la minorité italienne en Istrie. Novecento. Cahiers du CERCIC 1996/20.)