Radu †uculescu: Liftben

Kilencvennyolc elôtt avagy kilencvennyolc után, a téma kétségkívül kényes. Radu †uculescu 1996-ban magyarul megjelent könyvét forgatva megakadt a szemem az elôszó (Filep Tamás Gusztáv) egy kifejezésén: "nemzetkarakterológia". A Szlafkay Attila tolmácsolásában olvasottak után pedig elsôsorban magammal kellett számot vetnem, amint gondolataim minduntalan az elôbb említett fogalom aknamezején kalandoztak.

Elsôsorban a kategóriákkal volt gondom, attól függetlenül, hogy az érvényben lévô eszmerendszerek értelmében mennyire lehet egészséges vagy nem a különféle szempontok szerinti osztályozás. Kissé nyugtalanul fedeztem fel: igenis osztályozni szeret- ném ezt a karcolatfûzért, ím, már osztályoztam is, noha az ítélet helyessége felôl a szó leírta után sem lehetek teljesen biztos. No, de a gond nem is annyira a mûfaji kérdés körül sûrûsödött. Itt alapvetôen értékítéletrôl van szó, annak ellenére, hogy re-cenzorként semmi keresnivalóm az értékítéletek környékén.

Ízelítôül idézném mégis a könyv bevezetôjében írottakat, az észrevétel ugyanis ezúttal vitán felül lényegretörô: "A szereplôk életének nincs központi értékmotívuma, iránya, célja a létfenntartáson és a konfliktusok elôli menekülésen kívül [...] nincsenek kidolgozott életstratégiák, az egyéni felelôsség fölolvad az össztársadalmi alibi-vadászatban..." †uculescu írásaiban tetten érhetô a LEHETÔSÉG, amint különbözô okoknál fogva tehetetlenségbe fordul át. Az olvasó azzal az abszurd helyzettel szembesül, hogy voltaképpen semmi sem történik, bár e semmi leple alatt számtalan apró stratégia lobban el. A mindennapok taposómalmában veszôdô kisember világában járunk, ahol, úgy tûnik, minden hangosabbnak ígérkezô jajszót elnyom a véget nem érô fásult ásítás.

Az írások abszurd motívumai a hazai olvasó számára kétségtelenül ismeretesek. Hogy zsák cementet adott esetben csak egy-egy csinosan fésült parókával egyetemben vásárolhat a jóember; hogy nem kell sietni, ráérünk mindennel, hiszen holnap is nap van; hogy egy pontosan másfél méter mély és kilencvennyolc centiméter széles árok utcáról utcára vándorol a felsôbb rendeletek személyes kavalkádjában, mígnem az elhelyezésre váró vastag csôben üdítôket forgalmazó stand nyílik, ahol bevont kekszet árusítanak... Továbbá az sem meglepô, hogy valamely mûvelôdési versenyen egy fásult ábrázatú zenész dojnát ad elô trombitán, a városban, ahol a nôvére után kutató vidéki nénike mérgében így fakad ki: "Itt senki sem ismer senkit..."

Olvasóként elsôsorban erre a hangra figyelnék fel. Úgy érzem, ez az, ami a leírt helyzetet a velejéig megmutatja: a senkinek-senkihez-semmi-köze hangulatának és az együtt-a-közért-munkára-fel kis ideologikus szlogenjének furcsa keveréke, amit sokunk tapasztalatból bizony nagyon is jól ismer...

Az értékítélethez visszatérve el kell még mondanom a könyv olvasásakor többször is az jutott eszembe: jó, jó, tudjuk mi ezt akkor is, ha nem olvassuk... Így lényeges vitatémára akadtam, amelyet megoldani semmiképp, ám felvetni annál inkább szándékomban áll: hol van itt az úgyne- vezett irodalom? (Ha ezt a szót minden szégyenkezés nélkül le lehet még írni manapság.) Nos, ez az, amit menthetetlenül az olvasó kell hogy eldöntsön. Hiszen az, hogy a dolog dokumentum- avagy szarkasztikus-nosztalgiás jellege megfelel-e elvárásainknak, vagy az olvasásra áldozott idô ellenében egyebeket is elvárt volna, az már magánügy.

A "tudjuk mi ezt"-el kapcsolatosan pedig még annyit — apropó nemzet-karakterológia —, hogy talán mindezt azért mégsem tudjuk "mi". Talán érdemes elgondolkodni, mi az általánosan érvényes és mi az egyedi ebben az írássorozatban, ki az, akin az ostorvég csattan, ha már ostorról van szó. Mert végsô soron itt igenis nemzetkarakterológiáról van szó, ám a nemzet korántsem etnikai, hanem szociális és történelmi szempontból meghatározott...