J.A. Tillmann: Távkertek

Lehetünk-e ma tisztán platonikusok? Igaz, J.A. Tillmann Távkertek címû kötetében a felvetés nem ebben a formában található, mégis, a több lehetséges mellett, a magam számára az e gond által kijelölt olvasatot választottam. Ennek oka elsôsorban a kérdés egzisztenciális súlya, a kihívás, ami azok elôtt áll, akiknél beköszöntött a virtualitás érája, de a képek örvényétôl nem vakultak el. E képörvénynek nincs is közepe; az ideák ideáinak ideái és az eredet nélküli másolatok — ahogy Tillmann mondja — "szappanbuborék" világa sok ébredéssel kecsegtet ugyan, de végig megvan a rettegés is, hogy minden új ébredéssel valamilyen álomba ébredtünk ismét bele. Ez a nyugtalanító, ugyanakkor mámoros érzés töltött el az elsô érdemi multimediális találkozás után, ezeket a szimptómákat keresem és vélem megtalálni ebben a kis kötetben is.

Kalandok virtualizálódása (A Nyugalom tengerén), struktúra (Kibernetikus katedrálisok), test (A test eltávolítása), élettér (Közel és távol kertjei), medialitás (Inter media) a tillmanni elmélkedés tárgyai. A stílus nem az általában elvárt értekezô, inkább esszéisztikus, próbálkozó. Amolyan élménysorjázás idézetekbôl és családi képekbôl, különféle összehangolás ötletekbôl. A családi képek fontosabbak, mint elsô látásra tûnnek, mert nemcsak az elsô szám elsô személy sajátos alkalmazásai, hanem bennük, általuk mutatkozik az elsô médium, mint a legtisztább és legkellemesebb ébrenlété. Akárha a családi albumban lapoznánk: a bölcs nagypapa, a gyerek gyûjteménye és fôleg a családi csillag: "Egyszer családommal — írja Tillmann — a közeli réten, ami egyébként vitorlázógépek fel- és leszállására szolgál, fej fej mellett leheveredtünk a fûbe. Azóta családi csillagnak nevezzük, és idôrôl idôre megismételjük ezt az elheveredést. Így fekve, és az eget elnézve még inkább nyilvánvaló, hogy mindig is a világ kertjében vagyunk: egymáshoz közel, mégis minden messze- ségre nyitottan és meghívottan."

A családi csillag (és minden hasonló bensôségesség) az ideák médiuma, mert egy helyen van általa a közel és távol, a meghívottság ténye, a megérkezés esélye (nem sokban különbözik Platón meghatározása sem). Minden egyéb csillag már csak az ideák ideája. "... a valóság és a valóság különféle szimulációi" — használja egyhelyütt Tillmann, aki nem csak ebben a viszonyképletében kategorikus különválasztó, értékválasztó. Nem ír apológiát az ideákról, nem végez "szimulákrum-kritikát", fenntartásait is legtöbbször notabilitásokkal mondatja el, fôleg az esszék végén. De ebben az apróságban mégis fel lehet ismerni valamilyen nagyon rejtett, de alapjában véve "moralizáló" gesztust. Ez a szöveg végi platonikus mozdulat azért fontos, mert a szövegtestek nagy részét — és errôl még nem beszéltem — teljesen áthatja az új médiák erotizmusa, így ez már amolyan nem tiszta, meg-megkísértett platonizmus. A létszintek összehangolására, kibékítésére azonban nincs mód, mert "a valóság és különféle szimulációi", legalábbis platonikusan, nem összebékíthetôk. Van esetleg a nietzschei receptúra, a megismerés rendjének megfordítása, az egzisztencia rendjének kizökkentése, de ez nietzschei vizionáriusságot feltételez. Köztes nincs, vagy az elsô, vagy a többi médiának vesznie kell, a ketté választás eszmeileg legalábbis nem konzekvens pálya. De maga a "késô újkori" léthelyzet inkonzekvensnek választ bennünket, platonizmusunk nem végigvitt, a nietzschei apollónizmus félbehagyott. Az ideák evidenciája, de a szimulákrumok átélt erotizmusa, ez a "tillmanni stádium" lényege, és egyben ettôl válik számomra a tillmanni projekt egyszerre aktuálissá és egzisztenciálissá. Velejárója az elsô és a többi médium feloldhatatlan párhuzamossága: a kötet szövegeiben mindkettônek megvan a külön diskurzusa, de az elsô médium csak akkor nem rejtett moralizálás, ha a családi csillagokról van éppen szó. Az, ami a családi képekben szemléletes, a szakfejtegetésben csak helytelenítô.

Milyen ez a szimulákrumvilág? Nincs benne együtt a "közel és távol", az aktuális és végtelen. "A kozmikus nyitottsággal ellentétben — olvasható —, a benne felhalmozott gigantikus adathalmazok dacára, a virtuális világ zárt. [...] Az itt soha nem lesz azonos az ott-tal. A szoba, ahol a felhasználó magára ölti adatsisakját, és mátrixba merül, izolált magántér marad." Az ott zárt — ennek a kategorikusságnak az oka a tillmanni gondolkodás eredendô platonizmusa. Pedig on-line virtualitás adott esetben épp a kapcsolatteremtést könnyítheti meg. Persze nem fér kétség, ha a médiát médiaszerûen használjuk, a felhasználókból felhasználtakká válhatunk, amolyan bio-interface-ekké, amelyek összekötik a hard interface-eket. Ha a technika bezáródik körülöttünk, hússal tömjük majd be a még szivárgó hasadékokat. Hozzá kell azonban tenni, jóformán minden szintetikus struktúrával hasonlóképpen van, mert ha a pénzt a pénz igényei szerint, a sebességet a sebesség igényei szerint, a diskurzusokat a diskurzusok igényei szerint használjuk, ezek szintén körénk záródnak. A jelenségben nincs semmi újkeletû, mi több, a technológiák ember (emberek) köré záródása valójában egy technodiskurzus-toposz, egy olyan diskurzusé, amely maximálisan kihasználja a szellemtudományok ôsrégi-aktuális cinizmusát.

Nem véletlen, épp ott, ahol a mûvészet mindenféle hagyománytól fel- szabadított, ahol mûvészeti diskurzusokról alig beszélhetünk, vagy ahol a mûvészet képes átnyúlni terhelt ügyrendjén és hiteles kapcsolatot tud teremteni az elsô médiával, ott a többi média már nem mûködhet önszabályzó rendszerként, a mûvészek megmaradnak kísérletezô felhasználóknak, helyzet, amelyet szerzônk is élesen lát. Ebben az összefüggésben az, amit J.A. Tillmann a virtualitás zártságaként jelöl meg, néhány felszabadult mûvész pa-rafrazálásával rögtön veszít is kategorikusságából. Addig nem lehet valami zárt, amíg kiléphetünk belôle, addig nem lehet értéktelen, amíg máshol lépünk ki belôle, mint ahol elôzôleg beléptünk.