Most történik, állandóan: most és mindig.

Úgy kezdôdik, mint egy vicc, kibontakozván úgy folytatódik, mint egy helyszíni tudósítás — az egész nem több másfél oldalnál —, és úgy végzôdik, mint egy parabola. Erkölcsi tanulsága poénszerûen csattan. Egyébként lehet, hogy tanmesét írt Franz Kafka 1914 november—decemberében A törvény kapujában címmel.

"A törvény kapuja elôtt áll egy ôr." A kezdô mondat folyamatos jelen, idôtlenséget sugall, az idôtlenség pedig a várakozás egyik ideje: nem tudjuk, mióta (áll ott az az ôr), és nem tudjuk, meddig (kell ott állnia). Szókratész óta, nem tudásunkról tudjuk, hogy némiképpen ironikus is lehet, nemcsak helyzet és magatartás, de szerep, sôt módszer is. Itt azonban, vagyis ott, A törvény kapujában a nem tudás iróniája inkább egy Szókratész elôtti kultúrkörbôl ered. Kafka egész mûvével ezt a nem tudást üzeni. De hadd lássuk tovább, mi történik A törvény kapujában: "Ehhez az ôrhöz [t.i. a kapu ôréhez!] odamegy egy vidékrôl jött ember, és engedélyt kér, hogy bemehessen a kapun." Errôl az emberrôl tehát máris két fontos dolgot tudunk: 1) hogy honnan jön, és 2) hogy hova akar bejutni. Ámde van a kettô között egy harmadik információ is, ki tudja, hogy nem éppen a legfontosabb: hogy ugyanis engedélyt kér. De ne vágjunk a dolgok elejébe, tartsunk sort. Mit jelent az, hogy ez az ember vidékrôl jött? Mi a vidék? És mihez képest az? Mitôl esik távol az a hely, ahonnan az ember elindult, hogy közel kerüljön, hogy beléphessen?

A kapu az a toposz, amely kintre és bentre, távolra és közelre osztja a világot — a tanmese világát —, központra és vidékre. Központ a törvény. Vidék minden, ami a törvényen kívül esik. Minden és mindenki, ami és aki nem részesül a törvény védelmében. Vidéki ez az ember, vagyis gyámoltalan, ügyefogyott, bizonytalan, félénk. De tudja, hogy van Törvény, és elindul feléje. Közeledése a Vidéktôl a Kapuig — aktív várakozás, célja van: a Törvény, a Vidékinek pedig reménye, hogy elérheti a célt.

Az elbeszélés jelen ideje ez a most, amint rejtett kameraként láttatja a Kapuban álló Ôrt és a hozzá lépô Vidéki embert, mintha azt sugallná, hogy várakozása csupán egy mozzanat, már itt is a beteljesülés: "Minthogy a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll..." Akkor miért kér engedélyt a vidékrôl jött ember, hogy bemehessen a kapun? Azon a Kapun, amely egyrészt mindig nyitva áll, másrészt Ôr áll elôtte! Ez a kétértelmû üzenet várja A törvény kapujában a Vidékrôl jött és a Törvény felé igyekvô embert. Kétértelmû vagy kétféle üzenet? Akár így, akár úgy, ez a kettôsség határozza meg a helyzetet, a helyzet pedig értelmezést igényel, és döntést követel: melyik jelzésnek higgyen, melyiket fogadja el érvényesnek; már döntött is. Engedélyt kér. Hatalmat ad az Ôrnek, hogy igent vagy nemet mondhasson. A most hatalma ez. Két arca van, két neve, az igen és a nem. Ez az Ôr itt, A törvény kapujában csak az egyik arcot mutatja, csak az egyik nevet látszik ismerni vagy legalábbis használni: "Az ôr [...] azt mondja [...], hogy most nem engedélyezheti a belépést." A jelen idô tehát tovább morzsolódik, kisebb jelentésegységekre bomlik. Ez a most = még nem; nem engedély, de nem is visszautasítás; elnapolása a döntésnek, halasztás. Semmi sem bizonyos, semmi sem végleges. "Meglehet", feleli az Ôr a Vidéki ember reménykedô tudakozódására, hogy akkor tehát majd késôbb.

De hát mi is ez az Ôr? Portás? Szolga? Fônök? Szolgáltatást nyújt, vagy kiszolgáltatottságot jelképez, a Vidékrôl jött ember kiszolgáltatottságát? Rossz-e az Ôr vagy jó? Nincsenek tulajdonságai. Hatalma van. Helye van a hierarchiában, amelynek legmagasabb fokán a láthatatlan Törvény trónol. A láthatatlan világot a láthatótól a Kapu választja el; a Kapun inneni Ôr a legelsônek látszik — hiszen csak ô látszik voltaképp —, valójában a legutolsó az ôrök sorában,a Kapun túl ugyanis "Teremrôl teremre ôrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni." Az elriasztásnak ez a stratégiája — közvetett információ, amely akár dezinformáció is lehet, minthogy ellenôrizhetetlen — nagyon is hatásos. Emlékszünk még, hogy a Vidékrôl jött ember, valamilyen elôzetes tapasztalat, elôzetes tudás, ha nem éppen elôzetes tapasztalatlanság, tudatlanság okán már attól visszariad, amit saját szemével lát, hogy ugyanis a Törvény Nyitott Kapujában Ôr Áll! Visszaretten, és sorsot választ, nem a nyitott Kapu, hanem az engedélykérés meghatározta sorsot. Az elrettentés stratégiájára a kivárás stratégiájával válaszol. Fél.

A tanmese szóanyagában ez a szó nem szerepel. Jelen van mégis abban, amit a (Vidéki ember számára) látható Ôr a Kapun túli feletteseirôl mint elviselhetetlen látványról mond; jelen van továbbá abban, amit az Ôr nemcsak szavaival, de fenyegetô külsejével is sugall oly hatásosan, hogy a Vidéki ember úgy dönt: tovább várakozik, tovább vár az engedélyre. Ezt külön hangsúlyozni kell, mert Az Ember, Aki Vidékrôl Jött nem utolsósorban attól fél, hogy a látható erôfölényt — ami a maga módján szintén törvény(szerû) — megkerülve, kijátszva próbáljon a Törvény, a Láthatatlan színe elé kerülni.

"...a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetônek kell lennie", gondolja a Vidéki a kellés és a levés között, a Kapu elôtt, a zsámolyon ülve és várakozva az alkalmas pillanatra, amikor a hatalom beleegyezésével, kockázat nélkül sétálhat be a Kapun, hogy megismerje közelrôl a Törvényt. Szembeszállni nem mervén az Ôrrel, jóindulatát próbálja megnyerni annak, aki — tekintélytisztelete jutalmául? vagy azért, mert a viszonylagos kényelemben várakozó helyzetét, a függést, a bizonytalanságot kevésbé érzi tûrhetetlennek? — zsámollyal könnyíti, hosszabítja meg, véglegesíti a várakozását; kölcsönösen kedveznek egymásnak: cinkosság alakul ki közöttük. A kölcsönös kedvezésnek ebben a légkörében kerül sor arra, hogy A Vidékrôl Jött Ember megvesztegeti az Ôrt.

"Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál." Az Ôr tehát megvesztegethetô, egyszersmind megvesztegethetetlen is, hiszen A Vidékrôl Jött Embernek meg kell gyôzôdnie arról, hogy belépése a Kapun, a Törvény elé járulása nem megvásárolható. Esemény-e ez a tapasztalat? Az lehetne, ha ettôl valami megváltozna vagy legalábbis érthetôbbé válna! De nem. És: van-e egyáltalán esemény? Vagy csak várakozás van, mégpedig hiábavaló várakozás?

A tanmese cselekménye a kezdô és a záróepizód között mindössze annyi és éppen az, ahogy az esemény elmarad, ahogy nem történik semmi, csak eltelik a várakozó élete. Milyen ez a semmi? Hogyan nem történik? Zárt rendszerben megy végbe. A rendszer heterogén elemekbôl áll: eszme — a láthatatlan Törvény, szimbolikus tárgyak — Kapu, zsámoly, továbbá a Vidéki ember mint eszmefüggô lény, és az Ôr, mint a Kapu tartozéka; utóbbi nem is látszik tudni a Törvényrôl, mintha olyasmit ôrizne, amit nem ismer, más szóval csak azt ismeri, amit lát, a Kaput, nem sejtvén, hogy láthatatlan dolgok létezhetnek. Még másabb szóval, lényüket-létüket meghatározó különbség, hogy egyikük rendelkezik transzcendens tudással, a másik pedig nem. A Vidékrôl jött ember abban érdekelt, hogy átlépjen a zárt rendszerbôl egy lehetséges, egy elképzelhetô nyílt rendszerbe, az Ôr számára pozíciója mozdíthatatlan hely(zet) a mozdulatlan világban.

Az idô mégis telik, tagolható: 1) az "ember odamegy", 2) vár, 3) meghal. Ezek a nagy szakaszok további, apró mozzanatokra bontják az idôt, amint A Vidékrôl Jött Embert a reménykedôtôl a haldoklóig minden hiposztázisában megmutatja, miközben az "engedélyt kér", töpreng, kérdez (mikor?), "beles a kapun", fél, várakozik, "ott ül napokig, évekig", "zaklatja az Ôrt kéréseivel", megvesztegeti, figyeli, "a bolhákat is megkéri, segítsenek", öregszik, leépül, látása, hallása romlik, "észreveszi a fényt", felteszi a döntô kérdést.

— De hát mindenki a törvény felé igyekszik — mondja az ember —, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? — Az ôr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: — Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

Vakon látja meg a Fényt, süketen hallja meg az Üzenetet a messzirôl jött ember, aki tehát hosszú utat tett meg a Kapuig, a Törvény kapujáig, hogy ott megtorpanjon. Miért? Mert nem mer engedély nélkül élni, pontosabban csak engedéllyel mer élni jogával, hogy beléphet saját élete/halála kapuján, megismerheti a törvényt. Hiszen a törvény az emberért van és mindenkiért külön! Csak a döbbenetes poén fejti meg, tárja fel a törvény kapujából kiolthatatlanul áradó fény titkát: a várakozás egyéni, személyre szabott életszerep, a várakozó beléphetetett volna, ha megérti, ha fel meri ismerni, hogy ez az ô át nem hárítható üdvössége.

Két életdefiníciónak kell találkoznia, hogy kiegészítsék egymást, hogy átjárhatóvá tegyék az általános és a partikuláris közötti határt:

mindenki a törvény felé igyekszik
Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki

Ez az embereket a mindenki körébe vonó arra való törekvés, hogy létrejöjjön valamilyen bensôséges kapcsolat a Hozzáférhetetlennel, értelmezhetô úgy is, hogy csak várni lehet Rá, törekedni lehet Feléje, elérni nem lehet, belsô körébe jutni, birtokolni — nem lehet; a mindenki túl tág fogalom. A csak a te számodra felkínált esély vonja az általános emberi törekvést a születés, élet, halál személyes, egyedi körébe, de a szándék, elszántság, akarat, döntés egyéni pillanatait is, azaz folyamatát magában foglalja. Az egyes ember egyidejûleg mindenki, és csak az én, a te, az ô, aki be mer lépni a nyitott kapun, aki az Ôrben a maga beavattatásának, kiválasztatásának eszközét, nem pedig akadályát látja. Mindenki látja a jeleket, de csak az én, a te, az ô meri értelmezni ôket. Különben sosem derül ki, mire várt a várakozó, mi várt volna rá.

Az alkalom egyszeri és visszahozhatatlan. Elképzelhetô, hogy az Ôr állástalan marad, hiszen nem lépett be az, aki elôtt nyitva volt a Kapu: "Most megyek és bezárom." Akár vissza is kanyarodhatnánk a tanmese elsô mondatához: "A törvény kapuja elôtt áll egy ôr." És elölrôl kezdôdhet minden?