A rendszerváltás idején született mondás szerint a privatizációnak "csak" három feltétele hiányzik Kelet-Európában: a valódi tulajdonos, a piaci ár és a fizetôképes vevô. Mindezek a hiányosságok valóban fennálltak, és alapvetôen befolyásolták az eladási módszereket.

A kelet-európai privatizációs technikák kiválasztása során a kormányoknak különbözô gazdaságpolitikai célokat kellett rangsorolniuk. A célok azonban ellentmondóak voltak, az egyik elônybe részesítése elkerülhetetlenül magával vonta a másik elhanyagolását. A kormányok a tulajdonosváltás folyamatától várták a vállalati hatékonyság javulását, a valódi tulajdonosok megteremtését, a költségvetés bevételeinek növekedését és az állampolgárok aktív részvételének biztosítását. A megoldandó kérdés nem pusztán az volt, hogy mit és mennyit privatizáljanak, hanem ugyanilyen fontossággal bírt a hogyan és a mikor is. Az államtalanítás módszereit illetôen jelentôsége volt a sebességnek, vagyis annak, hogy a tulajdonátalakulás gyorsan vagy lassabban történik, másrészt pedig el kellett dönteni, hogy a privatizáció központi irányítás mellett menjen végbe, vagy inkább decentralizált legyen. Hasonlóan fontos volt, hogy az eladások bevételt eredményezzenek; vagy inkább az ingyenes elosztáson legyen a hangsúly?

Ha a közép- és nagyvállalatok privatizációja során a kormányok a készpénzes bevétel megszerzése mellett döntöttek, akkor elsôsorban a külsô befektetônek történô eladást részesítették elônyben. A vásárló lehetett külföldi vagy belföldi, egyéni vagy intézményes befektetô. Ennek a módszernek az elônyére lehetett írni, hogy a készpénzes eladás árbevételt eredményezett, a vevô kockázatot vállalt, és a tranzakció eredményeként tényleges tulajdonos keletkezett, aki a vállalat számára új tudást, ismereteket, technológiát, üzleti kapcsolatokat hozott. A külsô befektetônek történô eladás hátránya volt viszont, hogy a folyamat lassú, hiszen a kormányzatnak az egyes vállalatokat elô kellett készítenie az eladásra, és fôképpen meg kellett találnia a vevôt. Komoly gondot okozott a tôkepiac fejletlensége miatt a vállalati vagyon értékelése, valamint a környezeti károk és a vállalati adósságok kezelése. Megakadályozhatta az eladást, ha a kormány magas minimumárat szabott, és ha mindenáron ragaszkodott hozzá. Ha az eladás külföldi befektetônek történt, politikai feszültség támadhatott, a kormányokat sokszor bírálat érte a "családi ezüst" eladása miatt. Gyakran a legjobb piacképes cégek eladása esetében indult be a támadás, amit a korlátozott tôkeerejû hazai befektetôk vagy éppen ezen vállalatok menedzserei vezettek.

A külsô befektetôk számára történô értékesítéssel szemben egyes kormányok elônyben részesítették a vállalatvezetés és dolgozók részére való eladást. A vezetôi-dolgozói kivásárlást viszonylag könnyebb volt végrehajtani, a folyamat gyorsabb volt, mint a külsô befektetôknek történô eladás. Elsô látásra ez a módszer is árbevételt eredményezett, valójában azonban a bevételnek csak csekély része készpénzfizetés, az ár nagyobb részét kedvezményes kölcsönnel egyenlítették ki, sok esetben pedig a fizetésnél felhasználták az ingyen szétosztott vagyonjegyeket. A vezetôi-dolgozói kivásárlás valójában menedzsertulajdonlást jelentett, a vezetôk egy része kedvezményes áron, olcsó hitel felhasználásával jutott tulajdonhoz. A dolgozók a részvényvásárlásnál azt hihették, hogy tulajdonosként munkavállalói pozíciójukat megerôsíthetik, a vállalatvezetôknek pedig ideiglenesen szükségük volt arra, hogy beosztottjaik is részvényeket jegyezzenek. A vezetôi-dolgozói kivásárlás a kormányok számára politikailag hasznos lehetett, hiszen maguk mellé állították a befolyásos menedzser elitet, illetve az ôket támogató állami bürokráciát. A módszer negatívuma viszont, hogy a vállalat számára nem hozott közvetlenül megújulást, hiszen nincs új tôke, technológia, és a vállalati szerkezet megmerevedett. Az ilyenfajta tulajdonosváltás kockázata akkor magas, ha a cég eladósodott, és radikális átalakításra szorul. A privatizáció kezdetben elijesztheti a külsô befektetôket, késôbb azonban a külsô tôkebevonás elkerülhetetlenné válhat.

A vállalatvezetôk, illetve az államapparátus egyes képviselôinek tulajdonossá válásához vezetett az úgynevezett spontán vagy nómenklatúra privatizáció is. A rendszerváltást közvetlenül megelôzôen vagy azt követôen az egyes kormányok elvesztették képességeiket a vállalati vagyon ellenôrzésére, az állami vagyon és jövedelem jelentôs része magántulajdonba került. A vállalatvezetôk kihasználták kedvezô pozíciójukat, magánvállalatokat hoztak létre, amelyekhez sokszor igen kedvezô áron, államilag támogatott kölcsön segítségével átirányították az állami vagyont. Az állam meggyengült tulajdonosi helyzetét a vállalatvezetôk egy része a politikai elit bizonyos csoportjaival összejátszva a saját elônyére használta ki.

A gyorsaság és a társadalmi igazságosság érdekében vezették be a kuponos (vonches) privatizációt, amely során nagyszámú vállalat részvényeinek egy része került ingyenesen az állampolgárok tulajdonába. A kormányok a kuponos privatizáció révén radikálisan szakítani akartak a múlttal, és egyúttal próbálták kielégíteni azt a tömegigényt, hogy a társadalmi tulajdon ne gyanúsan meggazdagodott kevesekhez jusson, hanem mindenkit állampolgári jogon megillessen. Az ingyenes kuponok részvénnyé történô átalakítása azonban pénzügyi intézmények, elsôsorban beruházási alapok közvetítését igényelte, amelyek az eredetileg szétszórtnak tervezett tulajdont koncentrálták, és ezzel jelentôs vagyoni hatalom alakult ki. A kuponos privatizáció nem jelentett bevételt a kormányoknak és tôkejuttatást a vállalatoknak, a tulajdonosi szerkezetben pedig nem hozott létre olyan változást, ami erôs tulajdonosi érdekeltséget teremtett volna.

A privatizáció négy modelljének alkalmazását számos tényezô határozta meg, ezek között fontos megemlíteni az egyes átmeneti gazdaságok gazdasági örökségét, a külföldi és a belföldi eladósodottság mértékét, a gazdasági egyensúlyhiány nagyságát, a rendszerváltás társadalmi támogatottságának fokát, a külföldi tôkével szembeni kormányzati és társadalmi megítélést és a hazai megtakarítások mértékét. A külsô befektetôknek történô eladások nagyobb súlyt kaptak az észt, lengyel, keletnémet és magyar esetekben. A vezetôi-dolgozói kivásárlás különösen ott volt erôs, ahol a kormányzati hatalom gyengébb, a munkavállalók jobban szervezettek és a menedzserek pozíciói erôsek voltak. Ez nyilvánult meg a lengyel, orosz és a szlovén esetekben. A kivásárlás sokszor egybemosódott a kuponos, ingyenes privatizációval, amikor a menedzserek és a dolgozók saját vállalatukban szereztek közvetlenül tulajdonjogot. Különösen elterjedt fajtája volt ez a tulajdonosváltásnak a balkáni országokban, ahol a hatalmon levô kormánypárt úgy teremtett klientúrát, hogy a politikailag lojális vállalatvezetôket tulajdonosi pozícióba emelte. Hasonló fejlemények történtek Szlovákiában is. Az ingyenes, kuponos privatizáció elôször Csehszlovákiában indult meg, majd nagyon gyorsan szétterjedt a fejletlenebb államapparátussal rendelkezô, a külföldi tôkétôl elzártabb országokban is. Csehországban a tôkefelhalmozás gyengesége miatt megjelenô beruházási alapok a régi rendszer lényeges mûködési zavarainak konzerválásához vezettek. A vonchesprivatizáció ellenére az állam maradt a fô tulajdonos a fontosabb bankokban, amelyek a legnagyobb beruházási alapokat hozták létre. A beruházási alapok portfóliójába 200—500 vállalat tartozik, ami gyakran több, mint az ágazati minisztériumok idején. A választott privatizációs stratégia eredménye az elhalasztott vállalati átalakulás, a kapun belüli munkanélküliség és a súlyos kereskedelmi mérleghiány. A kuponos privatizáció a tulajdonátalakulásban csak az elsô lépcsônek tekinthetô. A tôkepiac megreformálása, a bankuralom korlátozása, végsô soron a bankok privatizációja a vállalatok átalakításának szükséges feltétele. Lengyelországban a tömeges privatizáció egy sajátos formája érvényesült, amikor a kormány 15 nemzeti beruházási alapot hozott létre, és több mint 500 vállalatot adott a tulajdonukba. Az állampolgárok alacsony áron részvényekhez jutottak az alapokban, amelyek a vagyonkezelésre magáncégeket bíztak meg. Az új kormányban a Szolidaritás az állami tulajdon széles körû, a választópolgárok közötti elosztása mellett foglalt állást, a liberális Szabadság Unió pedig a vállalatirányítás hatékonyságát tekinti elsôdlegesnek, és a privatizációs bevételek növelését szorgalmazza. Az új kormányprogram a vezetôi-dolgozói kivásárlás megállítását és a stratégiai befektetôknek történô eladások felgyorsítását tartalmazza. Bulgáriában és Romániában a tömeges privatizáció többszöri kísérletre is sikertelennek bizonyult, mivel a kormányok egymásnak ellentmondó célokat próbáltak egyidejûleg megvalósítani, illetve az egyes hatalmon levô pártok között hiányzott az összhang a privatizáció keresztülvitelére. A társadalmi igazságosság és a bevételorientáltság közti konfliktus, úgy látszik, az elmúlt egy-két évben az utóbbi javára dôl el. Errôl tanúskodnak a külföldi befektetôknek történt nagyvállalati eladások. A befektetési kínálat mennyiségben ugyan nagy, de minôségben elmarad az igényektôl. Romániában 1997 során az állami vagyonalap 2700 vállalat eladását hirdette meg, ténylegesen mintegy 1200-at adtak el, nagyrészt kis- és középvállalatokat. A privatizáció sajátos formája alakult ki Oroszországban, ahol is a vállalati adósságokat részvényre cserélték, ennek során nagy ipari-pénzügyi csoportok folytattak egymásssal harcot a tulajdon megszerzéséért elsôsorban a nyersanyagkitermelésben.

A kelet-európai országok privatizációja az ellentmondó célok következtében lényegesen nehezebb feladatnak bizonyult, mint ahogyan azt az átmenet kezdetén a kormánypártok programjaikban megfogalmazták. Szinte mindegyik országban a különbözô privatizációs modellek egyszerre érvényesülnek, de a nagyvállalatok és bankok esetében az állami tulajdon még mindig jelentôsnek mondható. A választott privatizáció technikája jelentôsen meghatározza a vállalati reform mélységét, és olyan szervezeti változásokat indít el, amelyek az átmenet gyorsaságát és költségeit befolyásolják. A privatizáció módszerei elsô látásra csupán technikai jellegûnek tûnnek, valójában azonban egész társadalmak értékítéletét és gondolkodását fejezhetik ki a rendszerváltással kapcsolatban.

A magánszektor aránya a GDP elôállításában (százalék)

1997 közepén, illetve a gazdaság átalakítására adott

— 1-tôl 5-ig terjedô — osztályzatok*

Forrás: Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD)

A nagyvállalatok privatizációjának módszerei és várható hatásai

Jelmagyarázat: a módszer + segíti, - nem segíti a cél elérését, ? a kapcsolat kérdéses.

Forrás: From Plan to Market. World Development Report 1996. (Világbank-kiadvány)