Ki vagy? Erre a kérdésre látszólag könnyen válaszolhatunk. X.Y. géplakatos. Z.F. tisztviselô. Ha csak a létezés felsô rétegére vagyunk kíváncsiak, ennyi elegendô. Azonban a létnek egyéb meghatározó pontjai is vannak. Felteszem magamnak a kérdést: ki/mi vagyok? A felelet után, mint a kíváncsi gyerek, aki most ismerkedik a világgal, folytatom: miért vagyok az? Vagy: miért az vagyok, aminek tartom magam? Hiába próbálok fényt deríteni például arra, hogy magyar vagyok, ha fogalmam sincs, mit jelent ez, és mire épül. Ne az foglalkoztasson, "mennyire" vagyok magyar, hanem az, hogy mi tesz magyarrá, s mit kellene tennem, hogy büszke lehessek magyarságomra. Ha a gépies egyszerûsítés híve vagyok, azonnal kijelenthetem, hogy nyitott kapukat döngetek, hiszen magyarnak születtem. (Erre pedig nagyon büszke lehetek... anélkül hogy az ujjamat mozdítanám.) Csakhogy — annak ellenére, hogy szüleim magyarok — nem magyarnak, hanem embernek születtem. Magyarrá — neveltek. Elsô szükségleteim emberiek voltak, nem "magyariak". Sírtam, mert éhes voltam. Üvöltöttem, ha melegem volt, vagy fáztam. Nem aludtam, amikor nôttek a fogaim. Igényeltem, hogy foglalkozzanak velem. Emberként viselkedtem. Fogalmam sem volt, mi fán terem a magyarság. Amikor tudatosult bennem, hogy magyar vagyok, az emberi réteg új megvilágításba került. Ezzel egy idôben arra is rájöttem, hogy ezt a román, az orosz, az angol, a kínai, végsô soron mindenki ugyanígy éli meg.

Mit változtatott a magyar réteg az emberin? Nem csak azért élek, hogy magyar legyek. Emberként és magyarként figyelek mindarra, ami az emberiséggel és a magyarsággal történik. És nem azért vallom magam magyarnak, mert ez "többé" tesz. A magyar jelzô nem vezet arroganciához, nincs bennem felsôbbrendûségi érzés. Ugyanannyit érek, mint a román, a szerb vagy a szlovák, hiszen ember vagyok. És ôk ugyanannyit érnek, mint én, mert emberek. Másfélék a gyökereink (s ez nagyon szép, nagyon jó), végsô soron azonban ugyanannak a csont, bôr, szem, száj, érzelem, akarat, vágy, csalódás keverékének a fizikai megtestesülései vagyunk. Aki azt állítja, hogy a bôr bizonyos színe vagy az ô magánhangzóitól és mássalhangzóitól különbözô hangállomány alacsonyabb rendûvé tesz valakit, az vagy bolond, vagy fajgyûlölô. Esetleg mindkettô. Nagyon szép az, ami különbözôvé tesz minket (igen, mindenféle nemzeti jelzô gyönyörû!), azonban hiszem és vallom, hogy az emberi jelzô még szebb. Mert nem magyarként, hanem emberként hallgatom a madarak csiripelését. Igen, erre "jó" ellenvetés az, hogy Kodály Psalmus Hungaricusát magyarként csodálom, a román pedig Enescu Román rapszódiáját románként fogadja be. Folytathatnánk Verdivel, Wagnerrel, Csajkovszkijjal... Ez korlátolt gondolkodásmódról árulkodna. Aki ezekben a mûvekben a nemzeti réteg kiegészítôjeként nem fedezi fel az általános emberit, az emberként is, magyarként (vagy románként, olaszként, németként, oroszként) is elégtelenre "vizsgázik". Vizsga?! Kevés, hogy valamely nemzet tagjának — és embernek tartom magam. Nap mint nap "kikérdezem" önmagam: jó voltam? Emberségem, magyarságom nem szenvedett-e csorbát? A legfontosabb kérdés persze az, hogy e két réteg nem ütközött-e egymásba. Nem iktatja-e ki egymást?

Különös véletlen, hogy ember vagyok, hiszen lehetnék fûszál vagy napsütés. Esetleg kavics a patak medrében. Lehulló falevél vagy toronymagas hullám. Poros utca. A fagylaltos zenéje. Porfelhô. Szivárvány. Harangzúgás. A tábortûz melege. Akármi lehettem volna. Néha nem tudom eldönteni, áldás-e vagy átok az ember-lét... Amikor azt mondom, ember vagyok, nem szûkítem a kört arra, hogy úgy eszem, iszom és szeretkezem, mint általában az emberek. Többrôl van szó. Ember vagyok, amikor koldus mellett haladok el, és elfordítom a fejem, mert zsebeim üresek. Ember vagyok, amikor átmegyek a hídon, és nem ugrom a vízbe, mert otthon vár gyermekem. Akkor is ember vagyok, amikor gyûlölök, de embernek elsôsorban akkor tartom magam, amikor örvendeni tudok az élet apró csodáinak. Szeretem a napsütést, a jéghideg hószilánkokat, a pocsolyákat, a lusta felhôket, mindent, ami a magam világa és a külvilág határán mozog, de ugyanakkor szárnyakat ad (vagy adhat). Mert végsô soron mi tesz emberré? Az, hogy mindent szépnek látok? Ez butaság, hiszen az auschwitzi kémények füstjét, Hirosima és Nagaszaki romjait, a szarajevói öldöklést, az izraeli esztelen robbantások eredményét nem tartom "szépnek". Van fogalmam arról, mi a szép, és mi a jó. Ha ember akarok maradni, ezek elérésére törekszem. Szép közhely következik: aki a széprôl és a jóról lemond, önmagáról mond le. Az emberség gyönyörû szólam, azonban üres keret marad, ha csak beszélünk róla, és nem telítjük tartalommal. A beszéd kevés, amikor tettekre volna szükség.

A következô lépcsô Európa. Európai vagyok. Akárhány vasfüggöny, vízumkényszer sziszeghet szemembe: "Balkáni söpredék!" — én európainak tartom magam. Svájc hegyeit, a Riviérát, a kölni dómot, a Notre Dame-ot, a velencei "utcákat", a Big Bent, a Louvre mûkincseit, Stonehenge fenséges kôtömbjeit, Koppenhágát, a híres holland tulipánokat, Gaudi épületeit, az Eiffel-tornyot nem láttam, mégis európai vagyok. Szobámban olvasok: Shakespeare, Villon, Camus, Petrarca, Beckett, Dante, Ionesco... és folytathatnám: Mikes, Ady, Babits, Móricz, Szilágyi Domokos; ez tesz európaivá. (Gyönyörû "ferdítés", mondhatom, hiszen ez esetben például Hemingway amerikaivá kellene tegyen... Ezek nem európai, hanem emberi értékek.) Nem állítom beképzelten azt, hogy "európaibb" vagyok annál az angolnál, aki egész életében szenet lapátol. Dosztojevszkij szerint az oroszok az igazi európaiak, hiszen számukra Európa távoli, elérendô cél, míg például egy francia beleszületik az európaiságba. Olyan vagyok, mint Dosztojevszkij orosza.

"Mi" nem kapjuk meg készen, szépen becsomagolva Európát. Fel kell építenünk. Ha szerencsénk van, az emberélet elegendô a falak felhúzására, a berendezkedésre. Lelkünkben nem Európa kicsinyített mása fog megszületni, hanem az a fogalom, amely sokkal többet jelent e kontinensnél. Belefalazunk reményt, hitet, vágyat, mindent, ami minket jellemez. Ha túl nagy volt az áldozat, megátkozzuk, mégis büszkén fogjuk vallani: európaiak vagyunk.

Az itthoniak gúnyosan rákérdeznek: "Mi az, hogy Európa?" "Sehonnai európaiakról" beszélnek. Ez a hazám: romániai vagyok. Monostoron megvernek, mégis szeretem ezt az országot. Az üzletben hazátlannak neveznek, ha magyarul társalgok valakivel. "Beszélj románul, ha román kenyeret eszel!" Azt válaszolhatnám, hogy Istennek és a kenyérnek nincs nemzetisége, de legyintek. Ez a legyintés is abból fakad, hogy romániai (végsô soron "balkáni söpredék") vagyok: ndenbe "beletörôdöm", nem lázadozom. Lenyelem a "bozgor"-t, tízig számolok, és arra gondolok, milyen szép Vorone‡i kolostora.

És nem akármilyen polgára vagyok Romániának. Magyarnak tartom magam, annak ellenére, hogy egyesek az állampolgárságot és a nemzetiséget (a francia "példát" emlegetve) egybe szeretnék mosni. "Román állampolgár? Román vagy!" Nem Iliescuéktól fájt legjobban ez az "érvrendszer". 1996-ban Bolyai-ösztöndíjasként Szombathelyen tanulhattam. A helybéliek elôszeretettel neveztek "román fiúnak". Nem legyintettem. Keserûen figyelmeztettem, én, a magyar a magyarokat, hogy nem vagyok "román fiú". Nem legyintettem, és ôk, a magyarok megérezték, hogy ütni fogok, ha nagyon ragaszkodnak a románozáshoz. Azontúl "erdélyi fiú" voltam. Bizonyos sebek azonban begyógyulásuk után is fájnak.

Romániai magyar. Hol a hangsúly e szókapcsolatban? A sorsot, Trianont, Franciaországot vagy Angliát átkozzam azért, mert romániai vagyok? Nem átkozódom. Nem lázadozom. (Gúnyosan morgolódom: "Hiszen balkáni vagyok...") Elfogadom a romániai jelzôt és mindent, ami ebbôl fakad, de nem tûröm, hogy engem (kinek az ôsei ebben a földben várják a feltámadást), engem, a (talán túlságosan) büszke erdélyi magyart a szenegál bevándorlóval hasonlítgassanak össze. Hogy ô a francia állampolgárság megszerzésével franciává válik (és ennek nyilvánvalóan örvend), nem érdekel. Nem én költöztem Romániába, hanem Románia jött hozzám. Enyémek az egykori város- és utcanevek, a tájak, a sírkövek, az épületek. Nem akarom kisajátítani a múltat, hiszen az mindazoké, akik Erdélyben együtt éltek, de tôlem se vegyék el a múltat, az én múltamat. Azt szeretném látni, hogy nem "a románok történelmét" tanítják Romániában. Örvendetes, hogy a román értelmiség legnagyobbjai tudják, miért sértô "Románia történelme" helyett a "románok történelme" abban az országban, ahol néhány milliós nagyságrendû kisebbség él. Mi nem ma "csöppentünk" Romániába... Amikor a vadnacionalista hordószónokok dühbe gurítanak, a bukaresti 22-re, a Dilemára, Andrei Corneára, Elena tefoira és társaikra gondolok, s továbbra is gyógyíthatatlan optimista maradok...

Néhanapján azonban keserûen azt mondom, hagyjanak békén... Igen, kolozsvári vagyok. A diktatúra alatt nem tûnt átoknak, hogy kolozsvárinak születtem. Ma már nincs erôm, de tiltakoznék az embertelenség ellen. Már-már azt hiszem, meggyûlöltették velem ezt a várost... Ez az én szülôvárosom? Döbbenetesnek tartom, hogy ilyen kérdést kényszerítenek ki belôlem a város jelenlegi urai. Ilyenkor megnézem Kós Károly síremlékét, Mátyás király szülôházát és szobrát, a Szent Mihály-templomot; betérek egykori iskolám tiszteletet parancsoló épületébe, végigjárom a Sétateret, felmegyek a Fellegvárra. Kolozsvárt nem szabad magyarfaló polgármesterével azonosítani. A kolozsvári románság nem csak funariótákkal "dicsekedhet". Doina Cornea a fôtéri tüntetéseken Tôkés László mellett szónokolt, védte a szoborcsoportot, a teret. Vagy emlékezzünk Blagára! Sohasem felejtem el azt az érzést, ami a Manole Mester elsô olvasásakor hatalmába kerített. Igaz, ôt könnyen háttérbe szoríthatja a rohanó idô, míg a hordószónok-polgármester minden áldott nap hatásosan manipulálhatja a kolozsváriakat. Mégis azt mondom: ne csak annyit tudjunk e városról, hogy szobrainkat, épületeinket táblákkal mocskolják be, és a jelenkori ordas eszme nevében feltúrják a Fôteret. Ha azt mondjuk: "Kolozsvár", elsô szavunk ne "Funar" legyen, hanem jusson eszünkbe Mátyás, Báthory és Bocskai neve. (Váradi ismerôseim gúnyosan kérdezték: "Senki sem meri lepuffantani Funart?" És utána? Alakítsunk egyfajta erdélyi IRA-t?)

Számomra a Farkas utcai orgonazúgás testesíti meg Kolozsvárt. Hiába vették el azt a néhány utcanevet is, amely túlélte a diktatúrát. Petôfi, Móricz, Budai Nagy Antal nevére a kolozsvári születésû románok is emlékeznek. Sovány vigasz. Ôk meghalnak. S ha majd a mi unokáink sem fognak az utcanevekre emlékezni, a betelepítettek boldogan döngethetik a mellüket, hogy ôk századok, évezredek óta "ebben" (!) a városban élnek.

Ember. Európai. Romániai. Magyar. Kolozsvári. Micsoda gyönyörû sor-rend! Sajnos felbomlik. Darabokra szaggatják. Egyre gyakrabban tartják elénk pajzsként a kijelentést: "Román vagyok!" Mintha magyar-ságunk az ô román-ságukat veszélyeztetné. Nem gondolnak arra, hogy az ember-ség fontosabb, mint a magyar-ság vagy a román-ság. Európában élünk és Romániában — vagy Romániában és (esetleg) Európában? Hiszen Európának "nem kellünk"! Ez volna a helyes érvrendszer? Egyáltalán érvrendszernek nevezhetjük-e mindezt, vagy helyesebb volna demagógiáról beszélni? Európa éppen azért nem akar hallani rólunk, mert nem próbálunk európai polgárokká válni, képtelenek vagyunk úgy élni, gondolkodni, cselekedni, ahogy a nyugati országokban illik. Az "illik" nem formalizmust takar, hanem éppen azt fejezi ki, hogy mindenben elsô helyen van az ember. Utána következik az ország. És esetleg a nemzetiség. Mi miért nem élhetünk így?

Amikor a kolozsvári Fôtér megmentéséért kellett tüntetni, védekezhettem volna azzal, hogy "Európai vagyok..."? Mondhattam volna, hogy sajnálom, nem érek rá kolozsvári magyarként viselkedni, mert európai vagyok? Kolozsvári magyarként tüntettem, de hittem, hogy európai polgár, ember vagyok. Ma már belátom: tévedtem. Ha az emberiség ügye lett volna a tér megmentése, akkor a tüntetôk között rengeteg románnak kellett volna lennie. Nem akarok rosszindulatú lenni, ezért nem fogom meggondolatlanul azt állítani, hogy ôk nem értek rá európai polgárokként síkraszállni bizonyos emberi értékekért. Azt hiszem, nem tudták lerázni lelkükrôl a nacionalista uszítók bilincsét. Románok voltak? Igen. Románokként maradtak távol a "magyar tüntetéstôl". Azonban a kolozsvári szellemiség végsô lobbanását (már-már ösztönszerû megnyilvánulását) láttam abban, hogy nem váltak Funarék jó románjaivá. Távolmaradásuk többet ért, mint esetleges negatív jelenlétük. Különös, hogy ma, évek után nem panaszkodom azért, hogy ôk magunkra hagytak, hanem éppenséggel hálás vagyok amiatt, hogy nem tették erdélyi Szarajevóvá Kolozsvárt.

Ma, amikor már (vagy még?) nyugodtabb idôket élünk, megpróbálom emberként megérteni ôket. Hosszú idôn keresztül próbáltam helyreállítani eredeti értékrendem. Sikerült. Büszke vagyok erre az eredményre? Nem. Miért? Hiszen rendet teremtettem az egzisztenciális létra kihullott és összevissza beillesztett fokai között! Azért szégyenkezem, mert akkor beleestem azoknak a csapdájába, akik éppen azt akarták, hogy megváltozzam. Szerencsésnek tartom magam, hogy nem olyan mélyen estem bele, ahogy szerették volna. Volt visszaút. Ezért mondhatom ma azt, hogy megértem a kolozsvári románokat. Azokban a napokban ellenben rettenetesen haragudtam rájuk. Elsôsorban kolozsvárinak tartottam magam. És magyarnak. (Vagy fordítva?) A törésvonal természetesnek tûnt: kolozsvári magyar voltam, de megpróbáltam európai polgárként gondolkodni, emberként cselekedni. Természetes az ilyen sorrend? Kelet-Európában akármi elfogadható. És az akármi ellentéte is. Sajnos.